Az udvariasság Tolkiennél


Miért pont ezt a témát választotta a szerző?- kérdezheti joggal a kedves hallgató. A válaszom a következő: a 2006-os nyári táborban volt egy előadássorozat „Tolkien és a hét főbűn” címmel. Ekkor fogalmazódott meg bennem az ötlet: ha beszélhetünk a bűnről, akkor eshet szó az erényekről is. Ez az írás egy megírandó sorozat első darabja. Az erényeket André Comte-Sponville : Kis könyv a nagy erényekről című könyve alapján tárgyalom. A francia szerző az udvariassággal kezdi, ami MÉG nem erény, és a szeretettel fejezi be, ami MÁR nem erény. Írásomban minden fajra lebontva megvizsgálom eme erények megnyilvánulásait. Mivel annak megtárgyalása, hogy mit érhetünk erény fogalma alatt, messzire vezetne, sajnos kénytelen vagyok kihagyni az erény általános definiálását.
Viszont abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az udvariasság fogalmát maga Comte- Sponville tárja elénk:

„Tisztán formai erény, illembeli erény, látszaterény! Egy erény látszata tehát, s csupán a látszata.”(19.old)

Az udvariasság tehát önmagában nem elég, ez még nem teszi erényessé az adott lényt. Etikai tartalmat az ad neki, hogy ez erkölcstelenség, a gonoszság még jobban láthatóvá válik, és még nehezebben tolerálhatóvá, ha látszik, hogy a gonosz udvarias. Ennek az az oka, hogy az udvariasság feltételezi, hogy az illetőnek jó neveltetéssel, nagy tudással rendelkezik. Olyannak látszik az illtő kívülről, amilyennek kéne lenni, rosszabb esetben álcázni próbálja saját erkölcsi silányságát.
Most, hogy röviden összefogaltam Comte- Sponville mondanivalóját, megvizsgálom, hogy az elmondottak hogy alkalmazhatók a tolkieni szereplőkre? Első pillantásra azt gondolnánk, hogy Tolkien karaktereire az elmondottak nem állnak, hiszen pl. a tündék erkölcsösek és udvariasak, viszont az orkok erkölcsei finoman szólva emgkérdőjelezhetők, és rettenetes ocsmány a viselkedésük. (Természetesen kérdésként vetődhet fel, hogy az orkok immorálisak- azaz tudnak a jóról, de szántszándékkal nem cselekszik, vagy amorálisak- vagyis nincs fogalmuk jóról és rosszról, ezért úgy viselkednek, ahogy. Ez a kérdés azért lenne fontos, mert a választól függően lehet vagy nem lehet őket erkölcsileg viszgálni, megítélni. Sajnos ez is egy olyan kérdés, ami túllépi ezen dolgozat kereteit.
Viszont, ha jobban elmélyedünk a kérdésben, a következőt tapasztalhatjuk: a gonosznál is megvan az udvariasság, vagy legalábbis az udvariasság látszata. Tehát vegyük először szemügyre a gonosz karaktereket: az orkoknál, mint tudjuk, semmiféle nyoma nincs az udvariasságnak, tehát őrajtuk nincs sok vizsgálnivaló. Annál érdekesebb viszont Szauron és Szarumán. Szauron, mint tudjuk, a másodkorban a tündék bizalmába férkőzik, tanítóként mutatja be magát, olyannak, mint aki a Valák küldötte. Ebből természetesen semmi nem igaz, legfeljebb csak annyi, hogy valóban járt Valinorban, hiszen egykor ő is maia volt. Tehát a fent említett különbség aközött, hogy valójában milyen, és milyennek kéne lennie, eléggé szembetűnő. A neve „Sokajándékú” szintén egy félig- meddig udvariassági gesztusra utal: ajándékozni udvariasságból IS szoktunk. Sajnos a pusztán udvariassági ajándéknak megvan az a rossz tulajdonsága, hogy mivel nem szeretetből fakad, ezért várunk valamit érte cserébe. Mint tudjuk, Szauron elég kíméletlenül behajtotta a maga adóját a tündéken, az Egy elkészítésével. A Gyűrű keresése írja, hogy Galadriel nem igazán szívlelte Szauront, sejtetet, hogy nem az, akinek állítja magát. Amikor ezt Szauron megérezte, Galadrielt megkörnyékezte. Galadriel reakciója a következő: tüntető udvariasság. Szauron a Harmadkorban nem ette udvariassági gesztusokat, és nem csak azért, mert egész egyszerűen nem volt fizikai teste, hanem mert mivel teljesen eltorzult, erre is képtelenné vált. Szauron szája pedig nem udvariaskodott, henem feltételeket közvetített, illetve szabott. Érdekes, hogy az ocsmány követet senki nem bántja, ő beszél megalázóan és egy tekinettől visszariadva közli, hogy őt sérelem érte. Gandalf vág neki vissza azzal, hogy ahol a követ sérthetetlensége szabály, ott a követ nem úgy viselkedik, ahogy szauron szája tette.
