fbpx
 
 

A mitológia és a természet kapcsolata

A természet, vagy még inkább a természetet fenntartó erők integráns részét képezik Tolkien keresztény mítoszának, a Gyűrűk Urának. De ahhoz, hogy a természet jelentőségét el tudjuk helyezni Tolkien világában, először magával a mítosszal kell megismerkednünk.

 

"A könyvben nincs semmiféle üzenet, sem allegorikus, sem aktuális." (J.R.R. Tolkien)

 

Az emberiség története folyamán mindig fontos szerepet játszott a természet közelsége. Már a legkorábbi ismert mítoszokban is megjelenik az ember közvetlen környezetében levő tárgyak, elemek emberfeletti hatalommal való felruházása. Tolkien számára különösen fontos, hogy mítoszába a természet csodálatos elemeit is beépítse. Köztudott róla, mennyire ragaszkodott az angol táj szépségéhez, mely már kisgyermekként elbűvölte és élete végéig elkísérte. A természethez való vonzódásáról és élményeiről ekképpen ír egy levelében: „[…]Bár nagyon szeretem és csodálom a kis ösvényeket, a bokrokat és a susogó fákat, mégis leginkább a nyílt terek melengetik meg a szívemet. A szívem még mindig ott időzik a magas, köves, kopár vidéken, a gleccserhagyta törmelék és hegyomladék között, azon a vidéken, amely a vékony, jeges víz hangjai ellenére is néma. Szellemi és művészeti szempontból persze az ember nem élhet csak kövön és homokon. De én ugyanúgy nem élhetek csak kenyéren, ha nem lenne csupasz kő, úttalan homok, háborítatlan tenger. Akkor mindazt, ami zöld, éppúgy meggyűlölném, mint egy daganatos kinövést.”

A természet, vagy még inkább a természetet fenntartó erők integráns részét képezik Tolkien keresztény mítoszának, a Gyűrűk Urának. De ahhoz, hogy a természet jelentőségét el tudjuk helyezni Tolkien világában, először magával a mítosszal kell megismerkednünk.

Tolkien szerint már egy évszázada tapasztalható az emberek eltávolodása a mitológiától, ami bizonyos szempontból teljesen idegen az emberi természettől. Különösen elszomorítja az a tény, hogy más népekkel szemben az angolszász irodalomban még a csírája sincs meg azon mondabeli lényeknek, hőstetteknek, melyek oly színessé teszik a germán vagy éppen a kelta mitológiát. Egyik levelében a professzor így fogalmaz: "[…]Kezdettől fogva hiányoltam - fájlaltam! -, mennyire nincs nekünk efféle hagyományunk, ezt szegénységünknek tekintettem. Mert gondoljuk meg: a görögöknek, a keltáknak, a román nyelveknek, a németeknek (germán), a skandinávoknak, a finneknek (nagy hatást tettek rám!) mind van efféle kincse. Az angolban, némi ponyvaszerűségtől eltekintve, semmi ilyesmi [...]".

Az emberiségnek lényéből fakadóan szüksége van történetekre, költeményekre, mítoszokra – a valóság művészi megközelítésére, mely kívül esik a kézzelfogható hétköznapokon. A Gyűrűk Ura történetén és Tolkien egész életművén keresztül egy ilyen „másfajta” valóságba nyerhetünk betekintést. Műveivel kívánta Tolkien pótolni azt a hiányt, amit a mítoszok elfeledése okozott a 20. századi ember életében.

A tolkieni művekben hangsúlyos szerepet kapó természet ábrázolása a professzor ősi mitológia iránti vonzódására utal. Hogy milyen forrásokból meríthetett művéhez, arról többnyire lehetnek elképzeléseink. Oxford nyelvészprofesszora nemcsak az ősi nyelvek, de az ősi kultúrák világában is igen jártas volt. Az európai mítoszok, mondák között szép számmal találhatunk véres és kevésbé vérmes történeteket is a jó és rossz örök harcáról. A talpkőnek számító Biblia mellett meg kell még feltétlenül említenünk az északi népek mondáit: a Niebelung-éneket, a Kalevalát az Eddát, csakúgy, mint a viking sagákat és a kelta mitológiát.

