Boromir és Faramir - egy hobbit tollából

A Dúnadan kategóriás Rhosgobeli Nyulak csapat alkotása.

   - Hagyj békén! Akkor is nekem van igazam! – kiabálta Csavardi Trufa.

   - Neeeem! – ordította vissza Csavardi Pippin. – Engem szeret jobban!

   - Nem, engem! Mert én sokkal jobban hasonlítok rá, nézd csak meg! Te inkább Halfred bácsikára hasonlítasz. Téged nem szeret annyira!

   - Fiúk, fiúk, hagyjátok abba! – állt a két egymásnak ugró fia közé Csavardi Samu.

   - De azt mondta, hogy őt szereted jobban, mert jobban hasonlít rád. Pedig én is hasonlítok rád, igaz, apa, csak nem látszik annyira…

   - Na, gyertek, üljetek le ide! Mondok nektek egy mesét egy apáról és két testvérről, meg a szeretetről.

   - De jó, de jó! – kiabálták a gyerekek, és leültek Samu lába elé a szőnyegre. Samu pedig belekezdett a mesébe.

Egyszer régen, amikor még Frodó úrral jártuk a világot a Gyűrűt menekítve, eljutottunk Völgyzugolyba. Itt találkoztam először Boromirral, a gondori helytartó, Denethor úr egyik fiával. (Ő volt az idősebbik kettőjük közül.) Magas, széles vállú, szürke szemű ember volt, fekete, vállig érő hajjal és a gondoriakra jellemző öltözetben: ruhája barna-zöld foltos, derekán kard, kezén zöld kesztyű. Már akkor felfigyeltem arra a hatalmas, ezüstvégű szarukürtre, ami a vállán volt átvetve. Be kell vallanom, elsőre nem volt túl szimpatikus: kicsit akaratos és erőszakoskodó volt, ahogy lecsapott a Gyűrűre a kardjával. Amikor meg megértette, mekkora hatalom ez, mohón és csillogó szemmel bámulta. Fegyverként akarta használni az Ellenséggel szemben! Ami a Gyűrűt illeti, egész úton ilyen maradt – alig győztem figyelni rá, nehogy valamit tegyen Frodó úrral. De az is igaz, hogy bármi másban kellett részt venni, mindig rettenthetetlen volt. Kemény volt a fáradalmak között, vakmerő és lelkes mindenben. És nála szebb dallamot talán egész Gondorban sem fújt senki a kürtön! De határozott és ellentmondást nem tűrő is volt, és mivel az első pillanattól kezdve akarta a Gyűrűt, mindig félni kellett tőle. Kicsit hebrencs is volt – épp úgy, mint te, Trufa, -, és nem tudott ellenállni a csábításoknak. Emlékszel, Trufa, miért szidott össze anyád tegnap? Azonnal befaltad a süteményrészedet, még vacsora előtt…És ez lett a veszte is, mert mire rájött, hogy most nem veheti el, amire vágyik, már késő lett, odaért az ellenség. De vitézségét és bátorságát mutatja, hogy úgy esett el, hogy két hobbitot védelmezett azoktól a büdös orkoktól. Igen, igen, pont Trufa bácsit és Pippin bácsit!

De mi ezt már csak később tudtuk meg, mert ekkor már nagyban meneteltünk Ithilien felé. És ott, szinte egészen akkor, amikor az olifántot is láttam – amiről már nagyon sokszor meséltem nektek -, akkor találkoztam Denethor úr másik fiával. Ez a fia kevésbé hasonlított Denethor úrra, mint Boromir, bár ugyanolyan szép szál ember volt ő is. Frodó úr később mondta is, hogy neki egyből Boromir jutott róla eszébe. 5 évvel volt fiatalabb Boromirnál, és bár az apjuk és az anyjuk ugyanaz volt mindkettőjüknek, belül nem nagyon hasonlítottak egymásra. Pont úgy, ahogyan ti sem hasonlítotok. Amikor ott találkoztunk, kicsit megijedtem tőle. Az arca szigorú volt, parancsoló, és vizslató tekintete mögött éles értelem rejlett. Mondtam is magamnak: „Na, Csavardi Samu, most találj ki valamit, hogyan szabadítod ki ennek az ugyancsak mogorva és éles szemű kapitánynak a kezei közül Frodó urat?”. Később, mikor rövid időre otthagyott minket, Mablung mondta is róla, hogy szerinte valamiféle varázslat védheti, vagy a sors tartogatja valami célból. Később megtudtuk azt is, és a nagy csata után volt egy kis időnk alaposabban kiismerni. De ott, Ithilienben, kétszer is megmutatta nekem, mennyit ér! Először, amikor hebrencs módon (épp mint Boromir és Trufa) elébe ugrottam, hogy okosakat mondva megvédjem Frodó urat (aztán egy csomó butaságot hordtam össze), és nem csapatta le érte a fejemet. Másodjára akkor, amikor ő is rájött, mit viszünk magunkkal. De mennyire másképp viselkedett, mint Boromir! Elengedett minket, állta a szavát. Mondtam is neki, emlékszem: „Megmutattad milyen ember vagy: nagyszerű!”

