Tündedalok


Öregerdő vándorai

Alkonyra szólít a fecske-fi had
Libben a szellő, ó-fény szalad
Zörren az ág
Haj’lnak a fák
Zizzen a szélben a bús tavi nád.

Surran az erdőn sok pici láb
Messzire otthont, jó szobát hágy
Út végén cél
Nem riaszt az éj
Négy bátor vándor majd révhez ér.

„-Hosszú az út, ágyunk távolba vész,
Vajh’ érezzük-e még házunk melegét?
-Ne búsulj már,
Oh, Jóbarát!
A holnapra gondolj és hadd el a gyászt!

Hősi kaland vár, dicső hírnév,
szívünkben jó remény, léptünk serény.
Jöhet mord had,
Vészt hozó, vad!
Merész kardunk soha el nem fárad!”

Négy kicsi vándor így énekel
Felednek gondot, sötétet el
Cserje-leány,
Éji virág
Sírja utánuk fűzfa-dalát…


Sírbuckák

Sötét múlt árnya a táj felett
Kelt a síkon felleget…
Oh, Vándor, vigyázva lépj!

Bús szél sziszegi el dalát
Miképpen vesztek itt csaták…
Oh, Vándor, vigyázva lépj!

Nem fejti meg senki sem,
Mi búj’ a sírok mélyében…
Oh, Vándor, vigyázva lépj!

Elhagyott kincs csont-test felett…
Holt kard érint holt kezet…
Oh, Vándor, vigyázva lépj!

Távol és közel semmi nesz,
Csak szíved súgja: ”Jaj, siess!”
Oh, Vándor, vigyázva lépj!

Mert tiltott tájra hozott utad,
Itt zord idők zengik szavukat!
Oh, Vándor, vigyázva lépj!


A rajtaütés

Hallottuk,
moraj kélt a szirteken.
Szétszakítva az Éj
kegyes nyugalmát,
vérző nap űzte
Keletről
Varda csillagsátorát…

S a fénnyel
Halál támadt…

Futottunk a kelő nap elől
a biztos sötétség felé.
Rejtekünkre
-sírunkra-
lelve
a nyugati erdők ölén…

Pendült az íj
Zizzent a nyíl
Földre hullott a kard.
Nyugati erdők fái alatt
A zord Halál zavart
Fel árva lelkeket.
„Nincs tovább”-suttogtuk
Ork-penge csapott…
Menni kellett…


Erdők csendje

Nincs több dal
Elnémult a Bárd
A Hősök Harca ködbe vész.
Nincs több szó
A Csarnok csendben áll
Nincs, ki meghallgassa énekét.

Csak a vén Kőris
A Díszes Kapun túl
Suttogja néha félve még,
Hogy volt egy Út
S volt egy Háború
És egy szépreményű Szövetség…

De vége már…
Csak a Tölgy őrzi
Az Óidők titkait.
Holt Lórien ellobbant fényei!
Ki hallja meg a fák szavait?


Dagorlad

A Holtláp…
Érzem közel a cél.
Lám, a múlt is utolér:
Óidők múltja és képei…
Eddig is a sarkamban lihegett,
Romok sírok felett
Gyűlő ködök és szellemek
Sírták
A királyok harcait
Csatáknak zajait…

De elfogyott a dal…
A jelenhez húz a múlt
És a történelmet én írom tovább
-apró Gyűrűhordozó,
mélybe búvó üreglakó-
Szívem-lelkem terhével
Kell legyőznöm az Éjszakát…
Bár óvnának az ős Valák
S te itt lehetnél, Jóbarát…

„Mordor éjfekete földjén,
sűrű árnyak mezején…”



Ringató
( Suttogás Mordor sötétjében )

Undómiel… Tinúviel…
Alkonycsillag
Altasson el…

Alkonycsillag tünde-fénye
Ringasson el
Könnyű éjbe…

Álom-ködből hogyha ébredsz
Hosszú út vár
De célhoz érhetsz!

Addig pihenj, Elvelloném!
Nehéz terhed…
Mélyül az Éj…


Mythopoeia

-Mond, miért,
Hogy szívem mélyén,
Lelkem barlangjában,
bús nosztalgia kél
Az öreg Bárd hangjára?

Miért,
Hogy a Vágy,
Mit meséivel ád
Megnyugvást sosem lel?
S tovább zokog a Vég után,
Mi nem is Vég
-„zárlat” csupán,

-A Mesefolyam
zubog tovább,
egy történet lecseng – de nem követi csend,
születik egy Új
a Régi nyomán.

„A vándorút véget sohasem ér”
A Múlt meséit énekli a Szél,
Tábortüzek fölött
Kósza árnyak között…