Réges-régen kezdődik őseink története, mikor a Nap nagy szelleme még nem rótta az eget.
A sötétségben születtünk, névtelen árny szolgáiként szenvedtünk a porban, s az éghez fohászkodtunk megváltásért.
Hosszú évek után végre megjelent nagy szellemünk, a Nap. Izzó tüze felmelegítette fáradt tagjainkat, és megmutatta nekünk az utat, hogy szolgaságunknak végre véget vessünk, és kivezessen minket a sötétségből. Nagy volt az örömünk, és követtük aranyló korongját nyugat felé, de az lebukott a látóhatár mögött, és mi újra ott ragadtunk, a sötétségben. Népünk kétségbeesett, de nagy sámánunk megértette a szellemek akaratát, és megmentette a Napot a nyugaton leselkedő fehér haláltól. Áldozatot mutatott be, hogy a halál szellemét jóllakassa, így a Nap felkelt, és mi folytathattuk utunkat. Minden nap eltűnt nyugaton, de mi újra és újra visszahívtuk, s a Nagy Szellem jött, és vezetett minket a sötét erő előli nagy futásunkban.
Így róttuk kelet végtelen pusztaságát emberöltőkön át, míg végül elértük a Nagy sötét erdőt. Népünket rémülettel töltötte el a rengeteg látványa, de a Nap átkelt felette, és nekünk követnünk kellett. Az erdő iszonyú volt. Napunk fénye alig jutott át a sűrű lombokon, s a sötétből némán és hirtelen csapott le ránk a pusztulás. Maguk a halál hírnökei lakták azt az erdőt, bőrük hófehér volt, szemükben büszkeség és gyűlölet lobogott. Kegyetlen démonok voltak, íjaik nesztelenül pendültek, s gyors halált hoztak testvéreinkre. Végül a szellemek jóindulatából a nép túlélte az erdőn át vezető utat, és újra megpillantottuk a Nap izzó koronáját.
Megpróbáltatásainknak azonban még közel sem volt vége. A Nap a Fehér hegyeken túlra vezetett minket, és hogy ezeket elérjük, át kellett kelnünk a Nagy folyó sebes sodrású habjain. De ez már egy másik történet…

 

 

 

Messze kelet honában,

hol sötétség a néma úr,

homály lepi el a földet,

s a szürke nép meglapul.

 

Kivár,

S megannyi gonosz fényben

távoli reményt lát az égen,

az oszló sötétségben.

 

Elindultak hát,

nagy hévvel, s haraggal,

hátuk mögött sötéttel,

előttük omladozó nappal.

 

Dolguk nem volt egyszerű,

Útjukat mély erdő állta,

Csak halványló csillagot mutatott

a halál fekete árnya.

 

Fehér köpenyben rejtőző

ezüstre festett képek,

magasodnak körös-körül

a vándorló népnek.

 

Ám vérüket áldozván

éhes szellemeknek,

büszke népnek hada ment

a viharos hegyeknek.

 

Ormokon, s dombokon

átküzdötte magát,

a nép ki sötétben élt,

meglelte a hazát.

 

Messze nyugat honában, 

hol fény az örök úr,

élet borítja a földet,

s a szürke nép megtisztul.

 

 

 

Ébredéskor pillantásom először az ágy fölé lógatott vörös szalagokra esik, szám boldog mosolyra húzódik. A rémálom szelleme elfogadta ajándékom, az éjszakám nyugodtan telt. A Nap már kibukkant a hegyek mögül, perzselő sugarai végigsimogatják a tájat. Elnézem a fákat, ahogy az erdő szellemének parancsára hajladoznak. Köszönetet mondok a Napnak, a fénynek, a Jó szellemeknek, amiért a közelemben maradnak, a Rosszaknak, amiért elkerülnek.
Az éjszakai tűzből mostanra csak vörösen izzó parázs maradt, a hamuból vékony füstcsík kígyózik az ég felé. Népünk tagjai felváltva őrzik a lángokat, e nélkül a Csillagok és a Hold hazug fénye utat találna a dúnföldi szívekhez, megmérgezve azokat. A falu körül örökösen bátor, erős harcosok járőröznek. Védik a földet és az embereket a vadaktól, a fényes szemű lidércektől és az idegenektől.
A faluszéli házban egy lázas beteg fekszik. Testét pirosra mázolták, a szobába vörös ajándékokat halmoztak, hogy életet és boldogságot hozzanak neki. Szájába kecskevért töltöttek, így a láz szelleme a férfi vére helyett az állatéval lakik majd jól, és kiszáll a testből.
Ha felépül, családja ünnepséget rendez; megtisztítják, és gyümölcsöket áldoznak. A sámán naponta meglátogatja, tanácskozik a szellemekkel.
Ha meghal, máglyát rakunk, hogy a lelke a Napba szálljon, és újjászülethessen.
Születéskor minden gyermekhez egy jóslatot rendelnek a szellemek, ami az egész életét meghatározza majd.
Az én jóslatom szerint egy fényes szemű lidérc oltja majd ki az életemet. Azóta félek az erdőben járni.