Amikor visszatértem Frodó úrral, akinek már csak öt ujja volt, részt vettünk Aragorn királlyá koronázásán. Ott tudtuk meg, hogy Faramir lett Ithilien fejedelme, és feleségül kérte Éowyn úrnőt. Olyan szép pár voltak együtt! És bizony Gondorban mindenki csak dicsérte Faramirt. Mást se hallottunk, csak hogy milyen okos, mennyire járatos a hagyományokat őrző tekercsekben és az énekekben. (Na, mondjuk emiatt sokan azt gondolták egy darabig, hogy nem is olyan bátor, mint Boromir. De bezzeg megmutatta nekik, mikor maroknyi csapata élén kilovagolt, hogy védje a gázlót!) És milyen bátorszívű és kötelességtudó és udvarias! A gondoriak egyenesen Aragornhoz hasonlították: azt állították, ugyanolyan nemesség van benne is. Én magam láttam, hogy nemcsak az embereknek, de bizony az állatoknak is tudott parancsolni! És milyen szelíden és nagylelkűen viselkedett! Aztán egyszer Gandalffal is beszélgettünk. Kicsit szomorkodott Denethor úr és Faramir miatt. Azt mondta, Denethor úr bolond módon azt gondolta, hogy a kisebbik fia „mágusnövendék” lett. Úgy érezte, Faramir jobban hallgat Gandalfra, mint az apjára, és őt már nem is szereti. Pedig nagyon szerette, csak az apja nem vette észre nagy féltékenységében! Pedig mennyire hasonlítottak egymásra! Csak nem külsőleg, Pippinem, hanem belül. Sőt! Faramir még túl is nőtt az apján! Mert Nyugathon vére ugyanolyan rontatlanul folyt mindkettőjük ereiben, felfogtak sok olyasmit, ami másokban játszódott le, de ezt a tudást apjával ellentétben Faramir nem gúnyolódásra használta, hanem szánalomra. Akkor én bizony jól megtanultam, hogyha én egyszer elveszem Csűrös Rozit, és sok szép kis gyerekem születik, mindegyikben igyekszem majd meglátni a jót! Olyanok is vagytok, mint a növények a kertben: mindegyikőtöket másként kell gondozgatni, mindegyikőtök másért szép, és én mindnyájatokat nagyon szeretlek – egyikőtöket sem jobban a másiknál. És nagyon ajánlom nektek, hogy még egy ilyen vitát ne halljak, mert idehívom Gandalfot, hogy békává változtasson benneteket! Boromir és Faramir is, amilyen különbözőek voltak, annyira szerették egymást. Sose veszekedtek, mindig összetartottak! Hú, mennyi az idő! Gyorsan ágyba, két csirkefogó!

Azzal Samu megvárta, míg a fiúk ágyba bújnak, elfújta a gyertyákat, és kiment a szobából. Egy kis ideig még csend volt, aztán halk sutyorgás hallatszott Trufa ágya felől.

   - Ne haragudj rám, Pippin, nem fogok többet veszekedni veled. És hogy lásd, hogy igazat mondok, még ezt a kis sütimaradékot is neked adom, amit még tegnap rejtettem el a párnám alatt.

   - Rendben, én pedig nem árullak el. Faragunk magunknak holnap két kardot? Játszhatnánk, hogy jön az ellenség. Én leszek Faramir, a nagy, bölcs fejedelem.

   - Jó. Én meg Boromir, a vitéz harcos, aki védelmezi a hobbitokat! Lehet, hogy egy szobrot is állíthatnánk neki…

   - Majd holnap kifaragjuk. De most aludjunk, mert nagyon álmos vagyok. Jó éjt!

   - Jó éjt!