Sötét felhők…

Sötét felhők kaparják az eget,
Gonosztevők gyűlnek a homályban
Nyirkos odújában a sötét úr nem enged
Fagyos szél üvölt a szikla falak közt
Az idő eljött!
Kardot ragadjon mind, ki halni gyáva
Elbújva a hegyek nyirkos barlangjába,
Erős kő falak ölelik az eget
Ott, hol a remény kíséri csupán az embereket.

Fajuk létét mindhaláig védve,
Önszántukból állnak a kardok elébe
Nehéz esőcseppek verik a páncélingeket,
Elfogadható áldozat a hatalom oltárán
Ember nem lehet.
Vívott csatákon a vérünk a pecsét
Hogy a gonosz szolgájaként nem élsz
Tornyok dőlnek le és zuhannak a vérbe,
Meghalni muszáj ki bátran, ki félve.

Népük nem adhatják oda
Bukni dicső birodalmuk nem hagyhatják soha
Ott, hol a barátok karjaikban halnak,
Ne higgyék, hogy nem bukhatnak.
Magad vagy
Itt „Hősöd” csak önmagad lehetsz.
Hol rabszolgaságban születik minden árva,
A láncot húzzák maguk után a halálba.

Mert míg testünk itt lesz rab,
Lelkünk sosem lesz szabad
Ha minden áldozat hiábavaló
Az emberi fajnak ez a végszó.
Maguk maradtak, a hősök vére belőlük kiveszett,
Társuk a néma gyász, úgy látszik, egy bukott fajt csak ő szeret.
Elvész minden, mi oly szép volt valaha,
Mindent elpusztít a gonosz rohama.

Mert épp olya múlandó e nép, mint az ősz, a tavasz,
Hajdan dicső birodalomból mára csak a rom marad.
Nem várhatják, hogy nem bántja őket.
Együtt vonulnak a holtak mezejére.
Könnyező szemmel gondolnak a szép napok fényére
Megpihennek őseik hamvain,
És jelet hagynak a másvilág falain.