– Vigyázz! – kiáltotta Balagund, de akkor már késő volt. Celebnent lábán érte a találat, így csak sebesülten tudta folytatni a harcot. Ezután hátulról érkezett lövés, mely a másik kószát találta el.
– Megadom magam! – ordította Balagund, és a földre dobta a kardját.
– Én az utolsó csepp véremig küzdeni fogok! – kiáltotta Celebnen, és ahhoz a fához rohant, ahonnan az előző találat érte. Sikerült elkapnia a támadója lábát. Már majdnem lerángatta ellenfelét a földre, amikor egy újabb hógolyó csapódott, ezúttal a fejének.
– Ez már halálos sérülés – figyelmeztette apját Aielane. Celebnen megfordult, és elismerően bólintott.
– Ügyesek vagytok gyerekek. Szépen csináltátok. Gyors, szinte tökéletes támadás volt – körülnézett a csatatéren. – A hely is nektek kedvezett. Sikerült a legjobb búvóhelyet megtalálnotok, és még a csomagjaitokat is ügyesen elrejtettétek. Viszont… Aielane! Polikrania! A bokrok legtöbbször tüskések, csak a szerencséteknek köszönhettétek, hogy jól választottatok. Viden! Aileen! A fáramászás nem rossz ötlet, csak ne mozogjatok támadás előtt! Szalmitar! Ha Duiner nem ránt vissza, te haltál volna meg először. Aileen! Te vagy a legidősebb. Neked kellett volna rájuk figyelned. Nem hagyhatod, hogy az embereid figyelmetlensége mindenkit veszélybe sodorjon! Legközelebb mindnyájan legyetek óvatosabbak! – néhányan bólogattak, és már el is kezdték tervezni, hogy legközelebb milyen csapdát állítanak a felnőtteknek. Balagund felállt, és kirázta a kabátjából a havat.
–Indulnunk kéne. Hamarosan ismét havazni fog – mondta az égre nézve. Amikor fel akarta venni a kardját, nem találta.
– Tessék, Balagund – Aileen mosolyogva nyújtotta át a kószának a fegyverét.
– Köszönöm – a férfi meghajolt a 16 éves fiú előtt, és eltette a kardját.
A gyerekek visszamentek az útra szüleikhez, és lassan továbbindultak dél felé. Már egy hete meneteltek, de a fiatalok szerencsére jól elfoglalták magukat. Celebnen a gyerekeivel – Aileennal és Aielanéval – és Balagunddal kísérte az embercsaládot, egy házaspárt és öt gyereküket Arnorból egy biztonságosabb helyre. Az utat a legnehezebben Trinzi viselte, aki alig múlt három éves.
Éppen a Megyétől keletre elhaladó úton mentek, amikor Celebnen egy orkot vett észre közeledni. De ahol egy ork van, ott van több is. Úgy döntöttek, elbújnak az erdőben. Meghúzták magukat a fák között. A négy kósza elővette kardját, hátha mégis szükség volna rá, és csendben várakoztak.
– Hol van Trinzi? – kérdezte az anya kétségbeesetten. A gyerek kint maradt az úton. Celebnen gyorsan odarohant hozzá, hogy bevigye a fák közé, de már késő volt. Az orkok észrevették őket. Egyikük egy nyilat lőtt rájuk. A kósza maga mögé rántotta a gyereket…
Celebnen megtántorodott a lövés erejétől. A nyíl áthatolt a mellkasán, véresen bukkant fel a hátán, de megállt a testében. Aielane szeme előtt különös képek jelentek meg, felsikoltott, és a földre rogyott. Szalmeron, az apa, könnyező szemmel tartotta vissza feleségét, nem hagyhatta, hogy kirohanjon Trinziért. Balagund azonnal megfogta Aileen vállát.
– Maradj itt, és vigyázz rájuk! – parancsolta neki, majd kirohant az útra, és ő is harcba szállt. De Aileen képtelen volt ott maradni, egy lépéssel a férfi mögött járt, és vadul kaszabolni kezdte az orkokat, miközben apját figyelte. Celebnen még harcolt, és testével óvta a gyermeket. Trinzi a rettenetes szörnyektől és a zajoktól sírva fakadt. A másik négy gyerek tehetetlenül figyelte az eseményeket. Szüleik kézművesek voltak, ők maguk sem értettek a harchoz. Csak nézték, amint a három kósza küzd a testvérükért és a saját életükért. Látták, hogyan lesznek Celebnen mozdulatai egyre lassúbbak, hogy Aileen egyre kétségbeesettebben küzd az orkok ellen, hogy Balagund vastag kabátjáról szinte lepattannak a csapások… és hogy Celebnen végül erőtlenül összeesik.
Pár pillanattal később a csatának vége lett. Aileen és Balagund karjáról az orkok vére csöpögött, az utat holttestek borították. De egy helyen a havat nem csak fekete vér festette át: Celebnen körül vörösen csillogott.
Havazni kezdett. Nagy pelyhekben, lágyan hullott a hó, hogy elfedje ezt a szörnyűséget.