A vízpart és a tenger, a fák és a sziklák, a tűz, a víz – mind fontos része az északi népek mitológiájának. A korai északi népek számára, ahol a boldogulást a klíma szinte lehetetlenné tette és a nehezen megtermelhető élelem is az időjárás viszontagságaitól függött, a természeti elemeknek fontos szerepet tulajdonítottak. Így az északi ember a természetre, mint spirituális lényre (szellemre) tekintett, melynek minden szeszélyét mély tisztelet és félelem illetett. Ennek örökségével találkozhatunk Tolkien mitológiájában.

Az ókori mítoszokban és Tolkien műveiben egyaránt nagy jelentőségű természet elkülönítése magától a mítosztól lehetetlen. A legendák egyszerűen nem „életképesek”, ha kiemeljük őket a környezetük szabta keretből, mely maga is a cselekmény szerves része, ahol a helyszín lefesti és vízhangozza a nagy tettek jelentőségét.

Az egyik legcsodálatosabb eleme a Gyűrűk Urának, hogy Középfölde nagyléptékű történelmében kiemelten fontos egy év eseményeit apró epizódok sorozataként írja le. Olyan érzésünk támad, mintha magunk is együtt barangolnánk a különleges tájakon, hallanánk az erdő zaját és éreznénk arcunkon a lenyugvó nap utolsó sugarainak melegét. Összességében ezek a kis ökológiai részletek azok, melyeknek a mű epikus voltát köszönheti.

Minthogy Tolkien gondolkodását mélyen áthatotta a katolikus egyházhoz való szoros kötődése, a természetről kialakult filozófiájában is fellelhető a természet harmóniájára való törekvés. Nézete szerint a harmónia fenntartása a kulcs a teremtények helyes megértéséhez. Úgy gondolja, a természet Isten ajándéka, melynek gondozásával az embert bízta meg. A Gyűrűk Urában ennek hű megtestesítője és a természet rendéjnek legfőbb őrzője Bombadil Toma.

 

Bombadil Toma volt a vígság komája,

fénylő kék volt a zekéje, sárga a csizmája, 

zöld öve volt s combján színbőrből a nadrág,

hattyúszárny-toll ékítette nagy köcsögkalapját.

Domb tövében lakott; gyepes forrásából

ott fut le a Fűztekeres az erdőbe, távol.

Toma koma nyáron réteken tekergett, 

hol boglárkát gyűjtöget, árnyékokat kerget,

virágok közt zúgó poszméheket bosszant,

s elüdögél a vízparton órákon át, hosszan.

(részlet Bombadil Toma kalandjaiból, Uhrman Iván fordítása)

 Bombadil Toma a természet jelképe, egy ártatlan, időnélküli alak, aki vidáman fütyörészik erdőket, mezőket járva, mit sem törődve a Középfölde teremtményeit rettegésben tartó eseményekkel. Személye felülemelkedik a világ gondjain, láthatjuk, hogy nem hat rá a Gyűrű sötét ereje sem. Mindebből arra következtethetünk, hogy a természet a legtisztább formájában mentes minden gonosztól. Szoros összefüggés van a jóság és a természet között. Láthatjuk, hogy a természet alapköve minden életnek és megrontása halált okoz mind fizikai, mind szimbolikus értelemben. 

Érdemes megemlékezni arról, milyen nagy jelentőséggel bírnak a természetes alapanyagú ételek a műben, melyek – mint minden igazán természetközeli dolog – a jósággal függnek össze. Ezt példázza, mikor Bombadil Toma házába érve a megfáradt hobbitok a természet kincseiből összeállított finomságokból falatoznak. Megfigyelhetjük az egész mű folyamán, hogy a „jó” karakterek mindig egyszerű, gabonából, zöldségekből, mézből készült ételeket fogyasztanak és mellőznek bárminemű dőzsölést. Ezzel szemben a gonosz szolgái bűzlő húson és poshadt vízen élnek, melyek elzsibbasztják mind a testet, mind az elmét.

