Haldír dala

Győztesként térhetsz meg, akár haza, akár a sírba,
A szívemben örökké ott élsz mélyen meglapulva.
Nehezen engedtelek el, magamat gyászba nyomva,
A puszta lemondás az, mi a végső búcsút okozta.

Látom, ahogy elmész, valami meghal bennem.
Nincs most már semmisem, miért kellene élnem.
Rossz évek voltak, majd szebb kor köszönt ránk,
Mégis én magányosan élek, mit a sors nekem szánt.

Búcsúszó. Meghalok, ha érzem te is, meghalsz,
Az időnk lejárt ebben a világban, nyugodtan alhatsz.
Talán valahol létezik valami jobb, valami szebb,
Hol ketten megpihenhetünk, szép és kedvesebb.


Oda és vissza

Egy nap talán újra megérkezünk,
Hol a sötét elvész és fényből lesz minden.
Elmúlt a fájdalom, boldogságot érzünk.
El jő a nap, és zene szól újra, mint régen.

Hegyek választanak el, messzire mentünk,
A hit és remény vezetett ide minket,
Változott minden, megváltoztak bennünk.
Hideg volt az út, fagyosan, nagyon hideg.

És elértük utunkat, elmentem, jöttél velem,
És megtanultuk, az útnak két iránya van,
Amit a remény és a hit mutatott meg,
Hogy az út arra megy, oda és vissza...


A szerelmes dala – Ainagil & Haldír

Vágyok egy új világra mely más, mint ez.
Hol csendes zenével együtt te is énekelhetsz.
Hallod a halk dallamot mi lassan száll feléd?
Álmomban én is hallottam, ennyi nem elég.
Énekelni szeretnék én is, veled együtt.
Talán majd a sorsot így elviselni, egyszerűbb.
Mely nehéz teherként száll a lelkemre,
Küldetést ró rám és tőled elszakított életemre.



De éneklem a dalt, a tovatűnt tavasz dalát,
Az elszakított szerelmesekét,
Hogy akármerre járjanak, meghalják,
Miként bíztatják őket a mesék.
Száll a dal, száll szerteszét,
Énnekem a vigasz, hogy egyek voltunk
Valaha rég…

Mert…

Merre lehet az, kit szeretünk,
És merre járhat most, kit elvesztettünk?
Mit érnek azok most, kik elszakítva élnek,
És megfáradt szívükben, még mindig remélnek?
Hol vannak azok, kik régen énekeltek?
Meghalnak a dalok, és emlékként megtérnek,
Mint fáradt folyó a hegy felől,
Hallom a dalt még mindig messziről.

Hallom a dalt…

Veled lennék, karjaidban álmok közt lebegve,
Egy szebb jövő álmos képein elmerengve,
Édes csókok közt elfelejteni a sötét gondokat,
És Lothlórien levelei közt vigyázni álmodat.
De ez is csak örök ábránd, vagy régmúlt élet,
Lassan mennem kell, mert a hajnal felébredt.
Nem tudom meddig tart, és mi merre tartunk,
Csupán valami nagyobb erőben bízhatunk.

Búcsú dal zeng körül mindent, hozzád is elér.
Az emlékek megfakulnak, csak a szívben él.
De én felvállaltam, hogy vigyázom a sorsot,
És nehéz szívvel, de megkeresem Mordort.
Csendes érintés, néma szerelmes nézés,
Hajdanán volt, mostanra megfakult létezés.
Szeretlek, kimondom még vagy százszor,
Belém hasít a fájdalom és kiáltom: Hiányzol!