fbpx
 
 

Középfölde hitvilága

írta: Lachegyi Máté


I. BEVEZETÉS

Ha az egyes tradícionális kultúrák mitológiáját, vallását úgy tekintjük, mint ugyanannak az egyetemes Istenhitnek más-más formáit, akkor a Tolkien által teremtett mitológiát sem sorolhatjuk a fantasyk, mesék, még kevésbé a regények közé. Középfölde saját, egészen különleges és gyönyörű kozmológiával, rendkívül részletesen kidolgozott angeológiával és teogóniával rendelkezik, amely olyan hiteles és csodálatos, hogy akár egy valós nép mitológiája is lehetne. Szándékosan nem Középfölde vallásáról, hanem mitológiájáról beszélek, ugyanis míg a vallások között bőven akad olyan, amelyről egyáltalán nem mondható el, hogy az Egyetemes, vagy ősi Hit egyik változata lenne, addig a mitológia kifejezetten az ősi népek hitvilágát jelenti, viszont a ma létező olyan vallások, melyek valóban az egyetemes Hitből származnak, valójában szinte kivétel nélkül mind egy ősi mitológiában gyökereznek. Ezek legtöbbször mentesek a szekták kifacsarodott nézeteitől, mint ahogy mentes ezektől Tolkien világának "teológiája" is. Lehet, hogy kissé merész állításnak tűnik, de meglátásom szerint Középfölde mitológiája szellemi tartalmában áll olyan magas szinten, mint például a zsidó mitológia, melyből a kereszténység is kinőtt. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy Tolkien afféle krisztusi, vagy mózesi lény lett volna, viszont az általa teremtett Középfölde ősi kultúrákban, mitológiákban és a keresztény tanításokban gyökerezik. 1

Meggyőződésem, hogy egy olyan világban, mint amilyen Középfölde is, sokkal könnyebb lenne mindenfajta vallás és vallásosság nélkül is igaz hittel élni, mint nekünk, modern embereknek. Ennek oka főként az, hogy míg nekünk már szinte legjobb esetben is csak konkrét vallási, spirituális életünket hatja át ízig-vérig Isten jelenléte, (s hangsúlyoznom kell, hogy ez is csak a legjobb esetben van így) addig egy Középföldéhez hasonló világban az emberek mindennapi életét, világnézetét, gondolkodásmódját határozta meg, itatta át nemcsak maga a hit, hanem Istennel, jelesül Eruval való kapcsolatuk, még ha ezt így, konkrétan nem is fogalmazták meg magukban. Ennek ellenére Középfölde vallása mégiscsak primitív, mivel egyáltalán nem, vagy csak alig beszélhetünk ilyenről. Szertartásaik, templomaik szinte egyáltalán nem voltak 2 , s például a hobbitoknál magával az Istennel való kapcsolat sem nagyon tudatosodott. Tehát Középfölde vallása meglehetősen primitív volt, ám ne felejtsük el, hogy a primitív egész egyszerűen csak azt jelenti, hogy kezdetleges, s bár ez manapság elég erős pejoratív jelentést is hordoz, az eredeti értelme az, hogy közel áll a kezdethez. A kezdet pedig ez esetben: Eru (Isten egyik neve Középföldén), vagy, ha úgy tetszik, az Eruban való hit, mivel Eru mindennek a forrása 3 . S ilyen értelemben az, hogy Középfölde vallása primitív, nemcsak az egyházi szervezet, liturgika és dogmatika hiányát jelenti, hanem egyben azt is, hogy közelebb áll Eruhoz és a tiszta hithez (a Kezdethez). Tehát, ha valaki azt mondja, hogy Középfölde vallása primitív, végeredményben semmi rosszat nem mondott. S ezt valószínűleg Tolkien is így érezhette, máskülönben mi magyarázat lenne arra, hogy egy mélyen hívő és vallásos katolikus egy konkrét vallás és egyház nélküli világot talál ki.

Középföldének tehát nincsenek konkrét vallásai, nincsenek szoros értelemben vett liturgikus aktusai, s templomai is csak elvétve vannak. Viszont kétségtelenül van hitvilága, mert bár mi, Tolkien olvasói ugyanabból a nézőpontból, szerepből (az olvasó szerepéből) ismerjük meg Erut, az ainukat és a világ teremtését, valamint Középfölde népeit és azok történetét, de a késői korokban (amelyben például A Gyűrűk Ura játszódik) Középfölde teremtményei számára Eru és az ainuk ugyanúgy hit és nem személyes ismeretség "tárgyává" váltak, mint nekünk az Isten, még ha Középföldén bizonyos népeknél, vagy időszakokban nyíltabban meg is mutatta magát Eru, vagy mutatták meg magukat a valák. Míg nekünk, kívülállóknak Középföldén a természetfölöttit szemlélni ugyanolyan, mint a "természetest", vagy természetalattit, addig Középfölde népei számára ezek a dolgok hitvilágukhoz tartoztak, bár ehhez a hitvilághoz lényegében nem társult egyházi szervezet. Az alábbiakban tehát Középfölde hitvilágának érdekesebb, különlegesebb elemeit igyekszem bemutatni, valamint könnyen félreérthető részeit kísérlem meg tisztázni.


