El innen!

Elvágyom a Valóságba,
hol nem takar semmit
az elme szűk határa,
hol felszakad a selyme
és látszik:

Nincsen semmi se,
de minden van benne.

Hol véget ér a harc,
hol minden egybeolvad,
hol nem fáj a táj,
megmutatja arcát…

Ha kannám eltörik,
össze ne szedjétek cserepeit!
Hadd igya fel
részeim a Világegyetem!
Hogy testük többé
már sose legyen…



I. Bevezetés: mikor még volt némi kapcsolatom a Valósággal…

Aznap kénytelen voltam elgondolkodni azon, vajon őrült vagyok – e. Mikor felkeltem reggel, valami furcsát éreztem. Álmodtam volna? Vagy csak az érzékeim játszadoznak velem? A szobám le – felfutkorászott körbe – körbe, csak hogy jelezze, még alszom, vagy ha felébredtem is, hát nem ezen a világon, az biztos! A kávém szinte magától elkészült, pedig tudom, én melegítettem hozzá a tejet. De innentől kezdve minden összemosódott. Ahogy a nap hátralévő részei is. Ezért gondolom, hogy megbolondultam. Hiszen, ha bolond vagyok, a valótlan lehet valós, vagy látszódhat annak, nem? Én az hiszem, igen. Az őrület biztos jele, ha csupa érzék feletti dolog vesz körül, s az lesz a valóságos… Így legalább megnyugodhatnék. Éljen a kellemes ellátás, a nyugtatók, amikre amúgy is allergiás vagyok! Legalább hamar belehalok. Na, hagyjuk!

Szóval, valahol ott tartottam, hogy a reggeli kávém, és reggelim valahogy elkészült és a gyomromba került. A hogyan kérdését inkább ne feszegessük. Elindultam vizsgázni, mint minden normális egyetemista a félév végén. Tudattalan kávéivásom a túlzott koffeinfogyasztásnak és a kevés alvásnak tudtam be – hiszen milyen egyetemista az, aki nem a vizsgaidőszakban tanul? „Aki folyamatosan tanul, az hülye.” – mondta egy tanárom. Beértem az egyetemre és a száz éve teljesen ugyanolyan épület más volt. Kitágult a kapu, megnyúlt a boltív, nyurga szobrok helyett valóságosnak tetsző szellemek üldögéltek az épület díszeként a falon, és a fény is valahogy másképpen szűrődött át az ablakokon. A színes szellemek ugrándozva integettek nekem, mintha tudták volna, én látom, kik ők, s azt is, hogy egyáltalán ott üldögélnek, s vannak. Csodás kék selyembe burkolt lány futott elém, s virágszirmot szórt a fejemre. Azt hittem, hallucinálok. De minden szirommal, mely fejemre hullott, egyre világosabban láttam a részleteket, mélyültek a kontrasztok, élesedtek a színek és a fények. Halk zsongás vett körül és a tágas, márványkövezetű aula hirtelen zsibongó piactérré változott. Csak a népes vásározók tömege volt kissé meglepő, nem olyan, mint a szemközti vásárcsarnokban. Itt másféle seregek zsibogtak. Apró, tömzsi orrú népek kalapjukat emelgetve köszöntöttek; sudár, légies lények mosolyogva öleltek; marcona, sötét bőrű, ismeretlen arcú legények nyitottak előttem utat a többiek tülekedő kíváncsisága között.

Tudtam, hamarosan kezdődik a vizsgám, amin a jövőm múlott, s gondoltam, nem árt sietni, mielőtt még elkezdik, s lekésném az egészet. Próbáltam dörzsölgetni a szemem, hátha visszatér elém a jelen, de próbálkozásom sikertelen maradt. Kedvesen mosolyogtam minden szembejövőre, akár valószerű volt, akár valós, akár csak olyan, mint egy szellem. Ők is kedvesen kísértek az előadóterembe, ahol mutatták is, hova üljek. Nos, gyűlölök az első sorba ülni, de különösen utálom, ha a szélére ültetnek. „Közép közepén” szeretek ülni, ahol senki se zavar, bár katasztrófa esetén a menekülési esély is igen csekély. Viszont, errefelé a katasztrófa csakis a megoldhatatlan feladat képében jelenhetett meg számomra. Egy kis, mondjuk manó – remélem, nem sérti a jelző, nem mutatkozott be, így nem tudom, hogyan is szólíthatnám másként – vezetett a terem hetedik sorának hetedik székéhez. Ezt szerettem, jó hely volt. Kipakoltam a számológépem, üres papírokat, és vártam.

Nem kellett sok idő, jöttek a tanárok, és fegyőr – szigorú arccal ismertették a jogainkat, a kötelességeinket, és a lehetőségeinket. Utáltam, hogy sok a vizsga tétje. Gyűlöltem tudni, mi minden múlik rajta, mert annál több kétely költözött a szívembe, és annál több esélye lett a bukásnak – ez mindig így volt. De alighogy felírtam a lapokra a nevem, és a többi hasznosnak ítélt információt, mellém ült egy kedves, szemüveges bácsi. Hosszú szakálla és köpenyszerű ruhája miatt leginkább Gandalfra, a Gyűrűk ura mágusára emlékeztetett. Majdnem ezen a néven is szólítottam, de gyorsan kapcsoltam: őt nem látom, érzékeim játszanak velem, az idegesség, a stressz a feje tetejére állította az agyam, s most aligha lesz a leghalotthaloványabb picurka esélyem is a bukás elkerülésére. Na, de a mellettem ülő öregúr nem vesztegette idejét, előásott valami hatalmas könyvet, leginkább valami kódexre emlékeztető poros csodát, amit felcsapott egy résznél, és tanulmányozni kezdte. Én meg, gondoltam, itt az ideje a vizsgázásnak, s nekikezdtem a feladatoknak. Azaz csak kezdtem volna, valami azt súgta, adjam oda az egészet annak, aki ehhez nálam jobban ért. Így is tettem. A szakállas, köpenyes mágusféle meg elkezdte kiírni a könyvből, amit csak jónak látott. Fogalmam sem volt, mi történik velem.

