Versek

Egy napom.

na ehhhhez aztán semmi köze senkinek
Csak nekem :Ö Bééééééééééééééééééé

Csókoddal indul a reggel

Csókkal indul álmos reggelem,
- korán van még, és félig alszom –
a párnámba temetem arcom, s kezem a hajadhoz emelem.

[…]

Szerető, forró ölelések,
ezzel kezdődjön minden napom!
Öleljen át most, azt akarom: két karod, mikor hozzád érek.

Tudom: fáradtan érek haza,
s csak egy kis nyugalomra vágyok,
- ritkák a tétlen délutánok – de aztán miénk az éjszaka.

Gondolok rád: naponta százszor,
vagy tán ezerszer: nem számolom.
Ha nem érzem kezed arcomon: tudom, hogy egész nap hiányzol.

Én olvasok, te tévét nézel,
de biztonságban vagyok, még ha
nem is beszélgetünk, mert néha rám néz egy angyal két szemével.

[…]

Csókkal indul álmos reggelem,
- korán van még, és félig alszom –
a párnámba temetem arcom, s kezem a hajadhoz emelem.

Fölém hajolsz minden reggelen,
- még sötét van, amikor elmész -
a reggeli kávém régen kész, de én a csókod ízlelgetem.

2007-01-19

Zari, kösz Remélem az alábbiak megütik a mércét...

Számvetés, este

Ölem örök ősanyás
hímfaló, lüktető vágya
elcsöndesült

Tagjaim anyag-tagadó
ideges reszketése
kioltódott

Szellemem kiváncsisága
macska-lustán
elpihent

Szívem örök, önsorsrontó
vad szerelem-vágya
tovaszállt

Lelkem világot ölelni vágyó
holdkóros nyugtalansága
nem csillapul csupán

Nemes Nagy Ágnes összegyűjtött verseinek olvasása közben

Gyertyaláng remeg szemben a képen.
Szívemen hullott angyaltoll-sorok.
A köd sikolt a kinti messzeségben.
Kutyák éjféli dala felzokog.

Megfeszültség

Agyvelőm forrj, szívem, ó, szakadj meg,
bordám repedjen, törj, zúzódj csont és ín!
Az ordas éj, ha néha felszögelget,
kinyújtózom az álom húrjain.

ez nem rocch ha te írtad.

Egy csepp…

Millió csillagon,
végtelen utakon
egyedül járok,
meg alig állok.
Találtam rózsát,
a magány virágát…

Hattyú képében habár
griffként ül a bús madár,
fehér tolla jégopál.
Határtalan messzi tájon
bárki vándor arra járjon,
szívét árnyként eltakarja,
kietlenségbe sodorja
magányának zord hatalma.

Alatta a kicsi rózsa
reménykedve néz azokra,
bolyongásban akiket
a végzetük arra vet.
Járnak arra jók és rosszak,
tétovák és kárhozottak…

Kószálva a rengetegbe’
jómagam is elmerengve
kerültem e messzi, szürke,
vihar járta, kopasz tájra,
s a virágot ott meglátva
odatértem. Megszólított.
Hozzám hajolt,
cirógatott.

Éppen nyíló,
szinte bimbó.
Hány vándorhoz simult már?
Kereste, ki mellé áll.
Letépni őt nem lehet…
Maradok? Továbbmegyek?

Súgtam neki szép mesét.
Szétnyitotta kebelét.
Odabent, a félhomályban
egy szomorú szívet láttam.
Ránéztem, csak nevetett,
s megharapta szívemet
egy oroszlán fogsora,
kinek e homály otthona.

Nem szóltam,
csak épp megrogytam,
s harmat könnyére a porban
fehér hattyútoll esett…

Csend honolt a sivár tájon,
egyetlen hang e világon
serkenő vércseppek zaja,
mit felfog a toll bársonya,
majd gerincén végigfutva
a kis rózsatőre hullnak sorba’.

Földje hogyha vérben ázik,
a kis virág úgy pompázik.
Szelíden a komor magány
símul hozzá hattyúmadár.
A vándorok szíve sorvad,
vérük elfoly’, testük porlad.

Bárhonnan jött, bármi űzte,
virág mélyén lelt vesztére,
s ahány szív csak fordult erre,
mindeniknek vérét vette.

Így virult a kicsi rózsa,
a hattyúnak hullt a tolla,
de míg őrzi kedves kincsét,
nem látja a saját vesztét.
Az oroszlán hűn szolgálja,
bárki les be kamrájába
illatos kis kedvesének,
fogsor támad a szívének.

Ám az égbolt végtelenjén,
egyik apró égitestjén
minden éjjel megidézik,
csillagfényén elidőzik
tekintete a madárnak,
kit ott messze hazavárnak.

Elindulna, de már késő:
rabbá tette a rózsatő,
édes álmot kergető.
Lassan elfogyott a tolla,
szárnyra kelni nem is tudna.
Habár verdes, úgy repülne,
visszahull egyre a földre,
mert nehéz a szív börtöne.

