Hallga?! Mi szól?
Még alszik Völgyzugoly
lombok közén rózsás hajnal honol.
Bohó pacsirta, csitt, most ne dalolj!

E hang fülembe kúszik csintalan,
s szívem feldobog, az oktalan!
A fák közé surranok hangtalan.

Még nem látott meg. Igen, ő az, ő...
itt van, s a gond lassan tűnő
édes arcán, melyet felszántott az Idő.

S én mégis, mennyire szeretem!
Választottam, Reményem, kedvesem,
szaváért eladnám az életem!

Hát még most... a hangja szinte fény:
"Tinúviel! Tinúviel!"

Kicsordul könnyem, fa mögé rejtezem,
hozzásimulok, onnét figyelem

Mely ritka, csodálatos tünemény:
egy kósza, aki énekel!