Áttérve a Szauron szolgájává vált Szarumánra: ő is az udvariasság látszatával közelít Gandalfhoz. Fontos, hogy megint nem valódi, hanem látszatudvariasságról van szó. Szarumán jelleme eltozul, és árulása többszörösen is súlyos: egyfelől ő ténylegesen a Valák követe, másfelől a Fehér Tanács feje. Szilszakáll azért is elítéli őt, mert mértéktelenül,. Kegyetlenül pusztítja a fákat, és teljesen elfeledkezett egykori tudásáról, és a Szilszakállal való találkozásairól, valamint a potenciális veszélyről, amit a Fák Öregje jelent.
Meg lehet említeni Melkort, mint a legfőbb gonoszt. Melkor egy darabig Valinorban lakozik, és itt elég udvariasan viselkedik, azt is mondhatnánk, hogy lényének negatív oldalát megpróbálja háttérbe tolni, és önmagát is áltataja egy ideig azzal, hogy ő jót akar cselekedni. Sajnos aztán, mint tudjuk, kiütközik valódi természete. Ekkor már nehezen mondható udvariasnak.
Áttérve a pozitív szereplőkre: a legtöbb, és legszívbőljövőbb, épp ezért VALÓDI udvariasság a tündéknél figyelhető meg.A tündék néha hidegnek, esetleg fellengzősnek tűnhetnek, de nem hagyják cserben a hozzájuk fordulókat- legalábbis a Harmadkorban.Az Első Korban sajnos nem ez a helyzet. Nem beszélnék itt a testvérgyilkosságokról, hiszen annak nem az udvariassághoz van elsősorban köze. Súlyos gorombaságok figyelhetők meg Eöl és Aredhel kapcsolatában. Eleve neveletlenségnek számít olyan módon elcsábítani valakit, ahogy Eöl tette. A következmények se feltétlenül az udvariasság hatáskörébe tartoznak, talán egy valamit kivéve: amikor Maeglin ellopja apja kardját.Curufin se sokkal különb Eölnél, amikor Lúthient megtéveszti, és fogságban tartja, majd vele zsarolja a lány apját. Azt hiszem, Curufint illetőleg nyugodtan elmondhatjuk, hogy a kutyája erkölcsösebb, mint a gazdája, hiszen segít a bajba jutott lányon, amit Curufin nem mondhat el magáról, amikor Aredhelt keresi Eöl. Azt hiszem, mint rokonnak, mint férfinak kötelessége volna a nőt megsegítenie, és nem feltétlenül kellett volna útba igazítani a félőrült férjet.
Éles ellentétben áll Curufinnal Beren, aki óvja, védi Lúthient, sé a következményeket vállava hazaviszi a lányt, mert a maga részéről illetlenségnek tartaná, ha az apa beleegyezése nélkül élne a lánnyal, illetve, ha Lúthiennek az erdőben kellene élnie. Azt figyeltem meg, hogy az udvariasság az embereknél a férfi- nő kapcsolatban a legszembetűnőbb, és jellemzi is az addott férfi erkölcseit, mentalitást, egész habitusát. Mint tudjuk, Tolkien világa nem a középkoré, ennek ellenére megtalálhatók benne középkori vonások. Ezek egyike a lovagiasság. Az Első Kor vad Broddája iszákos, és veri Aerin úrnőt, a feleségét. A Szilmarilokból az derül ki, hogy Brodda bizony a gonosz oldalán áll. A másodkorban Tar- Ancalime házassága azért jöhet létre, mert a leendő férj megtéveszti a leendő feleséget. Ez megbocsájtható lenne, mert ez szerelemből történik. Utána viszont sajnos Tar Ancalime az udvariatlanabb, és az ő jellemében mutatkoznak meg negatív vonások.. Hangsúlyozom, hogy nem gonosz, de nehezen elviselhető. A férje soha nem kíván neki rosszat, inkább saját magát tudná megalázva, mint a feleségét egy pillanatig is szomorúnak.
A harmadkori férfi- nő viszonyulásból kettőt választottam ki: Faramir és Eowyn, illetve Eowyn és Aragorn. Mindkét férfi talpig tisztességes, becsületes, és jószívű. Mind a kettő tudja, mit érez Eowyn, de nem megvetéssel kezelik, nem lesajnálják, hanem megértik, és a maguk módján gyógyítják. Mindketten elismerik, egyenlő félnek tekintik, amit szerencsétlen Eowyn addigi életében talán soha nem kapott meg, vagy legalábbis senki nem éreztette vele, hogy különösebben becsülné. Faramir és Aragorn is udvariasak vele, és ezt ki is fejezik: Aragorn felsegíti a földről, amikor könyörög neki, hogy ne menjen a Holtak Ösvényére, Faramir pedig ráteríti édesanyaj palástját, és udvariasan, kedvesen beszél vele. Ezek nem puszta formalitások, hanem tényleg azt