Aileen az apjához rohant, és letérdelt mellé. Nem sírt. Sokkal mélyebb volt a fájdalma annál, hogy sírni tudjon. Csak nézte apja halott arcát, és minden vonását örökre az emlékezetébe véste.
– Az a sorsunk, hogy ha bevégeztük célunkat, elmúljunk – Balagund szavaira Aileen felemelte a fejét. A kósza, aki az elmúlt egy hét alatt jó barátja lett, most olyan távolinak, olyan idegennek tűnt számára.
Az anya Trinzihez futott, és felkapta a gyermekét. Ekkor hallotta meg Aileen a húga sírását. Felállt, és lassan Aielanéhoz ment. Átölelte földön kuporgó testét, és visszanézett a csatatérre. Tanikrasia még a kislányát tartva kezében ott állt apja holtteste mellett...
„Szerencsés gyermek. Vigyáznak rá a szülei. Mostantól neki kell vigyáznia a húgára. De hogyan? Még olyan sok mindent nem tud. Nem ismeri Középföldét. Fiatal még erre a feladatra…”
Aielane könnyes szemmel nézett fel a bátyjára.
– Az ork… a tündék… nem akarom, hogy te is meghalj… – Aileen némán magához szorította a lányt.
„Nem lesz többé legközelebb… Nem gyakorolhatnak többé az apjukkal, nem tanulhatnak tőle többet… Egyedül maradtak… Minden ork megbánja még ezt a mai napot!”
Balagund odalépett hozzájuk.
– Aileen! Aielane!… – nem tudta folytatni. Mit is mondhatna? Neki is időre volt szüksége, hogy barátja halálát feldolgozza. Celebnent még egészen fiatalon ismerte meg akkor, amikor Gorant is. Tényleg, a vak… – Aileen! Aielane! Elviszlek titeket Ranocuruhoz, a bácsikátokhoz… Ő majd vigyáz rátok.
– Az a vak? Hogyan tudna megvédeni minket egy vak?! – Aileen bánata dühbe csapott át. Gyűlölt mindenkit, hogy nem voltak itt, hogy harcoljanak, hogy megvédjék az apját, gyűlölte Balagundot, amiért sértetlenül megúszta a csatát, sőt, Celebnent is, amiért elvállalta, hogy kíséri ezt a tehetetlen családot. Miért nekik kellett jönniük?
– Ranocuru rendkívüli harcos. Meg tud védeni titeket... – látva, hogy Aileen ismét mondani akar valamit, a húga megfogta a kezét, és a szemébe nézett. Nem szólt semmit, de bátyja megértette a gondolatait. – Gyertek, indulnunk kell… – Balagund visszakísérte a családot az útra, és lassan továbbindultak dél felé.
De Aileen és Aielane apjuk holttestéhez ment. Az orknyilat kihúzták a tüdejéből, darabokra törték és elhajították. Celebnen testét megfogták és a fák alá vitték. Nem tudták, mit kell ilyenkor tenni. Még soha nem láttak embert meghalni, és apjukkal sem beszéltek erről. El kell temetni? Vagy esetleg elégetni? Vagy csak így hagyni, ahogy van?
Csak álltak apjuk holtteste mellett, és nézték vérrel borított ruháját, megsebzett arcát, vértől összetapadt haját…
– Gyertek, mielőtt újabb orkok érnének ide – mondta Balagund szomorúan. Nem volt idejük, hogy méltón búcsúztassák el Celebnent. Sietniük kellett.
Aileen felemelte apja kardját, végigsimította sárkány alakú markolatát, majd féltérdre ereszkedett. Néma esküt tett apjának, majd a kardot a holttestére tette.
Az út további négy napját Aileen és Aielane némán, a csapattól messze lemaradva tették meg.
Amikor megérkeztek a faluba, ahová a család indult, a testvérpár nem ment be a házakhoz. A közelben lévő erdőnél álltak meg. Nem sokkal később megjelent Balagund egy másik férfival. Az idegen vastag, erős bottal járt, a vállán egy madár ült.
– Aileen! Aielane! Bemutatom nektek Ranocurut – a férfi fejet hajtott a fiatalok előtt.
– Üdvözöllek titeket! – Aileen már nem volt dühös rá, már nem gyűlölt. Némán meghajolt bácsikája előtt, és visszaült a húga mellé.
– Gyerekek – kezdte halkan a vak.
„Még hogy gyerekek… Négy nappal ezelőtt felnőttek.”
– Tudjátok… Egyszer-egyszer veszekedtünk az apátokkal, de ez a testvérekkel megesik néha. Mindig is szerettük egymást. Hiányozni fog – a férfi visszaemlékezett az együtt töltött évekre, közös kószálásaikra, terveikre, hogy hogyan űzik el a gonoszt Középföldéről… közelebb lépett a gyerekekhez és mély lélegzetet vett. – Egyszer… édesanyátok halálakor beszéltünk arról… mi lenne, ha ő is meghalna… Nekem még nincsenek gyerekeim. Arra kért, vigyázzak rátok…
Aileen és Aielane némán nézte Ranocurut. Egyikük sem tudott mit mondani. A furcsa idegent, a bácsikájukat még soha nem látták, nem ismerték. Nem is akarták megismerni. Nem akartak semmit; se élni, se meghalni.