Hogy ne keltsem fel sasszemű felügyelőim figyelmét, levelet kezdtem írni, de a sorok lassan egy helyes verssé kezdtek formálódni ahelyett, amit írni akartam. Vállat vontam, s teljes egészében arra összpontosítottam. Két óra múlva arra eszméltem, hogy az öregúr mellettem bökdösi az oldalam. Azt mondta, kész a dolgozatom, ellenőrizhetem, ha akarom, de meg is bízhatok benne, mindegy, úgyis hibátlan. Ez lehetetlen! – gondoltam, s elkezdtem megoldogatni a példákat, ahogy tanultam, de az öreg mindegyre nevetgélt mellettem, hogy ugyan minek, menjek, adjam be, és felejtsem el, törődjek azzal, amivel kell. De mi is lenne az? – kérdeztem gondolatban, kétkedve mindabban, amit láttam addig. Írj! – felelte, majd felállt, meghajtotta magát, átmászott a padon és kisétált a teremből. Az eddig nyugodtan üldögélő aprócska lények erre nyüzsögni kezdtek körülöttem, s azt sipákolták, tegyem, amit ő mondott, mit veszthetek? Csak a jövőmet… – gondoltam, de felálltam, s gondolatban a sorsomra bíztam magam. Ő csak tudja, mi miért történik úgy, ahogy, talán ennek is van valamiféle normális magyarázata… Végül is, miért ne? Leadtam a papírokat, s a tanárok szemén látszott a döbbenet. Teleírt lapokat adtam le, minden kérdésre ott állt a válasz, de fele annyi idő alatt végeztem, mint kellett volna. Az egyikük kért, üljek le kint, megvárhatom, míg kijavítják. Természetesen megvártam. Az ajtót kinyitotta előttem egy zöldbe burkolózó fiú, akinek arcán megindultság tükröződött, de nem értettem, miért. Tudtam, merre vannak a székek, s öntudatlanul elindultam arra, ahol lenni szoktak. De megrángatták a blúzom és ezernyi apró kéz húzott a másik irányba. Hagyjatok! – gondoltam – Nekem meg kell várnom az eredményt! Mindjárt meglesz az is, ne félj! – felelték – De addig, ide ülj le, közénk! – kérték. Mivel egyre erősödött bennem az a meggyőződés, hogy megbuggyantam, úgy gondoltam, legjobb, ha azt teszem, amit megbomlott elmém sugall, nehogy valami hülyeséget csináljon, vagy arra sarkalljon. Így legalább nyugtom van – hittem én. Egy erdős ösvényen vezettek egy tisztás közepére, ahol fából faragott székek voltak, s asztalok, mindegyiken finomságok. Leültem, és valami nagyon hidegre, valami olyasmire vágytam, ami kitisztítja forrongó agyam. Olyasfélét éreztem, mintha a koponyám felgyulladt volna, a szemem káprázna és különben is, ilyesmit józan eszem szerint csakis drogok hatása alatt látnak az emberek. Azt kívántam, dőljön el, megvan – e a vizsgám, s utána, rögvest utána valaki mondja el, álmodom – e, vagy valami betegség támadott – e meg. Nyílt a terem ajtaja, s kiszólt rajta a tanár, hogy menjek oda. Mivel eltévedtem volna az ösvényen, kis vezetőim siettek segítségemre, s kézen fogva vittek a tanár elé. Nem mertem hátra nézni, megvan – e az erdőm, az ösvényem, a tisztás, ahol üldögéltem az elmúlt fél órában, de mertem remélni, nincsen. A tanár merev arccal közölte, hogy szigorlatom hibátlan. Most helyben beírják nekem a jelest, ha akarom. Persze, hogy akartam. Majdnem elsírtam magam, csak a szoknyámat huzigáló lányka azt mondta, nehogy megtegyem! Így nem mertem sírni, pedig ahhoz lett volna kedvem! Isten bizony, nagyon! Egész életem egyetlen mumusa volt a matematika. Nem azért, mert bonyolult, hanem mert csupa rossz emlék fűzött a tanulásához. Bátyám általános iskola második osztályától fogva próbált tanítani, de mindig ellógtam a gyakorlást, kerültem a tárggyal való találkozást, és mikor aztán Bátyám elővett, mindig sírtam, és sose tanultam meg, amit kellett volna. Így kerültem egyre távolabb a tárgytól, amit még tetézett az is, hogy borzalmas tanárom volt, aki inkább kegyetlenkedő kisebbrendűségi érzését vezette le rajtunk, semmint bármilyen tudásmorzsát is nyújtott volna. Valószínűleg azért, mert neki sem volt. Így sikerült elérnie, hogy nem vettek fel elsőre az egyetemre, csak mert belém verte, hogy nem vagyok jó még erre sem. Szóval, a matematika rémével magamnak kellett megküzdenem egy év alatt, legyőzni nem tudtam, kitértem előle, üzletet kötöttem vele, tanulom, míg bírom, de hagyjon, ne rémisztgessen. Fel is vettek, elvégeztem mind a két évet, ami matematikából csak kellett, s íme, a legeslegutolsó vizsgám, amit nem is én tettem le, a felém rémséges arcát mutató tárgyból, hibátlan lett. Külön gratuláltak nekem, s kérdezték, mennyit tanultam rá. Mondtam, tíz napot, hisz ennyim volt. Gratuláltak, majd mentek tovább őrködni a többiek felett.

Én pedig megkértem a jobbomon szökdécselő lányt, hogy mutasson egy helyet, ahol sírhatok. Ennyi szenvedés után csak kisírhatom magam! Nem, nem lehet, neked most más dolgod van! – közölte és elfutott mellőlem. Ahogy távolodni láttam, kételkedni kezdtem abban, hogy valóban lány volt – e, sokkal inkább tűnt egyidősnek az Idővel, semmint egy gyerekkel. Az aulában megint a zsibvásár képe fogadott. Láttam a valóságot is, egyidőben a valótlannal, így mikor egy csoporttársam rámköszönt hirtelen nem tudtam, ki is ő valójában. A valóság határai leomlottak, s egyszerre többet is láttam, mint amit akartam. Kedvenc zöldruhás manóm megjelent mellettem és megragadta kezem. Gyere velem! – s húzott magával, mint édességet könyörgő gyerek tömött bevásárlószatyorral felfegyverkezett anyját szokta. Nem lehet, kérlek, eressz! –mondtam – Haza kell mennem, meg kell mutatnom a szüleimnek, mit írtam, utána meg le kell adnom az indexem, különben felesleges volt az egész! – magyaráztam. Nyüglődve bár, de engedélyezett egy gyors szülői látogatást, sőt, még le is zuhanyozhattam. Azt viszont kifejezetten megtiltotta, hogy szerelmem felhívjam telefonon. Megmondta, hogy nem, és kész. Ráült a telefonra. Szüleimnél egyszerűen elharapta a vezetéket. Ideges voltam, de végül belenyugodtam, valamiért nem akarja, hát nem teszem. Az utcán, az egyetem felé tartva szokatlan nagy tömeget találtam. Fel se tűnt eddig, hogy az emberek között mennyien mászkálnak. Vagyis az emberek mászkálnak mások között. Nekik viszont nem utca az én jól megszokott utcám, hanem barlang, erdő, vízmosás, cseréphalmaz, szemétdomb, nádfedelű kunyhó. Ha nem lett volna vezetőm, eltévedek. De ő úgy is tudta az utat, hogy a számomra ismerős utcából semmi se maradt, s kiszolgáltatottan kullogtam utána. Nem tudtam, miért ragaszkodott annyira ahhoz, hogy szoknyát vegyek, hosszú, bő szoknyát és szép fekete felsőt. Nem értettem, minek kell nekem a balettcipőm, vagy kétlexikonnyi papír. Ezt mind elcipeltette velem kis zöldruhásom, s olyan hamar végeztünk a félévet lezáró, hivatalos dolgokkal, amilyen hamar ez csak lehetséges volt. Kiléptem a kapun, s behunytam a szemem. Gondoltam, ez segít. De nem! Mintha eltűnt volna a szemhéjam! Nem volt, nem takart, nem fedett, nem óvott, nem segített. Nem volt ott. Vagyis, ott volt, de átláttam rajta. Erre a kezem szorítottam szemem elé, de azon is átláttam. Nem volt menekvés, láttam mindent. Azt is, ami valós, azt is, ami nem. De hogy melyik volt melyik, azt nem tudom…

