Felhős téli éjszaka volt. Aileen ugyan pihenőt rendelt el a kis csapat számára, de sem ő, sem Thali nem aludtak.
A Köd-hegység nyugati szélénél, egy napi járóföldnyire Völgyzugolytól délre álltak meg éjszakára. Aileen jól ismerte a környéket, a sötétben is tovább tudtak volna menni, de a lovak már nagyon kimerültek, ezért kellett megkockáztatniuk a pihenőt, de tüzet már nem raktak. Caranna a szikla egy kiálló pontjáról figyelte a tájat, Dagor Thali lábánál őrködött. A lovakat bevezették egy szűk barlangba; a két kósza némán állt a bejáratnál, és figyelt. Kardját egyikük sem vonta ki, de mindkettőjük keze a fegyver markolatára kulcsolódott.
Aileen nem vette elő íját, tudta, hogy úgy sem lenne ideje használni; mire meglátja az ellenséget, már túl közel kerülnek. Sokszor összeakadt már az itteni banditákkal, ismerte a taktikájukat, és tudta, hogy meglepően jó harcosok. De most itt van Thali, rá is vigyáznia kell. Emlékezett még bácsikája szavaira, de a fiút még soha nem látta harcolni, nem tudta, mire képes, és meddig bírja a küzdelmet. Alig látta a sötétben a tőle csupán két karnyújtásnyira jobbra lévő gyerek körvonalait.
Thaliondil nagyon izgult. Sokat harcolt már… az apjával; felkészült az igazi csatára; meg tudja magát védeni… de még soha sem ölt. Az állatokat nem képes megölni, de vajon az emberekkel is így van? Önvédelemből, ha rákényszerül, meg tud-e ölni egy embert? Mind a ketten ezen gondolkoztak.
Ám Thali hirtelen fölemelte a kezét, és bal felé mutatott; ezzel egyidőben Caranna halkan csipogott egyet, Dagor pedig szimatolva jobb felé fordult. Aileen szemből észlelt mozgást, és összegezte a jeleket: a támadás pillanatokon belül megkezdődik mind a három irányból.
Kardjukat kirántották hüvelyükből és a banditák félelmetes kiáltással rájuk rontottak. Aileent ketten támadták meg. Egyikük egy hatalmas karddal harcolt, másikuknak bárd volt a fegyvere. Amikor sikerült egyik ellenfelén súlyos sebet ejtenie, az visszavonult, de helyébe egy másik jött. Eközben Thali felé hárman indultak, de Dagor megtámadta egyiküket: a jobb térdébe harapott, és a férfi összeroskadt. Ez az akció láthatóan váratlanul érte a banditákat, mivel egy pillanatra értetlenül morogtak – ezt kihasználva Aileen végzett egyik ellenfelével – majd rendezték soraikat, és a kutyára is rátámadtak.
Thali ezalatt derekasan állta a próbát, folyamatosan kivédve ellenfelei támadását, sőt, kisebb sebeket is ejtett rajtuk… de megölni nem volt képes egyiküket sem. Erre a banditák is gyorsan rájöttek, és még ketten támadtak a fiúra. Aileen nem látta pontosan, hogy mi történik, de érezte, hogy nagy baj van. Egy erős vágással megölte jobb oldali ellenfelét, és Thali felé indult. Két bandita neki háttal állt, őket gyorsan megölte, majd holttestükön átugorva a fiú mellé került. Thali a hegynek dőlve harcolt. Amint megérezte, hogy Aileen mellette van, nyugodt melegség járta át a testét, és egy remegő sóhaj hagyta el az ajkát.
Ahogy múltak a percek, a támadók kedve láthatóan alábbhagyott. Nem számítottak rá, hogy célpontjaik ilyen sokáig állják a harcot. Lassan a banda egynegyede súlyos sebet kapott, vagy meghalt, így a vezetőjük nehéz döntésre szánta el magát: a csapatot visszarendelte. Egy férfi, egy gyerek és egy kutya legyőzte őket. A vereség miatt bizonyára belső viszályok keletkeznek majd, egymást fogják vádolni, sőt, őt, a parancsnokot, aki ilyen rossz tervet alkalmazott… de így még volt esélye, hogy nem ölik meg, és az embereinek legalább egy része hűséges marad hozzá. Elordította magát zengő hangján, és visszavonultak a táborukba.
