A második szint piaca felől áradó illatok lelassították a lépteit. A lángossütők és utcai szakácsok már begyújtották a tűzhelyeket, a sülő húsok illata kellemesen keveredett a Pelennor mezőiről frissen hozott szénáéval.

Szeretett ilyenkor kimozdulni egy kicsit a hatodik szint komor épületei közül. A Gondori Királyi Levéltárat már-már otthonának tekintette, de egy ilyen későtavaszi reggelen akkor is szívesebben hagyta volna aludni a köteteket és iratokat, ha még közöttük kellett volna dolgoznia. Örömmel vállalta, hogy megkeresi a tanácsost, akit valahol az első szinten láttak utoljára. Mire a második szintre ért, kellemesen kimelegedett. Azon gondolkodott, hogy újra kellene kezdeni az edzéseket. De parancs nélkül nem volt hozzá sok kedve. Az újoncképzésen már mérföldeket futottak mire a Nap ilyen magasra hágott. Most, hogy töredékére csökkent az igénybevétel, már csak emlék volt az az erő és gyorsaság amit ott szerzett.

Mire a kapuhoz ért, megnyugtatta magát, hogy délután lemegy a veterán gyakorlótérre és a haradiaktól lesett trükkökkel újra megbotránkoztatja a toronyőrség egykori katonáit.

Ahogy a külső fal fekete kövein végigsétált miközben a tanácsost kereste, eszébe jutottak azok a másfajta fekete kövek amiket az utolsó dicsőséges hadjárat alatt látott. Habár igazából nem is volt igazi hadjárat, inkább csak amolyan kiruccanás - alig néhány száz, mindenre elszánt gondori katona vett benne részt - mégis szívesebben emlékezett rá vissza, mint az azt követő haradi és umbari hadjáratokra.

Azok a fekete kövek sötétebbek és komorabbak voltak, a régi feljegyzések szerint még a legszebb békeidőkben sem szívesen tartózkodott senki a közelükben. Ezt nem is csodálta. A Fekete Torony még kétezer évvel a Sötét Úr bukása után is magában hordozott valamit egykori gazdájából.

Amikor Gondor még erősebben őrizte Mordor határait és földjeit, sokan látogattak el azokhoz a romokhoz. Napközben lobogókkal és harsonákkal ünnepelték a győzelmet, de éjszaka, főleg ha túl közel táboroztak le a hegy nagyságú romhalmazhoz, álmaikat csillagtalan éjszaka és nevenincs rettegés uralta. Eszébe jutott ez akkor, amikor az azóta odaköltözött orkokra és keletlakókra törtek rá, és eszébe jutott most is, nem utolsó sorban azért, mert Mordor őrségének hosszas és részletes beszámolóinak, amelyeket híven megőrzött azóta is a Királyi Levéltár, ezek voltak a legérdekesebb részei.

Sem az orkok, sem az emberek, de még a Minas Morgul lidércei sem akadályozták meg Damrodot, Ithilien Főkapitányát, hogy a Hamuhegység nevenincs bércei közt rejtőzködve, messze a külső határokat őrző orkok háta mögött rátörtjön a Barad-dúr helyőrségére és újra kitűzze a gondori zászlót a fekete falakra - az orkok vezérének feje mellé. Sokan meghaltak akkor, főleg a hazaúton, Minas Morgul Fekete Lovasa állítólag azóta vadászik a Főkapitányra, de a hazatérők közül mind újra elindulnának, ha a Főkapitány hívná őket.

Hardin tanácsos külsőre nem sokban hasonlított a Főkapitányhoz - illetve most már egykori főkapitányhoz. Halk szavú, sötét ruhás férfi volt, aki szeretett a háttérben maradni. Mardil helytartó sosem kedvelte különösebben, de a tanácsait meghallgatta.

- Nagyuram - szólította meg az érkező - Mardil helytartó látni kíván azonnal.

A tanácsos összevonta a szemöldökét.

- Most azonnal?

- Igen, nagyuram, éppen Damrod Főkapitánnyal tárgyal.

- Szóval a Főkapitány visszatért.

- Igen, nagyuram.

- És te - itt végignézett az érkező vadonatúj egyenruháján - első szavára ugrottál és felkötötted a kardodat, amit állítólag örökre szögre akasztottál.