II. ERU ÉS AZ AINUK

A szilmarilok lényegében úgy kezdődik, mint a Biblia: "Kezdetben volt Eru, az Egyetlen", ám aztán rögtön az következik: "először az ainukat teremtette, a szentségeseket, akik gondolatának szülöttei voltak, s vele voltak, mielőtt bármi mást teremtett volna". Láthatjuk tehát, hogy Középföldén Eru mellett jelentős szerepet töltenek be az ainuk is, ezek a szellemi teremtmények, hiszen Tolkien fontosnak tartja már a legelején megemlíteni, hogy őket teremtette először Ilúvatar, s nem a világot. Ezzel ellentétben az Ószövetség, azaz az ősi zsidó nép "szilmarilokja", csak később tesz említést az angyalokról, akik tulajdonképpen ott ugyanazt a szerepet töltötték be, mint az ainuk Középfölde mitológiájában: nagy hatalmú szellemi teremtmények, akik Erut segítik céljaiban. Az a fontos szerep, amelyet Tolkien világában ezek az angyali teremtmények kaptak, főként az Eära (a Világra) leszálló valáknál és ezek szolgáinál, a maiáknál érezhető. Őket a felületes szemlélő már-már isteneknek hihetné, mert egyrészt A szilmarilokban könnyen félreérthető ezen ainuknak (de végső soron a többi ainunak is) a világ teremtésében betöltött szerepük (ld. jelen írás A világ teremtése c. fejezetét), másrészt pedig későbbi feladatuk, a Föld kormányzása, nagyjából hasonlóvá teszi őket az általunk politeistának nevezett kultúrák (pl. egyiptomi, görög, vagy római) isteneihez. Kétségtelen azonban, hogy Középfölde hitvilága alapvetően monoteista volt, hiszen az ainuk Eru teremtményei voltak, a teremtményt pedig többek között teremtettsége különbözteti meg a teremtetlen Istentől. A valák pedig - ainuk lévén - így szintén nem lehettek a politeista értelemben vett istenek, csupán földi alakban járó "kormányzók". Jóllehet, Középfölde "csekélyebb" népei a valákat sokszor isteneknek hitték, a tündék és az adánok azonban mindig tudták: csak az Egy Ilúvatar az Isten. 4
Az Ainulindalë, az ainuk történetéről szóló krónika szerint (amely A szilmarilok első fejezete) kezdetben Eru dallamokat dalolt az ainuknak, és ők is énekeltek neki. "Ám hosszú időn át mindegyikük csak egyedül énekelt, vagy csupán néhányan daloltak együtt, míg a többiek hallgattak; mert mindegyikük csupán Ilúvatar elméjének azt a részét értette, amelyből származott, s a testvérek csak lassan ismerték meg egymást." Itt egy újabb problémát kell tisztáznunk. Tolkien e megállapítása szerint az ainuk mind-mind Eru különböző részeiből származtak, úgy is mondhatnánk, hogy különböző részeit, tulajdonságait személyesítették, testesítették meg. De nem csak olyan tulajdonságait, amelyeket mi Istentől származónak tulajdonítanánk, mint például a jóság, a szeretet, az irgalom, hanem emberi tulajdonságokat is, mint például a remény, vagy a bánat (Nienna), a hűség, vagy a barátság (Tulkas), sőt, a valák vonzódtak valamilyen földi, tárgyiasítható dologhoz is. Ulmo a vízhez, Yavanna a növényekhez, Aulë a kőhöz és más hasonló anyagokhoz stb. Még a rossz tulajdonságok meglétére is találunk példát: a legszembetűnőbb Melkoré, a "bukott angyalé", de Aulënál is előkerül például a türelmetlenség (a törpök teremtésénél). Ezt az ainuk közötti különbözőséget írja le Tolkien úgy, hogy Ilúvatar különböző részeiből származtak, azazhogy, mint minden teremtménynek, az ainuknak is individuumuk, különböző természetük, egyéniségük volt. Ez a másik bizonyíték arra, hogy az ainuk semmiképpen sem lehettek istenek, mert az Isten felül áll az individuumon, ez egy másik dolog, ami megkülönbözteti őt teremtményeitől: az egyik individuális, a másik nem. 5
Eru viszont minden tulajdonságot birtokol egyszerre, s még valamit, az Olthatatlan Lángot, amelyet Tolkien sosem magyarázott meg tisztán, de azt kell feltételeznünk, hogy lényegében ez Eru teremtő mivolta, teremtő képessége, mert ezt rajta kívül senki sem birtokolja. Márpedig tudjuk, hogy a leglényegesebb különbség Eru és az ainuk hatalma között az, hogy az ainuk nem tudtak teremteni, csupán az ún. másodteremtés képességének voltak birtokában, amely - természetesen a másodteremtő erejétől függően - ugyan szinte mindenre kiterjedt, ezek a teremtett dolgok teljesen a teremtőjüktől függtek, tehát önálló létezőt, életet teremteni kizárólag Eru tudott. Tolkien A szilmarilokban leírja, hogy Melkor kereste ezt az Olthatatlan Lángot, de nem találta, mert az Ilúvatarnál volt. Ebből világosan kitűnik, hogy az Olthatatlan Láng, azaz a teremtés képessége, a legnagyobb isteni képesség Tolkien szerint az egyetlen isteni tulajdonság, amelyet senki sem kapott meg, még Melkor sem, bár ő volt a legnagyobb hatalmú ainu, s tulajdonképpen a teremtés csillapíthatatlan vágya már megvolt benne, s éppen ez a vágy alakult később mohósággá, és tette őt gonosszá.


