fbpx
 
 

Fények és árnyak (novella)

A vezetőjük azt mondta, Círdannak hívják.
Meglátták a tábortüzeinket az éjszakában és megkértek minket, hogy régi szokás szerint csatlakozhassanak hozzánk. Szokásaik idegenek voltak nekünk, akár a szavaik ezen a furcsa beleriandi nyelven, ami durván hangzott a nolda beszéd mellett. 
Nálunk nem volt ősi szokás mások tábortüzét megzavarni, sőt, idejét sem tudom, mikor gyújtottunk tábortüzet egyáltalán Amanban. Hiszen ott volt az ezernyi fénylő kristály, Varda kútjai, és persze a Fák.
Itt minden más volt. Mások voltak a növények, mások az állatok és más volt a táj. Sokkal nyersebb és vadabb, mint a tengertől Nyugatra. A kis erdei tisztást, ahova most a két csapat nagyobbik része kiült, hogy hárfa és dob kísérettel daloljon a csillagfényben, göcsörtös, vén fák vették körül. Nem olyan sudárak és sima kérgűek, mint Amanban, hanem olyanok, amik kénytelenek voltak vastag kérget növeszteni a világ viszontagságai ellen, és gyanakodva tekintenek mindenkire, aki az erdőjükbe merészkedik.
Elsőre nyersnek és vadnak gondoltam az itt élőket is, olyannak, mint ezt a vadont, de már az első találkozások során lenyűgözött az udvariasságuk. Kifejezetten bárdolatlannak éreztem magam mellettük. A sindák ruhái talán egyszerűbbek, ékszereik gyakran idegenek és nyelvük talán kemény volt, de viselkedésükkel mindezt feledtették. Hamar kiderült, hogy e téren nekünk van tanulnivalónk és nem nekik.
Ahogy egyre jobban megismerkedtem a történetükkel, úgy vált világossá, hogy ez nem is történhetett másként. Mi jóformán csak egymással találkoztunk, nagy néha egy-egy ainuval, s már az is kivételesnek számított, ha Tirionból valaki meglátogatta a teler testvéreinket a tengerparton. 
De a noldák és telerek közötti különbség apróságnak tűnt a kikötők népe és a laiquendek közöttihez mérten. Nem is beszélve a naugrikról, erről a furcsa kis népről, amelyik a hegyekben élt. Még sohasem találkoztam velük és félek, idegen kinézetük miatt kinevetem majd őket, pedig láttam az általuk készült eszközöket, és aki így bánik a fémmel, az tiszteletet érdemelne. Nem csoda hát, hogy a sindák ennyire elnézőek és udvariasak lettek.
- Te miért nem énekelsz? – kérdezte egy hang a sindák nyelvén.
Mire hátrafordultam volna, már le is ült a tűz mellé, velem szemben. Kedves arcú lány volt, szép szürke szemeiben vidámság csillogott, és egy pillanatra felrémlett bennem, milyen szépen ragyognának Telperion fényében. De aztán eszembe jutott, hogy ez már soha nem derülhet ki. A Fény már halott, és visszaút sincs a Birodalomba, ami már nem Boldog többé.
- Én, nos… Nincs kedvem. – válaszoltam. Majdnem igaz volt. Kedvem lett volna megtanulni Beleriand dalait, de képtelen voltam. Így hát, mint az utóbbi időben mindig, önként vállaltam, hogy vigyázok a tűzre és őrködöm amíg a többiek énekelnek.
- Ez nagyon különös. Nektek noldáknak nagyon szép dalaitok vannak. – mondta a lány. Lecsatolta az övéről a fejszéjét és a tőrét és maga mellé fektette. Már ez is furcsa lett volna Amanban. Ott senki sem hordott fegyvert a legutolsó időket kivéve. 
A tőr naugri munkának tűnt már messziről is. Mindig azt hallottam, hogy csak a noldák az igazi kovácsok, és csak mi értünk a fémekhez, de ez láthatóan nem volt igaz. Ahogy oly sok minden más sem, amit gyerekként igaznak hittem.
- Valóban, vannak szép dalaink, de régóta nincs kedvem énekelni. Szolgáljon vigaszodra, hogy egyébként sem voltam túl jó énekes. – válaszoltam. Elgondolkodtam, hogy vajon a „szolgáljon vigaszodra” létező kifejezés a sindarinban, vagy épp most kreáltam egy újabb noldorizmust? Mivel a szürke szemek meg se rebbentek, úgy döntöttem, a kifejezés igenis létezik.
Reméltem, hogy nem erőlteti tovább a témát, mert nem akartam egy történetet kitalálni. Az igazságot pedig nem árulhattam el.
Alqualonde óta nem tudok énekelni. Ha csak megfordul a fejemben, hogy dalra keljek, azonnal megjelenik előttem a kép, ahogy Feanor a kikötőben állva, diadaltól és vérontástól megrészegülve dalt ír a győzelméről és a gyermeteg dallamot vele énekli mindenki, akire átragadt a lelkében égő tűz. Vele énekeltek a fiai, a szolgái, testőrei, szinte mindenki. 
Én eközben a vért próbáltam lemosni a kezemről, de tudtam, hogy már nem lehet. Ha a feám valaha elhagyja a testemet, hogy Mandosba költözzön, akkor is ott lesz a kezemen a vér, örökre. 
És a királyom, akit néhány órával korábban még hittel szerettem, és akit még a volna a világ gyökeréig is követtem volna a Fekete Ellenséget üldözve, ott állt és énekelt azoknak a holtteste fölött, akikkel nem sokkal korábban még együtt ünnepelt és akiket atyja a noldák testvéreinek nevezett. Egy pillanatig nem is tudtam, melyikük a gonoszabb valójában, az Ellenség, akit üldözünk, vagy a királyunk, akit követünk.
- Látom, sötét emlékeket idézett fel benned. Sajnálom. – A lány hangja mintha álomból ébresztett volna.
- Nem, én sajnálom, hogy nem vagyok a legjobb társaság. – válaszoltam. – A tengeren túl történtek sokunkat megviseltek. 
Egy kicsit azért büszke voltam, mert végül is nem hazudtam.
- Szomorú történet, már hallottam. – válaszolta. Ráhagytam, pedig aligha ült volna a tűzhöz, ha mindenről tudott volna. Aztán hozzátette: – De talán a noldák lelkében nem hunyt ki a tűz.
Bóknak szánta, de én átoknak hallottam.
- Valóban igyekszünk megőrizni a fény emlékét, minden szépségével és tisztaságával együtt. – mondtam. Ez is igaz volt.
- Mesélj a Fákról – kérte.
- Csak ha mesélsz a csillagokról és hogy milyen volt alattuk élni – válaszoltam. 
Néztem a tűznél ülő sinda lányt, és hallgattam a dalaikat az csillagokról és éjszakáról. A homály, ami a lelkemet eddig uralta, kicsit mintha csillapodott volna. Talán tényleg lehet, hogy csak testvérek vagyunk, akiket a Tenger elszakított egymástól, de újra egymásra találtunk. Talán nem kell többé kezet emelnünk egymásra. Talán...

 

Alyr Arkhon

Utoljára frissítve: csütörtök, 30 május 2019 14:38

További információk

  • Content Type: Írás
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Bejelentkezés

Keresés

SSL Security
Comodo SSL Certificate

Vissza a lap tetejére