 

 

 

Jól figyeljetek, kicsi véreim. Most elmesélem nektek, miért ne bízzatok soha-soha a csalfa Holdban, bízzatok inkább a nagy fényességesben, aki átvezetett bennünket a sötétségen.

Élt egyszer nagyapáink nagyapáinak idejében egy bátor harcos, népünk nagy reménysége, Reba, ki holdvilágban született. Reba erős volt, igaz szívű, bátor és hűséges. Boldog és bölcs életet élhetett volna, ha elméjét nem fertőzi meg az a folyton változó, hol sarlós, hol kerek rettenet, ki születése órájától mérgezte Reba szívét és lelkét.
Reba sokat járt az erdőt, őrizte a falut, elűzte a vadakat és békítette a szellemeket. A sámán maga mellé fogadta, tanította. Rebát akarta a szellemek kegyébe ajánlani, ha eljön az idő és az ő lelke felszáll a Napba.
Egy napon Reba szokás szerint a fák között kószált. Egyszer csak ezüstös csillogást pillantott meg a távolban. Kíváncsisága erősebb volt bölcsességénél, és üldözőbe vette a fényt. Egy tisztáson érte be. Ott látta csak, mit követett erdőn és hegyen át: egy ezüstszín szarvast, ami agancsai között a Hold sarlóját hordozta. Reba tőrét sújtásra emelte, de észrevette, hogy az állat a sűrűt figyeli, ahonnan egy magas, karcsú nőalak közeledett. Az asszony magához intette a szarvast, tekintetét pedig Rebára emelte. A harcos térdre rogyott a tünemény szépsége láttán, s szívében lángoló szerelem gyúlt. A nő felsegítette Rebát, karjaiba zárta és szép szavakat suttogott fülébe.

Ezután Reba egyre több időt töltött az erdőben. Kötelességeit elhanyagolta: nem őrizte a falut, nem űzte el a vadakat, nem békítette a szellemeket és nem segítette a sámánt. Folyton a tisztáson időzött az ezüst asszonnyal, kinek méhében akár a dagadó Hold, úgy növekedett a gyermek. Reba folyton kérlelte kedvesét, tartson vele a faluba, éljenek ott boldogan és neveljék gyermeküket. A nő csak a fejét rázta.
- A sámán, a Nap sámánja sosem fogadná be a Hold asszonyát népébe.
És duruzsolta, duruzsolta a mérges szavakat, meggyengítve Reba szívét. Ő végül elhitte, hogy boldogságukat a sámán nem tűrné, és féltette születendő gyermeke életét.

Egy holdvilágos éjjelen lopózott be mesteréhez. Tőrét a sámán torkához emelte, de erős karja megremegett. A sámán felnyitotta szemeit és gyilkosára nézett.
- Reba, Reba, bíztam benned és hűséges szívedben, de látom, a Hold átkos varázsa fojtogatja lelkedet. Ne higyj a Hold asszonyának, elárul ő téged és szörnyű végzeted nem kerülöd el.
Reba megkeményítette szívét és kiontotta a sámán vérét. Hatalmas szél támadt, a dühös szellemek jajongtak és tomboltak. Az áruló magán érezte a szellemek haragját, de szerelme erősebb volt félelménél.

