Gondolatok

Sziasztok,

Olvasom itt a rengeteg elméletet a távkapcsolatokról, hogy ezért nem működhet, meg azért nem működhet, ... Én csak annyit mondok, hogy a gyakorlat sokszor minden elméletre rácáfol. Nem kellene szvsz azoknak az embereknek a kedvét elvenni az egésztől, akik éppen vmi ilyesmiben vannak benne, és felesleges kételyeket ébreszteni bennük a kapcsolatuk jövőjével kapcsolatban. Tényleg kicsit destruktívnak kezdem érezni ezt a vitát. Persze, hogy egy távkapcsolatnak megvannak a maga nehézségei. Akik mégis vállalják, többnyire tisztában vannak ezzel, és megpróbálják valahogy áthidalni a problémákat. Ez időnként sikerül, időnként nem, de ez a nem-távkapcsolatokkal is így van. Ezért senkit nem kell sajnálni. Egy nem-távkapcsolatnak ugyanúgy megvannak a maga buktatói. De ez nem feltétlenül baj. Minden kapcsolatnak megvan a maga eleje, közepe, vége. Ezen az alapon elkezdhetnénk arról is vitatkozni, hogy egyáltalán bármiféle párkapcsolatba van-e értelme belemenni, és elkezdhetnénk sajnálni mindenkit, aki pillanatnyilag boldog kapcsolatban él, azért mert az egyszer majd valószínűleg véget fog érni. Dehát mi értelme ennek? Miért nem elég, ha valakik pillanatnyilag boldogok együtt, miért kell egy bizonytalan jövő fényében leértékelni ezt a boldogságot?

Üdv, Oisin

Sziasztok!
Távszerelem: Brisának igaza van elég sok mindenben. Nem akarok pesszimista lenni ezzel a dologgal kapcsolatban. Igenis van olyan kapcsolat, mely kibírja ezt, persze kompromisszumok árán. Mondjuk akkor sokkal könnyebb ez a helyzet, ha valaki azelőtt már ismerte a párját( úgy értem már együtt volt vele pár hónapig), mikor el kell szakadniuk egymástól, egyetem, munka vagy bármi más miatt. Így sokkal könnyebb legyűrni a hiányt, mert már ismered a másikat, tudod, h mit várhatsz tőle, tudod, h mennyire gondolja komolyan, és ilyen esetben az "elválást" nem tragédiaként élik meg a felek. ( ha jól értettem Brisáék esete is hasonló)
Persze rossz, ha távol vagy attól akit szeretsz, de legalább megtanulsz vágyni arra, ami a tiéd, ha eddig nem tetted
Egy távkapcsolat akkor van nagy valószínűséggel halálra ítélve, ha nem ismerik olyan jól egymást az illetők, és pár nap alatt összejöttek, utána pedig vissza kellett zökkeniük a hétköznapokba, messze egymástól. Persze itt is vannak kivételek, ahol minden csak az akarattól, szeretettől és elszántságtól függ.
Az már tényleg más kérdés, h időnként az embernek a gatyája is rámegy a telefonszámlára, netezésre, smsezésre, de ugye ezek a kompromisszumok és áldozatok körébe tartoznak

Üdv, Iru.

Rabyn: nekem is volt ilyen , hogy távkapocsban baráti kapocs.
És még ma is van.Van olyan , akivel nagyion szeretek lenni , pedig több mint 1000 hamnem töb ezer Km-re van tölem
A baráti értelembe vett távkapocs kicsit másabb mint egy szerelem.
Barátiba szerintem nem fenyeget a kapcsoalt megszakadásának a veszélye.
Legalábbis csak maga a távolság miatt , és a ritka találkozások miatt biztos nem.

Nozóval már tegnap akartam írni ide egy szép kis írományt de leállt az a nyamvadék gép.