III. A VILÁG TEREMTÉSE

Írásom elején említettem, hogy Tolkien egészen különleges és gyönyörű teremtéstörténetet talált ki Középföldének. A teremtés megfoghatatlan aktus, nem lehet szavakba önteni, ezért hát mindegyik mitológia valamilyen képhez folyamodik, valamilyen hasonlattal írja le a genezist. Míg az Ószövetség hat nap tevékenységének hasonlatát választja Isten teremtő munkájának megfogalmazásához, s Ő minden napon a világ egyik fontos elemét teremti meg, majd a hetedik napon megpihen, addig Tolkien alapvetően másként közelíti meg a teremtést. Nála tulajdonképpen csak maga a teremtés aktusa (Eä! [Legyen!]) Eru munkája, a világ elképzelése, "megtervezése" a Nagy Muzsikában történt, amelyben minden ainu részt vett, még Melkor is. Eru már a kezdetektől fogva dallamokra tanította az ainukat, majd egyszer egy minden addiginál csodálatosabb dallamot dalolt nekik, s aztán megparancsolta, hogy ebből a dallamból Nagy Muzsikát formáljanak.

"S ekkor az ainuk hangja - mint megannyi hárfa és fuvola, tilinkó és trombita, hegedű és orgona és számtalan szavakkal szóló kórus - Nagy Muzsikává kezdte formálni Ilúvatar dallamát; s a vég nélkül váltakozó, harmóniába szőtt melódiák a hallás határán túl leszálltak a mélybe és fül a magasba, csordulásig megtöltötték mindazokat a helyeket, ahol Ilúvatar lakozott, majd a muzsika meg a muzsika visszhangja kiáradt a Semmibe, s az immár nem volt semmi." 6

Ebben a Muzsikában Eru csupán három dallamot dalolt, amely harcra kelt Melkor diszharmonikus énekével, és amelyekből az élet teremtése fogant meg: Ilúvatar Gyermekeié. Érdekes megfigyelni, hogy Tolkien minden művében nagy jelentősége van a zenének, de nem csak az emberi zenének, hanem a természet zenéjének, vagy az isteni zenének is, mint az ainuk muzsikája. Az ainuk muzsikája szakrális zene volt, nem hangokból álló, hanem elemi erejű, a legcsodálatosabb, amely Középföldén valaha keletkezett, hiszen "ez a Muzsika volt a Világ Kezdete". Végső soron maga a világ "hangzott el" benne, ezért semmi máshoz nem fogható a szépsége, mert hiszen a világ szépsége sem fogható semmi máshoz (tulajdonképpen a világ szépsége a benne létező dolgok szépségéből származik), habár szintén A szilmarilok ezen fejezetéből tudjuk, hogy a középföldei hagyomány szerint "még ennél is nagyobb muzsikát dalolnak majd az ainuk és Ilúvatar Gyermekei Ilúvatar előtt az idők végezete után". Nem tudok róla, hogy bármely nép teremtéstörténetében ekkora szerepet kapott volna a zene: itt ugyanis nemcsak a Világ Kezdete volt a Nagy Muzsika, de később is átszőtte a világ szinte minden részét, a vizeket, a szelet, a követ: Középföldén minden zenélt, a Nagy Muzsika visszhangzott benne, bár kétségtelenül Melkor disszonáns lármája is. Mint olyan zenésznek, aki szeretné megismerni a zene valódi természetét és lényegét, számomra ez az észrevétel nagyon fontos volt, s ezáltal megértettem, hogy a zene nem csupán Tolkien világában, hanem itt, a "valódi világban" is maga a világ, a világ hangja, létezésének folyamatos és transzcendens kinyilvánítása. Tudjuk, hogy minden ainu az általa énekelt dallamba beleszőtte saját természetét, amely végső soron Ilúvatar mindent átölelő természetének egy-egy "szelete" volt: ezért lett olyan sokszínű a világ, ugyanis minden a Nagy Muzsikában fogant meg ami később meg is valósult, beleértve ebbe a sokszínűségbe a gonoszt is, mely ugyancsak ekkor született. 7 S ekkor, a Nagy Muzsika után, mint ahogy azt A szilmarilok leírja, Eru megteremtette a világot az Olthatatlan Lángból.