II. A Démonok királya

A Duna – parton álldogáltam, míg hagyták, s egy zöld szemű, sejtelmes kékbe – sárgába öltözött fiatal tünemény meg nem jelent a balomon, s kedvesen nem lökdösött a víz felé. Természetesen nem kívántam belemasírozni a mocskos, fertőzött, gyorssodrású vízbe, de csak nem engedtek másfelé. Nos, most jön a fizetség! Maguk közé csak holtan fogadnak! – gondoltam. – Itt a vég! Lássuk, milyen! – s búcsúzni kezdtem mindenkitől, akit szeretek. De a felsorolást éppen csak elkezdtem, mikor egy ködfoszlány kezdett gomolyogni a víz felett, s szinte hívott, menjek, erre felé vezet az utam. Na, - gondoltam – élve sétálok a Mennybe! Most mennyire gyűlölnének a dogmagyártók! De azonmód el is nyelt a felhő, amint felé indultam. Benne kellemes idő volt, nyugodtan feküdtem a szőnyegre, amit ott találtam, s elaludtam. Elképzelni sem tudom, mit láthattak a valóságban a jelenetből az emberek, de azt kell hinnem, nem is figyeltek. Mostanság még egy Duna felé masírozó fiatal nő képe sem elég, hogy felfigyeljenek rá… Aludtam. Fogalmam sem volt, hol járok, ki vagyok, hol vagyok, vagy mit is csinálok, mi történik velem. Álomtalan álom volt, s mikor felébredtem, egy gyönyörű kertben találtam magam. A kert kék volt. Minden kék volt. A virágok, a fák, a fű, az ég, a föld, minden a kék különböző árnyalataiban játszott, a majdnem fehértől a majdnem feketéig. Azt hittem, Munkácsy Tengerébe kerültem. Pedig nem. Mellettem termett egy alacsony, fehér ruhás kobold – ezer bocsánat a nem megfelelő elnevezésékért, de a magyar nyelv nem az ír, nincs mindenkire megfelelő szava – és kérte, kövessem. Egy csodálatos, szinte végtelen, de legalábbis az én szemem számára követhetetlenül tág terembe vezetett, ahol minden tükörsima jég volt. Kékes – ezüst fényben játszott az egész, s oly hatalmas volt, mintha valóban az emberi ésszel felfoghatatlan, a Végtelen határolta volna…

Kísérőm egy ülőalkalmatossághoz vezetett és úgy mellékesen a vállamra borított egy hatalmas bundát, amibe én kézséggel bele is burkolóztam. Úgy gondoltam, ennél nagyobb marhaságot nem álmodhatok, legalább játsszam el, hogy elhiszem: ez a valóság, majdcsak felébredek. De nem tettem. Hirtelen egy mély hang hallatszott mellettem. Megborzongtam, és most éreztem csak, hideg, metsző hideg van körülöttem. Összekuporodtam, és próbáltam kitalálni, honnan jön a hang, s mit mond. Nem kellett sokáig várnom, megjelent mellettem a hang tulajdonosa is, egy égszínkékbe öltözött, fehér szakállú öregember. Jeges kék szeme volt, olyan, ami a vesédig hatol, ott kielemzi még a mamád méhében elkövetett rugdalózásaidat is, majd besorol valami kategóriába, ahonnan ha megszakadsz se mászol ki többé az életben. Na, ez is mit gondolhat most rólam! – gondoltam. Bár megszokhattam volna már, nem szabadna, mert eddig mindenki minden gondolatom meghallotta… Ahogy ő is.
- Nem gondolok rólad semmi rosszat. – kezdte, s kétségbe is estem: ha valaki így kezdi az kizárólag rosszat gondol. Ez pont olyan, mint a „Nincs semmi baj!”, meg a „Ne légy ideges!”, hiszen olyankor mindig baj van, és rögtön ideges lesz az ember. Szóval, jól indult. – Tényleg. Nem vagy te kissé túlságosan is bizalmatlan az ismeretlenekkel? - kérdezte, s felkacagott.
- De. – nyögtem. Most először rendesen, hangosan szóltam.
- Remek, legalább tisztában vagy vele! Tudod, hol vagy?
- Honnan tudnám?
- Nem mondta el senki?
- Mit?
- Hogy ki vagy, mit keresel itt, ki vagyok én, mi történik veled.
- Nem. Senki se mondott semmit. Tényleg, mi történik körülöttem?
- Nem körülötted, hanem veled, s ez nem ugyanaz.
- Jó, akkor velem… szóval maga tudja, mi ez az egész?
- Hogyne tudnám, én csináltam. – nevetett fel, s vele kacagott az egész terem, mintha a jég élt volna, s nevető gazdájával a hét poénját hallotta volna… - Maradj, elmondom.
- Hová is sietnék, mikor nem is tudom, hol a fenében vagyok… - morogtam. Meghallotta.
- Mond neked valamit az a szó, hogy Vihardémon? Tudom, hogy igen. Ismerem az álmod, mely szerint egy Vihardémon szerelme vagy, s életed célja, hogy megleld, és vele lehess, de emberként születtél, nem közénk... Igazam van, hogy ezt álmodtad már sokszor?
- Igen. – nyögtem. Tessék! Mondtam én, hogy a vesémbe lát! – Igen, azt hiszem, tudom, mi egy Vihardémon. Ők csinálják a szelet, a havat, az orkánt, a tornádót, a homokvihart és mindent, ami a Földön mindent felforgat…
- Nem, ők a szél, ők a vihar, ők a tornádó, az orkán, mind – mind egy démon, aki éppen a rá kiosztott feladatot végzi. Jaj, mielőtt elfelejtem, nem kérsz valami hűsítőt?
- Hűsítőt? Nincs itt éppen elég hűvös anélkül is? Jó, legyen! – adtam meg magam – Valami kevéssé jeges, ámde annál kevésbé allergiakeltőt, mondjuk vizet kérnék, ha lehetséges. – Juj! De nagyon udvarias voltam!
- Itt semmitől se lehetsz beteg, ne félj! Nem kérsz inkább valami édeset?
- Jaj, attól meg kövér leszek, nem köszönöm!
- Itt semmi sem úgy működik, mint Odaát – De furcsa! Itt az én itt–em az Ott! – Ehetsz nyugodtan, amit csak akarsz, nem mérgezlek meg, nem hizlal, és nem leszel tőle beteg sem. Nos?
- Legyen. Minél csokisabb, minél édesebb és minél több legyen. Így jó?
- Igen. Ja, azt mondtam már, ki vagyok?
- Nem, nem volt szerencsénk bemutatkozni egymásnak.
- Én a Vihardémonok Királya vagyok.

