A jóslat

Lassan lovagolt a két kósza az Arnorba vezető, a Megye mellett elhaladó úton. Aileen merev, mégis kényelmes testtartással ült Nareithel hátán; húga, Aielane viszont rémült volt. Ezt nem láthatta rajta senki, csak aki nagyon jól ismerte. Nyugodt arccal figyelte a természetet, jobb keze nem a kardján pihent, mint a bátyjáé, hanem gyengéden lova nyakát simogatta: próbálta uralni a gondolatait, nem akart emlékezni élete első látomására.
Csendes nyári délután volt; körülöttük a fák nyugodtan lengedeztek a lágy szélben. A mókusok már az éjszakára készülődtek, a madarak visszatértek fészkeikbe, és egy rigó halk dallammal ringatta álomba az erdő lakóit.
– Milyen szép – mondta halkan Aielane.
– Hogyan? Mit mondtál? – Aileen lehajtotta csuklyáját és hátrapillantott húgára.
„A szemei. Milyen nyugodt, hogy megbízik a természetben. Ismeri, ismeri, mint más az otthonát, a saját házát. Nem tudja…”
– Semmi különös csak… – Aielane szeme megtelt könnyel, gyorsan elfordította a fejét; ajka remegett; hangja meg-megcsuklott – Csak olyan szépen énekel ez a madár – Aileen elmosolyodott.
– Igen. Ez egy erdei rigó. Nagyon szép énekű… A rigókat is szereti – mondta Aileen halkan, de húga így is meghallotta; Aielane a bátyjára nézett. A férfi szeme előtt mintha egy más világ jelent volna meg, mintha valaki mást érzett volna maga mellett.
– Kicsoda?
– Ki kicsoda?
– Ki szereti a rigókat?
Aileen elmosolyodott; egy pillanatra ismét maga mellett látta a fiút, amint csukott szemmel hallgatja a rigó énekét, jobb vállán a vércséje pihen, bal oldalán pedig kutyája liheg boldogan… de egy pillanattal később a kép eltűnt. – Thali – Aileen ismét előre fordult; gondolatai már nem kalandoztak a múltban és nem is a húga járt a fejében, csak az erdőt figyelte.
Aielane nem akarta a testvérét zavarni. Thali az elmúlt másfél év során majdnem olyan közel került Aileenhez, mint a húgán kívül senki más. A fiú neki nem csak egy egyszerű tanítvány volt, nem csak az unokatestvére, hanem mintha a saját gyermekévé vált volna. Nagyon jól ismerték egymást, apróbb jelzésekből is tudták, mit akar a másik, a csatában tökéletes párost alkottak.
Vagyis majdnem tökéletest. Aielane szeme Aileen derekára tévedt. Bátyja egy mély vágástól napokig élet és halál közt hánykolódott. Saját kezűleg ápolta még úgy is, hogy tudta, mi fog történni… hamarosan…
Aielane figyelme a tájra terelődött. Az élénkzöld levelek közt hófehér virágok bújtak meg, az út mentén csoportosan nőttek a pipacsok. Előrébb egy kereszteződésnél Aielane egy apró, csillag alakú fehér virágot pillantott meg: különös szépségével magához vonzotta a lány tekintetét.
Ahogy közeledtek a kereszteződéshez, Aielane szíve úgy telt meg ismét rémülettel. Körbenézett. A táj ismerős volt, pedig még sohasem járt itt. A tölgyek közt magányos szomorúfűzek álltak, hosszú ágaik lágyan ringatóztak a szélben.
A lány egy különös tölgyfára lett figyelmes. Alakja egy fejre hasonlított, két oldalán egy-egy fűz állt.
Egy szomorú dallam csendült fel Aielane-tól nem messze. Felismerte a szavakat, az elmúlásról szólt az ének.
– Tündék – mondta Aileen. – A Révbe tartanak.
„Tündék…” Aielane-ba fájdalmas felismerés hasított. Élesen felvillant a szeme előtt élete első látomása: egy hatalmas ork nyúlt utánuk. „A fa…” Könnyes szemmel felnézett a tölgyre. A vörös napkorong a fa mögött készült lebukni a távoli nyugaton, a tölgyből egy dühtől vörösen izzó tekintetű orkot formálva így; a két fűz ágai a lány és testvére felé nyúltak… Egy villogó szemű lény tűnt fel Aielane emlékezetében. Riadtan jobbra nézett. „Ugye nincs ott?…” És mégis: egy kis mókus pislogott rá szelíden. Sárga szemeiben a lenyugvó nap tüze égett.
– Ne! – kiáltott fel rémülten Aielane.
Aileen hátrapillantott: nem tudta mi történhetett, de húga arcát szörnyű rémület torzította el, ezért gyorsan cselekedett. Kirántotta kardját és mindenre felkészülve visszafordította Nareithelt.
Ekkor értek a közelükbe a tündék. Lindolin, egyik ifjú harcosuk a menet elején haladva elsőként vette őket észre. Egy fekete lovas szikár alakját pillantotta meg, amint karddal a kezében, harcra kész tekintettel a szemében rátámad egy rémült lányra, akinek nyergén Ranelen nemzetségének jele állt; Lindolin nem habozhatott.
Aileen elgyengült kezéből kardja egy súlyos kőtömbre esett; hangja a csöndbe hasított, végül a puha fűben örökre elhallgatott. Lindolin felfigyelt erre a hangra: banditáknak nem szokott mithril ötvözetű kardjuk lenni. Amint megpillantotta a földön elterülő tárgyat, egyből felismerte azt a jelképet, amit a lány nyergén is látott: a madárfejben végződő szárnyas kardot. A tündék mindnyájan megkövülten nézték, amint Aileen élettelen teste lezuhan kardja mellé.
Aielane leugrott lováról, és a fájdalomtól elgyengülve testvére mellé rogyott. Két tenyerébe fogta Aileen fejét, arcához hajolt, és csendben sírni kezdett. Nareithel gazdája halála láttán keservesen felnyerített, majd lerázta minden terhét, és elrohant.
A tündék leszálltak lovaikról, és a lányhoz mentek. Néma imát mondtak Aileen lelkéért. Lindolin Aielane-nal szemben letérdelt, és íját összes nyilával együtt kettétörte, a darabokat pedig a kósza mellé fektette.
Sokáig senki sem mozdult, majd Aielane fölnézett az előtte térdelő tündére. A nap utolsó vörös sugarai Lindolin szőke haján csillogtak. A tünde szomorúan a lány szemébe nézett; bocsánatot akart kérni tévedéséért, de semmit sem tudott mondani.
Aielane már nem sírt. Lenézett testvére arcára: Aileen tekintete ugyanolyan nyugodt volt, mint bármikor máskor, büszke vonásai mit sem vesztettek erejükből…
– Mégis… Mégis megtörtént.