Ha egy filmfeldolgozásból kihagynak kevésbé jelentős szereplőket, jeleneteket, vagy összevonják őket az alapvető koncepció és a történet megváltoztatása nélkül, azzal a céllal, hogy egyszerűbb és filmes eszközökkel könnyebben megjeleníthető legyen egy könyv, az szerintem teljesen elfogadható változtatás. A Gyűrűk Ura feldolgozásánál viszont sok esetben az alapvető filozófiát, mondanivalót kurtították meg, tüntették el, vagy éppen fordították az ellenkezőjére, ráadásul legtöbbször érthetetlen okból és fölöslegesen.

Ezen változtatások közül a természettel kapcsolatos részeket tartom a legjelentősebbnek, bár akadnak olyanok, amik más szempontból lényegesek, például a könyvben megkérdőjelezhetetlen hűségű és hitű Faramirt a filmben meglehetősen ingatag és megkísérthető személyiségként ábrázolják pusztán azért, hogy egy funkciótlan akciójelenetet csinálhassanak Frodóék szereplésével, ami helyett mondjuk bekerülhettek volna más kimaradt, egyébként fontos  jelenetek.

A könyvben igen fontos szerepet kap Tolkien professzor természetszeretete, és az iparosodás kritikája is végig markánsan jelen van benne. Nem véletlen, hogy egyesek úgy vélik, hogy az 1970-es évek radikális környezetvédői tőle merítettek inspirációt. (Light hivatkozik Curry-re, 2003) 

 

A film első részében még nem történnek olyan radikális változtatások, hacsak nem tekinthetjük annak az Öreg-erdő és Bombadil Toma alakjának teljes mellőzését. Pedig mindkettő nagyon fontos a természetábrázolás szempotjából. Igen sokatmondó például, amit Toma mesél a hobbitoknak az Erdőről, miután megmentette őket Fűzfa-apótól.

„Így aztán a hallgatóság lassacskán kezdte megérteni, hogy mennyi élet van az Erdőben: más is él ott rajtuk kívül, sőt ők az idegenek, a többi lény pedig otthon érezheti magát.” (Tolkien 2001: 162.)

Tolkien a természetet abszolút pozitív, de legalábbis semleges erőként írja le, ha a fák támadóan lépnek fel valamivel szemben, csakis azokkal ellenségesek, akiket magukra nézve veszélyesnek tekintenek:

„Toma szavai nyomán belelátott a fák szívébe és gondolataiba, melyek gyakran sötétek és különösek, mert a fák gyűlölnek minden élőlényt, amely szabadon jár-kel a földön, rágcsál, harap, ágakat tördel, fát aprít, tüzet rak: ezek mind pusztítók és bitorlók.” (Tolkien 2001: 162-163.)

 

Tökéletesen érthető a fák vad védekezése és bosszúszomja, ha figyelembe vesszük, hogy a hajdan szinte egész Középföldét beborító, egybefüggő erdőségből csak a Fangorn és az Öreg-erdő maradt hírmondónak.

„Az Erdőt nemhiába hívták Öregnek, mert csakugyan ősi volt, rég elfeledett, hatalmas erdőségek utolsó maradéka, s még éltek benne a fák apáinak apái, éppoly rendíthetetlenül, mint a dombok, és jól emlékeztek a hajdani időkre, amikor ők voltak az urak.” (Tolkien 2001: 163.)

 

A film második részében viszont már cseppet sem fogta vissza magát Peter Jackson, ami a változtatásokat illeti, például az entek szerepét is erősen más megvilágításba helyezte, ezzel elvéve az iparosodás kritikájának élét, ami egyébként fontos része a műnek.

Az entek azt a hatalmas természeti erőt jelképezik a regényben, amellyel nem tanácsos szembeszállni. Ez az erő azonban semmiképpen sem gonosz és félelmetes. A hobbitok, Trufa és Pippin, biztonságban érzik magukat Szilszakállal. Amikor találkoznak vele, az első meglepetés után már nem is félnek tőle, még akkor sem, amikor elmondja, hogy ha nem hallotta volna meg a hangjukat, biztosan orknak nézi és eltapossa őket.

„Pippin, bár még mindig csodálkozott, már nem félt. E szemek előtt valami különös izgalmat érzett, de félelmet nem.” (Tolkien 2001: 524.)

 

Bizonyára fontosnak tartotta ezt Tolkien, ha ennyire kihangsúlyozta, mert később is, amikor Szilszakáll a tanyájára viszi a hobbitokat, megint megemlíti:

„A hobbitokat gyöngéden, de biztosan megtartva a két karja hajlatában, Szilszakáll fölemelte először az egyik, majd a másik hatalmas lábát, s odament a párkány szegélyéhez. … Valahogy, bármilyen furcsa is, kényelemben és biztonságban érezték magukat,…” (Tolkien 2001: 527-528.)

