Tuor éneke, mikor Gondolinba ért

Tudtam talán hogy mi vár rám,
mikor kiléptem a barlang száján
és elindultam nyugat felé
egy ismeretlen nép közé,
s úgy tetszett látom mi van
a falak túloldalán.

Éreztem, hogy hosszú az út
míg a Tenger partján végigfut
a régi városok közé,
a néma pusztaság mögé,
s befogad, otthont ad
a jóságos Nagyúr.

Láttam régen merre járt,
mentem hosszú napokon át,
míg házra leltem a hegy tövén.
Benne csend, de a trón kövén
fény és vihar küzdenek.
A falon fényes fegyverek,

s reggel mikor csend borult
a partra, s a vihar elvonult,
egy alak ült a móló kövén,
remegve a kőfal tövén.
De hozzám szegődött,
vezetett a vágyott cél felé.

Sok nap múlt, s csak vitt az út,
tájakon, hol megfakult
a régi békés ragyogás.
Mindenütt harc, árulás,
kétségbeesett emberek,
s nem tehetek semmit. Csak tovább!

Voronwe egy völgybe vitt,
csodálom fényben fürdő tájait.
Végre megnyílt a rejtett út!
Belépek, ködbe borul a múlt
s csodálom, amint dombjain
ragyogva áll Büszke Gondolin.

A város, amit mindenki kutat,
de nem lelte eddig senki az utat,
csak én, most ez lesz új hazám
a napos dombok oldalán,
s tudom sok ember jött még
hogy éljen és haljon itt.



Mondják, ez a Rejtett Völgy,
orkok közt a gyönyörű hölgy,
sötétségben apró fény,
háborúban törékeny remény;
s az, tudom, valóban:
kavics közt az igazgyöngy.

Mondják, itt a hegyek között
büszke nép lett az üldözött;
maga ura, nem nyomor
szorongatta búskomor.
S nőttön-nőtt a biztonságot
adó hegyfalak mögött.

Mondják, itt áll régen ő.
Sok száz éve csendben nő,
hogy mikor jön a pillanat,
felfedje, hogy él, megmaradt
a nagy nép, és a Nagykirály
maga köré gyűjtse majd

mind a szabad népeket.
Az óra, ím, elérkezett
mert rajtam Turgon fegyvere,
s bennem Ulmo szól vele.
Harcba hív majd minden népet
s nincs ki megáll ellene.