Mithrimi noldák

“Ám amikor Fingolfin bevonult Mithrimbe, a Nap is fölkelt lángolva nyugaton, és Fingolfin kibontotta kék-ezüst lobogóit, megfúvatta kürtjeit, s menetelő lába alatt virágok nyíltak, amikor a csillagok kora véget ért.”

A Helcaraxe hideg pusztaságáról érkeztek Középföldére nagy megpróbáltatások és sok veszteség árán. Királyukat, Fingolfint tisztelik és szeretik, s célját, hogy minden tünde újra barátságban és szövetségesként éljen, nemesnek tartják, noha nem mindegyikük tudja ezt teljes szívvel támogatni, mert túl sok a sérelem, túl sok a talány, és túl sok a félelem.

Lehet-e vajon a tündékből újra egy nép? Össze tudunk-e fogni a lehető legnemesebb célért, hogy megszabadítsuk Középföldét Morgoth félelmes sötétjétől?

Gelion-vidéki noldák

„Mert gonosz az óra, s utatok olyan vészbe visz, amelyet nem sejtetek.”

Egy rettenetes eskü tanúi, testvérmészárlás és hajóégetés résztvevői, Mandos jóslatának (vagy talán átkának?) előidézői. Lelküket oly sok emlék, oly sok súlyos tett üli meg, mellyel más talán nem is tudna megbirkózni, csak a legnagyobb és egyben legborzasztóbb tünde népe, kiknek lelkében ott van annak a tűznek a lenyomata, mely Fëanorban lángolt. Noha őket nem köti a szörnyű eskü, melyet Fëanor és fiai tettek, uruk miatt sajátjuknak érzik azt, de nem hagyják el magukat, van még bennük erő, hogy küzdjenek; a megbocsátásért, Morgoth haláláért és egy szebb, békésebb világért.

Himladi noldák

„A vége szép lesz, ha az út hosszú és nehéz is! Mondjatok búcsút a rabságnak! De mondjatok búcsút a könnyű életnek is! Mondjatok búcsút a gyöngéknek! Mert messzebbre megyünk, mint Orome, s kitartóbbak leszünk Tulkasnál: soha nem adjuk föl a hajszát Morgoth után, a világ végéig! Számíthat ostromunkra és soha ki nem alvó gyűlöletünkre. Ám ha győzünk és visszaszerezzük a szilmarilokat, akkor egyedül mi leszünk a be nem mocskolt Fény urai; Arda szépségének és dicsőségének gazdái.”

A legnagyobb tünde, Fëanor örökösei, azok, akik arra hivatottak, hogy tovább vigyék az ő örökségét, tudását és terheit. Legfontosabb feladatuk, hogy visszaszerezzék a szilmarilokat és bosszút álljanak a világ fekete ellenségén bármi áron, hiszen nem lehet ennél fontosabb, mert megmondatott, hogy a szilmarilokban foglaltatik a fák fénye, s bennük rejlik a világ sorsa. Ha nehéz tetteket is kell végrehajtani ezért, vállani kell azokat, mert a világnak sorsa nem maradhat Morgoth kezében.

Dorthonioni noldák

„Fingon haladt az élen, ám Finarfin és Finrod leghátul haladtak a noldák legbölcsebbjeivel s legnemesebbjeivel, és gyakran néztek hátra szép városukra, amíg a Mindon Eldaliéva lámpásának fénye bele nem veszett az éjszakába. A Számkivetettek közül ők vitték magukkal az elhagyott boldogság legtöbb emlékét, néhányan még egy-egy tárgyi emlékét is, ami vigasz és teher is volt az úton.”

Nehezen hagyták el Valinort és gyönyörű városukat, rokonaikat, de mégis útra keltek, viszont tudásuknak, kincseiknek, munkáiknak egy részét mégis magukkal hozták, szemük előtt azonban kevésbé a szilmarilok és a bosszú lebegtek, sokkal inkább az új földek, az új élet, az új birodalmak képe, tudás, amit meg lehet szerezni, földek, melyeket meg lehet hódítani, élet, melyet saját vágy szerint lehet kialakítani.

Kikötők népe

„Osse tanította őket – egy nagy sziklán ült ilyenkor a part legszélén -, tőle tanulták a tenger ismeretét meg a tenger muzsikáját. Így történt, hogy a telerek, akik mindig is szerették a vizet, s a legjobb dalosok voltak a tündék között, végképp beleszerelmesedtek a tengerbe, s énekeikben attól kezdve mindig ott lüktetett a partra csapó hullámok csobogása”

Néhányan Elwe keresése miatt, mások pedig Osse rábeszélésére maradtak Középföldén, s noha hőn szeretik falasi lakhelyüket, többen – különösen Círdan - azóta is vágyakozva tekintenek Valinor irányába. Békés népek ők, akik nyitottak és befogadók, se címet, se hatalmat nem óhajt szívük, csak a tengert magát, annak minden színét, illatát és hangját és békés életet. Hajóik nem csupán eszközök, de mesterművek és leggondosabb odafigyeléssel készített kincsek. Az utóbbi időben orkok dúlták fel városukat, és semmire nem vágynak jobban, mint arra a békességre és örömre, mely e nép életének alapja.

Ossiriandi nandák

„Külön néppé váltak, már alig hasonlítottak rokonaikra, hacsak a víz szeretetében nem, mert jobbára vízesések és rohanó patakok mellett éltek. Jobban ismertek minden élőt, fát és füvet, barmot és madarat minden más tündénél.”

Otthonuk a fák és a csillagok, szabadok, zárkózottak, s rokonaik számára igen rejtélyesek. Ossiriand erdejében élő zöldtündék ők, kifinomult rejtőzködők és erdőjárók, kik nem csupán a növények és erdei lények között, de velük élnek. Egyesek szerint énekeikre válaszolnak a fák és segítik őket. Utóbbi időben számuk igencsak megfogyatkozott, és jelentős változásokat jelent ez az életükben.

Brethil népe

“ Melian szépsége olyan volt, akár a délidő, Lúthien szépsége pedig akár a tavaszi hajnal. Beleriandban Thingol király olyan volt, akár a maia urak, akiknek szunnyad az ereje, akiknek az öröme olyan, akár a levegő, melyet naponta belélegeznek, akiknek a gondolatai úgy áradnak akadálytalanul, akár a föntről alázúduló ár.”

Noha Doriath határán kívül élnek, s őket nem védi már Melian övé, Doriathoz tartoznak lélekben, s annak kultúráját és nagyságát képviselik. Melian tanítgatta őket, és sokat tudnak a valákról és a távoli nyugatról is, a legtöbbet azon tündék közül, kik nem jártak az Áldott Birodalomban. Mély tisztelet lakik a szívükben a valák, s különösen Varda iránt, ki a csillagok fényével ajándékozta meg a tündéket. Szívük visszavágyik a békés világba, mi Morgoth és a noldák megérkezése előtt volt, s féltik Középföldét a gonosztól és a nyugati uraktól, kiknek nyomában Melian úrnő sötétséget látott.