Az egykori levéltárnok nyelt egyet. Ezek szerint a a híresztelések igazak voltak, a tanácsos tényleg mindenről tud és mindenre emlékszik. Igazából szívesen cserélte újra egyenruhára a levéltárnoki öltözéket. Bár a levéltárban békés és nyugalmas munkája volt, a hadseregre egyre nagyobb nosztalgiával gondolt, ahogy múltak az évek. Most nem katonai feladatot vállalt, de a helyőrségben hivatalosan mindenki katona volt, lévén, hogy előretolt telep volt ellenséges területen.

- Kevesen vannak a világon akikért ezt megtenném. - válaszolta. Amint kimondta a szavakat, meg is bánta. Jó eséllyel azért hívatja a helytartó a tanácsost, mert őt is kinevezi a helyőrségben valamilyen feladatra.

- Nos. Megkérnélek egy apró feladatra, már amennyiben ráérsz. Régi jó barátaim fognak a Fehér Városba érkezni. Figyeld az utat amíg vissza nem térek. Egy vitéz az északi éothéodoktól, egy nemes hölgy Dol Amrothból és egy kósza az északi dúnadanok közül. Fontos lenne tudnom róluk, amint a városba érnek.

Az egykori levéltárnok egy pillanatig elgondolkodott. Nemigen volt más dolga éppen, és talán feledtetheti az előbbi szavait a szolgálatával. Beleegyezett.

Ahogy a távolodó alakot nézte, két dolog foglalkoztatta.

Aztán meglátott odalent a fal tövében egy péklegényt, lekiáltott neki és hamarosan már csak az egyik probléma adott gondolkodnivalót neki, miközben a fokhagymás vajjal töltött cipót ette. Bőven volt ideje elmélkedni, hogy vajon miféle barátai lehetnek a tanácsosnak és honnan, mert a nagyúr is elmaradt és az első vendége is éppen csak dél előtt érkezett meg.

A gyönyörű, hófehér lovat vette észre először. Nemes tartása és délceg lovasa miatt messziről kiemelkedett a Pelennoron át futó út többi utasa - társzekerek, futárok és járókelők - közül. Dol Amrothban látott utoljára hasonlót, de ez valahogy más volt, mint a déli lovak. Kevésbé előkelő, de annál erőteljesebb. Ahogy közeledett és láthatóvá vált a nyereg mögé rögzített kerek pajzs és a nagyméretű nyeregtáskák, nyilvávalóvá vált, hogy a lovas messziről érkezett, valószínűleg északról. Közvetlenül a kapubástya mellvédjét támasztó egykori levéltárnok alatt, a kapuban a lovas összefutott két városi leánnyal és köszöntését messze vitte a szél.

- Mily nagy öröm számomra újra Gondor gyönyörű virágszálait látni, hadd legyek a nemes hölgyek szolgálatára.

A hangsúlyain és a szavak keménységén érződött az északi származás, de a szóhasználata átgondolt volt és előkelő, a gondori királyi udvarra vallott. A megfigyelő gondolatban megjegyezte az időpontot, biztos volt benne, hogy a vitéz, aki időközben a két leányt kísérte be az alsóvárosba a tanácsos éothéod barátja. Azt is kezdte sejteni, honnan ismerhetik egymást a tanácsossal.

Délben a város körüli forgalom kissé csendesebb lett, a kapuőröket is leváltották. Mindenki ebédelni indult, a kapu tövében az árusok és fuvarosok is behúzódtak a szekereik, pultjaik árnyékába és valami étel után néztek. A reggel még szép tiszta egyenruha egyre melegebbnek bizonyult a déli napon, de a kapubástya ormán nem nagyon volt hova elrejtőzni a napsütés elől. A felsőbb szinteken cseréptető fedte a bástyákat, de idelent nem. Csak a király csillagos lobogója adott némi árnyékot, ahogy az egyre csendesülő szélben lengett a magas zászlórúdon a kapu felett, jelezve, hogy Earnur, Gondor királya a Fehér Városban tartózkodik.

