A Fagy havának dallama - A gyűrű

Az íjászok csak a parancsra vártak. Inaik úgy feszültek, mint fegyvereik húrjai. Elhangzott, amire vártak. A vörös tollú nyílvesszők elsötétítették az eget, azon a Napot. A dombok lankáin lerohanó északi emberek sorra hullottak el, hiába viseltek vaskos bőrvértet. Az erdőben megbúvó elfek újra lövésre emelték íjaikat, ismét árnyék vetült a dombokra. Úgy tűnt a csata már eldőlt, de az északi emberek tartogattak még valamit. Egy hatalmas, vasvértes havasi medvét. A dög négykézlábra ereszkedve loholt az erdő széle felé, de a védelem tüzes nyílvesszőkkel záporozta meg a szerencsétlent, aki nyomban lángra kapott. Őrjöngve rohangált fel s alá a dombok között, meggyújtva a hozzá közel kerülő északiakat. A csata rövid volt, mindennaposnak mondható. Az északi népek dél és kelet felé kezdtek el hódítgatni, több – kevesebb sikerrel.
A napkeleti erdőben az elfek visszavonultak belső rejtekükbe kipihenni magukat holnapra. Csak egyvalaki maradt fenn parancs ellenére az erdőszélen. Ott ült egy magas fa lombjában a dombokat fürkészve. Metsző, szürke szemét zöldre festette az árnyék, vörös hajába belekaptak az ágak. Nyugati zsoldosnő volt, az íjászat nagymestere. Állítása szerint tanulni jött keletre, azonban háborúba csöppent. Segített az elfeknek. Érdekében állt.
Valaki szólítgatta odalentről:
-Lyx! Lyx! - Ashen volt az, az itteni elfek elsőszámú hercege.- Nincs véletlenül üldözési mániád?
-Bölcsebb is lehetnél a korodhoz képest!- Vetette le a nő érces hangon.- Ennyivel nem fogják beérni! Adnak még valamit!
-Ha akarsz szobrozz ott egész éjjel!
-Hozz nekem bort!
-Szolgálatban nem iszunk!- Vetette fel a herceg, majd nevetve távozott. Lyx utánamorgott. Pedig jó lett volna aludni egy kicsit, ráadásul nem egyedül. Eljátszadozott az emlékeivel, de megmakacsolta magát.- Csakazért is marad.- Ezt diktálják az ösztönök. Azok pedig csalhatatlanok.- Az övéi főképp.- Holdkelte után zsigerbirizgáló hideg telepedett az erdőszélre s a dombokra. A leszálló köd furcsa, rémisztő árnyakat hozott magával. A fátyolos pára eltüntetett mindent, még az éles szemek is csak pár méternyire láttak el tisztán. A szokásos jel megvolt- egy morgás- valami puffant a fűben.
Reggelre egy fehérbundás fenevad teteme hevert a fák tövében. Északi dög volt ez is, mint a havasi medve. Lyx kapott érte bort. Az elf felderítők számtalan ilyet és hasonlót láttak az emberek táboraiban. Újonnan hozták őket és mégvalamit. Az egyik sátorban fehér fény lüktetett, sűrű ködöt és fagyot eregetve magából.
-Jégüveg.- Mondta határozottan Lyx.- Az előző falvakat is ilyennel intézték el. Csak kirakják éjszaka az erdő szélére és meg is fagyott minden. Kelet is átveszi az északi éghajlatot.- Az elf vének egyetértettek. Pihenőt adtak a lánynak, a férfiakat pedig a szomszédos embervárosba küldték. Készültek az utolsó csatára.
Lyx kómásan baktatott fel a fák koronájában tekergődző lépcsőkön Ashen lakhelyéhez. A félkör alakú hálóban a széles ágyon feküdt, nyakig betakaródzva. A nő fölé hajolt, megköszörülte a torkát.
-Nincs korán az alváshoz?
-A felderítőkkel mentem, utána meg kiültem az erdőszélre. Lelőttem két fenevadat.- Mondta száraz hangon a férfi. Lyx valami furcsa illatot érzett a levegőben. Az elfek jellegzetes gyógyító kenőcse volt az. Mindketten elmosolyodtak.
-Béna voltál?
-Áh, nem. Csak a fán üldögélve eszembe jutottál.- A nő kiöltötte a nyelvét, sziszegett -hozzá.
-Elmentem fürödni.- Morogta.
