A hagyomány szó alatt kétféle dolgot szoktunk érteni: általános értelemben a „tradíciót”, egy szűkített értelemben pedig az „örökséget, hagyatékot” jelenti. Mindkét értelmezésnek fontos szerepe Tolkien regényében, és a jelentések átfedhetik egymást – előfordul, hogy egy hagyományhoz egy konkrét tárgy kötődik.
Miért fontos a hagyomány, legyen szó akár tradícióról, akár örökségről? Vajon akinek nincs tradíciója, hogyan tud élni? Minőségi-e az az élet? Előfordulhat-e, hogy káros a hagyomány, gátolja valami új kibontakozását, esetleg a rend helyreállítását? Ezekre a kérdésekre keresem a választ, mégpedig úgy, hogy a fajok szintjén vizsgálom a hagyomány szerepét.
Kezdeném ott, ahol nincs hagyomány. Véleményem szerint ez csak egy fajnál fordul elő, az orkoknál. Az orkok a szigorúan vett jelenben élnek, noha nem tudjuk, hogy egy- egy ork hány éves. Lehet, hogy a tündékhez hasonlóan sok száz, vagy ezer évesek, de az emlékezetük akkor sem tartozik az ősi emlékezet körébe. A Banyapókról is csak azért tudnak, mert ott van az orruk előtt, potenciális veszélyt jelent a számukra. A Gyűrű szerepéről sem tudnak semmit, azt sem tudják, hogy mennyit ér Frodó páncélinge- vagyis nincs történemli emlékzetük, közös tudatuk sem. Épp ezért nehezen lehetne a szó klasszikus értelmében véve közösségnek nevezni őket, legfeljebb egy borzasztóan primitív katonai alakulatnak. Ha megfigyeljük, nyelvük sincs igazán, szegényes a szókincsük, annak is javarésze trágárág. A nyelv és a hagyomány, valamint a közösség kialakulása, összetartozásának tudata, mint tudjuk, szorosan összefügg. Azt hiszem, az orkokról nyugodt szívvel elmondhatjuk, hogy nem valami erős köztük az összetartozás érzése.
A Sauron fennhatósága alá tartozóknál maradva a Nazgúlokról ejtenék pár szót. A nazgúloknak, mivel emberek voltak, van emlékezetük. Ők, mint tudjuk, királyok voltak. A Gyűrű szolgáivá lettek a hosszú életért cserébe. Úgy gondolom, az ő emlékezetük igen erős, pontosan tudják, hogy mi is a szerepe az egyes tárgyaknak, személyeknek a történelemben, és kik is azok a Valák. Aki a Valákról tud, annak valamiféle hagyománya kell, hogy legyen. Az már más kérdés, hogy Sauron rabszolgájaként elfeledkeztek az igazi númenori hagyományokról, hűtlenné váltak. Viszont az orkokkal ellentétben segítik egymást – hiszen az üldözésben közösen, összehangoltan vesznek részt. A felejtésnek azonban nemcsak náluk van szerepe: gondolok itt Sauron Szájára, aki teljesen eltorzult, és mint mondják, a nevét is elfelejtette. Azt hiszem, a legsúlyosabb felejtés az, amikor már saját magunkról is elefeledkezünk, a saját személyes történetünket is elfeledjük. A negatív oldalról szóló vizsgálódást itt lezárnám. Természetesen bele lehetne menni nyelvfilozófiai áttekintésbe, de ezt nem itt tenném meg.
A jó karakterek közül először a hobbitokat tekinteném át. Nos, a hobbitoknak vannak hagyományaik, mégha azok a mi számunkra néha kicsit murisnak, furának is tűnnek. Ha valakik, ők igazi közösséget alkotnak, a maguk kicsi, zárt világában, ahol bőven van helye némi „hobbitszólásnak” is, gondolok itt arra, hogy Lobélia „Borbaknak” titulálja Frodót, ezzel jelezvén, hogy nem hajlandó elismerni családtagnak. A hobbitok őrzik hagyományaikat, erre bizonyíték a sokfajta ünnepség, és a Mathom- ház, ahol a régi lomokat őrzik. Ráaádásul a szájhagyománynak is nagy szerepe van, még akkor is, ha csak saját köreiken belül mozognak, és csak sejdítenek valamit a külvilágból.