A Tolkien által kitalált, vagy inkább megfogalmazott genezis sokkal részletesebb és képszerűbb, de egyúttal véleményem szerint sokkal lényegbevágóbb, elemibb is, mint az ószövetségi teremtéstörténet Mózes Első Könyvében. Sajnos nem nagyon ismerem más mitológiák, vallások teremtéstörténetét, de nem tartom túl szerencsésnek az Ószövetség megfogalmazását, mivel nem hangsúlyozza annak transzcendens, fizikán túli voltát, amelyet viszont kitűnően érzékeltet a zenéhez való hasonlítás. Mert a zene minden földi dolog közül a legmegfoghatatlanabb, legtranszcendensebb. Egy előadáson hallottam, hogy Hamvas Béla a zenét nagyon találóan "tagolatlan bőgésnek" nevezte, és ezzel tulajdonképpen meg is fogalmazta lényegét: a tagolatlanság ugyanis a zene alapvető sajátossága. Mert Isten maga is tagolatlan, oszthatatlan, és a teremtés is az volt, ezért nagyon helyénvaló a zenéhez hasonlítani, méghozzá olyan zenéhez, amely a fül számára nem is hallható, "csordulásig megtölt" mindent, árad, "bőg", és egyáltalán nem is tagolódik részekre. Tolkien tehát telibe találta a genezis lényegét. Ráadásul arra is céloz, hogy a muzsikában nemcsak a világ teremtése volt benne, hanem későbbi sorsa is, például Nienna siratódala már az ainuk muzsikájába is beleszövődött, pedig akkor még nem volt világ, nem történtek meg benne azok a gonoszságok, amelyeket Nienna akkor siratott. Mert mint ahogy az embrióban is - bár még nem bontakozott ki - benne van az ember a maga teljes mivoltában, úgy Tolkien szerint végső soron már a Nagy Muzsikában is benne volt mindaz, ami később történt 8 ; innen a Középföldét meghatározó sorsszerűség. Így tehát bátran kimondhatjuk, hogy Tolkiennál a Nagy Muzsika nem csak a Világ Kezdete, hanem maga a Világ is volt, a maga teljes mivoltában.


IV. A FAKULÁS

Meglátásom szerint a világ története tulajdonképpen a teremtés egyre halványabb megismétlődéseiből áll. A valákban és a maiákban - akiket Eru azzal a feladattal küldött a világra, hogy formálják az akkor még üres és formátlan Eät olyanra, mint azt a Nagy Muzsikát követő látomásban látták - az az egyik legfigyelemreméltóbb, hogy tulajdonképpen eggyé váltak a világgal, hatalmuk többé nem haladta meg a világot, vagy másképpen: a "világhoz kötődtek", ahogyan ezt Tolkien is megfogalmazta.

"Így történt hát, hogy az ainuk némelyike még mindig Ilúvatarral lakozik a világ végén túl; ám sokan - köztük a leghatalmasabbak és a legszebbek - Ilúvatar engedelmével leszálltak a világba. Ám Ilúvatar azt a föltételt szabta vagy szeretetük parancsa volt -, hogy hatalmuk attól kezdve ne haladja meg a világ határait, maradjon vele mindörökké, az idők végezetéig, s éltesse a világot, ahogyan az őket. Ezért nevezik őket valáknak, a Világ Erőinek." 9

A valák tulajdonképpen avatárái, megtestesülései Eru világról való gondoskodó szeretetének, hiszen tudjuk, hogy mindannyian Ilúvatar természetének más-más részét képviselték, s így a világ egyes részeit is jobban, vagy kevésbé tudták megérteni, ezáltal egyfajta természetfölötti "munkamegosztás" alakult ki köztük, s mindegyikük Arda egy-egy részének megformálását, majd később kormányzását vállalta magára. De a világ története során a valák egyre kevésbé éreztették jelenlétüket Ardán, egyre kevésbé szóltak bele a világ alakulásába.

