Történetek Középföldéről
Rohan leánya I.

A tél dere után hideg napsütés árasztotta el Edorast márciusban, Théoden király lassú sorvadása azonban homályként borult népére, sötét jövő ígéretét hozva. Théoden betegségének híre messzire szárnyalt, ám a várt segítség egyre késett. Szarumán, a Fehér Varázsló, kinek bölcsességét s jóságát messzire söpörte a gyűlöletes hatalomvágy, fogva tartotta a király elméjét, akár macska az egeret. Ki tehette, fegyvert fogott, s nemritkán játék helyett kard került a nagyobbacska gyermekek kezébe. Az emberek száma egyre csökkent, s a dicső város hasonképp hanyatlott, mint maga az uralkodó.
Enelya egyike volt azoknak a fiatal lányoknak, kiket Edoras harcban edzett katonái okítottak a karddal bánni, s ő kész volt csatába menni hőn szeretett királyáért. Éowyn úrnő s bátyja, Éomer sok időt szentelt a fiataloknak, lett-légyen szó harcról, vagy más kérdésről, ajtajuk mindig nyitva állt a nép előtt. A hírek azonban, miket vándorok hoztak, s a rohírok maguk, távolról sem szóltak békés jövőről. Sötét dolgokról, furcsa szerzetekről, gonoszságról suttogtak az emberek esténként a tűzhely mellett. Enelya Éomer egyik kedvenc tanítványa volt, kecses, akár egy őz, ám kardja, dárdája gyorsabban s erősebben sújtott le, mint egynémely harcosé, a fiatalok között párja nem akadt. Őt is nyugtalanították e hírek, ám valahányszor orkok támadásáról hoztak hírt, düh lobbant szívében, s örömmel indult volna lecsapni néhány ork fejét. Öreg apja azonban visszatartotta, s maga Éomer is nehéz szívvel engedte volna őt csatába. Szívesebben gyakorlatoztatta őt a palota előtt fekvő poros udvaron, s egyre finomította Enelya mozdulatait lovon vagy gyalogosan, amikor csak ideje engedte. A lány, a házimunka mellett, felfedezhette Éowyn úrnő oldalán Rohan Edoras mellett fekvő tájait, s a király istállójának lovai közül Éomer ajándékozott néki hátast. Enelya hamarosan messze merészkedett, legkedvesebb elfoglaltságává vált Hainír hátán vágtatni a füves pusztán, a metsző szél süvítése zene lett fülének. Ám távoli útjain vágyakozva nézegetett Lórien irányába, s gondolt vissza gyermekkora meséire a szépséges tündékről. Ő és testvére is tündenevet viseltek, mit anyjuknak köszönhettek, ki találkozott tündékkel, meséi is innen származtak. Gyermekei nevét Lothlórien tündéi adták, kik kedvelték az asszony tiszta szívét s bölcs szavát. Enelyának sokszor eszébe jutott halott édesanyja, ilyenkor nehezen tért vissza Edorasba, s mintha kardja is súlyosabb lett volna, akárcsak szíve.