A csata végére a felhőtakarón szakadás keletkezett, és a nyíláson át a fogyó hold fénye szikrázott keresztül; a feldúlt havon ezüstösen csillogott, a holttesteket szégyenkezve a sötétben hagyta, és sápadt fénye a kószákra vetült. Aileen karján és lábán kisebb karcolások voltak. A férfi új taktikát sejtett a visszavonulás mögött, ezért a banditák után nézett. Mikor meggyőződött róla, hogy elég távol kerültek tőlük, Thali felé fordult. A hold fénye vörösen csillogott a fiú ruháin; a légzése szaggatott volt, szeme fájdalomról beszélt, arcán könnycseppek tükrözték vissza a hold sugarait.
„Megsebesült” Aileen eltette kardját, és segített Thalinak leülni. Olyan kicsinek tűnt most, olyan törékenynek. Nem figyelt rá eléggé, és most az ő hibájából meg is halhat. Ranocuru bízott benne, és ő elbukott a feladat terhe alatt... „Nem! Még nem!” Gyorsan kiűzte gondolataiból bácsikáját, és minden figyelmét a fiúnak szentelte.
Pár pillanat alatt megállapította, csak egy súlyos sebe van. A tüdején, a szíve táján egy mély sebből folyt a vére.
Thali számára minden lélegzetvétel kínszenvedés volt, a feje fájt, szédült, látása elhomályosult, a fülében saját szívdobogása lüktetett. Nem akart mást, csak pihenni; aludni, hogy mire felkel, elmúljon mindez.
De Aileen nem hagyta. Folyamatosan beszélt hozzá, kérdéseket tett föl. De miket? Nem tudta. Nem érdekelte. Csak hadd aludjon végre… Egy újabb kérdés. Jó, válaszol, ha ez kell ahhoz, hogy békén hagyja. Mit is kérdezett? Valamit az állatokról… Dagor. Hol van Dagor? És Caranna?
Aggodalma barátai miatt elűzte a fejfájását, koncentrált, hogy körül tudjon nézni. Az első, amit meglátott, a hold volt. Szemben vele ott pislákolt az égen… Aileen eltűnt mellőle. Jobbra fordult. Mellette egy holttest feküdt arccal fölfelé; kezében kicsorbult kard. Dagor. Hol vagy? Thali egy csillogó szempárt pillantott meg a holttest lábánál; halk nyüszítés hallatszott onnan.
– Dagor? – a kutya felállt, gazdájához bicegett, és fejét a fiú ölébe téve lefeküdt mellé. – Dagor, hát itt vagy… Hol van Caranna? – a vércse neve hallatára csipogva lerepült a szikláról, és a kutya hátára ült. – Itt vagytok mind a ketten – a fiú megnyugodva lecsukta a szemét. Jól van. Mind a ketten életben vannak. Most már aludhat.
Aileen visszaért. A hold eltűnt, a felhők ismét eltakarják; hamarosan esni fog a hó – állapította meg. Leguggolt Thali mellé, végigsimította vértől és izzadságtól ragacsos homlokát, majd szólongatni kezdte. Tudta, hogy nem hagyhatja aludni, még nem. Egy pohár forró athelaslevet meg kell innia, addig nem aludhat el.
Thali kinyitotta a szemét. Unokatestvére arcát nem látta, de érezte kezének nyugodt érintését, testének melegét, hallotta egyenletes lélegzését, és szavait, amint a nevét suttogják. Megpróbálta fölemelni a fejét, de Aileen gyengéden visszatartotta.
– Ne mozogj.
Jó. Nem mozog. Ennek nem lesz nehéz engedelmeskedni.