A szilmarilok legfőbb története, a Quenta Silmarillion (A szilmarilok története) tulajdonképpen arról szól, hogy mint távolodtak el az időközben "megérkezett" tündék a valáktól, akikkel kezdetben együtt éltek. És itt nagyon érdekes párhuzam vonható Középfölde és a mi történelmünk között. Mert azt látjuk, hogy míg kezdetben a szó szoros értelmében vett személyes kapcsolat volt a tündék és a valák között, és ez a kapcsolat áthatotta egész életüket, addig A szilmarilok történeteiből jól ismert árulások és gonoszságok miatt később egyre jobban eltávolodtak tőlük, olyannyira, hogy a másod- és harmadkori tündéknek már csak legfeljebb az emlékeikben élt az Óidők "frissessége" (Tolkien sokszor használja ezt a kifejezést az Óidők jellemzésénél), az emberek pedig természetesen már csak hitték és tapasztalták a valák létezését. A transzcendens jelenlét egyre fakult, s az, amit azt Óidőkben még átéltek, a Harmadkorban már csak hittek, vagy már nem is emlékeztek rájuk. Tulajdonképpen Középfölde hitvilága - mint a konkrét kapcsolat megszűnése - akkor keletkezett, amikor a noldák elhagyták Valinort, akkor mélyült el igazán, amikor a valák Valinort elrejtették, s akkor alakulhatott át legendákká, amikor Númenor elpusztult. Ez az Istentől való folyamatos távolodás a mi világunkban is észrevehető, s nem is annyira a vallási- és hitbuzgalomban, hanem a transzcendens erők működésének aktivitásában észlelhető. Mert bizony azt hiszem, hogy például a piramisok, vagy a Machu Picchu megépítése nem teljesen emberi kéz munkája: szerintem az ilyen szakrálisnak mondható monumentumok létrejötténél minden bizonnyal hatalmas természetfeletti erők is közrejátszottak, de minden bizonnyal Eiffel már hiába próbálkozott volna Isten "segítségül hívásával" tornyának megépítésekor, s ennek legfőbb oka az, hogy ez a mai kor emberének egyszerűen eszébe sem jut. És valószínűleg az egyiptomi fáraók sokkal közvetlenebb kapcsolatban álltak ezekkel az erőkkel, mint a mai ember: a mai ember tulajdonképpen már semmilyen kapcsolatban nem is áll velük, teljesen az anyagi világba fordult. És ugyanígy érezhető ez a távolodás Középföldén is: hol lett volna képes a harmadkori ember egy Khazad-dumhoz, vagy Tirionhoz mérhető alkotás létrehozására, a szilmarilokhoz, a palantírokhoz, vagy akár csak az Óidők kardjaihoz hasonló művek megalkotására. Minden bizonnyal a középföldei Óidőkben még sokkal elevenebben égett a világban és a tündékben a teremtés tüze, jobban visszhangzott fülükben az ainuk muzsikája. Míg korábban a valák (és általuk Eru) földi életük részei voltak, 10 addig később egyre inkább csak a halállal, vagy az elhajózással jutottak el hozzájuk. 11

Tulajdonképpen Középföldén is ugyanazt tapasztaljuk, mint a mi világunkban: ha jobban megnézzük, (és nem tartjuk egyszerű meséknek) az ősi emberek életében még sokkal kézzelfoghatóbb volt Isten jelenléte, ahogyan az Óidők tündéinek és embereinek is szorosabb kapcsolatuk volt a valákkal és Eruval, s ez meglátszott műveik nagyságán, gondolkodásukon (vegyük alapul a mi világunkból csak a görög filozófiát, melyet azóta sem voltunk képesek meghaladni), s bizony hitvilágukon. Mert Középföldén fokozatosan a legendák, a ködbe vesző múlt szereplői lettek azok, akik korábban mindennapi életük, tetteik részesei voltak, s ugyanígy a mi világunkban is egyre inkább csak vallásunkban, hitünkben szerepel Isten, s ha egyes emberek még sikerrel közelednek is Hozzá, a világ egyre távolodik Tőle. A világ teremtését én legszívesebben ahhoz hasonlítanám, amikor egy követ dobunk a tükörsima vízbe. Ezen aktus eredményeként koncentrikus hullámok sokasága képződik a vizen, kezdetben nagyok, aztán egyre kisebbek, és míg először a hullámok fölülkerekednek a vízfenék zavarosságán, később az egyre kisebb hullámokat már háttérbe szorítja az iszap felkavarodása. S mikor már minden hullám elcsitult, a víz még akkor is sok ideig zavaros marad, majd végképp elcsitul. De egyvalami biztató van ebben a képben: minden hullám végül visszatér centrumához, amelyből kiindult. Mert ahogy Tolkien írja A szilmarilokban: "nem játszhatsz egyetlen olyan dallamot sem, amelynek ne bennem [Eruban] volna a végső forrása." S ez ugyanúgy érvényes Középföldére, mint a mi világunkra. Mert ez hit kérdése, márpedig a hit végső soron minden népnél, minden kulturában, minden időben ugyanaz, csak ennek megjelenése, és megélésének aktivitása változik. De egyvalami bizonyos: hogyha Tolkien Középföldéjének vége az ötödik, vagy hatodik hullám lenne, sajnos a mi jelen korunk már biztosan túl lenne a tizediken is.



