Aranyló zöld, későnyári délután. A terebélyes lombú fák szelíden hajolnak a pázsit fölé. Minden olyan békés. Távolban halk duruzsolásként hallatszik a nagy folyó zúgása. Az Emyn Arnen-i palota kertjének legszebb zugában egy férfi ül elnyújtózva egy díszes székben.Mereng vagy alszik, nem tudni, mert behunyt szemmel fürdeti arcát a meleg napfényben. Megtermett, szép szál ember, habár aranybarna haja már őszbe csavarodik, s őszül már a szakálla is, de harmonikus vonásait az idő sem tudja elrontani.
Hirtelen lárma veri fel a kert nyugalmát. Két gyermek, egy fiú és egy kisebb lány vágtat át a füvön a férfihez. A fiúcska nyúlánk legény, szőkés haja mindig az arcába hullik, szeme résnyire húzott, határozott vonásai már a későbbi férfit idézik. A kislány hosszú szőke hajú, nagy kék szemű, formás jószág.
- Apám, apám, édesapánk! - kiabálják már messziről.
A férfi kinyitja égkék szemét, s ahogy meglátja gyermekeit, szeme sarkában szétszaladnak a ráncok nevetésétől. Ölelésre tárja karjait.
- Mi van kis gazfickók? Mi ez a lárma? Felveritek egész Ithiliát!
- Mesét szeretnénk! - feleli a két gyerek kórusban.
- Miért nem játszotok?
- Eddig fekete lovasost játszottunk - feleli a kislány -, de unom már, hogy mindig én vagyok a fehér lovas!
Édesapjuk szép szemén árnyék fut át a fekete lovasok említésekor, de nem inti le gyermekeit. Megbocsátóan mosolyog.
- Na jó, és mit szeretnétek hallani? - helyezkedik el megadóan a székében.
A két gyerkőc a lábához kuporodik, és csillogó szemmel néznek fel rá.
- Mesélj nekünk a Kilencujjú Frodóról, Rettenthetetlen Samuról és a Gyűrűről! - kérlelik.
- De hát azt már annyiszor meséltem! - néz rájuk.
- Igen, de az a kedvencünk - csipogja a kislánya, Eolyn.
- Frodó nagyon bátor volt ugye, apám? - kérdez rá a fiú, Elboron.
- Bizony, kisfiam! Azt hiszem nála bátrabb szerzet nincs az egész földkerekségen. Amit ő véghezvitt, azt senki más nem tudta volna megtenni!
Szép arca elkomolyodik, szeme merengővé válik. A fiú oldalba böki húgát. Apjuk egy pillanatnyi elrévedés után már újra mosolyog.
- Hol is tartottunk?
- Hol van most ez a Frodó? Él még? - kérdi nagy szemekkel a kislány.
- Azt nem tudom, biza, él-e, hal-e, bár teljes szívemből az előbbit kívánom neki. De úgy igaz, mint ahogy én most itt ülök, hogy a tündékkel együtt eltávozott Középföldéről.
- Tündék, mint Legolas bácsiék, ugye? Ott, benn az erdőségben? Jaj, olyan szépek! - suttogja áhítattal Eolyn. - Ha nagy leszek, lehetek én is olyan szép, mint ők?
- Még szebb is leszel, mert az édesanyádra ütöttél! - felel rá az apja mély szeretettel.
- Jaj! - mondja égnek fordult szemekkel a fiú. - Ha tündékről van szó, nem lehet bírni vele: "ilyen szépek, olyan szépek!" - csúfolja a kislány rajongását.
De az apja rászól.
- Csitulj, fiam! Szerencsétek van, hogy még egyáltalán találkozhattok velük, mert lehet, hogy mire felnőttök, már egy se lesz belőlük, mind itt hagyják e partokat. Nagy szürke hajókon mennek el, messze a nyugati partokról indulnak. Úgy mondják, ezüstös fény nyeli el őket, és a horizonton túl megpillantják a fehér partokat. És azokon túl pedig egy országot, mely zöld és ragyogó...
- Mint ez? - mutatott körbe Elboron. - Mint a mi országunk, olyan szép?
- Ó, azt hiszem az az ország még ennél is gyönyörűbb. Elmondhatatlanul gyönyörű, nincs is rá szó, talán csak a halhatatlanok nyelvén.
Kék szeme bepárásodik, nyel egyet.
- No de hát, miért a végén akarjátok kezdeni a mesét? - szól aztán. - Ha igazán Frodóról akartok hallani és a Gyűrűről, mely sokak romlását okozta, akkor hadd kezdjem csak az elején.
- Meséltél egy nagy mágusról is, akitől sokat tanultál fiatalkorodban. Ő hova lett, vele mi lett?
- Mithrandir? Úgy tudom, ő is elhajózott Frodóval és a tündékkel, azóta legalábbis senki se látta ezen a földön.
- A nagyapánk is akkor halt meg, igaz, apám? - kérdez közbe felnőttesen Elboron.
Apjuk nagyot sóhajt.
- Sajnos, de még a Gyűrűháború alatt. És nemcsak ő, hanem a nagybátyjátok is, a fivérem.
- Olyan kár, hogy sosem ismertük őket! - szól közbe a kislány.
- Bizony, kár! - feleli rá szomorúan az apja, és lehajolva a térdére emeli őt. - Csak ti maradtatok nekem...
Arcát belerejti a kislány anyjáét idéző szőke hajzuhatagába. Mikor felemeli újsfent a fejét, már mosolyog, habár szomorúan.