Aileen levette köpenyét és Thalira borította. A kósza a fiú mellé térdelt. Tudta, hogy ébren kell tartania még, amíg a barlangban gyújtott tűznél fel nem melegszik a víz, de nem tudott mit mondani. Csak nézte törékeny testét, mint küzd az életért, és egy régi, fájó emlék képei elevenedtek fel benne: apja halálának képei.
Akkor is tél volt. A hideg és az ork-veszély miatt Arnorból egy család elköltözni kényszerült délre; őket kísérték; Ő, az apja, a húga, és egy másik kósza, Balagund. Még csak 16 éves volt, Aielane pedig 15. A költöző családban négy nagyobb gyerek volt: Viden, Duiner, Szalmitar és egyedüli lányként Polikrania. Sokat hócsatáztak az út folyamán. A legkisebb gyerek Trinzi volt, alig múlt kétéves.
Egy napja hagyták el az Északli buckákat, amikor apja néhány orkot vett észre nem olyan messze tőlük. Gyorsan elbújtak az út melletti erdőben. Csendben várakoztak mindnyájan, hogy elmenjenek az orkok. De pár pillanattal később Tanikrasia, az anya kétségbeesetten megszólalt: „Hol van Trinzi?”.
A kisgyermek valahogy „kinnfelejtődött” az úton. Celebnen, Aileen apja kirohant érte, de már túl közel voltak az orkok; észre vették őt, és rátámadtak. Egyikük egy nyilat lőtt apja mellébe, míg a többiek kézifegyvereikkel rontottak rá. Tisztán emlékszik rá, hogy apja megtántorodott a lövés erejétől, hogy a nyíl véresen felbukkant a hátán, hogy még akkor is Trinzit próbálta védeni; és még mindig előtte van az az elszánt, fájdalmas arc…
Esni kezdett a hó. Thali még lélegzett, bár szeme csukva volt. Be kell vinnie a fiút a tűz mellé, az majd melegen tartja. Megfogta a köpenybe csavart kis testét, és óvatosan bevitte a barlangba. Dagor és Caranna csendben követték Aileent.
A tűz mellett már felmelegedett a víz. Aileen belemorzsolt két száraz Athelaslevelet, és mélyen beszívta az illatát. Kortyolt egyet a gyógyteából, majd felébresztette Thalit, és megitatta vele. A fiút mindenütt átjárta a meleg ital, előzte fejfájását, és kitisztította látását. Hálásan Aileen szemébe nézett, és halványan elmosolyodott.
– Most már aludhatsz.


Mikor legközelebb Thali felébredt, lágyan ringatózott vele a világ. Érezte, hogy Aileen erős kézzel tartja maga előtt lova nyergében, érezte a szél lágy simogatását, és a gyengéd, hideg érintéseket az arcán. Kinyitotta a szemét. A napot nem látta a vastag felhőtakarótól; fölöttük Caranna repült; havazott.
Lenézett, Dagort kereste, de hirtelen nagyon erős fájdalom nyilallt a mellkasába. A kard. A sebe.
– Ne mozogj – hallotta Aileen nyugodt hangját.
– Dagor?
– Fearoch hátán ül. Sántít a jobb mellső lábára, de nyílt sebe nincs.
Thali megnyugodva unokatestvére izmost testének dőlt.
Az út további részében néha magánál volt, néha lázálomba esett. Aileent egyre jobban aggasztotta az állapota, de nem mehettek gyorsabban, az felgyorsítaná a vérzést. A legrövidebb úton haladt Völgyzugoly felé, a legközelebbi helyre, ahol segíthetnek a fiún. Egész nap lovagolt, még enni sem állt meg. Kibírja. Egy napig könnyedén kibírja. Fontosabb, hogy minél előbb megérkezzenek.