III. Szerelmem – ki is?

Na, tessék! Mibe csöppen az ember csöpp lánya, ha vizsgázni indul! Először megnyílnak előtte mindenféle manólátó csatornák, vagy mik, aztán elrabolja egy repülő szőnyeges felhő, utána meg bájcseveg a Vihardémonok nagyhatalmú királyával, ki leginkább a skandináv mondavilágban létezhet, de racionálisan sehol sem! Remek! Mikor ébredek már fel? Ez lassacskán egy anti - racionális – materiális rémálom!
- Tessék?
- Jól hallottad, király vagyok, s mégis egy tudatlan segítségét kérem.
- Miben is?
- Mentsd meg a legkisebb fiam!
- Miért? Mi van vele?
- Szerelmes beléd. Meg fog halni.
- Miért? Mert szeret engem? De hisz nem is ismerem! Miért kellene belehalni a szerelmébe? Én ezt nem értem! – keltem ki magamból. De megérkezett a legcsodásabb fagylaltkehely, amit valaha is ettem. Frissen készült csokoládé, alig megfagyott krémek varázslatos elegye pillanatra eltérített kétkedő meggyőződésemtől.
- Egyél! Mindjárt jövök! – s elsietett. Magamra hagyott a fagylaltkölteménnyel, aminek át is adtam magam. Degeszre tömtem a hasam, de a csípős hideg nem hagyta, hogy utána jólesőn elszundítsak.
- Nos, bemutatom életem párját! – tért vissza a Vihardémonok Királya, mintha csak egy kerti lángossütő – bulira jött volna.
- Üdvözlöm! – álltam fel, miáltal lecsúszott rólam a bunda, s abban a pillanatban csonttá is fagytam volna, ha nem teszi a hölgy rögtön vissza a vállamra.
- Ülj csak le! Nem kell vigyázban állnod a tiszteletemre. Jól ismerlek, még a neved is tudom! - Jézus Mária! Mik derülnek itt ki?! – Szóval, te vagy az az emberlány, akit a kicsi fiam annyira szeret, hogy érte meghalni is képes? - Ennél a pontnál meglehetősen értetlen képet vághattam, ráadásul a hölgy sírni is kezdett, miáltal szőke tincsei lassan fehérré lettek. Vagy csak a szemem káprázott… aznap már magam sem tudtam eldönteni, mi van.
- Rendben. – kezdte a király – Szóval, a legkisebb fiam, fiúnk, ugyanúgy Vihardémon, mint én. Halhatatlan, hatalmas ereje van, leigázhatatlan, és szellemteste van. Hallja az emberek gondolatait, látja őket, érintkezik velük, de ők még csak a létezéséről se tudnak. Nem látják, nem hallják, nem érzik, még ha sír se értik. Szelet kavar, szél lesz; esőt hoz, esővé lesz; orkánt szít, ő maga orkánná válik, ahogy minden rendes Vihardémon teszi. De egy napon esőként hagyta, hogy a te arcodra hulljon, simogasson, s kacagásod hallja, szellemét hozzád láncolja. Ezernyi arcot simított, ezernyi testet érintett, de egy sem érezte, egy sem kiáltott fel: Még! S senki sem élvezte érintését. Kivéve téged. Te hallottad, érezted őt, bár nem is sejtetted, miért. Ott volt a születésednél, ott lesz halálodnál is, ahogy életed minden fontos állomásánál veled van, s elkísér. Ő sem tudta, ez lesz az emberi értelemben vett végzete. Beléd bolondult. Figyelte, ahogy felnősz, és kacagva várod, mikor jön a hírnöke – villám, és mennydörgés – hogy jelezze, meglátogat. Ám te sosem láthattad. Lányságod másnak adtad – ez majd eszét vette. Szerencsére sokat voltál egyedül, így reménykedhetett: eljön még az ő ideje.
- Tessék?
- Szóval, ő maga kíván emberré lenni, elveszítve erejét, halhatatlanságát, királyságát, orkánját, és viharjait, mindenét, csak hogy az övé légy! Ezen a Démonok Királynője, mikor meghallotta a dolgot, annyira felbőszült, hogy varázslattal láncolta birodalmának legszennyesebb cellájába, annak is a legaljára, hogy ott haljon meg inkább, semmint hogy valaha is emberré váljon!
- Miért?
- Mit miért?
- Miért bűn az, ha valamelyikőtök emberré akar válni, ha egyszer még lehetősége is van rá?
- Nem lenne, de talált. Fel kell adnia önmagát, kiégetni magából démon mivoltát, s ezáltal, ha a végén kitisztult belőle minden, ami az embernél többé tette, emberré lesz, halandó a teste, halkszavú vezér a lelke… - mesélte a fájó szívű apa, aki minden szóval egyre szomorúbb lett. Nem tudtam felfogni, hogyan is voltam képes magamba bolondítani valakit, akit sose láttam, nem hallottam… - De a legszörnyűbb, hogy tervéről értesült a Királynő, aki haragjában megátkozta, s ha te nem segítesz rajta, hamarosan démonként ugyan, de örökre… szóval… meghal. Meghal a fiam! Segíts rajta! Kérlek! Bármit kérhetsz! Akármit! Teljesítem, akármi legyen is az ára, megteszem, de mentsd meg őt, könyörgöm! – s a teljhatalmú úr, a Vihardémon Fejedelem térdre roskadt előttem… még így is közel kétszer magasabb volt nálam, de térden állva könyörgött… Mit lehet erre mondani? Ez egy ilyen nap!
- Hogyan? Hogyan segíthetnék én, kinek semmi hatalma, démonokról leghalványabb fogalma sincsen? Mit tehetnék én?
- Nagyon is sokat. – tért belé rögtön vissza az élet – Csak hallgass végig! Mindent elmondok neked, amire csak szükséged lesz. De kísérőt nem adhatok melléd… - figyelemre se méltatva szemrehányó arckifejezésemet, belevágott – Amit ma tapasztaltál, régóta sejtetted, érezted, de sose láttad. Emlékszel? Vizsgád előtt a „Fehér Boszorkányok Erejét” hívtad segítségül a vizsgádhoz. Nos, egy kicsit több kellett ugyan, de ez volt a jel, amire vártam: döntöttél. Vállalva a kockázatot, a magány terhét, a felelősséget és a csendet, Látó lettél. Általában ez lassan megy. Évtizedekig csak fejlődget a dolog, s a legcsekélyebb megingás is azonnal visszavet a kezdetekhez. Neked besegítettünk egy kicsit. Egy éjjel alatt azzá váltál, aki félelmeid és kétségeid miatt eddig sose lehettél, de mindig is akartál volna lenni: boszorkánnyá.
- Tessék?
- Jó, ez manapság köztetek rosszalló kifejezés, pedig csupa jót jelent: meglátod azt is, ami a dolgok mögött van. Megérted azt is, amit mások nem is sejtenek, s olyat teszel, ami elveheti életed, de megmenti mindenki másét. – Na, ennél homályosabb meghatározást se hallottam még eddig életem során! Pedig nem egy egyetemi tankönyvet olvastam végig! De még azok is elbújhatnak emögött!…
- Tehát, az a lényeg, hogy mostantól őszinte, nem ártó, vagy rontó akaratodat át tudod vinni a valóságra, s folyamatosan több világban élsz… De tovább! A fiam átok alatt van egy eldugott cellában, a Démonkirálynő hatalmas palotájának pincéjében. A falhoz láncolta az átok, melyet csak neked van hatalmad megtörni, s őt ebből kiszabadítani. Ezen kívül jó lenne, ha a fejéből a szerelmet is kivernéd, hogy újra az legyen, aki: Vihardémon. – Erre felelhettem volna azzal a romantikus állítással is, mely szerint a szerelemhez az észnek, fejnek és hasonlóknak a legkevesebb közük sincs, mégis úgy döntöttem, hallgatok, s reméltem, ők sem hallották meg, mit gondolok… Ha meg is hallották, nem mutatták. De a mama szeme felcsillant, ő tehát hallotta… - A palotához elviszünk, be is csempészünk, de ott magadnak kell boldogulnod. Azért kellett Látóvá válnod, hogy lásd, halld, érzékeld mindazt, amit a démonok. Te is egy leszel közülük. Kerüld a feltűnést, ne kerülj a Királynő szeme elé, menj a fiamhoz, és szabadítsd ki!
- Mi sem egyszerűbb! – morogtam – De mi van, ha a Démonkirálynő észreveszi, hogy egy ember ólálkodik a birodalmában?
- Akkor, kedves, nagy baj van. Kivallat ottléted céljáról, végül megöl téged, fiam szeme láttára, ki persze ebbe rögvest belehal, mert az anyja romantikus szívét örökölte. – vetett egy megrovó pillantást a csendesen szipogó fehér hajú női démonra.
- Persze, hiszen én mégis forróbb vagyok, mint te! – vágott vissza keményen. Kihúzta magát, furcsa ragyogás vette körbe, s megkérdezte tőlem: - Tudod, én ki vagyok?
- Nem, sajnos…
- Én a Tűz Démona vagyok.
- Kmm, tessék? - azt hittem, rosszul hallok. Vihar, meg tűz házassága? Milyenek lehetnek a gyerekek? Te jó Ég! Hová kerültem?
- Mondom, a Tűz Démona vagyok. Természetes, ha a gyerekeimen kiütközik érzelmes vérem! És különben is – fordult hozzám – én tudom, mit tehetsz a legrosszabb esetben.
- Milyen esetben?
- Vallatás helyett.
- Á! És mit?
- Táncolj!
- Tessék?
- Táncolsz, nem?
- Gyerekkorom óta, persze. De most, a vizsgáim miatt nem tudtam…
- Szóval, igen. Remek. Ha megengeded, némileg fejlesztenék a tánctechnikádon… - állt fel, s magasodott fölém.
- Hogyne, persze… Természetesen…
- Állj fel! – utasított, miközben férjura mosolyogva nézett minket és szerelmes pillantásokat lövellt asszonyára… Na, valami ilyesmi a „Soha–el–nem-múló szerelem”, vagy nem? – Vedd a kezedbe a balettcipőd! – ragadta meg kicsi, rózsaszín, alig használt cipőim. – Vedd fel! - Már éppen tiltakozni akartam, hogy állva, csonttá fagyás határán, meg ilyenek, mikor a lábamhoz érintett cipellők pirossá színeződtek, és maguktól a lábamra bújtak.
Úgy döntöttem, nem csodálkozom már semmin sem. Bevallom, nem vagyok profi táncos. A Balettintézet anyagát tanulgatom a mesternőmtől, amit imádok ugyan, de valljuk be, ezt az ott tanuló kiskamaszok jobban csinálják, mint én… S erre jön ez a tűzizé, tűzdémon, vagy ki a csoda, és azt állítja, csiszol a tánctudásomon. Nos, azon csak csiszolni lehet! Mondogatni kezdett számomra tökéletesen érthetetlen szövegeket, és éreztem, megfordul velem a terem, a lábaimba égő tűz költözik, lelkemben eddig szunnyadni kényszerült balett-táncosnő kiszabadul, s uralma alá hajtja teljes fizikai valóm. Hát, a világ balettművészei is megirigyelhették volna, amit ott kaptam! Legmerészebb álmaimban sem hihettem, hogy valaha is így táncolhatok, akár egy lélegzetvételnyit is! Ha létezik határtalan boldogság, akkor azt kell mondjam, abban a percben mind az enyém volt.