Jegyzetek:
Jelen írás egy korábbi munkám, a Középfölde mitológiája átdolgozott, teljesen újraírt változata. Ezen újraírását az internetes közzétételét követő elmarasztaló kritikák hatására éreztem szükségesnek.
1 Az ősi mitológiák romlatlansága és tisztasága véleményem szerint abból származhatott, hogy az akkori emberek civilizációjuk alappilléreinek nem a gazdasági, technikai vagy társadalmi feltételek meglétét tekintették, hanem egyrészt egy olyan kimagasló szellemi erejű uralkodót, aki szerintük már-már isteni hatalommal és származással rendelkezett (és ez valószínűleg így is volt, méghozzá nem olyan értelemben, hogy az uralkodó egy isten lett volna, hanem, hogy az Istentől származott hatalma és uralma), másrészt pedig a vallás és a spiritualitás hatotta át szinte minden tevékenységüket, gondolataikat. Ennek kapcsán valószínűleg ezek a civilizációk mind afféle "kiválasztott nép" lettek, mint aminek az ókori zsidók tartották magukat, azazhogy sokkal erősebben érezhették magukon Isten (a mai tudományos felfogás szerint istenek [ld. a 4. lábjegyzetet], vagy istenségek) gondoskodását. Természetesen az ősi kultúrák ránk maradt emlékeiből kitűnik, hogy gazdaságilag, technikailag és társadalmi szervezettség tekintetében sem maradtak le tőlünk. Ezek az ősi kultúrák minden szempontból magasabban álltak a mi "civilizációnknál", olyannyira, hogy a legtöbben fel sem tudják fogni ezek lényegét; meglátásom szerint innen származik a sok félreértelmezés és félremagyarázás.
2 Egypár ellenpélda akad csak. Tudjuk, hogy a númenoriaknak volt egy szent hegyük, a Meneltarma (Mennyország Oszlopa), melynek egyik magaslatán Erunak szentelt templom állt, aztán az eldák Valinorban a valák közvetlen társaságában éltek (habár ez még - vagy már - nem vallás, de voltak közös áldozataik, ceremóniáik), és az eldák még a Harmadkorban is sokat fohászkodtak, főként Vardához, azaz Elberethez. Ezenkívül Tolkien említést tesz Yavanna szolgálóleányairól, a yavannildékről is, akik azok a tünde-asszonyok voltak, akik a szent gabonát termesztették különleges kertekben, azt a gabonát, melyet Yavannától kaptak. Tulajdonképpen ezt is felfoghatjuk valamiféle liturgikus cselekménynek, mert habár gyakorlati célt szolgált (a lembast készítették ebből a gabonából), maga a cselekedet inkább egy vallási aktushoz hasonlít, többek között abban is, hogy csak meghatározott csoport (vö. papság), a yavannildék gondozhatták e kerteket, s valószínűleg ezt sem olyan hétköznapi módon tették, ahogyan nagyanyáink gyomlálják veteményeskertjeiket. Ezenkívül ott van az a szokás, amelyet Faramir mesél Frodóéknak A Gyűrűk Urában, hogy a gondori emberek étkezések előtt nyugat felé tisztelegnek, ahol a valáktól kapott ősi birodalmuk, Númenóre állt valamikor. Tulajdonképpen ehhez hasonló liturgikusnak mondható szokásokkal elvétve találkozunk Középföldén (természetesen főként az Óidőkben). Aktív istenkapcsolatukat azonban rengeteg tény alátámasztja, ilyen például az, hogy a Középföldén élő népek még egészen késői korokban is kaptak néha üzenetet a "Nyugat Uraitól".
3 A szilmarilokban Eru kinyilatkoztatja, hogy nincs olyan dolog, "amelynek ne bennem volna a végső forrása, s hogy ellenemre senki sem változtathatja meg a muzsikát. Mert aki ezt próbálja, csupán eszköz lesz a kezemben, hogy olyan, még csodálatosabb dolgokat teremtsek, amilyenekre ő nem is gondolt."(p. 3.)
4 Ez a megállapítás alapvető problémákat vet fel magával a politeizmussal szemben. Mert hiszen az egyetemes Hitet már csak tapasztalatainkból is el kell fogadnunk: igenis végső soron minden nép ugyanazt az Istent hiszi, mert minden emberbe ugyanaz az Isten oltotta bele az Isten utáni vágyát és istenkeresését. Több isten, rivális istenek sokasága nem létezhet. Voltaképpen a monoteista és politeista istenlátás nem az egyes vallások között, hanem az egyes embereknél mutatkozik meg, függetlenül attól, hogy milyen vallást gyakorolnak. Mert míg az egyik úgy nevezi, hogy a család istene, a földművelés istene, a termékenység istene, addig a másik úgy hívja, hogy az irgalmas Isten, az életadó