Szapora lépteket hallott a lépcső felől. Először a tanácsosra gondolt, de ezek női léptek voltak. A legutóbbi városi divat szerint öltözött nemeshölgy bukkant fel, karjára akasztva egy fonott kosár, benne kenyér, sonka és egy palack bor. Láthatóan meglepődött, hogy nem azt találja itt, akire számított.

- Ó, bocsánat, azt hiszem eltévesztettem - kezdte, de a bástyán várakozó a szavába vágott.

- Elnézést, hogy nem köszöntöttem illően, hölgyem, de azt hiszem, nem tévesztette el a bástyát. Hardin tanácsos kérésére várakozom itt.

- És a tanácsos..?

- Mardil helytartó magához hívatta még jókor reggel. Azóta én helyettesítem.

- Mégis miben?

- A tanácsos a barátait várja, akik közül egy már meg is érkezett Északról. Sőt - mondta kinézve a mellvéd mellett - azt hiszem Dol Amroth hölgye is megérkezett. Éppen egy szekeressel vitázik odalent.

- Vitázik? - a minas tirithi hölgy letette a kőpadkára a kosarat és kihajolt körülnézni. Odalent egy Dol Amroth kék-fehérjébe öltözött nemeshölgy vitatkozott egy szekér gazdájával. Először úgy tűnt, a szekér elállta az útját, és nem tudott méltóképpen a városba léptetni, aztán kiderült, hogy a szállítmányról volt szó. A szekéren kis fémketrecekben nyulak várták, hogy valamelyik nemes ház konyhájára érjenek.

- Jaj, hát ez megveszi. Persze, hogy megveszi. Honnan fogok én ennyi nyúleleséget szerezni? - mondta a gondori nő félig magának. - Segítenem kell neki!

Futva indult a lépcső felé, hamarosan már csak a lábdobogása hallatszott.

A kosár az étellel ott maradt a padkán. A levéltárnok hosszan nézte és nyelt egyet.

Az utolsó egyidőben érkezett a visszatérő tanácsossal. A Fehér Város árnyéka már hosszúra nyúlt a lenyugvó nap fényében, a mezők smaragdzöldje is egyre sötétebbre váltott.

A tanácsos arca gondterhelt volt, de egy szót se szólt arról, mit mondott neki a helytartó.

- Nos? - kérdezte.

- Az éothéod úr megérkezett, a dol amrothi hölgy szintén, meg volt itt egy helybéli nemeshölgy is, aki ebédet hozott, de sajnos el is vitte amikor önt nem találta itt. A dol amrothi hölgynek segített nyulakkal kapcsolatban.

Remélte, hogy valamilyen reakciót kiváltanak a nyulak Hardinból, de tévedett.

- És az arnori?

- Őt nem láttam eddig.

Egy pillanatra mintha aggodalom futott volna át a tanácsos arcán, de ezt hamarosan az öröm csillogása váltotta fel.

- Nem csodálom, mert éppen most érkezik.

Odalent az úton egy sötét ló poroszkált a kapu felé, egy szürke köpenyes alak ült rajta. Semmi jellemzőtt nem tudott volna mondani róla, de Hardin viselkedése alapján egyértelmű volt, hogy ő felismerte.

Ahogy a lovast nézték, az hirtelen felemelte a fejét és egyenesen rájuk nézett. Az egykori levéltárnok nem tudta hirtelen, melyik lepte meg inkább, hogy az ilyen messziről megérezte, hogy figyelik, vagy, hogy az érkező arnori kósza egy nő.

A tanácsos a levéltárnok felé fordult.

- Köszönöm a mai szolgálatodat. Nem felejtem el, és úgy tűnik bőven lesz módom meghálálni, mert egy helyre vezényeltek minket.

Nem hagyta nyugodni az ügy. Damrod főkapitány egyelőre nem adott utasítást, úgyhogy volt egy kis ideje meglátogatni az alig egy hete otthagyott Királyi Levéltárat. Nem kellett sokáig győzködnie a levéltárnokokat, hogy a régi barátság emlékére beengedjék a saját szakállára kutatni egy kicsit.

Elsőre nehezen akadt nyomra. Hardin tanácsos fiatal kora ellenére régóta volt az Udvar tagja, ezer helyen említették a nevét a tanácsülési jegyzőkönyvekben, utasításokban, különféle ügyekben.