Már sötétedett, amikor Aileen meglátta Völgyzugoly fényeit. Eszébe jutott egy tünde-ének róluk: „Barát! Jöjj, szívesen látunk! Ellenség, vigyázz! Kerüld határunk!…”
Egy csuklyás személy állta útját. Aileen türelmetlenül megmarkolta kardját, majd, miután felismerte a köpeny alatt megbúvó tünde-páncélt, nyugodt hangon megszólalt.
– Celebnen fia, Ranuial vagyok. Ranocuru fia, Thaliondil megsérült. Segítséget kérek tőletek – a tünde meghajolt.
– Tiruial vagyok. Hallottam apádról, testvéréről és rólad is. Siess az ispotályba.
Aileen fejet hajtott a tünde felé, és Nareithel tovább indult.
A vízesések most is ott zúgtak mellette, a lámpák fénye táncot járt a habokon és megcsillant a vízcseppeken; de a kósza most nem állt meg gyönyörködni bennük, tekintetét az ispotály ajtajára szegezte.
Mire végre odaért, egy tünde már az udvaron várta. Levette Thalit, és azonnal bevitte a házba. Aileen leugrott Nareithelről és követte a tündét. Bent az egyik szobában még hárman – két nő és egy férfi – várakoztak. Óvatosan egy ágyra fektették a fiút.
– Ranuial, ki kell menned – mondta az, aki az udvaron is várta.
– Nem. Ranocuru rám bízta a fiát. Nem hagyhatom egyedül.
– Csak zavarnál. Tudod jól, mi fog itt történni. Menj ki! – a tünde szavai kemények voltak, de a hangja nyugodt maradt; megfogta Aileen jobb karját, hogy, ha kell, erővel kísérje ki, de a kósza engedelmeskedett a szónak. Igen, nagyon jól tudta, hogy mi fog történni, tudta, hogy csak zavarna, de nem akarta Thalit egyedül hagyni. Amint lehet, ismét a fiú mellett lesz.
Mikor kiért, egy lány jött le az emeletről. Sötétzöld ruhája és fekete köpenye egyértelművé tette, hogy nem tünde.
– Aielane – üdvözölte megkönnyebbülve a húgát a kósza.
– Üdvözöllek Aileen. Úgy hallom, sebesültet hoztál. Ki ő?
– Ranocuru fia, Thaliondil.
– A bácsikánk fia? – Aielane megdöbbenésében nem is mondta ki ezeket a szavakat, csak ajkával formálta őket. Tekintete bátyja szemére siklott. Egy pillanatra ismét olyan közel voltak egymáshoz, mint gyerekkorukban, gondolataik összefonódtak, majd Aielane fejet hajtott, bement Thalihoz, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Gyere, hadd lássam el a sérüléseidet – mondta váratlanul egy tünde lány. Aileen eddig észre sem vette, hogy itt van. Milyen gyönyörű, milyen kecses. Szeme kék, mint Ulmó birodalma, ruhája fehér, mint a tenger habja…
Aileen először még ellenkezett, a fiú közelében akart maradni, de a lánynak végül sikerült elhívnia az ajtótól. Miközben a tünde gyengéden kitisztította és bekötözte sebeit, egyikük sem szólalt meg. Majd a lány átvezette abba a szobába, amely a legközelebb volt a gyerekhez, ételt hozott neki, és egyedül hagyta.
Aileen az ablakhoz állt. Még mindig havazott, nem látszottak a csillagok… Az apja is a tüdején sérült meg… Akkor nem volt senki, aki segíthetett volna… Még gyerek volt…
Egy ének. Énekszót hallott. Szívverése felgyorsult. De pár pillanattal később ismét megnyugodott. Nem gyászének volt, háladal. A fiú felépül. Az ételt pillantására sem méltatva kiment az ajtó elé, és ott várta meg az ének végét. Amint elhallgattak bent a hangok, benyitott. A tündék meglepődve ránéztek, majd kimentek a szobából.
– Aludni fog. Három, vagy négy napot… – mondta Aielane, majd ő is kiment a szobából.