és éltető Isten, a gondoskodó Isten stb. Lényegében mindkét megfogalmazás az Isten különböző tulajdonságokban való megnyilvánulását, megszemélyesítését jelenti, s nem különböző személyeket. Ha a monoteizmust nagyon szigorúan értenénk, nem is lenne igazán monoteista vallás, mert Istent a maga teljességében, Egyként, Egységként, mono-theoszként kifejezni lehetetlen; ahhoz, hogy leírjuk, megjelenítsük Őt, egyes tulajdonságait kell számba vennünk, s ezzel tulajdonképpen már meg különböző megjelenési formáiról beszélünk, s nem magáról az Egyről. Ráadásul nézzük csak meg, hogy a kereszténységben is ott a Szentháromság, Isten három különböző tulajdonságának az egysége, három Személy egy Istenben: s valójában meglátásom szerint erről van szó a politeistának bélyegzett vallásoknál is. Annak, hogy ezek a vallások lényegesen több és profánabb isteni tulajdonságot, vagy még inkább adományt különböztettek meg, egyrészt az lehetett az oka, hogy ezek főleg ókori vallások voltak, amely korban az emberek minden tevékenységét áthatotta az Istenhit, ezért, míg pl. a kereszténységnél isteni tevékenységként csupán az ún. erényeket szoktuk elismerni, addig ezeknél az ókori vallásoknál akár a vadászatban, sőt, még a szerelemben is Isten ajándékát vélték felfedezni (míg a kereszténységben ezek már-már bűnnek számítanak!). S hogyan is feltételezhetnénk a nálunk jóval magasabb spirituális szinten álló ókori népekről, hogy ezeket a dolgokat ne látták volna legalább ennyire tisztán! El kell fogadnunk tehát, hogy politeista vallás alapvetően nem létezik, s nem is létezett soha. Viszont bizonyos szinten mégiscsak létezhet politeizmushoz hasonló látásmód: a szubjektum szintjén. Mert míg a szellemileg magasabban állók belátják azt, hogy bármilyen sokféle is Isten, attól még egy és oszthatatlan Isten marad, addig a szellemileg csekélyebb emberek nem biztos, hogy fel tudják fogni, hogy Isten akkor is egy, ha egységében felfoghatatlan számunkra. S meglátásom szerint ez a másik oka, hogy a politeistának vélt vallások olyan élesen megkülönböztették egymástól az isteni tulajdonságokat, s ezeket többnyire meg is személyesítették. Mert a műveletlenebb embereknek ahhoz, hogy Istennel kapcsolatba tudjanak kerülni, ahhoz, hogy Istent meg tudják ismerni, meg kellett Istent személyesíteni, ezt pedig csak tulajdonságainak megszemélyesítésével lehetett megtenni. S ez az eljárás nagy bölcsességre vall, mert így még az analfabéta, teljesen műveletlen embereknek is áthatotta gondolkodását és tetteit az Istenben (számukra talán tényleg istenekben) való hit. Talán pont ezért nem tapasztalható a vallás félreértelmezéséből fakadó eretnekség és szektarianizmus a politeistának bélyegzett vallásoknál, míg a kereszténység szinte teljes történelmét végigkísérték ezek a mozgalmak. A modern istenlátás az ősiekhez képest mérhetetlen alacsony szintjét az a tény is mutatja, hogy míg egyrészt azt, hogy lényegében minden nép ugyanazt az Egy Istent hiszi, többé-kevésbé mindenki elfogadja, mégis komolyan gondolja, hogy valaha hihettek "másik istenben", sőt, istenekben is. Az egyéni emberek bizonyos műveletlenebb, alacsonyabb szintjén tehát kétségkívül találkozhatunk politeista látásmóddal, még manapság is, a keresztény hívők között. Például nagyon sokan egyáltalán nem képesek megérteni, hogy Isten és Krisztus egy és ugyanazon személy. A Szentlelket pedig ugyanígy nagyon sokan egyszerűen nem tudják hová tenni, legtöbbször leragadnak a fehér galamb szimbólumánál. Ez pedig már nem csupán politeizmus, hanem egyenesen totemizmus lenne. Pedig a kereszténységről mindenki elhiszi, hogy monoteista vallás. Úgy tűnik tehát, hogy politeista vallás lényegében nem létezik, azonban az egyes emberek értelmi szintjüktől függően lehetnek monoteista, vagy politeista gondolkodásúak.