Több sikerrel kecsegtetett a barátokat felkutatni, még akkor is, ha az ő nevüket nem ismerte. De az valószínű volt, hogy egy éothéod nem gyakran jár Minas Tirithben, és hogy nem sok lehetősége van megismerni egy királyi tanácsost. Kivéve, ha eltölt némi időt a királyi udvarban.

Rövid gondolkodás után a harci tornákról szóló tudósítások felé vette az irányt. Mivel Earnur különösen kedvelte a tornákat, nem utolsó sorban azért, mert igen sikeres volt bennük ő maga is, kiemelt helyen, piros bőrbe kötve sorakoztak a - meglehetősen bőbeszédű - beszámolók, polcok tucatjain át. Az egykori levéltárnok, bár maga is szerette a vitézi megmérettetéseket, és időnként részt is vett rajtuk, nem tudott nem arra gondolni, mennyi fontosabb iratot tarthatnának jobb körülmények között, ha nem kellett volna aranyozott kötetekbe kötni a vitézi tornák krónikáit. Az alsóbb szinteken számtalan olyan irat volt, amit a lángoló Osgiliathból mentettek meg a Rokonviszály idején, és azóta is csak ott hevert poros csomókba kötve, ki tudja, milyen kincseket rejtve magában.

Végül - igyekezve nem túl mélyen belemerülni a viadalok leírásába - megtalálta.

“A vitéz Fréagar, a messzi északról jött lovag akit Hardin udvarnok nevezett be a tornára, ismét győzelmet aratott páros viadalban, s a torna hölgyének a szép dol amrothi Eirient koronázta meg az elnyert koszorúval. Vajh ha hazatér Fion, a sólyomlovag, véget ér az északi diadalmenete?
A király fényes ünneségre hívta a torna minden résztvevőjét, még az Ispotályba kerülteknek is küldetett a lakomából, ahol az első fogás flamingónyelv pástétom volt…”

Egy csaknem hat évvel ezelőtti torna leírása volt. Úgy érezte, végre nyomon van. Sietve lapozott tovább. Emlékezett a sólyomlovagra, különösen a Nagy Tornán vívott viadalára, de az csaknem egy évvel ezután következett, és több tornát rendeztek még előtte.

A következő beszámoló kissé kárörvendően tudósított arról, hogy a nagy erejű északi alulmaradt a visszatérő Fional szemben, aki azonban vitézségét elismerendő kifizette az adósságait és kibékítette néhány hevesebb vérű gondori ifjúval akik azzal vádolták, hogy elcsábította tőlük a hölgyeiket. Érdekesnek tűnt, hogy Fion szintúgy Eirient koronázta a torna királynőjének.

A következő tornán szintén ők végeztek az élen, de a tudósító már mint régi barátokat írta le őket. A királynő viszont ezúttal a minas tirithi lett.

A lakoma végén egy rövid és meglepően tömör megjegyzés leírta, hogy Eirien, Ioreth, az északi Gilraen úrhölgy - róla eddig semmilyen említést nem tett egy leírás sem - valamint Hardin udvarnok, Fréagar és Fion urak tiltott párbaj és csendzavarás miatt a városi őrség által előállíttattak és a következő tornáról eltilttattak.

Valóban, a következő tornán nem szerepelt egyikük neve sem. Ennek köszönhetően, bár a krónikás mindent elkövetett, hogy kiszínezze a viadalokat, unalmas torna is lett.

Az egykori levéltárnok itt megállt egy pillanatra, elgondolkodott a kötet és a jegyzetei felett. Amióta az eszét tudta, minden tornára kiment. Bátrabb pillanataiban - vagy amikor éppen hazaengedték a hadseregből - el is indult, bár legtöbbször csoportos viadalban a barátaival együtt. Fejből tudta a legnagyobb bajnokok nevét, de ezekből a leírásokból csak a sólyomlovag volt ismerős, a Toronyőrség legfiatalabb századosa, a Gondor reménysége, akinek sólymos lobogóját rettegték keleten és délen.