Valójában az egész mítosz során legnagyobb szimbolikus értékkel és emellett legnagyobb tápértékkel is bíró élelem a tündék által készített lembas. Kiemelt jelentőségét nem csupán tápanyag mivolta adja, hanem az a tény, hogy fogyasztása életerőt ad a félelem leküzdéséhez is.

A természetes tápanyagok mellett nem elhanyagolható a víz megjelenítése a műben, melynek bizonyos helyzetekben szimbolikus jelentősége is van. Feltehetőleg nem véletlenül találkozunk Bombadil Toma háza és a tündék lakhelye körül vízzel. Frodó életét is a megáradó patak vize menti meg, mikor a nazgúlok elől menekül. Összességében megállapíthatjuk, hogy a víz a Jóság egy elemeként jelenik meg, és az marad addig, míg bármilyen gonosz eredetű szenny be nem mocskolja. A tengervíz a megtisztulás eszközeként szerepel a tolkieni mitológiában, mely az egyetlen reményt nyújtja a gonosz által fertőzött ökoszisztémának a megújuláshoz.  

A természet kínálta táplálék és az életet adó víz mellett a növényeknek központi szerepük van Tolkien szimbolikájában. A mű során igen nagy jelentőségű növény az athelas vagy királylevél, melynek leveleiből készített főzetével Aragorn Frodó sebét ápolja, ill. a Pelennor mezei csata után Eowyn úrnő, Faramir és Trufa életét menti meg. Azonban a főzet önmagában mit sem segített volna, ehhez kellett maga a király keze is. Ugyanis, mint az Iorethtől, Gondor tudós asszonyától megtudjuk: „A király keze gyógyító kéz, s arról ismerkszik meg az igazi király.”

Igen nagy szimbolikus értékkel bírnak Tolkien mitológiájában a fák. A fák jelenléte végigkíséri a Gyűrűk Ura trilógiát. Már a mű elején érezhető, hogy milyen tisztelettel és félelemmel gondol minden teremtmény a hatalmas, időtlen idők óta fennálló erdő lakóira. A gondori Fehér Fa nemcsak pompájával hívja fel magára a figyelmet. Ez a fa – mely közvetlen leszármazottja Galathilionnak, amit Yavanna Telperion mására alkotott – képviseli a valák hatalmát és gondoskodását az emberek felett, s emellett a királyság „állapotának” is fokmérője. A legenda szerint addig maradnak Númenor leszármazottjai hatalmon, és addig uralja béke a királyságot, míg a Fehér Fa áll a gondori király udvarán.

Szauron erejének megerősödte és az Egy Gyűrű által kiváltott viszály, hatalomvágy és háborúskodás alapvetően átformálta Középfölde életét, lakói életének színterét. 

A rombolással és szörnyűségekkel szembenéző Középföldén a Harmadkor végén léteznek még azonban olyan teremtmények is, akik a rombolás ellen küzdenek, akiket természet védelmezőjeként elszomorít a változó környezet látványa. A műben felcsendülő, a természetet sirató gyászos dalok szerzői elsősorban a tündék és az entek soraiból kerülnek ki. 

Az erdei tündék az első olyan szereplői a műnek, akiknél egyértelműen megfigyelhetünk egy bizonyos szomorúságot, melyet a természet örökös pompájának megcsorbítása és annak helyreállíthatatlan volta jelent számukra. Nemes erdőlakó lények, akik a természet a megszokott rendben zajló folyamataiért felelősek, mindig szem előtt tartva annak szépségét és törékenységét. Tolkien tündéi tiszta tekintetűek, szemre valóak, köpenyt hordanak, és varázslatos képességekkel rendelkeznek – talán a legelbűvölőbb karakterek mind közül. Frodó, mikor először találkozik a tündékkel Völgyzugolyban, ekképpen festi le Glorfindelt: „Glorfindel szálas és sudár; haja fénylő arany; arca szépséges, fiatal, rettenthetetlen és vidám, csillogó szeme éles, hangja mint a muzsika, homlokán bölcsesség, keze csupa erő.” Középfölde minden lakója közül ők a legkevésbé fogékonyak a Gyűrű hatalmával szemben. Valójában ők a kegyelem megtestesítői a műben.