Az emberek esetében akiknél igazán fontos a hagyomány, azok Gondor népe. Ősidőkbe nyúló tárgyak, regék, jóslatok lengik be az egész történelmüket, olyan szinten, hogy ezek nagyon komolyan befolyásolják őket jó és rossz irányba egyaránt. A hagyomány negatív megnyilvánulásra gondolok pl. Denethor esetében. Ő egy paradox helyzettel kerül szembe: a hagyomány szerint helytartók uralkodnak, mivel elvileg kihalt a királyi vérvonal, de mivel mégiscsak feltámadt, ezért szintúgy a hagyomány szellemében át kéne neki engedni a trónt és a hatalmat. Nos ez, amire Denethor nem képes. Pozitív irányú befolyásolásra gondolok akkor, amikor Ioreth elmondja a híres verset az athelasról. Ő maga sem tudja mit beszél, a füvesember hitetlenkedik, csak akét ősi emlékezetű színen lévő - Gandalf és Aragorn tudják, miről van szó. Külön szépsége a dolognak, hogy ezt a hagyományt nem a hatalom megszerzésére, hanem csakis és kizárólag életmentére, gyógyításra használják fel. Gondor népének történelmét két tárgy határozza meg: a Gyűrű és az Andúril. A kettő közül konkrét tárgyi örökségnek inkább a kardot nevezném, mivel szerencsére csak az van gondori kézben. (Érdekes, hogy a Gyűrűt olyan nép tagja tudja csak elpusztítni, kinek elvileg semmi kötődése nincs hozzá.). Gondorban az írott hagyomány is jelentős. Vanank fennmaradt tekercsek, tehát tárgyi emlékek, és ezekre leírva régi dolgok, tehát a tradíciónak írásos nyomai is vannak, igaz, hogy a tardíciók gondor esetében írás nélkül is élnének tovább. Ezek a tekercsek inkább a bizonyíték szerepét töltik be. Gondor nyelve, akárcsak a közösség, fejlett, magas kúltúráról tesz tanúbizonyságot. A nyelv az életképesség egyik jele – ahol nincs normális nyelvezet, az a társadalom Tolkiennél elpusztul- lásd: Mordor. (Númenor bukása ennek látszólag ellentmond, mert ott eredetileg virágzotta kultúra, de amikor Sauron hatása alá kerültek, akkor az erkölcsök hanyatlani kezdtek. Az ő bukásuk oka inkább kívülről jött, igaz, ezen hatás maitt fordultak el nemes hagyományaiktól-
Visszatérve Gondorra: egész komoly irodalmi hagyományuk van, amit a versek megléte is tükröz. Rááadásul ők is ismerik és beszélik a Közös nyelvet, ami annak jele, hogy mások felé is nyitottak. Ez is fontos a túlélés szempontjából.
Középfölde nagy hagyományőrzői a tündék és bizonyos értelemben az entek. Őelőttük beszélnék még a törpökről, akiknek társadalma szintén igen régi. A törpök elég büszke, zárkózott nép, és ami érdekes, hogy a tündékhez hasonlóan róluk is sikeresen elterjedtek badarságok. A nyelvük a kívülálló számára ismeretlen. Kézműveskultúrájuk igen fejlett, és a hagyományaikhoz való visszatérésért az életüket is képesek fölöslegesen kockázatni, sőt, hogy harcaik történetét az utókorra átörökíthessék, képesek haldokolva is írni – lásd: Mória pusztulása, és krónika, amit Gandalf megtalál. A Gimli által elénekelt vers nemcsak a hagyomány tiszteletéről tanúskodik, hanem arról is, hogy pontosan tudják, kik ők, és honnan valók, hogy kerültek a világba. A törpök egyetlen sajnálatos tradíciója a tündékkel való barátságtalan viszony, amit viszont hajlandóak feladni.
A tündék a nyelv, a gyógyítás és a hagyományőrzés nagymesterei. Ők nemcsak saját népük történetét ismerik, hanem tisztában vannak a többi nép kilétével is. „Völgyzugolyban a régi dolgok emléke és, Lórienben maguk a régi dolgok”- hangzik el a regényben. Érdekes, hogy Lórienről sehol sincs megemlítve, hogy könyvtára lett volna, noha ott is magas volt és fejlett az írásos kultúra és a költészet. A tündék neveleik fel és vigyázzák Aragornt, ők jelentenek összekötő kapcsot a transzcendens és az immanens világ között- vagyis Középfölde és Valák között. A Valinorból származó tudást közvetítik, és ezáltal keményen befolyásolják Középfölde történelmét. Ők maguk válnak elsődlegsen történelem, hagyomány, valamint társadalomteremtővé. Termsézetsesen itt is belép a negatív hagyomány szerepe, igaz, ez a Gyűrűk Urában nincs említve: Feanor „hagyatéka” rettenetes esküje, ami háromszoros rokongyilkoláshoz, és a tündék majdnem teljes pusztulásához vezet. Igaz, az egyik Szilmaril az égre kerül, és a fénye Galadrielhez, majd