Szembenézés:
Én sosem tudok egy beszélgetés alatt az emberek szemébe nézni, mindig az arcukat nézem, és csak néha-néha állapodik meg a szemükön a szemem. Szerintem ez nem bűn, más sem képes erre.. (főleg mert állítólag világítanak a szemeim, mégsem tudok sötétben olvasni )

Távkapcsolat:
Nekem szerelelmben nem volt sosem távkapcsolatom, de barátságban már igen. Réges régen egy nagyon jó társaság táborozott együtt Leányfalun, és annyira jóban lettek egymással, hogy úgy tűnt nem is számít ki milyen messzeire lakik a másiktól. Voltak párok, voltak mélynek tűnő barátásgok. Ma már semmi sincsen belőle. Az ország összes részéből ismetem embereket, Kecskeméttől egészen Győrig, Hevesig. szóval télleg mindenhonnan. Aztán valahogy megszakadtak ezek a dolgok, ahogy az iskola elkezdődőtt kezdek eltünedezni az emberek, végül tizenketten maradtunk. Egy Kecskemétről, egy másik Pomázról, egy hevesi, egy Bábolnai meg egy győri, nomeg pár budapesti, de a város legkülönbözőőbb kerületetiből. Végül egy hónap alatt két-három ember kivételével mindenki eltűnt. Azóta se láttam őket. Pedig régen azt gondoltuk, hogy íííígen majd mi megmutajuk, hogy létezik távbarátság ami örökké tart.. Sajnos nem így történt. Hogy ez a korunknak, (mivel ez az időszak14-16éves koromig volt) vagy a távolságnak, a szülői szigornak köszönhető-e nem tudom.
Vannak olyanok akikkel ha ma találkoznék a nyakukba ugranék. Hiányoznak.. De tudom, hogy én már nem hiányzom nekik. Próbáltam felvenni velük a kapcsolatot nem sikerült..

Nagyon igazad van, Morgana. De ne felejtsük el, hogy ez a "jelenség" épp úgy igaz lehet a nem-távkapcsolatnál is, amikor össueköltözik a pár.

De igazad van, a távkapcsolatnál ez a veszély fokozottabban fennáll. Az okot gyönyörűen megfogalmaztad:

Azonban úgy látom, hogy a távkapcsolatokban valahogy könnyebben idealizálják egymást a párok, emelik az egekbe a másikat, megfeledkezve a hétköznapok emberségéről, annak minden esendőségével, mítosztalanságával, de gyönyörűségeivel együtt is.

_Neo, téged nem értelek. Azt írtad, szenvedtetek a távolléttől. Erre te szakítottál a lánnyal. Ettől elmúlt a fájdalom? Vagy te a kötöttségtől szenvedtél? Semmit nem értek...

Egyébként szerintem ha az ember igazán megtalálta a párját, és mindketten ugyanazt érzik, akkor nem lehet akadály a távolság.

Erre mondta az én édes, jó Apukám, hogy elég kicsi a valószínűsége annak, hogy két ember egy helyen, ugyanabban az időben, ugyanolyan mértékben szeressen bele a másikba. (Ezt akkor mondta, amikor panaszkodtam, hogy úgy érzem, az akkori barátom nem szeret annyira, mint én őt...) És igaza van. De hála Erunak, nekem szerencsém volt tavaly nyáron.

MOrgana : nekem nagyon jo példa Brisa és Svin , hogy mi lehet egy távkapcsoltbol , ha két ember szereti egymást , küzdenek a kapcsoltukért , és igenis el akarják érni , hogy az életük szorosan összefonodjon.
Énszerintem sokan akik távkapcsoltban vannak talán roluk kéne példát venni , hisz volt akartuk , erejuk , kitartásuk , ami lám meghozta az eredményt

Nem, nem hirtelen történik. Hanem hosszú, és egy idő után egyre keservesebb hónapok után.

MOrgana: amit te leirtál , azzal én még nem találkoztam.
Nekem a tapsztalatom sokkal inkább az , hogy már a kezdöidöszakban elbuknak azok , akik nincsenek a távkapcsolatra felkészülve.
Viszont akik kiállják a idö probáját , és vesznek szinte minden akadályt , azok nem biztos hogy az összekerülés után hirtelen szétszakadnak, vagy ha igen , akkorsem a te általad leirt okok miatt , sokkal inkább más oko miatt.
Pl egy harmadik fél hirtelen megjelenése
A távkapcsolat alatt is megismerték egymás jo és rossz tulajdonságát , és elfogadják a másikat .
Tehát ha ugy veszük , nem szakitnak azért mert hirteln más közegbe kerülnek, és szerintem ha szeretik egymást , akkor igenis tollerálni tudják egymás változásait .