Azon a reggelen Enelya, a dermesztő széllel nem törődve, társaival csapott össze a palota előtt, ám vidámságnak nyoma nem volt az emberek között. Éomert elüldözte a király tanácsosa, Szarumán hitvány szolgája, Gríma, s Éowyn úrnő Théoden halott fiát siratta Meduseld falai közt. Enelya elszánt tervet forgatott a fejében, ám ezt senkivel nem osztotta meg. Minden baj okozójának tartotta Grímát, s Éowyn szenvedése megerősítette benne az elhatározást: a Kígyónyelvűnek pusztulnia kell bármi áron. Merész gondolatai okozták talán, hogy késve vette észre a közeledő lovasokat, mikor lovaik patái már a palotához vezető úton kopogtak. Hátrahúzódtak a tömegbe, s Enelya meglepetten nézte őket. A varázsló Gandalfot rögvest felismerte, ám társait, a délceg harcost, a törpöt, s a szépséges tündét soha nem látta azelőtt. Enelya kíváncsisága erősebb volt illendőségénél, szíve nagyot dobbant a reménytől. Lesújtva nézte, hogy a látogatók fegyverei az ajtók előtt maradnak. Tudta, néhány őr hűséges Théodenhez, ám legtöbbjükben már rég nem bízott. Míg azok a fegyverekkel törődtek, a lány elosont mellettük a trónterem egyik ablakához, mely oldalról magas kőfal tetején nyílt, ám a kapu felől könnyedén elérte. Hátát a falnak vetette, s némán kuporogva hallgatta a szavakat. Látta, hogy az őrök gyanakodva méregetik a látogatókat, ám tudta, hogy Háma, a király ajtónállója soha nem támadna a kis csapatra, bízott Gandalfban, s társaiban. A lány a terembe nézett, szíve belesajdult a király elesettségében, s alig bírta türtőztetni magát, nehogy Grímára rontson, felfedve hollétét, s szándékát. Ám a Kígyónyelvű hamarosan a törp lábai előtt, mi több, alatt hevert, az áruló őrök ájultan a trónteremben, s Enelya magában ujjongva figyelte a történteket. Szarumán hatalma a király fölött egyre csökkent, Gandalf végleg kiűzte a sötétséget Théoden elméjéből, s Gríma életét mentve menekült Edorasból. Enelya szívesen visszamászott volna arra, amerről jött, hogy megvigye híreit társainak, Meduseld őrei azonban újra elfoglalták helyüket a kapunál, s egyikük csaknem az ablaknál állt. Lefelé az út lehetetlen volt, a lány töprengve nézte a többembernyi mélységet, s igyekezett minél csendesebben lélegezni. Nézte, ahogy elszállásolják a harcosokat, s lovaikat, de mozdulni nem mert. Tudta, elvesztené kegyét a királynál, s Éowynnál, ha fény derülne leselkedésére, légyen az jó szándékú vagy sem. Estébe fordult az idő, mikor hír érkezett az orkok újabb támadásáról. Enelya, most már akaratlanul, hallgatta a beszámolót, s a harcos Aragorn véleményét. Tekintete azonban az oszlopnak dőlve álldogáló tündén függött, ki csak ritkán vetett közbe egy-egy szót, s hamar elhagyta a termet. A lány a jeges éjszakai széltől reszketve húzódott összébb, ám hirtelen a tünde dallamos hangját hallotta maga alatt.
- Az őrök a palota túloldalán vacsoráznak. Talán elhagyhatnád önkényes megfigyelőhelyed, s hazatérhetnél anélkül, hogy felfedeznének.
Enelya kilesett a fal mellett, majd feltérdelt, hogy átlépjen a keskeny kőkorláton, ám várakozásban megdermedt izmai nem engedelmeskedtek. Lába megcsúszott, s ő némán zuhant, sikoltani nem akart, egyenesen a tünde karjaiba. A hidegtől s a szégyentől remegve állt talpra.
- Enelyának hívnak, Éomer tanítványa vagyok. Nem kíváncsiságom vitt a hallgatózásra. Gríma hitvány életét akartam kioltani, ám ti megelőztetek.
A tünde halkan felnevetett. - Nevem Legolas, bár ezt bizonyára már tudod. Merészséged figyelemre méltó, ám meggondolatlanságod annál kevésbé. A Kígyónyelvű veszélyes ellenfél lett volna.
- Jól forgatom a kardot, s bátorságom sok harcost visszariasztott már a király katonái közül a haditornákon. Segítségem azonban szívesen felajánlom neked - felelte dühtől szikrázó hangon a lány.
- Afelől nincs kétségem. - A tünde körbepillantott. - Holnap hosszú s veszélyes menet vár rátok. Gríma felől sem kell aggódnod többé, s az istállót, hol Arod vár rám, magam is megtalálom. Békés álmot kívánok neked, Rohan harcos leánya.
Enelya kétségbeesve tekintett Legolas után, aki végül megállt.
- Szomorú pillantásod égeti a hátam. Nem kicsinylem terved, ám szerencsére másképp fordult a dolgok alakulása.
- Elbocsátó szavaid űzték el bátorságom, s jókedvem maradékát. Soha tündét nem láttam, bár sokszor reménykedtem, tán megpillantok egyet Rohan vándorai között. Kérdések ezrei égetik ajkam, s bármit megteszek, ha felére válaszolsz.
A tünde tétovázása láttán a lány közelebb lépett.
- Korai még az óra, s dolgom akad az istállóban, lovam, Hainír régóta várhat rám.