Csendesen állok szelében,
vérem zúgó vízesésben
ömlik rá a kis virágra,
akárcsak a tenger árja.
S akkor némán, álmodón
könnycsepp indul arcomon.

Kinyílik a virág kelyhe,
az oroszlán érdes nyelve
a kis könnycseppet kergetve
végigszánt a bőrömön.
Ábrázatán tompa öröm.
Sóval vegyes víz ez csupán,
ám a fáradt hattyúmadár
teste furcsán reagál.

Sorban nő új és új tolla,
így távozhat a magosba
hogyha eljő az idő,
midőn a kis rózsatő
megleli a méltó párját,
s elengedi bús magányát...


"... az idő, amit a rózsádra vesztegettél:
az teszi olyan fontossá a rózsádat.
Ha valaki szeret egy virágot,
amely csak egyetlen példányban létezik
a csillag milliókon:
ez épp elég neki, hogy boldog legyen."

Zarándok: Köszi, h őszinte vagy Tökéletesen egyetértek veled. Evvan.

Arlith írta: Nemek
Élő tilalomfa.
Nem ülök rád.

na ez kurvajó. de tényleg.
a többi nekem túlságosan avangárr, csak az meg sajnos már használt zsebkendő...

Szofi te meg vigyázz, hogy ne mennyiségbe, hanem minőségbe ragadjon el a ló (bár az való és igaz dolog, hogy a minőség sokkal jobb, mint régen, csak én hajlamos vagyok arra, hogy a legjobbat (ezesetben:lélektáblák) vegyem új szintalapnak...mindenesetre jóezjóez a tendencia.

Raistlin lánya nem vagyok kritikus hajlamú ember, szóval csak olyan első benyomás: nagyon aranyos!Ahogy olvastam,a végére úgy hallottam, mintha valaki énekelgette volna, nem is figyelve másra.Nagyon tetszett:)

Arlith a Foszló téma tetszett a legjobban. Mostanában keresek ilyen verseket, de nem mindig találok olyat, amit akárcsak félig-meddig emgértek vagy megérzek..A tiedet talán igen.Vagy talán csak a pillangók miatt:)

Sophie Boszorkány-éj..mmm..nagyon tetszik a kép, a tömörség, az egész..

Köszönöm az élményeket nektek!

Becsességem: Skarlát rózsa az én szerelmem...

Skarlát rózsa
Szívem titkos kertjében sarjad
Hol csodák és remények nyílnak
Törékeny rózsaszál…

Harmatszirom
Hűs esőként öntözi lelkem
S felüdül benne minden boldogságom
Bársonyszép rózsaszál…

Gyertyafény
Egy csillagtalan éjjelen, mi ketten
Valahol messze, tán álmunkban
Hajnali rózsaszál…

Hervadó rózsa
Ezt maradt nékünk: álom,
Álomnak virágzott, való hervasztotta
Tövises rózsaszál…

Rémült ébredés
Vakítóan fehér fények égnek
Csak szívünkben selymesek a lángok-
Ég veled, rózsaszál…

Eltemetve mélyen
Bennem egy magocska van
Őrizem szívemben:
Szerelmed az, kicsiny kis rózsaszál…

Foszló téma
vidám lepkék lengik körbe testem
gyerek vagyok, voltam vagy lehettem
narancs lepkék lengik, lengek, lengtem
lógok ébren az álmaimban.
hűlt meleg színek, virágzó falak
lógok ébren, fakókék halak
fagyott lepkék lengik körbe ágyam
feltüzelt magány az éjszakában

szemben magammal
Vonakodom megállni magammal szemben.
A görbe tükör sem hazudik jobban.
Nem dobogok, nem vérzek, nem is értem.
Bár ritmusosan csúszom a tócsában.
Nincs szerelem.
Szellemtelen szikkadt szentimentalizmus.
Vonakodom megállni magammal szemben.

Nemek
Élő tilalomfa.
Nem ülök rád.

Arlith, jó itt Téged rendszeresen olvasni. Megnyugtató, színvonalas, megadja az alaphangot A Szükségletek a régi verseidre emlékeztet, de túlmutat rajtuk. Fejlődést látok, nem ugrásszerűt, hanem folyamatos-fokozatosat. Veled együtt él, lélegzik a versbeszéded - veled együtt érik nővé. Örül az én szívem...

Új izémicsoda tőlem. Mondóka. Talán. V vmi hasonló...

/Separated/

You have your cards,
I have mine -
what the hell for
is this rhyme?

(fordítása:)

/Elkülönülve/

Megvannak a lapjaid,
s nekem az egyémek -
mi a pokolról szólhat itt
ez a kisded ének?

Sophie írta: ArlithTőled mikor látunk új versezetet?

Hát most.