Frodóhoz, és mind a ketten sikeresen használják is. Ez akár azt is szimbolizálhatja, hogy megfelelően tudnak élni a tardíciókkal és a konkrét tárgyi emlékekkel. Az Elesszár is egy ilyen konkrét tárgy, aminek vitatott az eredete, de mindenképp komoly szerepe van: a tudás átvitelét, továbbélését jelenti. Természetsen Völgyzugolynak is, Lóriennek is vannak féltve őrzött titkai. Völgyzugolyba eleve nehéz eljutni, Lóriennek meg félelmetes híre van, Galadrielnek boszorkányhírét keltik, holott csak arról van szó, hogy a gonosz nem maradhat meg Lórienben, és senki nem jön ki onnan változatlanul. Meglátásom szerint a filmben a hagyományokra történő utalások néhol eléggé komikusak. Gondolok itt Legolas „beszólására”. Tünde fut- tünde megáll- tünde szétnéz, megszólal- „vörös hajnal virrad, vért ontottak az éjjel”- tünde fut tovább. Holott, mint ez a könyvből kiderül, Legolas ennél azért jóval bölcsebb, gondolok itt A Gyűrű Szövetsége : Búcsú Lórientől című fejezetére, ahol arról elméledik, hogy a régi dolgok szükségszerűen el kell, múljanak, de aki ezzel tisztában van, annk a dolgok emléke tisztán és mocsoktalanul őrződik meg szívében. Természetsen beszélhetnék még itt a tünde és az emberi hagyomány összefonódásáról, egy régi választás megismétléséről- azaz Aragonról és Arwenről, de ez messzire vezetne. (ERY: ah van idő, beszélgetés keretében visssza lehet rá térni).
Épp ezért most áttérnék az entekre: ami különös, hogy őróluk szinte csakis a tündék tudják, hogy valójában kicsodák, ők „ébresztették fel” őket, a tündék tanították meg őket beszélni. Az entek szétszóródva élnek, de amikor kell, összefognak, és nagyon nagy hadaerejű, fegyelmezett közösséget alkotnak. Az entekről szomorú hagyomány őrződött meg: régen elveszítették asszonyaikat, és keresik őket. Igaz, mint azt a tünde-ének tanúsítja, az entek és az ent- asszonyok életmódbeli különbségei, és sok esetben akarnokságuk is hozzájárult a kapcsolatok szomorú végéhez. Mégis, annak, aki megismeri történetüket, szánalom ébred szívében, és reméli, hogy az entek még itt, Középföldén megtalálják elveszítette párjukat, de sajnos az új világban már nem jut hely az enteknek. Épp ezért, mint a tünde nyelven íródott dal mondja, talán Nyugaton, azaz Valinorban sikerül egymásra találniok, és nyugodtan, háborítatlanul élniük. Vagy, mint Galadriel utal rá, talán csak akkor lesz ez lehetséges, ha mandos második jóslata beteljesedik, és arda megtisztul. Minden hagyomány és kilátás között talán ez a legszomorúbb, hiszen az entek még a tündéknél is régebbi teremtmények. Különös, hosszú mondatokból álló nyelvük, megfontoltságuk, szűkszavúságuk is jelzi, hogy hatalmas kort, az egész történelmet, sőt, még a történelem előtti időket is megélt lényekkkel állunk szemben, akik hatalmasságuk ellenére is megmaradtak bölcsnek és vidámnak, és elleneznek minden pusztítást. Bombadil Tomához hasonlók ők: mindent tudnak, de őróluk senki se tudja, kicsodák valójában. Szilszakáll maga énelki el a történetét, amivel egyben el is siratja az elmúlt világot. Ő még járt azokon a tájakon, amik a Szilmarilokban vannak leírva, és amik most mind a víz alatt fekszenek, és ezzel egyben megemlékezik is róluk.
Az emlékezetnek, mint láthattuk, komoly szerepe van. A tradíciók fenntartása persze szorosan hozzákötődik a múlandóság tudatához- az emberek azt éltetik tovább, amit őseik hagyományoztak rájuk, a tündék pedig azt, amit a világban megtartani érdemesnek vélnek. Talán épp ez adja a tolkieni világnak azt a varázslatos voltát, ami annyira szíven üti olvasáskor az arra fogékonyakat. Természtesen még sok mindenről beszélni a téma kapcsán: tündék és emberek kapcsolatáról, az időről, a nyelvekről konkrétabban, eredetmítoszokról, a Világ teremtéséről, Tolkien és a mitológiák kapcsolatáról. Én most ezt a nagyon pici szeletet választottam ki a témák gazdag tárházából. Mit is lehet kezdeni ezek után a tündékkel, Tolkiennel, Szilszakállal hobbitokkal, és az összes jó- és rossz szándékú szereplővel? Talán azt, amit ők is kívánnának: tartsuk meg őket emlékezetünkben, és adjuk át, meséljük tovább a történetüket mi- okolásul, vagy gyönyörködtetésből.