Legolas bólintott. Enelya előresietett, s arcát a lóéhoz simítva üdvözölte hű társát. A hófehér Arod nyihogva lépett előre, ahogy a tünde szőke haja megcsillant a fáklyák fényében. Hainír halk horkantással jelezte a lánynak éhét. Enelya ellátta az állatot, majd a szénára ülve, térdére hajtott fejjel figyelte Legolas ténykedését. Szinte még most sem hitte el, hogy egy élő tünde abrakoltatja a lovát vele szemközt. Ámulva nézte könnyed lépteit, melyek alatt meg sem hajlott a szalma, haját, mely mintha belső fénnyel ragyogott volna, akár csak az egész tünde, arcvonásainak szépségére pedig keresve sem talált szót. Látta Legolas halvány mosolyát, ám nem tudta, hogy ez az ő csodálatának szól. Fogalma sem volt, hogy a tünde érzi s látja is bámulatát, különben lesütötte volna szemét, ahogy neveltetése súgta.
- Kérdésekről beszéltél, ám azóta sem szólaltál meg - ült le vele szemben Legolas, s Enelya tekintete a csillogó kristálykék szemekbe mélyedt, újra némaságra kárhoztatva őt, egészen addig, míg a tünde fel nem nevetett.
- Tán saját magam vagyok oka szótlanságodnak?
A lány arcába szökött a vér.
- Bocsásd meg modortalanságom, de lényed egésze varázslatos, s hangod kelleme meg sem érintett e pillanatig. Gyermekkorom mesehőse vagy, ki elém lépett álmaimból.
Legolas elkomolyodott.
- Sebezhető vagyok, akár te. Nem vagyok hős, csak egy harcos, ki az örök Sötétség ellen küzd. Válaszolok kérdéseidre mindaddig, míg álmod le nem nyűgöz.
Enelya nagy levegőt vett. - Honnan tudtad, hogy ott vagyok az ablakban?
- Hallottam a lélegzeted attól a pillanattól, hogy beléptünk a terembe, ám nem láttam okát, hogy felfedjem egy kíváncsi gyereklány rejtekhelyét.- A tünde elmosolyodott. - Bocsáss meg az elnevezésért. Végül azonban, mikor leszállt az est, s félő volt, hogy jégtömbbé fagysz leshelyeden, úgy gondoltam, ideje lejutnod, s tudtam, az őrök előtt mégsem fedheted fel magad.
- Hálás vagyok érte.
Legolas tekintete a lány oldalára siklott. A kard aranyozott markolata bőrhüvelyből éklett elő.
- Megnézhetném a kardodat?
Enelya átnyújtotta, bár nem szívesen adta ki a kezéből Éowyn ajándékát.
- Szép munka. Ha nem vagy túl fáradt, szívesen látnám, mire is jutottál volna Grímával.
A lány felállt s a kezébe fogta a feléje nyújtott kardot. Szíve hevesen vert, ám szilárdan válaszolt.
- Nem támadok fegyvertelenre, legyen az akár egy tünde.
Legolas két hosszúkést húzott elő hüvelyükből. Az ezüstfehéren csillogó fegyverek elképesztették a lányt, ilyen tökéletes munkát nem látott azelőtt, s bár hallott a tündék fegyverkészítési tudásáról, ez minden elképzelését túlszárnyalta.
- Már nem vagyok fegyvertelen - szólalt meg Legolas, s kivédte Enelya első csapását. A lány kardja rendre a tünde késein vetett szikrát, s Enelyát elragadta a harag, látva a tünde táncnak beillő lépéseit. Minden tudását beleadva hárította Legolas óvatos támadásait, ám a tünde villámgyors mozdulatait képtelen volt szemmel követni. Ösztöneire hagyatkozva harcolt, előszedve minden trükköt, mit Éomer tanított, de pengéje a tünde közelébe sem ért. Végül a két kés keresztje a földre kényszerítette kardját. Zihálva terült el Hainír mellett, míg Legolas áttörölte fegyvereit és tokjukba rakta őket.
- Semmire sem mentem volna Grímával szemben - lihegte Enelya, mikor végre levegőhöz jutott.
- Tudásod becsületére válna akármelyik katonának, ám a higgadtság nem erős oldalad. Ne az én fegyverforgatásom vedd alapul, nem tündék ellen kell harcolnod. Jónéhány ork életébe került volna egy ilyen összecsapás. Talán még Grímát is legyőzted volna - mondta a tünde, s rámosolygott ellenfelére.