Szükségletek.
Pángalaktikus heroizmus
és nevetséges minimal-design.
Önsajnálat.Sajna állat.
Sajna állati jó veled- lenne.
Bennem. Álom.
Fel kéne ébredni. Utálom.
Szűkségletek

Szofi: éj-kéj-lidérc: ámen... A gyöngysor húrja: végre valami közös gondolkozást elindítottál, vissza ne szívd, Drága!

Nagyon hull a hó.

A "gyöngysor húrjával" kapcs.-ban: Sorry, befogtam. Szigorúan szvsz, nem akartam észt osztani. Nekem fura volt...

Láz II.
(Boszorkány-éj)

Két szemed sugara
átszúrja szívemet -
éj-kéj-lidérc, maradj!
zúdulj rám, förgeteg!

A gyöngysor húrja szerintem a Szent Pénisz. csak az lehet.

A gyöngysor húrja a legerősebb kép a versben. Képzavar?

Sophie írta: Van-e a gyöngysornak húrja? Ez a képzavar Vörösmartyt és Berzsenyit idézi...

[size=9:w2f2iwbq]Nekem is sokszor eszembe jut az a kép, de inkább azért, mert a gyöngy az gömb és ha szétpattan, akkor az olyan, mintha elszakadna egy húr... számomra ezt jelenti.[/size]

Sophie írta: Van-e a gyöngysornak húrja? Ez a képzavar Vörösmartyt és Berzsenyit idézi...

ehm. bocs a közbeékelésért, de azerintem egy nyakláncra gondolt.. ami gyöngyből van, és annak szakadt el a fonala... Vörösmarty? Berzsenyi? hogyan?.. *nem érti, mondd el nekii... kérleeeekk!

Shaman: amolyan mai formában az élet tetszik.

Szárnyalunk.

Repülünk és fickándozunk.
Mindenki boldog, és óvodába jár.
Taknyosan járjuk az utunkat,
ingünk ki van tűrve,
s nacinkból kilóg a pelus.

Kis padtársam az oviba,
mára mérnök lett,
nem ismer meg a közértbe.
A Sárika aki dominó volt,
doktornő lett.
Paraszolvenciás tekintettel néz rám.

Ovis társaim gyermekeket tolnak,
a redvás homokozóban,
én még mindig taknyosan egy távoli padon dohányzom.
Magányosan.
Szipogok, majd pulóverem újába törlöm.
Este a megszokott úton kullogok haza.

Várom az ovis társaim hogy jöjjenek játszani,
de nem jön senki erre már vagy 20 éve.
Várom a labdával álló kisfiút a kapuban,
De nem csönget be ma sem.
Várom az elmúlást, de nem köszön rám.

És most ennek örülnünk kell?

Van-e a gyöngysornak húrja? Ez a képzavar Vörösmartyt és Berzsenyit idézi...

Üdv! Időtlen idők óta nem járam erre, ám most mégis bemerészkedek,ésátorkodom egy kreálmányomat betenni ide........

Néma muzsika..

S csak vártam
könnyes szemmekkel
jöttét vártam lényének
de mindhiába.

Rám borult az este
hüvős arcával
vártam halkan
a néma csendben.

Peregtek a könnyek
koppantak a padlón
mint egy gyöngysor
minek húrja pattant el.

S végül hang csendült
mire oly rég vártam
s a muzsikát hallgattam
a néma éjszakában.

Arlith, kösz, h szóltál, kijavítottam - bár szerintem a "terhelje" kifejezőbb volt, mint az "érje"... Tőled mikor látunk új versezetet?
Snuffles, köszönöm a szakszerű hozzászólást, visszaadta a hitem, h talán mégiscsak tudok vmennyire írni - ha nem is mindig azonos színvonalon, ami természetes is;)
Ring, köszönöm:) A Tiéd pedig egyszerűen fantasztikus!!! Le a kalappal! (Na, ilyeneket szeretnék én írni, de nem le7 állandóan szellemi magasfeszültségben élni...)

Ringbearer: Jujj... Hát ez igen!

Szofi, pont ma volt ilyen érzésem, kiültem a házunk melletti mezőre és néztem a naplementét és beszívtam a friss (tavszi) levegőt... nagyon könnyed ; )
(már elég régi csak gondoltam felrakom...)


Danaidák gyermeke
(Fogd meg a lelkem!)
Remeg a csönd,
vérerek szeimeimben,
duzzadt Léthe-folyók
túlcsordulása,
mi arcomon pereg,
s az emlékezés nyirkos
vásznain egy-egy képet
ha megragad,

(Ne engedj el!)

ha megragad e dal,
ha cserepes számon
kilehelt ének,
ha meglátod ez arcot,
ha kimart szemeim
látomása téged, téged,
csak téged-
rebegem,
S feledlek, félek, örökre
Téged.

Engedd még innom e cseppeket.
Márvány-arcból facsart könnyeket.
Csak még egy cseppet, ó Uram.
S ha csak merítgetek, s ürítgetek is,
Nem engedlek!...

Elengedlek örökre téged.