5 Tolkien világában ez az individualitás eltér a keresztény hittől: Középföldén az egyes emberek, tündék, sőt, még az ainuk egyénisége is sok esetben nem veszik el a halállal. Az ainuk és tündék esetében testük halála után individuális énjük még olyan erős, hogy az ainuk esetében szinte mindig tudnak újra testet ölteni, de erre a tündéknél is akad példa. Az embereknél már gyengébb a halál utáni individualitás, de teljesen csak a törpöknél szűnik meg: ők ugyanis (legalábbis az eldák szerint) haláluk után visszatétetnek a kőbe, amelyből teremttettek. Tolkien a halált sokkal inkább fájdalmasnak tartotta (ezt részben élete is magyarázhatja), s nem olyan ajtónak, amelyen át az ember az igazi, boldog létbe érkezik, mint ahogy ezt a kereszténység vallja.
6 J. R. R. Tolkien: A szilmarilok (p. 3.)
7 "Ám ahogyan a dallam egyre jobban kibontakozott, Melkor szívében vágy ébredt, hogy beleszője a saját gondolatait, amelyek nem voltak összhangban llúvatar dallamával; mert Melkor növelni kívánta a maga hatalmát és dicsőségét. [...]S most némely gondolatát beleszőtte a muzsikába, s nyomban disszonancia keletkezett körülötte, s a közelében dalolókon csüggedés lett úrrá, gondolataik összezavarodtak, muzsikájuk megtorpant; ám néhányan Melkor dallamát kezdték követni a maguk gondolatai helyett. Melkor disszonanciája nőttön-nőtt s a korábban hallott dallamok alámerültek a ricsajban." (J. R. R. Tolkien: A szilmarilok, [p. 3.]) Ennek ellenére Melkor sem a Nagy Muzsikában, sem máskor nem győzedelmeskedett Eru felett, s bár ezt végső soron tudta is, ettől gonoszsága csak még jobban elmélyült az idők során.
8 De maga a muzsika is tovább élt a világban, ahogyan erre Tolkien többször célzott is. Ulmo (a vizek ura) például "a muzsika legnagyobb mestere" volt (J. R. R. Tolkien: A szilmarilok, [p. 4.]), s az ainuk muzsikája legjobban a vízben visszhangzott. Egyébiránt a víz más dolgokban is különleges: Morgoth (Melkor) az idők során egyre több mindenre tette rá kezét, s végül már szinte semmi nem maradt teljesen mentes a gonoszságtól, mégis a vizet sikerült leginkább megóvni tőle (persze nem teljesen), s meglátásom szerint ennek egyik fő oka az lehetett, hogy abban folyamatosan csobogott még a Nagy Muzsika, míg például az aranyról, amely a gonoszság egyik legnagyobb prédája lett, már nem mondható el ez.
9 J. R. R. Tolkien: A szilmarilok (p. 5.)
10 Az ősidőkben olyan közeli volt ez a kapcsolat, hogy a tágabb értelemben vett Mennyország (Valinor) a Földön létezett (vö. Paradicsom), s a tündék itt éltek harmóniában a valákkal, míg később a "Paradicsom kapuja" bezáratott, Valinort elrejtették, s még később is, amikor a tündék visszatérhettek oda, szinte soha nem térhettek vissza Középföldére. Ahhoz, hogy Valinornak élhessenek, Középföldének meg kellett halniuk.
11 Úgy érzem, hogy a tündéknek sem nagyobb ajándék az, hogy elhajózhatnak Valinorba, és ott végre letehetik a világ és az idő terhét, amelyet Középföldén egyre súlyosabban éreztek magukon, mint az embereknek az, hogy meghalnak. Mert az emberek sosem érezhetnék magukat otthon Valinorban igazán, hiszen az Halhatatlanföld, amely a halhatatlanoknak készült (a tündék természetükben sokkal inkább rokonai a valáknak, mint az embereknek), s az ember pedig ízig-vérig halandó. Az embernek a halál jelenti ugyanazt, amit a tündének az elhajózás, bár kétségtelenül ez utóbbi sokszor boldogabb dolog (vö. azzal, hogy Frodó is elhajózhatott Valinorba, s ott gyógyulhattak be "kálváriáján" szerzett sebei, mielőtt meghalt volna).



Felhasznált bibliográfia:
J. R. R. Tolkien: A szilmarilok. Ford. Gálvölgyi Judit. Európa, Budapest, 1991.
J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura I. rész. A Gyűrű Szövetsége. Ford. Göncz Árpád, Réz Ádám és Tandori Dezső. Európa, Budapest, 2004.
J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura II. rész. A két torony. Ford. Göncz Árpád, Réz Ádám és Tandori Dezső. Európa, Budapest, 2004.
J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura III. rész. A király visszatér. Ford. Göncz Árpád, Réz Ádám és Tandori Dezső. Európa, Budapest, 2004.
M. Martinez: Középfölde életre kel. Ford. Füzessy Tamás és Büki Gabriella. Bestline, Budapest, 2004.





Eredeti közlés:


arnor.uw.hu

Utoljára frissítve: szerda, 28 augusztus 2019 11:04

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a lap tetejére