IV. A Birodalom szívében…

Hát, hogy is mondjam, nem volt túl szép látvány a Démonbirodalom bejárata. Minden valószínűség szerint a két marcona felvigyázó miatt, akik erősen rontották a panorámát. A kapu amúgy egy egyszerű fakapu volt, semmi Dante – utánérzés, vagy ilyesmi. Tök sima, átlagos, kilincses kapu volt. Előtte két kutyapofával. Akik nem voltak túl bizalomgerjesztő figurák, mint megtudtam, nem bizalmat, félelmet gerjesztenek, sőt rettegést, hisz ők a Rettegés Démonai, sok más, hasonlóan szeretnivaló testvérkéjük mellett. Arra azét kíváncsi voltam, mi a nyavalyáért nem sétálnak be ők ketten, mármint apa és anya, és hozzák ki ficskájukat a gödörből, mire azt a választ kaptam, mait már ezerszer elmondtak, hogy az átkot csak én tudom megtörni. A hogyant természetesen, szokásukhoz híven, megint elfelejtették közölni… Már majdnem könnyű dolgom lett volna! Végül is, az emberi képzelet oly mély kútjába, a rettegés, és tiszta ösztönök olyan végletes forrásába készültem fejest ugrani, ahová emberi elme nem merészkedik rémálmain kívül, vagy boszorkánymesterként rontást tanulni remélhet itt, hacsak meg nem ölik… Sajnos, nem elég gyakran tépik szét őket, túlélik, a fene vinné el mindet!

Szóval, éppen bemásztam a Forrásba, ahol fogalmam sincs, mi fogad, mit kell tennem, mit látok, mit tapasztalok, és egyáltalán, mi jó édes életet keresek én errefelé? Otthon üldögélhetnék, izgulnék a vizsgám eredménye miatt, majd szépen odabújnék édesemhez, aki forrón átölelve megnyugtatna, és tervezgethetnénk közös nyaralásunkat. Ehelyett mi van? Szörnyűségek Kicsiny Világa, ösztönök, rontás, mágia, elfelejtett szellemek, démonok, hívő nélküli istenek, tündérek, koboldok, miegyebek rámszakadt világa. Éljen!… Igen, éljen. Erre vágytam álmaimban, erre, a tudásra, a látásra, a kihívásra. Hát most megkaptam. Előre! Alkalmazóim hátamra segítettek egy táskát, melyben ott volt a balettcipőm, egy hajórakomány papír, meg írószerszám, csak arra, hogy írjak, mert hiszen ebben rejlik természetes tehetségem, erre születtem, a látás csak valami kiegészítés a lényeghez. Ja, enni, - innivalót nem kaptam. Azt nem. Viszont szabad utat annál inkább. Elcsalták az őröket pontosan két szempillantásnyi időre, annyi kellett a besurranásomhoz. Ilyen idióta időmértékről se hallottam még addig!