Aztán számolni kezdett. Ahogy leírta a hónapok nevét, eszébe jutott, hogy miért nem emlékszik ezekre a tornákra. Az egyik csúfos kudarcba fulladt haradi hadjáratban vett éppen részt, amikor a bajnokok összecsaptak a város melletti tágas tornapályán, valahol egy nevenincs falu mellett próbáltak valószínűleg kutat ásni éppen, a régóta elmaradó utánpótlást várva. Hamarosan ezután a haradiak bekerítették őket és fogságba esett, két hónapig volt az umbari küzdőarénák kiképzőtáborában, de végül kétszer kellett csak harcolnia. Miután a gondoriak kimenekítették egy rajtaütés során, nagy népszerűségre tett szert az övékétől idegen fegyverek ismeretével és bemutatásával. Ahányszor kézbe vette a szablyát, eszébe jutott a küzdővermek bűze, de tízszer inkább bemutatózott, minthogy még egyszer harcolni küldjék. Gyűlölte az umbariakat, de még jobban gyűlölte a tisztjeit, akik végső elkeseredésükben, amikor bekerítették őket, parancsot adtak az ártalmatlan és fegyvertelen haradi falusiak legyilkolására. Önként jelentkezett éjszakai őrségbe, hogy ne kelljen részt vennie benne, de a hangokat nem zárhatta ki a fejéből. Nagyon sokáig nem tudott tisztelettel nézni az egyenruhára ezután. Csak a Főkapitány volt az, aki miatt újra felöltötte a fekete-ezüstöt. De harcolni most sem akart.

Elhesegette a gondolatait, a forró haradi tájakról visszatért a hűvös, félhomályos levéltári raktárba és a vitézi tornák köteteihez.

A követező tornára emlékezett. Szinte hallotta a harsonákat ahogy leemelte a kötetet a polcról. Külön kötet, különleges, hófehér papírra írva. A Nagy Torna, az Angmar felett aratott győzelmének hatvanadik évfordulóján. Ekkor már visszatértek a Fehér Városba és a tornán ők is bemutattak egy előre megrendezett és begyakorolt harci jelenetet amelyben a hős gondori katonák legyőzik a gonosz haradiakat. Ő tanította be a “haradi” harcosokat, és igencsak elégedett volt a művével. Arra is emlékezett, hogy éppen két csinos leányzót igyekezett megfűzni amikor az utóbbi száz év legnagyobb viadala elkezdődött. A közönségben erővel tört utat, hogy jó helyről nézhesse a küzdőket. A viadal minden pillanatára emlékezett. A leányok nevére és arcára már nem.

A várakozások szerint a sólyomlovagnak és az északi barátjának kellett volna győznie, - így felidézve a tornát eszébe ötlött Fréagar vitéz, kész csoda volt, hogy nem ismerte fel, amint meglátta a kapuban - de egy ismeretlen lovag, aki elrejtette címerét és jelképeit, keresztülhúzta a számításaikat. Legyőzte az északit és olyan lovas és gyalogos párbajt vívott a sólyomlovaggal, amit a torna teljes közönsége állva és lélegzetvisszafojtva nézett. Sem azelőtt, sem azóta nem láttak hasonlót sem, mintha az óidők legnagyobb nolda vitézei, Fingolfin vagy Finrod Felagund vívtak volna rettentő párviadalt.

Végül az ismeretlen maradt alul, de amint megmondta a nevét ellenfelének, Fion döbbenten esett térdre. Kiderült, hogy a címertelen vitéz nem más, mint Earnur király.

A király azonban leintette az ünneplőket és megkérte Fiont, hogy nevezze meg a torna királynőjét. A sólyomlovag pedig Gilraent, Arthedain nemes hölgyét nevezte meg, aki - és erre már a levéltárnok is emlékezett - ahogy a tudósító írta “ijedtségében, hogy a király kitüntető figyelme is ráirányul, majdhogynem leszökkent a vár fokáról, tragédiába fordítva ezt a fényes és dicső napot. Ám a király testőrei végül addig könyörögtek a szép hölgynek, míg engdett, s így Fion lovag és öt jóbarátja, kiket gyakran láthattunk együtt az elmúlt hónapokan, a király személyes vendégeként csatlakoztak az ünneplőkhöz”

Visszagondolva az előző napon a városba érkező arnori kószára, meglehetős túlzásnak érezte azt, hogy egy ilyen dologtól annyira megijedt volna, majdnem leugrott a várfokról és a király testőrei könyörögtek neki. De azt, hogy nem viselte jól a ráirányuló figyelmet, minden további nélkül elhitte.