Amit alább leírok, az nem személyes tapasztalat, sokkal inkább megfigyelés. Részemről egyszer volt csak olyan kapcsolatom, ahol a fiú messze volt, meg is szakadt, de egészen más okokból.

A barátaim, ismerőseim között láttam/látom azt, hogy nem nagyon működnek a távkapcsolatok. Nem is azon a részén bukik el a dolog, míg távol vannak egymástól, addig lángol a szerelem, van miért (egymásért, találkozásért) küzdeni, élénk levelezés, telefon, és minden találkozás ünnep.

Aztán egy városba kerülnek, például mindketten egyetemre. És valami elszakad, megtörik. Mintha a hétköznapok nyűgei között, a karikás szemű reggeleken elkopna a varázs... Nyilván, egy egyetemista kapcsolat már sokkal érettebb, sokkal többet kíván, mint akár egy középiskolás, és ezt nem is a közeg, sokkal inkább az életkor hozza magával.
Azonban úgy látom, hogy a távkapcsolatokban valahogy könnyebben idealizálják egymást a párok, emelik az egekbe a másikat, megfeledkezve a hétköznapok emberségéről, annak minden esendőségével, mítosztalanságával, de gyönyörűségeivel együtt is.
Aztán mikor összekerülnek, számonkérik egymáson az illúzióikat, az álmokat. És valami eltörik.

Ne mondjátok, hogy ezek az emberek nem szeretik egymást vagy ez nem igazi. Kik vagyunk mi, hogy ítéljünk?...
Valahol azonban, úgy gondolom, elkövetnek egy nagy hibát: nem hajlandóak tudomást venni a változásokról, akár magukban, akár a másikban, akár a környezetükben történik ez.
És úgy vettem észre, hogy mikor a távolság eltűnik, jobban megismerik egymást, hétköznapi esendőségükben, s valahogy nem rendezkednek be arra, hogy ezt tolerálni, kezelni tudják.

Nagyon sajnálom őket (legutóbb is szétment egy kedves barátom majd egy éve működő kapcsolata, hasonló okokból)...

Ahogy láttom sokan kicsit odzkodnak a távkapcsolatoktol.
Én viszont azon kevesel közé tartozom , akiknek CSAK távkapcsolata volt.
Ugy érzem , hogy a távkapcsolat sok dologban probára teszi az embert , és kiderülhet , mennyi az ember kitartása,akaratereje.
Hisz minden nap egy küzdés.Küzdelem a fájdalom ellen , hogy nem lehetsz a kedveseddel.Ennek kibirásához nagy akarat kell és sok kitartás is.Épp ezért valahol talán megerösiti is az embert.
Nodlee-nak igaza van.Nem akadály a távolság , DE megnehezit sok dolgot.
Sok lemondással is jár egy távkapcsolat.Hisz ahogy Irta Brisa ennek anyagi látszatai is vannak , mert ugye telefon,Net,utazás költsége.
DE viszont ha az ember érzi , hogy kölcsönös a szerelem ,ako sok sok áldozatra képes , mert nem inkább megesz pár tábla finom csokit , hanem inkább lemegy aho akit szeret.
És minden nap , minden este arra gondol hogy de jo lesz ujra láttni szerelmét.Jo lesz ujra megához ölelni , és boldog lenni vele , mégha tudatában annak is , hogy hamarost el kell rövid idöre vállniuk.
Ez az ami egy távkapcsolatban sok sok eröt adhat.

Aiya!

Hat... Becsulom es irigylem azokat, akik tenyleg kepesek hosszu tavon egymastol tavol elni, s megis egyutt maradnak...

