Öngyilkosság

Vonzó és taszító egyben,
Mint az örvény, mely mellet elmentem,
Akkor messzire kerültem – most kívánom,
Látni vágyom – az örvény a halálom.
Mély, erős, könyörtelen…
Ha hallasz engem, imádkozz értem!
Feketesége olyan, mint a bársony,
Eddigi életem én nem bánom,
A vízbe belevetem magam,
Se elmerülök hangtalan…
Esküszöm, nyikkanni sem fogok,
S nyakamba követ akasszatok!
Ereje magához hajlít,
Megnyugvást nyújt, és gyógyírt
Minden bajomra, könnyeimet lemossa,
Mi a halál? Az élet orvosa!
És akkor az élet minek? Minek vagyunk,
Hisz előbb-utóbb úgyis mind elpatkolunk.
Hitvány testünk szétporlad,
Ott rohadunk a föld alatt-
A föd alatt…
A halál diadalt arat,
Mert mi porból lett, az por is marad.
Engem nincs, mi visszatartson,
És nincs, ki a bajban meghallgasson,
Egy szerelmem van csak, de Ő
Nem tudja, hogy én vagyok A NŐ,
Kit Isten (ha van Isten) azért köpött ki,
Hogy ÉN legyek a mindene NEKI.
Dióhéjban ez minden, mit rólam tudni kell,
De úgysem fontos, hamarosan elmegyek, el.
Eddig mindenki megalázott, gyűlölt,
Lelkembe tiport, s szívemben hitet öt.
Belémrúgtak mint egy kutyába,
Én csodára vártam, de hiába.
Éreztem ugyan magamban némi erőt,
Láttam a csodát, mely belőlem nőtt,
De a csoda alig tündökölt fel…
Jött egy durva démon, az törölte el!
Így hát csöndben vagyok, semmi sincs köröttem,
Rejtve marad minden elől súlyos gyémánt-könnyem.
Majd moccan a víztükör, jön az Örvény…
Ó, magamat úgy beleölném!
Meg is teszem! Jóéjt, komisz világ!
Ne emlékeztessen semmi arra, hogy Nóri itt járt!
A víz csobbant, az örvény egyetlen egyet csuklott,
Ismét csönd lett…s a bányató vize békésen ringott.