- Nem támadtál valójában rám, csak védekeztél.
- Erőnk, s tudásunk sem egyforma. Sok száz évem volt, hogy gyakoroljam a fegyverrel való bánást, s ha tudom, tökéletesítem ezt a tudást.
Enelya elheveredett a szalmán. Mérge elszállt, s kíváncsisága legyőzte a vereségért érzett bánatot. - Honnan jöttél?
- Bakacsin-erdő hercege vagyok, Thranduil fia, az Andúinon túlról.
- S mi az, mi Edorasba sodort téged, s társaid?
- Hosszú történet ez, s kevés az időnk. Legyen elég annyi, hogy Szarumán s a Sötét Úr, Szauron ellen küzdünk, mint Középfölde összes népe, kik szívükben jók.
- Szarumán nevét hallottam, s tetteiről is többet, mint szerettem volna, ám Szauron ismeretlen előttem.
Legolas felállt, sima homlokát felhők árnyékolták be.
- Szauron szellemlény, ki Morgoth szolgálatába állt az idők kezdetén - kezdte a tünde, ám a lány kérdő tekintetére elhallgatott, majd halkan mesélni kezdett.
- Ilúvatar volt, ki gondolataiból létre keltette az ainukat, kik anyagtalanok voltak, s Ilúvatar szívének kedves énekükkel töltötték meg a Semmit. Jutalmul Ilúvatar nekik adta az Olthatatlan Lángot, mely minden anyag forrása, s közepébe tette Eának, a világnak. Az ainuk pedig, kik megteremtették Ardát, a Földet, ezentúl valáknak neveztettek, s földi alakban Ardán éltek. Ki-ki mást és mást teremtett, mi alkotja Ardát, ám köztük egy, kinek neve Melkor volt, nem teremtett, hanem pusztított, magának akarván a Földi Királyságot. Hatalma nagy volt, csak fivére, Manwe volt oly erős, mint ő. Ám Manwe, ki hű volt Ilúvatarhoz, Melkort, kit a nolda Feanor nevezett el Morgothnak, a Fekete Ellenségnek, kitaszította a valák közül. A végső győzelem után, mit az emberek, a tündék és a valák együttesen arattak fölötte, Morgothot a Világ határain túlra, a Semmibe száműzték, s láncokkal megkötözték, azok foglya lesz az Idők Végezetéig. Ám Barad-dúr várát újjáépítette Szauron, bár testet már nem tud ölteni, de szelleme oly erős, hogy még Szarumán, ki a legnagyobb istair volt, sem tudott ellenállni hívó erejének. Szauron Sötétségbe borítja a Földet, ha időben meg nem állítjuk.
Enelya döbbenten nézett a tünde haragtól sötét szemébe, szavai rémületet keltettek lelkében. Eddig fel nem fogta a veszélyt, mi mindannyiukat fenyegeti, s hirtelen szánalmasan gyengének érezte magát, de még a rohírok seregét is.
- Oly kevesen vagyunk - suttogta, leginkább magának. Legolas melléült.
- Nem rajtad, s nem is rajtam múlik, hogy Szauront sikerül e legyőznünk. Ám az mindkettőnkön, hogy a harcban hányan halnak borzalmas halált, s mi életben maradunk-e. Csak a reménybe fogódzhatunk, nincs más, mi bizonyossággal szolgálna.
A tünde felsegítette Enelyát.
- Kevesen tudják, mit te hallottál. Remélem, vannak népedben, kik erősek akaratban, s tudásban, akárcsak te.
A lány bólintott. Elindult a ház felé, hol lakott, s lassan érzékelte csak, hogy a tünde mellette lépked.
- Nem akartalak megriasztani szavaimmal - mondta Legolas, mikor a ház elé értek.
- Nem tetted. Szívem erősebb, mint volt, hisz látom a célt. S ezt holnap sokan fogják tudni, ám egy olyan sem, kinek maradék hitét is elvenném e szavakkal. Jó éjt, Legolas.
- Pihentető álmot, harcos Enelya.
A lány úgy aludt el, hogy hallotta a tünde halk, ám mézként csordogáló dalát.