tükrözik, ami a szívük mélyén van. A rohírokról én nem mondanám, hogy faragatlanok, hiszen Gríma kivételével egytelen rohír modorában és jelelmében sincs semmi kifogásolnivaló. Érdekes viszont, hogy Gimli és Eomer „összeakaszkodik” először Galadriel miatt- Gimli ugyanis sértőnek találja ahogyan Eomer Galadrielről beszél, és ebben igaza van, majd azon, hogy vajon Galadriel vagy Arwen-é a szebb? Mindkét vitát józanul zárják le, és szerencsére senkinek nem esik bántódása, sőt, még némi humor is vegyül az egész történetbe – hiszen egy legendásan faragatlan törp akar valakit „egy törp fejsze szerelmes csapásaival megtanítani egy szép hölgy dicséretére”. Ezt kis incidenst menti a tudatlanság: Eomer valóban nem tudja, mit beszél, hiszen Rohanban mindenféle ostoba mende- mondák járják Lórienről, és Galadrielről. Itt csatolnék vissza az először elhangzottakra: Eomer jellemén nem esik csorba, mert tudatlan. Az már sajnálatosabb lenne, ha tudná az igazságot és mégis mást mondana.
Ha már a törpök szóba kerültek: tudjuk, hogy a törpök és a tündék között ősi ellentét húzódik, és ezt a sérelmet idézi föl celeborn, amikor udvariatlanul beszél Gimlivel, de aztán belátja tévedését és elnézést kér. Gimli lelki nagyságát muataja, hogy hajlandó a bocsánatkérést elfogadni. Jellembeli pozitívumait pedig szerény? kívánsága és annak magyarázata tárja elénk, amikor Galadriel egy hajszálát kéri ajándékul.
Zárásképp a hobbtokról beszélnék. A hobbitok- egy-két kivétellel kedves, szeretnivaló lények. Aki nem, azon ez nemcsak modorobán, hanem küllemében is meglátszik: Veres Tóni pl. iszonyúan mocskos, mind viselkedésben (köpköd), mind beszédben, mind kinézetileg. Mindez híven tükrözi jellemét, azt hogy a betolakodók szolgájává szegődött, mégpedig szívből. Lobélia egész msá kategória, őt alapvetően lehet szeretni, némileg megmosolyogtató is, csak nehezen elviselhetőA hobbitok udvariassága legendás, bár sok helyütt némileg fölöslegesnek tűnik. Pl. egy- egy bemuatakozás rengeteg szóvirágot követel. Ez már sajnos a modorosság felé hajló dolog lenne, ha emberekről beszélnénk, de ez a hobbitok egyik jellegzetessége. Dolgozatomban már említettem az ajándékozást: nos, a hobbitok igencsak szeretnek ajándékozni, akár olyan formában, hogy nagy vendégségeket rendeznek 8az étel-ital is lehet ajándék!) vagy úgy, hogy konkrét tárgyi ajándékokat adnak, amik néha némileg kétértelműek, gondoljunk csak Bilbó holmijaira, vagy, esetleg gyanúsan emlékezetenek a mi „vándorajaándékainkar”, amik pl. Karácsony táján kézről kézre járnak, és nem ritkán kínos meglepetésként kerülnek vissza az eredeti ajándékozóhoz. Ettől függetlenül a hobbitoknál az udvariasság csak kiegészítő része az életnek., ugyanis az udvariasságnak van nagyon komoly érzelmi háttere: a barátok tényleg barátok, akik szeretik egymást, azok tényleg szerelmesek. Gondolok itt Rozira és Samura. Rozi a Megye megtisztításakor első pillantásra talán faramucin küldi el Samut, de ebbe is vegyül némi humor, és rengeteg szeretet. Az udvariasság valahol kímélet is a másikkal szemben: Frodó még az átélt szörnyűségek után is kímélné mind szarumánt, mind Grímát, és teljesen tisztában van azzal, ki VOLT Szarumán. Megadja annak a lénynek a tiszteletet, aki Szarumán kellett volna, hogy legyen, és ezáltal Gandalf felé is kimutatja, hogy becsüli, hiszen Gandalf azzá vált, akivé Szarumán kellett volna, hogy legyen. Gandalf nem mindig kedves, de soha nem udvariatlan, még akkor sem, amikor goromba, hiszen erre is megvan a maga jó oka, amibe jogosan nem enged akárkinek beletekinetni.
Láthattuk tehát, hogy az udvariasság tényleg formaság, viszont tökéletesen áll, amit a francia szerző mond:

„Az udvariasság kis dolog, mai nagyokat készít elő. Rítus, Isten nélkül, szertartásrend, vallás nélkül, etikett, uralkodó nélkül”.(André Comte- Sponville)

Ettől függetlenül- a mi világunkban és Tolkien világában is nagyon fontos. Hogy a mi világunkban miért fontos? Azt gondolom, azért, mert valami kell, ami megszépítse az életet, felruházza, formába öntse a tetteket.