A sámán vérétől ázottan ért a tisztásra. A Hold asszonya már várta.
- Boldogságunknak többé nincsen akadálya.- mondta Reba.
- Kedvesem, elvégezted feladatod. A sámán halott, s te már nem vagy méltó, hogy átvedd a helyét. Nem lesz, ki a szellemekkel beszéljen, nem lesz, ki lenyugtassa őket, néped pusztulását te magad okoztad.
Azzal a Hold sugarain felszállt az égbe és eltűnt.
Reba szíve darabokra hasadt. Bűne súlyát nem tovább cipelni nem bírta. Tőrét sajgó szívébe mártotta, hogy kicsorgó vérével engesztelje ki a haragvó szellemeket. A szellemek áldozatát elfogadták és új sámánt választottak.

Így történt hát kicsi véreim, hogy Reba szívét megmérgezte a Hold és kis híján büszke népünk vesztét okozta balgaságával.
Féljétek a csalóka Holdat, mert elárul, és legyetek óvatosak a vak szerelemmel is, mert bolonddá tesz.

 

 

 

Most éjszaka van, és halott a Nap,
fekete égen mind háborúznak
a nyughatatlan, rideg csillagok,
a csalfa Holdnak zord fénye ragyog.

Fehér a hajnal, még bújik a Nép,
s az úrral járó lelkek seregét
most látják csak a kitaszítottak,
együtt az égben vad táncot ropnak.

Fut mind a csillag, születik a Nap,
bábái már az új fénysugarak;
sárga mentében harcol keleten,
míg rendet vág a felhő-seregen.

Arany köntösben országát járja,
földet és asszonyt csókja megáldja;
búzája sarjad, ám féli a Nép
a perzselő úr vad szenvedélyét.

Vörös köpenyt ölt a Nap estére,
Gyermekeinek szent ünnepére;
jönnek: kéz kézben, aprónép karban,
és eggyé válnak egy boldog dalban.

Koronát elhagy, halni megy az úr,
búcsúzóul egy sugárral lenyúl;
a Nép ad érte vérrel váltságot,
vágyja a reggelt, őrzi a lángot.

Fehér országba megy éjjel a Nap,
lángjába holtak tengere harap;
a Hold lelkeket terel az égre,
éjbe értünk, és mesémnek vége.

 

 

 

Mondják, volt egy nagy harcos, törzse büszkesége, akinek nevét azonban nem őrzi az emlékezet, mert elhagyta népét és családja kitaszította. Szerelme gyönyörű fiatal lány volt, tiszta, mint a kék égbolt, szeme a nap fényével ragyogó. Amikor a harcos csatába indult társaival a törzs védelmében, távollétében a leányt megirigyelték a láz szellemei és maguknak követelték. Hiába a sámán minden tudása és imádsága, a leányt elragadták a szellemek, és a harcos már csak halotti máglyájának füstjét láthatta viszont. A törzset vádolta, hogy míg a harcban őket védelmezte, ők nem óvták meg a szerelmét. Megtagadta családját és népét, megátkozta a tehetetlen sámánt és messzi földre ment, kővárosok harcosai közé. A szerelmes leány lelke hiába várta őt a Napban: mikor a harcos meghalt, társai kősírba temették, csontjait a föld ette fehérre, nyughatatlan lelke csillaggá válva vívja örök harcát a fekete égben. Csak a hajnal fehér fényében láthatják viszont egymást, és válthatnak pillanatnyi csókot.

 

 

 

Csitulj, csitulj, apró gyermek,
Közeleg az éji felleg.
Jöjj a házba, jöjj be szépen.
Üldögélj a pokróc-szélen.

 

Egész nap az erdőt jártad,
Elfáradt már mindkét lábad.
Bogyót s békát összeszedtél,
Most már kicsit pihenhetnél.

 

Odakint már sötét honol,
Sűrű erdőn farkas lohol.
Holt lidércek járnak, kelnek.
Jól vigyázz, mert rád lelhetnek!

 

Édesanyád itt van veled,
Megfogja a két kis kezed.
Őriz téged, amíg alszol.
Megóv karja minden bajtól.

 

Álmodj békés napsütésről,
Tiszta, erős égi fényről.
Ez kísérjen el az úton,
Át békén és háborúkon.

 

Majd ha anyád nem lesz veled,
S nem fogja már két kezedet;
Erős leszel, nagy és bátor,
Nem félsz majd az éjszakától.

 

Odakint most sötét honol,
Sűrű erdőn árnyék lohol.
Ne félj! A Nap nem hagyott el.
Visszatér majd holnap reggel!