Aileen leült Thali mellé az ágyra. Csak nézte a fiút ugyanúgy, ahogy egy nappal azelőtt a harctéren… Akkor csupa vér volt, holttestek vették körül, és haldoklott… Mint az apja akkor régen… De Thali túléli. Mától jobban fog rá vigyázni…



Mikor Thali felébredt, egyedül volt egy ismeretlen helyen. Pár pillanatig mozdulatlanul feküdt, hogy a szeme hozzászokjon a sötétséghez; a hold és a csillagok bevilágítottak egy ablakon. Fölült, és egyből meglátta Dagort. Mellette feküdt az ágyon, míg Caranna egy gyertyatartón őrködött. Thali halkan megkérdezte tőlük, hogy hol vannak, és hol van Aileen, de nem tudták a hely nevét, csak hogy sok tünde van itt, és hogy a kósza jól van.
A fiú fölkelt. Bizonytalanul járt, lába gyenge volt, de erősen megmarkolta kardját, és fedetlen pengével indult el, hogy körbenézzen; Dagor és Caranna kérésére a szobában maradtak. Vízcsobogást hallott kintről, de először bent akart körülnézni.
Gondosan faragott tárgyak voltak a szobákban, könyvek sorakoztak szép rendben a polcokon, a falakat aprólékosan kidolgozott festmények borították, és beletörődő nyugalom áradt mindenhonnan.
Mikor befordult az egyik sarkon, halk beszélgetést hallott. Követte a hangokat, és egy fáklyákkal megvilágított helyiséget látott. Bent két tünde ült, egyikük szürke köpenyben, másikuk barnában. Sindául beszélgettek, de Thali értette ezt a nyelvet.
– Olyan ismerős nekem a kószának a neve. Ranuial… de még inkább az apjáé, Celebnené. De nem tudom, honnan. Harmadik napja ezen töröm a fejem.
– Akkor ne törd tovább, barátom. Megmondom, honnan olyan ismerős. Naikelea mesélt róluk. Raniual a bátyja, és Celebnen az apja.
– Tényleg, Naikelea. A kósza gyógyító, aki… – Thali nem figyelt tovább a beszélgetőkre; fülét halk lépések zaja ütötte meg. Nem volt elég óvatos, nem bújt fedezékbe. Biztosan meglátta már őt a közeledő. Megvárja, amíg a közelbe ér…
Thali hirtelen megfordult, kardjával pedig az idegen felé suhintott. A tünde megtorpant a mellkasa előtt meredő penge láttán, majd nyugodt hangon szólalt meg a közös nyelven.
– Gyenge vagy még hozzá, hogy harcoljunk.
– A helyedben nem bíznám el magam – mondta Thali elszántan. A tünde elmosolyodott.
– Bátor kósza vagy. Apád büszke lehet rád, Thaliondil. A nevem Mangil – a férfi meghajolt ügyesen kikerülve a rezzenéstelenül feléje meredő pengét. – Ha akarod, később kiállok ellened, de most inkább gyere vissza velem a szobádba – Thali leeresztette kardját, és alaposan megnézte a tündét. Magas volt, lágy köpeny takarta izmost testét. Derekát erős, díszes öv fogta körbe, egyértelmű volt, hogy kardot szokott tartani, de most nem volt rajta semmi, ellenfele fegyvertelen volt. Haja szőke volt és hosszú, arca kedves, fiatalos.
De Mangil nem rá nézett, hanem a háta mögött figyelt valamit. A két tünde már nem beszélgetett. Thali leszidta magát, amiért nem figyelt rájuk, és megfordult. A két férfi az ajtóban állva figyelte őket.
– Semmi baj – Mangil szavaira fejet hajtottak, és visszamentek a szobába. Thali visszafordult, és a tünde világoskék szemeibe nézett.
– Hol vagyok? – hangja nem olyan volt, mint eddig; már nem az a gyermek volt, mint korábban.
– Völgyzugolyban, Elrond otthonában – amint a fiú meghallotta ezt a két nevet, szeme boldogan felcsillant, és elmosolyodott. Odament a legközelebbi ablakhoz, és kinézett rajta. Az érintetlen hó megsokszorozva verte vissza a csillagok és a hold fényét, a folyók vidáman tekergőztek a ház körül.