A Harmadkorban Középföldén számos helyen élnek tündék. Először a mű során Völgyzugolyban találkozunk velük, ahol a Elrond és Arwen él; míg Legolas az Északi Bakacsin-erdőből érkezett a tanácsra, Galdor pedig, akit Círdan, a Hajóács küldött Szürkerév polgára. Mégis a legcsodálatosabb hely a tündék számára Lothlórien (vagy ahogy néhol utalnak rá Lórien), ahol a tündék királynője, a Fény Asszonya él egy fák lombkoronájába épített városban. Legolas öröme és a tájról tett leírása mindent elárul nekünk Lothlórien és a mallorn fák szépségéről: „A legeslegszebb népem valamennyi lakóhelye közül. Olyan fák, mint ott, sehol másutt nincsenek. Mert nem hullatják el ősszel a leveleiket, csak aranyba öltöznek. Tavaszig nem, csak az új zölddel kezdődik a levélhullás, az ágak meg sárga virágokkal terhesek; ilyenkor arany az erdő alja, és arany a mennyezet, ezüst valamennyi oszlopa, mert a fák kérge sima szürke. Így mondják dalaink. „Vidulj fel, szívem, mintha Lothlórien erdejének eresze nyúlna fölibéd, tavasz idején.”” 

Mégis a Gyűrű kiváltotta háború közeledtével a tündék ideje leáldoz Középföldén. Még akkor is, ha sikerül Frodónak elérnie célját, és megsemmisíti az Egy Gyűrűt, a harmadkor dicsőséges világa véget ér, a Gyűrűk kora lejár és a tündék tulajdonában levő három példány is elveszti hatalmát. A tündék nem maradhatnak tovább abban a világban, mely fölött már nincs hatalmuk; ők egy ártatlan korhoz tartoztak, amikor még a kegyelem és a szépség uralkodott természet rendje fölött.

Nemcsak a tündék az egyedüli teremtmények Középföldén, akik a természet szépségére, harmóniájára mélységesen érzékenyek, hanem az entek is. A halandó ember mércéje szerint hosszú-hosszú évezredek óta létező erdőlakó entek egyedülálló feladattal rendelkeznek, ők a fák pásztorai. Valójában annyira hasonultak már kinézetükben a fákhoz, hogy amikor Trufa és Pippin először ütközik bele Szilszakállba, alig hisznek a fülüknek, hisz még sosem találkoztak beszélő fával. Arról, hogy az enteket mennyire nehéz elkülöníteni a fáktól, Tolkien egy Leslie nevű kisfiúnak írt válaszleveléből szerezhetünk tudomást, ahol is a kisfiú lelkes barátaival együtt egy tünde-szótárat készít, s arra kéri az írót, rajzoljon neki egy entet és Númenor zászlaját: "Kedves Leslie! Nagyon szépen köszönöm a leveledet. Nagyon örülök, hogy tetszettek a könyveim, és nagyon érdekel a tünde-szótáratok. Sajnos nem tudok jól rajzolni és nem hiszem, hogy tudnék nektek egy entet vagy númenori zászlót készíteni. Egyébként egy entet nagyon nehéz rajtakapni, amikor mozog, s amikor nem mozog, akkor éppen úgy néz ki, mint egy fa. Üdvözlettel..."

Az entek lassúak (emberi mérték szerint), de végtelenül bölcsek, mérhetetlenül faszerűek minden tekintetben. Úgy tűnik, hogy személyük egy ősi kapocsra utal az ember és a természet között, melyet a modern világ szinte teljesen lerombolt már. Szilszakáll, Hamariberkenye és a többi ent hamar a szívéhez nő az olvasónak. Ugyanis nemcsak különösek és humorosak, de az teszi őket igazán szeretetreméltóvá, hogy eredendően jók és teljesen mentesek bárminemű gonosztól. Azonban az entek szomorúak, és bánatukra ebben a világban nem találnak gyógyírt. Az ent asszonyok eltűnésével az entek kora, hasonlóan a tündéékéhez, hamarosan véget ér.

 

Ez az írás az ELTE "Tolkien: Egy XX. századi mitológia" kurzusára készült házidolgozatként. 

Utoljára frissítve: csütörtök, 15 augusztus 2019 22:53

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a lap tetejére