 

Csitulj, csitulj, apró gyermek,
Közeleg az éji felleg.
Jöjj a házba, jöjj be szépen,
Aludj el a tűz fényében.

 

 

 

Messze Nyugaton, az Élők és Holtak Földje között, a Halál Tengerének közepén volt egy sziget. Ezen a szigeten élt a Nagy Iztak népe. Kezdettől fogva megtagadták a szellemek közelségét és falakat építettek maguk és halottaik köré. Városuk közepére pedig elültették a Hold gyermekét, a Halál Fehér Fáját. A vészhozó Fa elszívta az életet a földből és a maradék bölcsességet az emberekből. Fejükbe vették, hogy maguk kísérik a Napot a Holtak Földjére, mert azt akarták, hogy örökre ott is maradjon, hiszen ők a csontfényű Holdat imádták. Áldozatokat mutattak be neki, hogy a vérért cserébe megmentse őket a haláltól. Igen ám, de miután a csalfa Hold jóllakott a vérrel, cserben hagyta a sziget lakóit.
A Nap, a tüzes koronájú úr ekkor lesújtott, és a Halál Tengerének mélyére süllyesztette az egész szigetet. Néhányan azonban megmenekültek pusztító haragjától, makacsul kapaszkodva Fehér Fájukba. Magukkal hozták egy hajtását keletre, és ismét elültették, megfertőzve a mi földünket is. Újra felépítették köré halott városukat, vakságukban ismét fejükre idézve a Nap haragját. Hogy engesztelhetetlen dühe mikor sújt le rájuk, az csak idő kérdése.

 

 

 

1.
Apáink apáinak és azok apáinak idején földünk sok járóföldnyi területre terjedt ki kelet és nyugat, észak és dél felé. Miénk volt az ég alatt minden erdő, hegy és patak, a bennük élő vadak, madarak és halak és minden, amit megtermett a föld.
Aztán eljöttek a magas emberek lovaikkal és zászlóikkal és fegyvereikkel, harcoltunk velük, és ők sokakat megöltek népünkből és elvették földjeinket. Vadásztak ránk, mint ahogy mi vadásztunk az állatokra. Elrejtőztünk. Elbújtunk a hegyek közé, meglapultunk a völgyekben, mígnem dicső múltunk csak dalainkban élt tovább. Így éltünk éveken és évszázadokon át, egyre fogyatkozva, bujkálva és rettegve.
Aztán a magas emberek megint eljöttek, és elfoglalták földünk, házakat építettek szántóinkra, kivágták erdeinket és megmérgezték a vizeinket, idegenné tették saját otthonunk. Mi ismét elbújtunk, visszahúzódtunk előlük, mígnem szóbeszéddé és legendává lettünk a szemükben.
Mikor már csak néhány tucatnyian voltunk, láthatatlanul és elfeledve tengettük napjaink a hegyek közt, a völgyek mélyén, eljöttek harmadjára is, és utolsó talpalatnyi földünk is megfertőzték halott, üres fénnyel, halott kövekkel és mérgező vizeikkel. Nem maradt már semmink. Ekkor nemzetségünk bölcsei tanácsot ültek, s mivel már nem volt hová futnunk, úgy döntöttek, fegyverrel fogjuk megoltalmazni azt, ami a mienk, addig, míg tudjuk.

 

2.
Én tulajdonképpen nem ismerem a tolkieni mitológiát, a filmeket láttam, jók voltak, tettem egy próbát a könyvekkel is, de annyira nem jött be. Erre a táboros cuccra a barátnőm beszélt rá, ő évek óta tolja, azt mondta, jó móka lesz. Ilyen csapatokra voltunk osztva, én valami tünde család voltam, aminek „A” betűvel kezdődött a neve, de nem tudtam megjegyezni, szóval mi voltunk a piros-ezüstök, volt zászlónk meg indulónk is, szóval ilyen úttörőtábor-fíling volt, csak trónok harcásan. Meg volt a csapatunkban egy srác, Osse, akiről a harmadik nap kiderült, hogy szeret szörfözni, és három hónapja szakított a barátnőjével, aki mellesleg szervező itt, és mártírarccal lohol egész nap. Osséval, vagyis Árminnal aztán tök jól elvoltunk, együtt mentünk követségbe a sárga-zöld csapathoz, meg a dohányzórendbe, ahol megfeleztünk egy illegális sört. A hetedik nap estéjén együtt jelentkeztünk az őrségbe, és míg a többiek a dzsindzsában kommandózva orkokat kergettek, mi kicsit lemaradtunk tőlük, és szóval… tudjátok… „néztük a csillagokat”.