Nekem is volt egy (komoly) tavkapcsolatom, majdnem 1 evig, ebbol 9 honapot tenylegesen messze toltottunk egymastol. Ez akkor tortent, mikor felkerultem ide tanulni.
Emlekszem, hogy fogadkoztam, remenykedtem, hogy ez nem art a szerelmunknek, meg hogy orokke egyutt maradunk, stb...
Lehet, h en vagyok gyenge es/vagy turelmetlen, de kb 9 honap utan nem birtam tovabb, es inkabb veget vetettem e kotottsegnek, mintsem ketten szenvedjunk meg x evig, s hagyjuk elszallni a legszebb kort...
Igaz, azota is eros a kotelek kettonk kozt (bar eleg fura ertelemben), annak ellenere, hogy jo, ha havonta e-mailt/sms-t valtunk egymassal.

A "komolytalan" tavkapcsolatokra nem pazarlok szavakat, megvan a szepsege, elonye is, de nem erdemes belebonyolodni.

Mara ennyi...

Jó Nektek...
Egyébként szerintem ha az ember igazán megtalálta a párját, és mindketten ugyanazt érzik, akkor nem lehet akadály a távolság.

Melawar írta: Ez is fontos , hisz igy arrol biztositotátok egymást , hogy pl. hiányoztok egymásnak , és megtesztek sok mindent ennek megváltoztatására,pedig gondolom volt sok egyébb dolgotok is , de áldozatokat hoztatok.
Itt felmerülhet a fontossági sorrend is , hogy mi a fontosabb .

Ez így igaz. Svin a munkájából késett el hétfő reggelente, én meg az egyetemről. Meg persze vállaltuk a későn fekvést, korán kelést. (Akkor tanultam meg, hogy télleg létezik olyan, hogy az ember még le se teszi a fejét a párnára, de már alszik.) És még csomó mást is. Azonban mindezt mi nem "áldozatként" éltük meg... Pontosan a fontossági sorrend miatt.

Brisa: te most leirtad a távkapocs egyik kulcsát !
"kölcsönösen informáltuk egymást az érzelmeinkről"

ez az ami hiányzik sok távkapcsolatbol
Illetve észrevettem , hogy ti annyi idöt töltötetek együtt amenyit csak lehetet.
Ez is fontos , hisz igy arrol biztositotátok egymást , hogy pl. hiányoztok egymásnak , és megtesztek sok mindent ennek megváltoztatására,pedig gondolom volt sok egyébb dolgotok is , de áldozatokat hoztatok.
Itt felmerülhet a fontossági sorrend is , hogy mi a fontosabb .
Itt meg kell egyezni kölcsönösen , mert szerintem ha bármelyik fél is azt veszi észre hogy nem tesz meg minden töle telhetöt a kapcsolaért a választottja ,akkor annak a kapcsolatnak nem sok a jövöje,akármenynire si szeretik egymást.

Gandalf: jo olvasni az ilyen irást , melyböl nagyon is tükrözödik az érzésed:)
Bevallom én a kétheti élö kapcsot nem nagyon birnám ki
dehát ez emberfüggö.
Én olyan vagyok , aki nagyon ragaszkodo vagyok és szinte már 1 nap is sok neki az nélkül akit szeret.

Ez is sokkal jobban hangzik! Tipikus "kivétel"-es beszéd.

További sok boldogságot!

Gandalf írta: Ej, de sok bíztatást kapok én itt a távkapcsolatomhoz... Na mindegy.

Kiváncsi lennék, miért érzel így? Ugyanis sok pozitív dolgot is írtunk, amit úgy tűnik, észre sem vettél.

4 hónapig Svint 200 km választotta el tőlem. Hétvégente tudtunk csak találkozni. Akkoriban nem láttunk reményt arra, hogy a közeljövőben közelebb jussunk egymáshoz. Mindketten törekedtünk arra, hogy minél több időt lehessünk együtt: a hétvégéinket a lehető leghosszabbra nyújtottuk, pénteken mentem Szegedre és hétfőn korán reggel jöttem haza. Ha Svinnek Pesten akadt dolga, mindig taliztunk, s ha lehetett, nálam is aludt. Iszonyú sokat cseteltünk és sms-eztünk, amelynek során... khm.... szóval... hogy úgy mondjam, kölcsönösen informáltuk egymást az érzelmeinkről. [size=9:15nw1mp9](Az SMS-eket ki is írtam a naplómba.)[/size]
Akkor is a lentebb közölteket gondoltam a távkapcsolatokról, azonban úgy éreztem, mindketten eléggé dolgoztunk a kapcsolatunkért, úgyhogy eszembe se jutott, hogy mi ne a "kivételek" közé tartoznánk.