Mikor hallottam a kaput becsapódni a hátam mögött, valami rémes rettegés vett erőt rajtam. Átfutott a fejemen, hogy megfordulok, és kirohanok innen, de azt is tudtam, azonnal megölnének. És megbízóim is eltűntek már, akár a hó a sivatagban, hangozzék ez bármilyen közhelyesen is, leginkább így jellemezhető közlekedési stílusuk… Meg elfutni azért sem tudtam, mert a lábam a rettegéstől lebénult. Sajnos, nem inamba, hanem elszállt a bátorságom, ami amúgy se volt. Ott álltam megkövülten, bár eszem üvöltözött velem, mozduljak valamerre, bármerre, csak el innen! Ellenséges területen, a bejárat előtt álldogálni nem túl okos dolog. Végül győzött a jól bevált racionalitás: körülnéztem. Megláttam valami ormótlan nagy sziklát, és mögé bújtam. A kezemre néztem. Nos, mondták már sokan, sebésznek is mehetnék, a kezem olyan biztosan áll, soha meg se rezdül. Hát ott, a sziklának támaszkodva, guggolva, kénytelen voltam összekulcsolni, és combjaim közé szorítani őket, mert azzal fenyegettek, összetörik magukat nagy remegésükben. Behunytam a szemem. Elaludtam. Arra ébredtem, hogy egy manóféle rugdossa az oldalam. Elgémberedett tagjaimat mozdítani se bírtam, nemhogy arrébb taszigálni a kellemetlenkedőt, főleg, mert tudtam, démonéknál ez nem egészen így működik. Feltápászkodtam, leporoltam a ruhám, és ügyet se vetve a kicsire, továbbálltam.

Két napon és két éjszakán át mentem, bujkálva a félhomály fedte, pirosas színekben játszó Birodalom sziklái között, mígnem azt mondhattam, nagyjából jó úton járok. Vihardémon barátom elmagyarázta ugyanis, mi vár majd rám, merre mit találok, de azért lényegesen más volt a valóság, mint a mese. Nem várom, hogy elhidd mindazt, amit láttam. Nem akarom, hogy megbízva bennem olyat láss, ami számodra egészen más. Hiszen a Birodalom senkinek sem ugyanolyan. Nekem tüzes színű oldalát mutatta, kevés kegyetlenkedéssel, sok érdekességgel, rengeteg mágiával, kínzások nélkül. De tudom, a tudatlanok e helyet úgy is hívják: Pokol, pedig nagyon messze van még attól! Nagyon messze… Azzal töltöttem az időm, hogy a Vihardémonok Királyának tett ígéretemhez híven, minden ihletett pillanatomban tollat ragadtam és papírra vetettem, amit láttam, vagy amit éreztem. Kezdtem érteni, minek is kellett akkora adag papírt hoznom magammal. Rengeteg verset írtam. Csak a kezembe álló görcs vetett véget írási rohamaimnak. Bár azt, hogy minek kell írnom, nem láttam tisztán.

Tudtam, merre kell lennie a börtönöknek, ahová el kellett jutnom. Végül, kétnapos megfigyelés, és rettegés után, attól félve, hogy felfigyelnek rám, rájöttem, vannak itt ám börtönőrök is! Jaj, de örültem a hírnek! De legalább sejtéseim támadtak arról, hogy kit kell leütnöm, megölnöm, elcsábítanom, vagy elkábítanom ahhoz, hogy célba érjek. Ez az első lépés a sikerhez, vagy nem? Számomra maga volt a diadal! Ott rostokoltam egy napot, mármint ottani napot, mire újra feltűnt az őr a láthatáron. Óvatosan lopóztam mögé, meg se próbáltam leütni, vagy rátámadni, mert a feje, sajna, kőből volt, és termetre leginkább egy dolomittömbhöz volt hasonlatos. Egy óriássziklához, na!

Szóval, abban bíztam, ami már Góliát ellen is jól bevált, a (Nem létező, de azért bízni még lehet benne, nem?) fürgeségemben. Lassan haladtunk, túl lassan, de minden cellába bekukkantottam, amit végigjártunk, hátha az egyik a nekem kellő darab lesz. Ennél lassabban még a kétség percei sem telnek! Egy évezred volt, mire a lépcsősorok fel – lejárása után eljutottunk egy cellához, melyben egy állva a kőfalhoz láncolt, magas férfialakot láttam. Nem kis trükközés volt, mire besurrantam, de azzal is tisztában voltam, azért vagyok itt, mert azt akarják, hogy itt legyek. Nem létezik, hogy nem vettek észre, a manócska, aki megrugdosott, nem lehetett néma, de hülye sem. Valamiért szükségük van rám. Vagy csak kíváncsiak. Legyen! Élvezzék a műsort, és hagyjanak dolgozni! És lehetőség szerint csak a dolgom végeztével láncoljanak meg, ne előbb… - aki ilyeneket remél, az csakis ember lehet. Látszik, hogy túl hamar került birtokomba a fizikai érzékelés, de nem nőtt hozzá a tudatom… Sebaj! Majdcsak lesz valahogy! Kedvenc barátnőm szerint valahogy mindig van…

V. Szerelmem, a Vihardémon

Ha azt mondom, őrjítő egy pasi volt a sziklába vájt börtön falához láncolva, akkor olyan messze lennék a valóságtól, mint amennyire közel vagyok minden szavammal a normális emberek számára hihetetlenhez. Magas, izmos, szőke, átható kék szemű, gyönyörű testű férfi állt előttem. Markáns arca leginkább a fantáziám viking–kategóriájához állt közel, mert ugye élő vikinggel nem találkozhattam túlságosan sokszor. Talán úgy tudnám érzékeltetni azt a benyomást, amit rám tett, hogy ha azt mondom, nincs a Földön olyan nő, aki ne cserélt volna velem abban a pillanatban azért, hogy őrjöngve tépje le magáról a ruhát, és magán érezze a férfi testét. Csak azért részleteztem mindezt ilyen hosszan, mert a cselekmény menetéhez nagyban hozzájárult az a tény is, mely szerint igencsak nő vagyok. Hát, ennél a pontnál indult el minden létező női hormonom és ösztönöm, hogy kifejeződhessen. Hosszú másodpercekig álltam tehetetlenül, mire visszaszorítottam mindet valami megfelelő szintre, legalább annyira, hogy meg tudjak szólalni.
- Helló! Szia, hallasz? – hát, ennél idiótább módon is kezdtek már társalgást az emberi történelem során, vagy nem?
- Hahó! – szólaltam meg ismét, mert a lehajtott fej nem emelkedett fel, mióta az őr megpofozta, úgy maradt.
Miért is gondoltam, a halk „hellózásomra” tér magához! Hogy én milyen egy szőke vagyok, még ha barnás-vörös is! Hagyjuk! Közelebb léptem, pillanatnyilag annyira lefoglalt annak a megoldása, hogy valahogy észre térítsem a pasast, hogy még a félelmem is elpárolgott. Látszott azért, hogy démon a drága, mert magas volt, a fene essen belé! Szerencsére, természetesen nem véletlenül, de ez a tény nem izgatott túlzottan, találtam egy sámlifélét a cellában, amire felállva pont egy szintbe került az arcom az övével. Megsimogattam. Álla alá támasztottam a kezem és felhajtottam a fejét. Gyengéden simítottam az arcát, majd valami késztetéstől vezérelve, elkezdtem puszilgatni. Ez volt a fordított Csipkerózsika meserész, bár csókról szó sem lehet egy ájult emberrel, ezt meséljék a kicsiknek, ne nekem, aki majdnem… na, mindegy!

