A bál (novella Minas Tirith-i Ioreth tollából)

Lesimította a ruhája ráncait és a csillogó, díszes berendezést figyelte, s a számtalan gyertyát, ami a csillárokban égett. A zenekar lassú dalba kezdett, a bálteremben lágyan szóltak a húros hangszer hangjai. Ioreth látta a felé közeledő alakot, de konokul félre nézett. A fiatalember álldogált még előtte pár pillanatig, zavartan egyik lábáról a másikra helyezve egyensúlyát, de mikor nyilvánvalóvá vált hogy a lány nem fog ránézni, továbbállt, készségesebb táncpartnert keresni. Ekkor a lány összpontosításán újra átszüremlett a dal. Kellemes női hang énekelt újrakezdésről, találkozásról, titkokról és szerelemről, arról hogy bár senki sem mondta, hogy könnyű, azt sem, hogy ennyire nehéz... Hirtelen úgy érezte mintha kiszippantották volna a levegőt a szobából, tüdeje összeszorult. Megfullad idebent! Ki kell jutnia! Felpattant hát és a csodálkozó vagy épp megrovó tekintetekkel mit sem törődve, akáclila új báli ruháját – nagybátyja ajándéka, amivel újra mosolyt próbált varázsolni az arcára - megemelve sietett ki a balkonra.
A márványkorlát hideg volt a tenyere alatt, ahogy teljes súlyával rátámaszkodva próbált levegőhöz jutni. A könnyek úgy égették szorosra zárt szemeit akár a kénfüst, szívére mintha vaspánt szorult volna. Mély levegőt vett, de nem segített. Semmi sem segített.
Az elmúlt napokban mindent megtett, de úgy érezte, erre képtelen. Nem tud egyszerre megbirkózni a gyásszal és ezzel a másfajta, de éppoly fájó veszteséggel. Gilraen a hír érkeztének estéjén tűnt el, kiszökött a városból akár a tolvajok, s nem vitt magával semmit, csak amivel érkezett egy esztendővel ezelőtt. Úgy ment el, ahogy jött: észrevétlenül.
Fréagar még néhány napig maradt. Búcsúja rövid volt, s mikor váratlanul megölelte a lányt, az szerette volna örökre megdermeszteni a pillanatot, szerette volna kioldani a mellkasában feszülő csomót, szeretett volna nem erősnek lenni, csak egy kicsit... De a pillanat elmúlt, a fiú megölelte Eirient is, megszorították egymás kezét Hardinnal és eltűnt az istállók felé vezető kapuboltozat sötétjében. Ioreth a kapubástyáról, Eiriennel az oldalán nézte ahogy végigvágtat az úton, mögötte a porfelleg úgy gomolygott akár a démonsereglet.
Már két napja, hogy Eirien is elhagyta a várost. Szemében szomorúsággal és bocsánatkéréssel ugyan, de elment. Talán nem bírt szembenézni ennyi bánattal és fájdalommal, s nem bírta hallani talpuk alatt a széthulló világ cserepeinek hangját.
Ioreth igazságtalannak érezte, hogy mindent egyszerre kellett elveszítenie, kegyetlennek a sorstól hogy ilyen terhet ró rá, s még gyengének sem engedi lenni. Kezei ökölbe szorultak a márványon.
- Ioreth.
Nem kellett oldalra fordulnia, hogy felismerje Hardin hangját. Halk volt és megnyugtató, mégis aprót sajdult tőle a szíve. Vissza a kezdetekhez – énekelte a dal odabent a bálteremben. Senki sem mondta, hogy könnyű... Meleg tenyér a vállán. Érezte, ahogy szorosra zárt szemhéjai alól, akár a forrás, aminek semmi sem tud már gátat vetni, előbuggyannak a könnyek.
- Ioreth. Nem kell mindig erősnek lenned...
A férfi ujjainak finom szorítása. És már nem tudja, nem is akarja visszatartani; levegő után kapkodva, sietve zokog, mintha próbálna minden el nem sírt könnyet azonnal bepótolni. A sós cseppek a márványra hullanak.

Senki sem mondta, hogy könnyű.
Senki sem mondta, hogy ilyen nehéz.