– Völgyzugoly… – suttogta Thali, majd fejet hajtva üdvözölte a tájat.
Ismét Mangil felé fordult, aki még mindig türelmesen állt, és őt figyelte.
– Hol van Aileen?
– Tudod, Völgyzugolyban őt Ranuialnak hívják. Én ugyan ismerem ezt a nevét is, de ezzel szinte egyedül vagyok itt, Elrond házában. Jól van, csak kimerült. Amíg aludtál, végig melletted őrködött. Három napon át alvás nélkül. Végül ma délután sikerült rábeszélni, hogy aludjon végre.
„Aileen őrködött mellette… Az apja rábízta, de ennyire nem kéne rá vigyáznia… Már majdnem felnőtt. Itt az ideje, hogy bebizonyítsa, több egy egyszerű kisgyereknél.”
– Nos, visszakísérhetlek a szobádba? – kérdezte Mangil és kezével egy folyosó felé mutatott.
– Örülnék neki – mondta Thali; meghajolt és ismét elmosolyodott.
Mangil a kezébe vett egy gyertyatartót, melyen öt gyertya világított, és elindultak vissza a szobájába egy olyan úton, amit Thali eddig nem látott.
– Ez a fegyverszoba – magyarázta Mangil. – Itt őrizzük Elrond és sok más tünde páncéljait, fegyvereit – Thali közelebbről megvizsgálta az egyik páncélt. Vékony volt, mégis nagyon erős; szépen megmunkált, mindenütt kacskaringós ábrák díszítették; sehol egy vágás, vagy sérülés. A tündék alapos munkát végeznek, bizonyára használható állapotban őrzik mindet.
Lassan továbbmentek.
– Hogy van apád? Úgy hallottam, letelepedett délen.
– Igen, Anfalas erdejében. Ott él anyámmal… – Thali elhallgatott. Milyen rég is volt, hogy eljött hazulról… majdnem fél éve. Azóta alig gondolt a szüleire. Vajon mi lehet velük? Télen még többet gyakorolta a harcot az apjával, amikor meg túl hideg volt, akkor Középfölde tájairól meséltek neki.
– Hiányoznak a szüleid? – Thali észre sem vette, hogy Mangil az arcát figyeli. Megállt, és kinézett az előtte lévő ablakon. A csillagok tisztán ragyogtak fenn az égen, de Thali elmosódva látta őket; egy könnycsepp futott le az arcán. Mangil letette a kezéből a gyertyatartót, gyengéden megfogta a fiú vállait, és a szemébe nézett. – Az apám meghalt abban a csatában, amikor Szauront elűzték. Akkor még mindösszesen harminc éves voltam. Sokáig nem találtam a helyem, nem tudtam, mit csináljak. De aztán Elrond felkért, hogy segítsek felkészíteni a következő nagy csatára a tündéket. Célt adott nekem. Apám emléke azóta is velem van, és sokszor elképzelem, milyen is lenne, ha még élne… de már nem fáj úgy, mint rég. Te szerencsés vagy, mert a szüleiddel akármikor találkozhatsz; csak haza kell menned, ők mindig szívesen látnak
Thali lesütötte a szemét, letörölte könnycseppjeit, és mély lélegzetet vett.
– Gyere, menjünk tovább – mondta kedvesen Mangil, és ismét kezébe vette a gyertyatartót.
Két helyiséggel arrébb megérkeztek a szobájába. Thali lefeküdt az ágyába, Mangil pedig elindult kifelé.
– Várj – szólt utána a fiú.
– Igen? – a tünde visszament, és megállt az ágy végében.
– Mesélj Elrondról. A tetteiről, a csatáiról – Mangil elmosolyodott.
– Az hosszú mese lenne.
– Kérlek.
A tünde letette a gyertyatartót egy asztalra, és leült az ágy szélére.
– Rendben van….