Gyorsan végzett, visszavette ruháit. Elgondolkodott. Úgyse marad rajta túl sokáig semmi. A mellényt már nem is vette fel. Besurrant a hálóba, bebújt a férfi mellé, tenyerét a bekötözött mellkasára simította, majd álomba merült. Kellemeset képzelt: Házas volt, gyerekek vették körül. Békét érzett. Az ébredés keserűen vetette észre vele a hideg valóságot. És tényleg hideg lett a levegő. Látszott a lehelete. Pedig odakint a délutáni Nap ragyogott nyárutói meleget árasztva magából. Az ablaküvegek is kristálytiszták- jégvirágnak nyoma sincs.- Akkor csal ő fázik. Összeszedte, magára erőltette ruháit, de, még is vacogott. Felkapta íját és teli puzdárját, kirontott a lakhelyből, végigrohant a falépcsőkön. Az utolsó nyolc fokot átugrotta, gugolva érkezett a földre, oldalra fordította a tekintetét. Az elf férfiak torlaszokat, paravánokat, rögtönzött falakat állítottak össze fából és a szomszédos embervárosból hozott vaslemezekből. A nőnek semmi kedve sem volt a segítkezéshez. Megpillantotta Ashent, akinek meztelen mellkasáról eltűnt a kötés. Lyx elmosolyodott, megforgatta ujján az aranygyűrűt. Felszökkent, bevetette magát a sűrűbe.
Az északiak táborába tartott. Őrültségnek tűnt mindez fényes nappal, őt azonban valahogy nem izgatta. Gond nélkül, észrevétlen surrant a rongyos sátrak között. Akadt egy-két díszesebb is, vörös rókaprémmel borítva. Lyx belépett a legkisebbe. Odabent ismerős alakokba ütközött. Az északiak alvezére Murgond és egy kedves ismerős, a havasalföldi vámpírgróf: Thassul. Előbbi kissé ledöbbent, utóbbi élvetegen elmosolyodott.
-Kellemes meglepetés.- Duruzsolta a vérszívó.- Megfontoltad az ajánlatunkat?
-Meg.- Vakkantotta a nő. Ingerelte a férfi sokatmondó arca.- Ez a válaszom!- Ezzel felmutatta bal gyűrűsujján az eljegyzési ékszert. Thassul vészesen felmordult.
-Bolond! Így eldobsz magadtól minden hatalmat!
-Ne aggódj. A megmaradó erőmet jóra fogom használni.
-Ma éjszaka már úgyis mindegy lesz!- Nyekeregte vidoran az északi alvezér.- Vége!
-Ha felcsendül a Fagy zenéje.- Suttogta a nő. Nem fogja hagyni.
A dombokról leérve az elfek védelmi sáncába ütközött. Odalépett, erőteljesen rávágott a vaslemezre. Valahonnan fentről Ashen hangja szólt.
-Csak nem borozni voltál?- felkacagtak odaátról, rést nyitottak a sáncon. Lyx bebújt, elfoglalta helyét az őrfán. Holdfelkelte után újra leszállt a köd, vele együtt jöttek a dögök is. És a Fagy. A nő lehelete látszódott a sötétben. A pár ággal felette megbúvó Ashen észrevette ezt, de nem tette szóvá.
A csata megkezdődött. Odalent hatalmas testek, vaskos kardok ütköztek a védősáncokba, fentről vörös nyílzápor zúgott alá. Az északiak serege megritkult, visszavonulni viszont nem akartak. A köd elfoszlott. Nyomasztó csend állt be; egy nyikorgás. A középső domb tetején megjelent egy szekér, rajta kipányvázva egy sárkányforma jégüveg szobor. Lyx torka összeszorult, akkor először szólította az égieket. A forma pillanatok alatt megelevenedett. Pofájából tűz helyett jeges szelet okádott s közben egy ismétlődő dallamot sercegtetett a szárnyaival. A nő szíve hevesebben vert, mint eddig bármikor. Odalent az elf férfiak kirohantak; megkezdődött az igazi ütközet. Lyx látta, ahogy Ashen leugrik a fáról s csatlakozik társaihoz. Ő is ment, rohant, inalt, de nem az északi katonákhoz. A Fagyot okádó sárkányt akarta, akarta egy nyílvesszővel a szívében. Felcikázott a dombon, futólag megérintette jegyese vállát, majd a szekér felé fordult. Az az körül elterülő fű s a hullák már átfagytak. A nő megállt a határvonalon, felajzta íját. Várt. Várt az ösztönös jelre. Az jött és vele együtt még valami. A felismerés. Lyx- ben mindezidáig nem tudatosult önnön szerepe, a feladat a megváltásért, és mindennek az ára.
A jégüveg sárkányból még egyszer utoljára felsírt a Fagy dallama, majd örökre elnémult.
Hajnalban az elf férfiak már az utolsó tetemet is rádobták a dögmáglyára. A szekér még mindig ott állt a dombtetőn a kiszenvedett szoborral, annak szívében Lyx nyílvesszejével. Ashen odalépett, elnézte a sárkányt. Arcán könnycsepp gurult végig, a fagyott fűre hullott. A fagyott fűre, amiben egy gravírozott jegyűrű hevert. A férfi felvette, markába szorította. Az elf vének vezére Lingrad mellé lépett, vállára tette a kezét.
-Kiválasztott volt.
-Mit vétett?
-Egy vámpírnak dolgozott, áldozatokat vadászott neki.
-Így vezekelt a bűneiért? Ilyen a megváltás?
-Talán. Lemondott a boldogságról a tiszta lelkiismeretért.
-Sokra ment vele.
-Legközelebb tán jobb sorsa lesz.
-Talán, és nem mellettem.