Aztán persze eljött az idő, amikor már dönthettünk, hogy közel vagy távol, s ha közel, akkor Szeged vagy Pest. A választásunk: közel és Pest.
Azóta boldogan éldegélünk együtt egy lakásban Pesten... Itt a vége, fuss el véle.

Gandalf: olvasd el amit irtam
Szerintem az olyan kapcsoknak igenis van jövöje nem si kevés , ahol egymásnak kifejezik az érzelmeket , és kölcsönösen biztositják egymást , és persze azért a személyes kapcsoalt is megvan , és nemcsak NEtre vagy telora hagyatkoznak.
Ha van akaratod és szereted a másikat , akkor igenis ki tudod várni az idöt , akkor van jövö
Én mindenesetre Sok eröt kivánok és kitartást .

Gandalf írta: Ej, de sok bíztatást kapok én itt a távkapcsolatomhoz... Na mindegy.

Reméljük te leszel a kivétel!

Igen, abban nagyon egyetértünk, hogy a távkapcsolatban fokozottabban oda kell figyelni az érzelmek kommunikálására, ugyanis a messzelévő partner nem gondolatolvasó, és nem tudja, hogy a nap 24 órájában rá gondol, róla ábrándozik stb., ráadásul non-verbálisan sem tudja mindezt a másik tudomására hozni. Szóval nincs mit tenni, nyíltan ki kell mondani, hogy "majd meg halok nélküled" és a többit.

Amúgy azért írtam, hogy "általánosan", mert szerintem a távkapcsolatok nagy része működésképtelen (személyes vélemény!), de én is hallottam olyanokról, akik összeházasodtak több éves távkapcsolat után.

Brisa:
Valoban lehet hogy nem tartos , de ezt nem lehet mindegyikre kijelenteni !
Szerintem meg az életkortol is függ , hogy hogyan lesz tovább.
Azon felül a távkapcsolat kibirhato / igaz nem a végtelenségig /, ha mindkét fél biztositja egymást a kölcsönös érzelemröl.
Ha érezni lehet , hogy igenis megvan az érzelem , akkor ki lehet birni .
Persze elengedhetetlen dolog a személyes kapcsolatartás is .
Szerintem a CSAK netes vagy telefonos távkapcsolat van biztos halálra itélve !
De egy olyan , ahol a megfelelő személyes kapcsolat is megvan , ott nem kell elöre megásni a sirját .
Ha még rájön erre a szülöi támogatás , és az hogy mindkét fél hajlando áldozatokra is a kapcsolatért , és megvan a megfeleö akarat is , akkor hosszu távon is elviselhetö
Én magam ismerek több olyan embert akik távlapcsolatban voltak több évig / és nem pár száz , hanem pár ezer km volt a távolság /, és ma együtt élnek.
Szoval egyéntöl , akarattol is függ.

Melawar írta: nye harizatok hoyg itt belepofázom a téma közepibe , de szeretném MINDENKI gondolatát , véleményet megtudni , megkérdezni egy dologrol.
Nemrég volt itt téma a Szerelem , és ezzel kapocsban vetödik fel egy elég jo téma szerintem.
Nevezetesen a Távkapcsolat,távszerelem , Netes szerelem témája.
A mai világban gyakran van a Chatelös , forumozos társadalomban hogy a Neten tetszik meg neki valaki , és ebböl egy esetleges szerelem is kibontakozhat.Sajnos ez gyakran azzal jár , hogy elég gyakran a távolság is elég nagy a két fél közt.
Ezzel kapcsolatban szeretném meghallgatni minél több ember beirásását , hisz szerintem ez a táma ma igencsak aktuális a mai társadalomban.

Még mielőtt elveszik a sok téma között ez a beírás...