 

3.
Egy hete figyeltük őket. Kevesebben voltak, mint mi, közülük sok nő és gyerek, férfijaik pedig nagyrészt kövérek és puhányok. Alig maroknyian mondták magukat harcosnak, s azok fele is serdületlen fiú vagy nő volt. Gyengék. Mégis hangosak voltak, pökhendiek és gondtalanak, azt hitték, itt már minden az övék. De fegyvereik gyengék voltak, őrségük hanyag, s csak nappal merészkedtek a hegyeken túlra, a síkvidék városai felé. Nem lesznek nekünk ellenfelek. Mikor eljött az éjszaka, gyűrűbe vontuk őket, míg ők mit sem sejtve ültek tüzük mellett. Úgy osontunk el mellettük, mintha széllel járnánk, észrevétlen és csendesen. Őrségükből két őr leszakadt, behúzódott a bozótosba. Letették a fegyverüket, messzire maguktól. Ostobák. Az egyik kiabált valamit, amikor meglátott minket, de elnémult, ahogy késem megmártottam a torkában. A másik erre sikítva kiugrott a bozótból, fellármázva a tűz körülieket, akik rémülten visszahúzódtak házaikba. Nem számít. Fegyvertelenek. Hajnalra elvégezzük, amiért jöttünk.

 

4.
Meg tudnám ölni. Kitépném a haját. Naná, hogy rámászott Árminra, állandóan vele lóg, vihog a hülye szóviccein, és nyerítve helyesel neki a népgyűlések alatt, holott halvány fingja sincs a lore-ról, szerintem azt sem tudja, éppen hanyadik kornál jár a keretjáték. Nem kellett volna elvállalnom ezt a tábort, vagy kiszállni azután, de nem akartam cserben hagyni a csapatom. Egyáltalán, minek csinálom ezt, évek óta kiteszem a lelkem, és még egy köszönömöt sem kapok cserébe. Beszélek Árminnal, ha lement ez a hülye hadijáték, másfél évet nem dobhat csak úgy a kukába. Ma csak ezt a hülye orktámadást kell levezényelnem, 11.30-kor elstartolnak, remélem, Amras idén nem veszi túl komolyan magát, nincs kedvem síró kislányokat vigasztalni utána. Mennyi az idő? Oké, még brífingelem utoljára az orkjaimat, adjatok egy zseblámpát, majd kerülök az erdőn keresztül. Fenébe, lámpával kiszúr az őrség. Au, zárt cipő kellett volna, meg egy nadrág, a tündeszoknya a lábamra csavarodik, au, beleléptem valamibe. Amras, te hülye, inkább szerezz végre egy barátnőt, hogy ne az erdőben kommandózz, ha a füleden bugyog ki a tesztoszteron.
Te meg ki vagy itt, megmondam, hogy az őrség gyülekezzen az őrtoronynál, hülyék.
 – Te ott! húzás az őrtoronyhoz!
Rám néz, üres tekintettel. Ez a bamba srác melyik csapatban is van? Majd szólnom kell a csapvezének, más se hiányzik, mint hogy valaki az orkok után menjen priviben, aztán eltörje valamijét az erdőben.
– Szervező vagyok outban – mondom szépen, tagoltan a buta arcába – te most nem látsz engem, nem beszélsz rólam, és most visszamész a tábor területére, de azonnal. Melyik csapat vagy?
Jaj de kis lelkes, még ki is pingálta magát. Kinek is van ilyen profi lájvos fegyverzete…?

 

5.
– Tudod te, hány óra?!
– Bocsi, de mindenki nyaral. Figyelj, valami Legyek Ura szitu van a Mátrában, egy csapat fantasys arc valami rémdrámába csöppent egy szektával, egy halom hulla, kivonult a TEK meg minden, egy helyszíni riport kéne, Bori az operatőröd, oké? Valami drámai felvezető kéne, meg hatásos vágókép, meglesz? Maradj a helyszínen, ez a nyár sztorija lesz!