Ott tartottam, hogy gyengéd voltam, mire heves reakciót sikerült kiváltanom a legifjabb Vihardémonból. Felkapta a fejét, meglátott, rángatni kezdte láncait és testével lökött el a közeléből. Jó nagyot koppantam. Azt hiszem, el is ájultam, mert a földön fekve tértem magamhoz, és elfelejtettem, hogy kerültem oda, és persze démon barátom már csillogó szemmel nézett rám.
- Te tényleg te vagy? – kérdezte reménykedve.
- Mi van? – kérdeztem vissza kótyagosan. Minden falhoz láncolt pasit a Pokolra kívántam, mikor végre beugrott, mi van.
- Te vagy az? Vagy csak egy újabb csapda, egy játék, hogy meggyőzz, maradjak démon, mert az a jó nekem, s en szeressem egyetlen szerelmem?!
- Én vagyok. – ültem fel, fejemet tapogatva, kissé kimerülten az izgalmaktól - Szüleid kértek meg, segítsek rajtad, de nem tűnik úgy, hogy rettenetes módon rászorulnál. Ha még egyszer földre löksz, itt hagylak! – váltottam sértett, igazán női stílusra.
- Mit keresel te itt? – lett hangja hasonlóan gyengéd és simogató, mint egy félig használt smirgli.
- Téged, ha jól tudom. Azt mondták, én vagyok a te bajod, hát gyógyítsalak is ki belőle, ha már én okoztam. Csak azt tudnám, mikor, hogyan, és egyáltalán, mit! – sírni kezdtem. Na, ez hiányzott.
- Ha tényleg az vagy, akinek mondod magad, gyere ide! Üss meg! – szólított fel valamire, amit sose tettem volna.
- Dehogy ütlek meg!
- Azt mondtam, üss meg! Én is megütöttelek, elestél, el is ájultál, dühömben megteszem még, ha nem ütsz meg! – fenyegetett. Nevethetnékem támadt.
- Te akarsz megütni engem? Nézd, édesem, nem hiszem, hogy valaha is a közeledbe megyek, te meg oda vagy láncolva a falhoz, alig hiszem, hogy te ütőképes pozíciót foglalnál el…
- Miért nem ütsz meg hát te engem? – erősködött.
- Mert nem vagyok olyan, és kész. Hagyjál már ezzel! Mondd meg, hogy nyílik a bilincs, megteszem, és menjünk már el innen, elegem van az egészből!
- Kérlek, kérlek, gyere ide! – váltott a hangja könyörgőre – Gyere ide!
- Jó. Egy pillanat. – mondtam, és feltápászkodtam.
Leporoltam a szoknyám, megigazítottam a hajam – bizonyítékául annak, hogy azért nő vagyok – és odamentem hozzá. Úgy vonzott, mint reggelente a kávéillat: becsukott szemmel is megtalálom, és semmi sem állhat közénk. Szorosan odaálltam mellé és ránéztem. Elvesztem csodás szemeiben. Csak a csodálat, és gyengédség sugárzott belőlük, amivel ugye, bárkit, főleg nőnemű egyéneket, le lehet venni a lábukról. Nyeltem egyet.
- Ki vagy te?
- Én vagyok az, akit szeretsz; akiről álmodsz; akire vártál; akivel vagy; s akivel leszel mindörökre. Veled vagyok, mióta megszülettél. Veled, mióta rámnevettél.
- Tessék? – ébredtem fel a varázsból. – Ezt nem értem. – hátráltam.
- Én vagyok az álmod. Én vagyok minden, mire valaha is vágytál. Én vagyok most is szívedben… - mondta sokat sejtetőn.
- Kérlek, tedd meg nekem azt, hogy befejezed a rejtvényeket, és értelmes mondatokat formálsz, amiknek felfogható értelmük is van, mert ez ebben a formában szépen csengő blabla.
- Pedig érted mindet, csak nem hiszel nekem. Szeretlek. Beléd szerettem az első pillanatban, mikor megláttalak, és megértettem, rád vártam egész eddigi létem során. – kezdte a romantikus lányregény–szöveget – Nevettél rám. Élvezted, ahogy simogatlak, ahogy érintelek, ahogy becézlek. Élvezted minden alkalommal. Beléd szerettem. Érdekelt, ki vagy, hát soha el nem hagytalak, mindenhová követtelek, mindig elkísértelek. Ott voltam veled minden helyzetben, emlékszel, ugye? – be kellett vallanom magamnak: tényleg, minden fontos időpontban az életemen, esett az eső, fújt a szél, tombolt a vihar… véletlen, nem? – Mikor aztán megismertelek az évek során, megértettem, nem élhetek tovább nélküled, emberré leszek. Ez egy sor nyűggel jár. Darabokra kell szakadnom, megtagadnom, ami vagyok, hogy azzá legyek, ami melletted kell, hogy legyek: démon helyett ember. Nem egyszerű feladat.
- Jaj! – rogytam a földre – Ez már nekem is sok! Miért én? Miért itt? Miért most? És különben is! Jaj!
- Kérlek, ne hagyj itt!
- Ugyan, hová is mennék? A kilépési kódot nem adták meg a szüleid. Csak befelé váltottam jegyet… - mondtam vigasztalhatatlanul.
- Megteszel nekem valamit?
- Persze, mondd!
- Adj egy csókot!
- Adjak egy csókot? – kérdeztem vissza, mint aki nem érti, amit mondtak neki. Valóban meglepett.
- Igen, kérlek.
- Rendben. – Ismét talpra kényszerítettem magam, és odaálltam elé. – Csak csókoljalak meg? Ennyi az egész?
- Igen.
Megcsókoltam. Átöleltem, és oly hevesen csókoltam, hogy levegőt sem hagytam neki. Simogattam, öleltem, és magamhoz szorítottam. Testéből olyan szerelem áradt, ami eltelített engem is, és szerelemmel telve csókoltam őt félig szabaddá. Az átok ugyanis eléggé mesébe illően banális volt, ebből is látszik, a fantáziátlanság nem emberi találmány. Szóval, szerelmem ereje szabadíthatta csak ki a fogságból kedvenc démonomat. A gond csak az volt hogy nem teljesen. A több lépcsős biztonsági rendszert sem mi találtuk ki…
- Ugye nem zavarok? Persze, hogy nem! Nézd már! Hogy szétrebbent a gerlepár, az érkezésünkre! Juj! Csak nem megszakítottunk valamit? Vagy mégis? Juj! – égőpiros ruhában, göndör vörös hajjal, fekete szemmel lépett be a cellába a lény, akitől leginkább tartottam: a Démonok Királynője, ki más? Mintha csak Hollywoodban írták volna a forgatókönyvet! Kezdett elegem lenni az egészből.