Szóval én is úgy látom, hogy a távszerelmek szaporodófélben vannak. Nekem is volt módom megtapasztalni néhány hónapig. Nehéz dolog. Főleg a legelején, amikor az ember egyedül nem tud mit kezdeni azokkal a heves érzelmekkel, amik benne dúlnak. Őrült fájdalmas dolog újra meg újra elszakadni a kedvestől hosszabb időre. Ugyanakkor az egymásratalálás élményét talán ők többször élik át, mint azok, akik egyszer "összejönnek", aztán igazából nem is kell szétvállniuk (max. fél-egy napra).

Általánosságban beszélve, szerintem a távkapcsolatok nem életképesek hosszútávon, de sokszor még rövidtávon sem. Ennek több oka van:
Előfordulhat - főleg ha nem neten, hanem mondjuk egy nyári táborban személyesen találkozott a két ember -, hogy nem is szerelem, hanem felszínes, szexuális vonzerő (amit gyakran nehéz megkülönbztetni a szerelemtől) hozta össze a párt, amit a természeténél fogva megöl a távolság.
Ha mégis szerelemről van szó, akkor az egy idő múlva (kb. másfél-két év) kihúny, átalakul, veszít a tüzéből. Ekkor már sokkal kevésbé érzi úgy az ember, hogy megéri 100/200/300 stb. km-t utazgatni. És így már sokkal nagyobb energiabefektetést igényel a távkapcsolat fenntartása. Sokszor egyszerűen "abbamarad" a dolog.
A távkapcsolatnak rengeteg "fizikai, megfogható" vonzata is van, ami pl. anyagiakban is jól lemérhető. Útiköltség, telefon-/netköltség stb. Ez néha komoly gondokat okozhat. Főleg akkor, a pár fiatal még, azaz a tizes éveik második felét tapossák. Ebbe az esetbe ugye még a szülők is ott vannak, akik meghatározóak a kapcsolat fennmaradása szempontjából.

Ugyanakkor:
Mivel a pár ritkábban tud találkozni, náluk tovább fennmaradhat a szerelem "lángoló" szakasza. Pontosan az állandó elszakadás és egymásra találás miatt, ami megakadályozza, hogy hamar "megszokja" a másikat.
Ha mindkét fél nagy erővel dolgozik a kapcsolat fennmaradásáért, akkor abból még bármi lehet. Viszont abban a pillanatban, amikor felborul az egyensúly, és az egyik fél veszít az érdeklődéséből... szerintem borítékolható a kapcsolat vége.
Ha felek dolgoznak a távolság végleges leküzdéséért, akkor is bármi kisülhet. Pl. "Egy évem van az érettségiig, addig bírjuk ki. Utána oda megyek majd suliba, ahol te is laksz."
Ha a szülők támogatják a fiatalokat, az is sokat segíthet.


Szemkontaktus. Az ember általában a partnere száját nézi beszélgetés közben, és csak onnan pillant fel időről-időre a másik szemébe. Ugyanis mindenki számára zavaró, az állandó szemkontaktus. Úgyhogy Antares, ne erőltesd a dolgot, tök normálisan viselkedsz. Szméagol is így beszélget. Ha másképp volna, tuti nem lennék képes 3-4 órákat végigdumcsizni vele.
A beszélő fél ritkábban nézz a másik szemébe, arcába, mint a hallgató fél. Ugyanis az megzavarja a gondolkodásában.
Ajánlom mindenkinek J. Forgas (vagy Forgách József): A társas érintkezés pszichológiája című könyvének idevonatkozó fejezetét. Baromi drága a könyv (2400Ft), de nagyon jó! Minden Libribe és a nagyobb könyvesboltokban megkapható. Ezenkívül sok könyvtárban is fellelhető.

A szemes dologhoz én csak azt teszek , hogy nekem van ezzel kapocsban nagyon nagtiv tapasztalatom is.
Mert van olyan ember aki rezenéstelen szemmel tud hazudni

Sziasztok!