Éjszaka borította még a tájat, mikor Enelya szeme kipattant rátörő gondolatától. Tudta, Kürtvárban lányként esélye sem lesz harcolni, ám semmi hajlandósága nem volt riadt nyúlként várni az ellent a barlangok mélyén. Bátyja, Arminas, ki karjai közt halt kínos halált egy orkkard sebe által, tudta Enelya minden titkát, s húgára hagyta páncélját, pajzsát, s dárdáját. Ezeket öltötte magára a lány, s bár kissé lötyögött rajta, nem akadályozta. Hosszú haját kiengedte, a sisakot fejére húzta, s az istállóba indult. A hajnal ijedt embereket talált Edorasban, kik élelmüket s egynémely személyes tárgyukat kötötték batyuba. Enelya csatlakozott a lovasokhoz, s igyekezett elkerülni a megszólalást. Szerencséjére senki nem volt beszédes kedvében, s az indulás nem soká késett. A lány hátra maradt, de tekintete a tündét kereste, ki lován Théoden mellett ügetett. Hosszú s lassú menetelés után Legolas leszállt Arodról, gyalog indult kikémlelni az előttük álló utat. Enelya tudta, a tünde éles szemével semmi nem veheti fel a versenyt, jóval az emberi látóhatáron túl is észrevesz bármilyen ellenséget. Dombok állták azonban Legolas tekintetének útját, így Háma s társa indult ellenőrizni az utat. A lány megsimogatta Hainír nyakát, míg az indulást várták, ám hirtelen csatazaj riasztotta meg az embereket. Kiáltás harsant: - Farkaslovasok!
Enelya megmarkolta dárdáját, s combjai szorítására Hainír előreszökkent. Hallotta Théoden parancsait, amivel Éowynt s a népet Kürtvárba küldte, Legolas haragtól izzó hangját, s az a halvány félelem is elszállt szívéből, ami ott lappangott. Dárdáját előre tartva vágtatott a csapat közepén, s dárdája keresztüldöfte a felé acsargó wargot, a rajta ülő ork messzire repült. Kardjával lecsapta egy ork fejét, s Hainír kitért a gazdátlanná vált warg elől. Nyíl süvített el Enelya füle mellett, s egyenesen a bűzlő teremtmény fejében állapodott meg. Hainír szembefordult a hátulról támadó warggal, a lány kardja a földre rogyasztotta, ám Enelya képtelen volt kihúzni belőle a fegyvert. Az ork, látva a helyzetet, ocsmány vigyorral támadt a lányra, de a kard végre kicsúszott a dögből. Mire azonban Enelya támadhatott volna, csekély eséllyel a győzelemre, két nyíl állt az ork fejébe, s Legolas suhant el mellette Arod hátán. A tünde megakasztotta a ló futását, s hátrafordult. Arcán mosoly tűnt fel, s a lány lihegve visszanevetett. Újult erővel vetette magát a harcba, s minden nyílvessző, mi az ellenséget érte, még erősebb csapásokra kényszerítette. Szinte csalódottságot érzett, mikor véget ért a csata, ám tudta, kicsike győzelem volt ez az események láncolatában. Hosszas keresés után megtalálta dárdáját, s csatlakozott a megmaradt rohírokhoz. Lesújtotta Háma s Aragorn halála, némán léptetett Arod után. A szerencse kegyeltjének érezte magát, hogy életben maradt. A lovak patái kis idő múltán Kürtvár kövein csattogtak, s ő látta Éowyn szemében a könnyeket, mik Aragornt gyászolták, ám nem vigasztalhatta meg az úrnőt, mint azt szíve szerint tette volna. Lovát az istállóba vezette, s fáradtan egy lépcsőre telepedett.
- Nem csalódtam - szólalt meg mellette egy hang. Enelya felmosolygott a tündére.
- Nem tudhattad, hogy mit fogok tenni.
- Valóban nem. Elővigyázatlanságod azonban javadra válik, s nem tudatlanságodból ered. Nem fedlek fel senki előtt, szükségünk lesz ilyen harcosokra, Enelya.
- Arminas. A nevem Arminas. S köszönöm a segítséged.
- Örülök, hogy segíthettem, Arminas. Még találkozunk - mosolygott rá Legolas, s mosolyától felfénylett a levegő körülöttük.
A lány boldogan nézte az ellépkedő Legolast, s fáradtsága elszállt. Apjához indult, de páncélját Hainír mellé rejtette. Tudta, hosszú s véres harc vár még rá.