VI. „Kacagj, bohóc!…”

Ha valóban lett volna mágusi képességem, akkor ebben a pillanatban a néni szívrohamot kap, szökőár ragadja el, rángógörcs kapja el, rohama lesz, vagy legalábbis holtan csuklik össze a szememből kilövellő villámok hatására. De nem tette. S mivel ahelyett, hogy elaléltan omlott volna a kőpadló hűvösen ölelő karjaiba, ő gúnyosan állta a tekintetem, kénytelen voltam hagyni, hogy megkötözzenek, és Vihardémonommal együtt felcibáljanak trónusa elé.

Mindig bíztam abban, hogy a belém nevelt udvariasság semmilyen körülmények közt nem hagy el. Most azonban megtette. Válogatott szitkokat szórtam minden élőre, élettelenre, emberre és démonra, sűrűn emlegetve a Királynő kétes hírű női ágú felmenőit és azok tartózkodási helyét. Hát, ezt is kihozta belőlem egy extrém helyzet! A trónus előtt térdre kényszerítés helyett eloldozták a láncainkat – ennyit az átokról. Akkor viszont minek kellettem én a képbe? Kezdett ködössé válni a dolog.
- Mi az utolsó kívánságod?
- Hogy eléljek még vagy száz földi évig.
- Ez sajnos, teljesíthetetlen vágy. Kérj mást!
- Nekem csak ez az egy vágyam van, minek kéne más? Hagyj elmenni innen, vele – mutattam a szőke óriásra – és minden vágyam teljesül.
- Isteni! Ilyen jó vicceket se hallottam már vagy kétszáz éve! Vigyázz, ha nem kívánsz, csak meghalsz, mielőtt feleszmélnél, miért is nem kértél valamit a családodnak, szeretteidnek, ilyesmi…
- Részletezed még, mondd? – na, ennyit a belém nevelt udvariasságról – Minek ölsz meg, azt nem tudom, de ha már ennyire vágyteljesítő akarsz lenni, hát haldd, mit kívánok! Táncolni akarok! Táncolni egy utolsót, valami nagyszerűt, valami édeset! Utána? Ölj meg!
- Rendben! Lássuk a táncod! Dobot! – kiáltott és ütemes – dallamos puffanások töltötték meg a fűszeres levegőt.
Elővettem a balettcipőm, hagytam, hadd másszon ő a lábamra, és hajoltam egyet – kettőt, csak a forma kedvéért. Abban a pillanatban ugyanis, hogy lábamhoz értek a cipők, felpezsdült a vérem, eltűnt minden a szemem elől, s valami földöntúli állapotba kerültem. Csak egy sugárzó kék szempárt láttam, neki táncoltam. Neki, érte, miatta, az életemért. Ilyen sok még sose múlt egy előadáson, azt hiszem. Nekem akkor igen. „A műsornak mennie kell!” – nem én mondtam, de igaz volt. S a belül zokogó bohóc külsőre kacagott. Életemben akkor táncoltam a legjobban. Azt kell mondanom, a varázslat, mely segített ebben, jobbá tett, mint bárki valaha is lehetett, aki emberként táncolni kezdett… Én ott és akkor nem táncoltam, hanem varázsoltam. Ha Orfeusz kábítóan hárfázott, akkor én varázsosan táncoltam. Elbájoltam, azt kell mondanom, elbájoltam őket. Ennyi szempár még nem nézett, ennyi zeném még nem volt, ennyi figyelem középpontjában még nem voltam. Kereszttűz – oda állítottak. S elbájoltam, elbájoltam mindet!
- Mit kívánsz, emberlány? – kérdezte újra a Királynő.
- Engedj el minket!
- Minek?
- Hogyhogy minek?
- Nem tudod? Neki – bökött kiszabadítandó foglyom felé – már csak órái vannak hátra. Ezt elfelejtette közölni?
- Tessék?
- Mérget adtam neki.
- Miért?
- Mert tudtam, hogy itt vagy. Előkészítettem. Gondoltam, hogy van valami erős mágia a tarsolyodban, amivel a végén még kizsarolhatnád belőlem, amit annyira akarsz. Ezért megmérgeztem. Szépen, lassan hat a méreg. Ne félj! Csak elalszik tőle, nem fáj majd neki!
Ott, abban a pillanatban azt kívántam, nyíljon meg a föld, s tüzes lángnyelvek ragadják magukhoz a világ legkegyetlenebb szépségét, kínozzák lassan, főzzék puhára, emésszék halálra, és szűntessék meg létének nyomait is. Ám az univerzum nem tűnt segítőkésznek… sehol egy kis vézna lángnyelv, még nyelvecske se, földindulásról nem is beszélve! Ó, még hogy én boszorkány! Ez az évszázad poénja!
- Engedj el minket! – enyhült meg a hangom – Kérlek!
- Kérsz? S mit adsz cserébe?
- Magamat. Egy részt a lelkemből. Egy részt a szívemből. Egy részt a testemből. Ezek itt – vettem elő egy halom papírt a hátizsákomból – a verseim, melyeket itt, nálad írtam. Elég fizetség lenne ezer foglyodért is!
- Úgy gondolod?
- Biztos vagyok benne. Nesze! Itt van mind! Legyen a tiéd! Élj vissza vele! Használd, vedd el, tégy vele, amit csak akarsz, de engedj haza minket!
- Haza? Tudod egyáltalán, merre van az? – nézett rám halálosan komolyan, s ezt a pillantást soha nem felejtem el. Elkísér, bármerre járok.

VII. Kivezetés

De a másodperc tört része alatt már otthon is voltunk, a saját ágyamban feküdt a haldokló démon, s mellette ültem én. Nem tartozik senkire, még rád sem, mi történt, mit mondott nekem földöntúli szerelmem, mit tanácsolt, hogy éljek, kit szeressek, mit tegyek, ha ő már nem lesz nekem. Nem tartozik még rád sem, édesem, hogy megtudd, mit éreztem, mikor lecsukta a szemét és magához ölelve meghalt, s abban a szempillantásban visszaváltozott emberi külseje démonivá, démonivá, de úgy is rettenetesen vonzóvá. Azt sem részletezem, milyen érzés volt, hogy áttetsző alakokkal lett tele a szobám, és vitték hátukon el, ki szívével engem szolgált. Azt sem mondhatom el, mert szavam köt ehhez, hogy milyen volt egy démon temetése. Ha elmondanám, utam többé Vihardémon nem vigyázná, létem rövid úton kettévágná. Különben se tenném. Bár táncvarázsom idehaza eltűnt, maradt a kemény munka, s a látásom is el – eltompul néha, sőt, a vizsgáimat is én írom, még a szerelmemért is nap nap után meg kell küzdenem, azt kell mondjam, jó lecke volt. Megértem arra, amire születtem.

Költő lettem. Boszorkány. Vagyis, egyszerűen csak író.