Én imádok mások szemébe nézni. Ha beszél mindig csak bólogatok és tiszta szívemből figyelek. Ők nem mindig néznek vissza rám, de időnként föltekintenek és látják, hogy én még mindig figyelek. Ez nagyon jól esik nekik. Az a gond, hogy én az ilyen fajta figyelmet nagyon kevésszer kapom vissza. (Azért nem mondom, hogy semmit, de csak a hányadát az enyémnek. Ám tudom, hogy ezt nem holmi rossz indulatból teszik. "Csupán" nem érdeklem őket.)

Arthemis: Gyönyörű volt. Köszönöm, hogy megörvendeztettél ezzel.

Kezdet és Vég

Kezdetben, a Kék nevű bolygón élt az emberek között egy kisfiú, akit úgy hívtak: Gyűlölet.Gyűlölet egy napon ráébredt önnön tudatára és ama fekete valóra, ami őt körülvette.

Eleinte csak a közvetlen környezetét fertőzte meg, de később egyre több és egyre több ember esett áldozatául mérhetetlen gyűlöletének. Gyűlölet, eme valaha volt törékeny kisfiú, mint a gombák vihar után, úgy nőtt egyre nagyobbá és nagyobbá a rothadt, penészes helyeken.

Majd a fény felé fordult. Hozzászokott. Felhőket hívott. Vihart kavart. Zivatart öntött. S akik valaha tiszták voltak, íme besározta őket: Gyűlölet őket is megérintette.

Így vált az egykori tiszta fény egyre szürkébbé és homályossá. Még tartották magukat a remény katonái, de eme, szeszélyéből fakadóan kozmikus erővel szemben nem győzhettek. Az utolsó napsugarak jelentek meg az égen. Aztán beállt a teljes sötétség.

Gyűlölet szive mindeközben fekete epét hányt. Ahogy céljához egyre közelebb ért, úgy habzsolt be mindenkit; egyre türelmetlenebbül, egyre csak zabálva; fulladozva sikerének szagától. Más nem lebegett a szeme előtt, csak a teljes gyűlölet, hogy az ő neve visszhangozzék a Kék bolygón mindenütt.

Amikor teljes volt a sikere, egy pillanatra megállt. Körbenézett, és mindenhol magát látta. A szembe robbant apró üvegdarabok szúró fájdalmaként hasított agyába a gondolat: itt a vége. S minthogy nem talált mást, akit még gyűlölhetett volna, önmaga ellen fordult.

Így a sötétség önmaga megváltásának messiássává vált: amiért idáig küzdött, most egy pillanat alatt véget ért.

Gyűlölet meghalt. A felhők mögül kibújt a nap. Hétezer évig még sütni fog. Aztán megint változik a világ. Megint születik egy ártatlannak hitt, tiszta kisgyerek...

Üdv!

A szemkontaktussal kapcsolatban az jutott eszembe, hogy az utóbbi időkben kialakult az a szokásom, hogy egy-egy beszélgetés alkalmával 10 percnél tovább nem bírok a beszélgetőpartnerem szemébe nézni, legyen az fiú vagy lány, hanem egy idő után a száját nézem. Ám nem azért teszem, mert nem bírom mások tekintetét, hanem talán azért, mert egyszerűen belekáprázik a szemem, így egy mozgó ajakra jobban oda tudok figyelni, mint egy kevésbé mozgó szemre. Mostanában próbálom magamat ráerőszakolni, hogy végig belenézzek az illető szemébe, de ha ösztönösen cselekszem, mindig a száját nézem.

Szméagol írta: Eghyébként nem tudom észrevettétek-e, de rohamosan csökken azoknak az embereknek a száma, akik belemernek nézni a másik ember szemébe. Pedig, ugye, néha csak ennyi kéne. Még ismerőseinknél sem. Inkább félrenéznek, minthogy őszinte figyelemmel hallgassák a másikat. A szemkontaktus isssszonyúan fontos

Én spec. naon szeretek mások szemébe nézni, mert ha pl hazudni próbál akkor egyből meglátom rajta. De úgy általában is, sztem úgy sokkal jobb beszélgetni. Azt viszont nem tudnám elviselni, hogy pl Kínában egymás állát nézik beszélgetés közben. Na ez naon zavarna. De ott az egymás szemébe nézes illetlenség (ahogy halottam).