fbpx
 
 

Félhomályban (novella)

A fák levelei egészen mélyzöldek voltak itt a forrás mellett. Szeretem ezt a helyet, a szurdokfal tövében mohos kövek közül előtörő forrásvizet, ami gyors csermelyként fut tovább a szűk völgyben, és a fölé hajló vén fákat, ahogy itt állnak és óvják a vizet, mióta a világnak ezt a részét megformálták. Leveleik lassan, ringatózva hullanak a patakba, ami vidáman ragadja őket tovább távoli vidékek felé. Némelyik fa itt állt már amikor erre a vidékre érkeztünk, sötét kérgük sok viszontagságot kibírt.

Ifjúkoromban elhoztak ide, hogy megmutassák, milyen csodák születnek abból, ha Ulmo és Yavanna összefog, és hogy változtatják meg apránként Aule sivár köveit azok a dolgok, amiket ők hoztak létre.

Műveik mindenütt ott vannak, de az üres sziklafal és tövében a forrás és a liget egyetlen képbe sűrítette mindazt, amit sokáig hallgattam a mesékben.

Sokat jártam ide, és más hasonló helyekre, hogy csodáljam a valák műveit, ám most nem emiatt érkeztem. Ez a hely volt az egyik utolsó Brethil erdejében ahol még olyan volt a világ, mint azelőtt.

A szurdok meredek falai közé nem hatoltak le a napsugarak, pont olyan most is, mint a csillagok idején. A régi időkben, amikor még nem változott meg a világ. Azelőtt, hogy felkelt volna a Nap és Hold és megérkeztek volna a noldák. Szeretjük ezt az új fényt, s még jobban szeretik a fák és Yavanna minden teremtménye, amik az ilyen eldugott helyeket kivéve mindenütt gyors növekedésnek indultak, és harsogó zöld lombjaik között egyre több madár talált magának fészkelőhelyet. Látjuk és érezzük, hogy ezt a fényt a valák hozták el nekünk, az ő áldásuk kíséri, és Beleriand új tavaszra ébredt. Ám néha visszavágyunk a régi világba.

Leültem a sötétzöld lombok alá, a levelek alja ezüstösen csillogott a félsötétben.

Melian sokat mesélt nekünk a tengeren túli birodalomról és a Fényről, de amikor elképzeltem a minden beragyogó világosságot, ami az arany fából áradt, az sosem volt ennyire nyers és vakító, mint a Nap fénye. Amikor megépítettük Menegrotht, mindenben követtük Melian történeteit, és ezernyi lámpással, tükörrel és mécsessel igyekeztünk felidézni a Fák fényét, amit közülünk csak ő és Thingol úr látott. Mind úgy véltük, az eldák csakúgy mint a naugrik, hogy sikerrel jártunk. A tróntermet beragyogta a fény, hol ezüst, hol arany, s ez a fény a hegymély ezernyi vizét is megfestette. A csarnokok oszlopai nem is oszlopok voltak, hanem sokfele ágazó fatörzsek, rajtuk ezernyi állat faragott mása, mókusok, madarak, minden, amivel egy erdőben találkozni lehet. A mennyezet úgy lett kialakítva, hogy az ének és a zene még sokáig ott keringett az ágak között, s a vizek csobogásával összeolvadva új és új harmóniákat hozott létre.

Melian úrnő és udvarhölgyei sok szép szőttessel díszítették a falakat, mindegyik hozzáillett a körülötte lévő faragott díszekhez és tovább növelte a termek szépségét. Ahogy a termek egyre inkább megteltek az ezernyi díszítéssel, amin folyamatosan dolgoztak tündék és a mélyebb szintek törp kovácsai, úgy éreztem, nemhogy utolértük a Tengeren túli birodalom szépségét és csillogását, de meg is haladtuk azt. Ha valaha is ide téved onnan valaki, nem csak ismerős lesz neki mindaz, amit a dalokból és történetekből már mi is jól ismertünk, de be kell majd látnia, hogy ez bizony még szebb is amannál.

Ez a büszkeség nem csak bennem növekedett, de sokakban másokban is Thingol birodalmán belül, s amikor csatába indultunk az orkok ellen, ennek a védelmében is mentünk. Úgy éreztük, ez olyan, amit örökké meg kell őrizni.

Egészen addig tartott a büszkeségünk, míg meg nem érkeztek a noldák. Thingol megválogatta a vendégeit, ebben nagy segítségére volt Melian hatalma, s az újonnan érkezettek közül is csak néhányat, távoli rokonait engedte be a Rejtett Birodalomba.

Figyeltük ahogy végigsétálnak a termeken, a folyosókon és vártuk, mikor látjuk arcukon a felismerést, és mikor ismerik el, hogy lám, éppen olyan, mintha Tirion utcáin járnának.

Ám ez nem történt meg. Amikor végül megszólaltak, udvariasan megdicsérték Thingol termeinek különleges szépségét, amihez hasonlót a tengeren túl nem láttak. Szavaikból sokkal inkább az udvariasság csengett ki, semmint az őszinte csodálat. S később is inkább érdeklődtek Menegroth föld alatti mivolta iránt, s a díszekre és a fényre egy hangot sem pazaroltak. Volt aki azt mondta, annyira elvakította őket saját önteltségük, hogy a saját kezük munkáján túl semmiben nem látták meg a szépet. Mások szerint az irigység miatt nem hozták szóba Menegroth díszeit.

Ám én már akkor sejtettem, s most a forrás partján ülve tudom is, hogy mi hibáztunk. Mi voltunk büszkék és önteltek, hiszen Valinort a valák építették és lakták, hogyan vehetnénk fel velük a versenyt? Hogyan is érhetnék utol a mi lámpásaink és tükreink Laurelin és Telperion áldott fényét?

Elbíztuk magunkat és lám, elbuktunk. A valák műveihez semmi sem mérhető.

 

Aly Arkhon

Utoljára frissítve: kedd, 16 július 2019 18:37

További információk

  • Content Type: Írás
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Bejelentkezés

Keresés

SSL Security
Comodo SSL Certificate

Vissza a lap tetejére