- Sok mindenki vitézsége és áldozata kellett bizony abban az időben ahhoz, hogy megmentsük az emberek világát a szörnyektől, hogy most itt békében mesélhessek nektek.
A fiúcska a földre mered, szőke haja a szemébe hull..
- Hát azért, én időnként szívesen csatáznék is, ha felnövök!
Apja a szőkés fejebúbjára teszi erős kezét.
- Miért, mi szeretnél lenni, ha felnősz, fiam? - kérdezi mintha nem tudná a választ.
A fiú ráemeli tekintetét, mely most úgy hasonlít néhai nagybátyjáéra, hogy az apja szíve belesajdul.
- Harcos szeretnék lenni, apám! Nagy és dicső harcosa Gondornak vagy ithiliának. Aki védelmezi a gyengéket, és megfutamítja az elenséget! - kiáltotta kigyúló arccal Elboron.
- Mondja is mindig, hogy jobban szeret Éomer nagybátyánknál lenni Lovasvégben, mert ott egyfolytában lovagolhat, meg kardozhat a szép Elfwine-nel! - árulkodik a kislány.
De az édesapjuk nem haragszik meg.
- Ennek biztos örül édesanyátok is, hisz nagyon szereti a bátyját, s néha hiányoznak neki a tágas síkságok, ahol kedvére lovagolhat.
- De te, apánk, te is nagy hadvezér voltál, igaz? - lelkesedik Elboron. - A Fehér Városban még sokat mesélnek rólad.
Az apja komolyan néz rá.
- Én örülök, hogy már nem kell forgatnom a kardot. Régen se szívesen tettem, csak ha a szükség rászorított. Ki kardot ragad, kard által vész el! Ezt jól jegyezd meg, fiam!
- És te? - fordul a kislányához. - Te hol szeretnél lenni legszívesebben, csöppem, ha nem itt?
A kislány hízelkedőn apjához bújik, két kis karjával átöleli a nyakát.
- Én itt szeretek lenni a legjobban, melletted, és hallgatni a meséidet. Meg persze édesanyám mellett...De még...még azért szeretek lenni Aragorn bácsinál és Arwen néninél is, ott a Városban. Az olyan érdekes!
- Aragorn bácsi?! - kérdezi feddőn, szemöldökét összerántva a fivére. - Talán inkább Elessar király és Arwen úrnő, nem?
A kislány megrántja kerek vállacskáját.
- Nekem megengedte, hogy Aragorn bácsinak hívjam, beee! - nyújtotta ki nyelvét testvérére. - De nem is tudom, miért? Hisz nem is ez a neve, nem? De Eldarion mondta nekem... - tanácstalankodik.
- Most már nem szólítják így, de mielőtt király lett, és visszatért sok veszélyen át a városunkba, hogy felvirágoztassa Gondort, így nevezték.
- Hú, mesélj róla is, apánk, mesélj Frodóról és Elessar királyról, és a sok-sok mindenről ami a ti időtökben történt!
- No, hadd legyen! Messze, Nyugatvégen, egy hasonlóan szép helyen laknak a félszerzetek, az ún. hobbitok...

Már egész bealkonyul, mire véget ér a mese: a Megyéről, félszerzetekről, fekete lovasokról, gonosz és jó varázslókról, tündék,emberek és törpök utolsó szövetségéről, a nagy csatáról a Fehér Városért, a szörnyekről, amik tán most is élnek elvétve a sötét erdők mélyén, és végül a Gyűrűrről, minden baj okozójáról...
Már az utolsó mondatokat mondja, s a gyerekek észre se veszik, hogy édesanyjuk közeledik a palota felöl. Még mindig sudár, szőke haját nagy konytba fogva hordja. Vígan nevet, látva családját a mese bűvöletébe feledkezni.
- Hohó! Elég lesz mára már a mesékből - perlekedik kedvesen. - Nem marad elég holnapra, ha ma mindent meghallgattok!
- De apánk olyan jól tud mesélni! - lelkendezik a kisfia.
- Az biztos, hogy a mesékhez, énekekhez és zenéhez több érzéke van, mint nekem valaha is volt! - néz szeretettel a férjére az asszony.
- Viszont nálad erősebb asszonnyal, drága Eowynom, nem találkoztam még - bókol vissza a férje.
A gyerekek összevigyorognak. Elboron nem bírja, megszólal:
- Hihetetlen, hogy ez mind megtörtént! Hja, akkoriban izgalmas lehetett az élet. Most már elég unalmas!
- Unalmas?! - kérdeznek rá kórusban a szülei.
Az apja szemöldöke fölszökken homlokára. Anyja elnéző szeretettel megborzolja fia szőke üstökét.
- Hiába, no, a bátyádra, Boromirra ütött, ahogy mondani szoktad! - szól Éowyn a férjéhez.
- Vagy tán egy kicsit rád is, kedvesem?! - mosolyog rá a férje incselkedve.
A fűben a Herceg testőreinek, a Fehér Társaságnak a kapitánya, Beregond közeledik feléjük. Mikor odaér, tisztelettudóan meghajol.
- Faramir herceg! Éowyn úrnő! Kérem, uram, vendégek várják a palotában!
- Akkor ne várakoztassuk őket! - feleli Faramir, és nyújtózkodva feláll a székéből.
Most látszik, hogy bár javakorabeli ember már, de még igen jó erőben van. Egyik karjával feleségét öleli, a másikkal gyermekeit keríti, úgy indulnak el a sötétlő kertből a kivilágított palota felé.






-