A nyomozás teljesen hatalmába kerítette, ahogy a következő tornához lapozott. De semmi. Se sólyomlovag, se Fréagar, se valamelyik hölgy neve. De még Hardin tanácsosé sem. És a következőnél és azután sem.

Megpróbált visszaemlékezni. A sólyomlovag eltűnt, a fiatal reménység elesett valamelyik déli hadjáratban. De melyikben?

Visszatette a piros kötetetket a polcra és a lámpással a kezében lesétált az egyi ritkábban használt raktárba. Itt sorakoztak - vagy inkább hevertek - fekete kötetekbe kötve, vagy csak zsinórral összekötve a vesztes hadjáratok iratai. A levéltárnok jól emlékezett a parancsra, ami arról rendelkezett, hogy az összes vesztes hadjárat minden emlékét pusztítsák el, vessék máglyára. Aztán másnap Mardil helytartó javaslatára, miszerint az előző királyi parancs végrehajtását bizonytalan ideig függesszék fel.

A levéltárnokok fellélegeztek, és sietve lehordták az egészet ide, hogy ha a király a levéltárba látogatna - bár ezidáig hosszú uralkodása alatt egyszer sem tette meg - ne tűnjön a szemébe a vesztes hadjáratok egyik krónkája sem.

Ez már jóval hosszabb és keservesebb kutatásnak bizonyult, napok teltek el, több vastag gyertya csonkig égett mire megtalálta. Időközben összeszedte a kevés vagyonát, kifizette az adósságait - szerencsére ebből sem volt sok - és vásárolt egy lovat. Kifente a fegyvereit, mert tudta, hogy hamarosan elindulnak. Damrod Főkapitány beválogatta abba a kis létszámú különítménybe ami előkészíti a helyet Gondor népeinek, az arnori testvéreknek és a baráti északi éothéodoknak, hogy helyőrséget alapítsanak Eregionban. Ez évszázadok óta az első olyan vállalkozás, ami Gondor befolyását kiterjesztené. Bár elsősorban a Ködhegységben egyre élénkülő ork tevékenység miatt indultak, és mert Dúnföld elnéptelenedése miatt védtelenek lettek Gondor északi határai. Ha az orkok úgy gondolnák, hogy át akarnak költözni a birodalom területére, vagy akár a Fehérhegységbe, aligha tartotta volna vissza őket az Argonath komor méltósága.

Nem volt titok, hogy népes és vegyes társaság indul oda. Eregionnak pedig barátságos a levegője még ennyi évvel a tündék elvándorlása után is, olyan hely ahol jó megtelepedni.

Habár ő csak főírnok lesz, a Főkapitány egyértelműen jelezte, hogy a kardját se tegye messzire. A területen ellenséges emberek lehetnek, az orkok is megszaporodtak a hegyekben és a Ködhegység túloldalán a Nagy Zölderdő is komor, sötét hely lett. Egy ismeretlen gonosz hatalom költözött oda.

Éppolyan gonosz, mint amit az iratokban talált. Fion, a sólyomlovag elesett egy nagy csatában amit a haradi király ellen vívott, holttestét soha nem hozták haza. Alig egy hónappal a Nagy Torna után indult el, és fél évvel később íme a reménység elbukott.

Már tudta, hogy miért nem olvasott ezek után a barátokról sehol. Emlékezett a sólyomlovagra, még messziről is mennyire magával ragadó személyiség volt. Nélküle aligha maradtak együtt sokáig.

De most visszatértek.

Sőt, úgy tűnik a Helyőrségbe is eljönnek, valószínűleg népük nagyjaiként.

Mit akarhatnak vajon Eregionban?

A levéltárnok becsukta a poros kötetet, végigsimította a fekete bőrkötést ahogy visszatette a többi közé. Fogta a jegyzeteit és a lámpását és elindult a lépcső felé. Arra, hogy mit akarnak, aligha talál választ az iratokban. Ehhez velük kell tartania a messzi északra, ahol hűvösek a napok és a tündék csillagai ragyognak éjszaka.

De először is ebédelnie kell. Éhesen mégsem indulhat el egy kalandra.