 

Az enteket, vagyis fapásztorokat, Eru akaratával egyezően, Yavanna teremtette, hogy a menekülésre képtelen fákat, akiknek „hosszú a növekedésük, s egyetlen fejszecsapás végezhet velük; s hacsak gyümölccsel meg nem fizetnek érte, aligha gyászolják majd őket”, megvédjék Ilúvatar (és Aule) gyermekei: a tündék, emberek és törpök elől. (Tolkien 2001: 48.)

 

A filmmel ellentétben, ahol a hobbitok, potosabban Pippin trükkjének köszönhetően veszi észre Szilszakáll Saruman árulását, a könyvben az entek természetesen tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy mi történik a saját erdejükben. Hogy is lehetne ez másként?! A hobbitok hozta híreknek persze szerepe van az események elindításában, de ez csak sietteti az indulást, nem ez okozza, mert a fapásztorok előbb-utóbb mindenképpen leszámoltak volna Sarumannal. A rohaniaknak persze egyáltalán nem volt mindegy, hogy a segítség mondjuk egy héttel előbb, vagy később érkezik, hiszen a könyvben a Helm-szurdoki csatát is a fák döntik el. Ebből a filmben annyi maradt, hogy valami halvány utalásként ott áll az erdő a Helm-szurdok előtt, mikor a győzelem után Vasudvardba lovagolnak. 

 

Saruman életét végül megkímélik, s miután Gandalf ellenőrzi, hogy alig maradt már ereje, csupán a hangja, és eltöri a botját, Szilszakáll és az entek őrizetére bízzák Orthanc tornyában. A hatalmát vesztett mágus ekkor is azt a felfogást képviseli, ami a természet erőit rosszindulatúnak akarja láttatni, maga az ellenségének tekinti a természetet (mint minden más gonosz erő Középföldén), és a többi ellenségét is szembefordítaná vele: „Lehet, hogy megnyertél egy csatát, de a háborút még nem – s ezt is olyan segítséggel ,amelyre még egyszer nem számíthatsz. Az Erdő homályát legközelebb talán a magad kapuja előtt leled: szeszélyes és értelmetlen, az embert nem kedveli.” (Tolkien 2001: 650.)

 

Szauron legyőzése után, amikor mindenki hazafelé tart, elhaladnak Vasudvd mellett is, és megtudjuk, hogy Saruman kiszabadult, mert a jó öreg entnek megesett rajta a szive és nem látta értelmét, a hatalmát vesztett mágust bezárva tartani. „Én engedtem el.Már nem sok maradt belőle, kikecmergett, ami meg azt a féregteremtést illeti, az csak halvány árnyéka volt önmagának. … És én őriztem is, gondosan, amig már nem lehet senkinek kárára. És azt is tudod, hogy utálok bárki élőlényt ketrecben tartani, s még egy ilyet se zárok ketrecbe, ha nem nagyon muszáj. A kígyó, ha nincs méregfoga, hadd kússzon, ahová akar.” (Tolkien 2001: 1084.) Természetesen nem ekkor hallunk utoljára a mágusról.

 

A filmben ezzel szemben a Kígyónyelvű leszúrja Sarumant, közvetlenül az után,hogy kihallgatták és Gandalf eltörte a botját. Ugyan a könyvben is Gríma öli meg, csak éppen a történet legvégén, A Megye megtisztítása című fejezetben, amit a filmből úgy,ahogy van kihagytak.  A hobbitok nagy kerűlővel, Völgyzugoly felé térnek  haza, így Sarumannak van ideje megelőzni őket, és mire Frodóék a Megyébe érnek, feldúlva találják hőn szeretett, idilli kis hazájukat. Tolkien minden olyan dolgot, ami utálatos az iparosodott társadalmakban, megjelenít a megrontott Megyében. A fákat kiirtották, az útbanlévő otthonokat feltúrták, hogy bányát nyissanak a helyükön, a malmot a nagyobb termelés és az ezzel járó esetleges nagyobb haszon reményében nagyobbra építették és gépesítették, ráadásul ocsmány szennyező anyagokat eresztenek belőle a vízbe. Itt jön el a hobbitok igazi ideje,hogy megmutassák, mit is tanultak az utazásuk során, a Megye felszabadítására irányuló lázadás vezetésével, és a helyreállítás megszervezésével. Samu jeleníti meg ebben a részben a természet szeretetét, ő ülteti újra a fákat, és a Galadrieltől származó varázslatos termőföldet sem tartja meg magának, hanem az ültetéshez használja az egész Megyében, a maradékot pedig a szélbe szórja, hogy hogy eljuthasson mindenhova. 

 

Megfigyelhetjük, hogy a fáknak itt is fontos szerepe van, mint egyébként Tolkien egész mitológiájában, folyamatosan újra és újra felbukkannak a történetekben. Maguk a valák is két fát teremtenek, hogy azok világítsák be Valinort csodálatos fényükkel. Yavanna énekéből egy ezüst és egy arany fa, Telperion és Silpion,másnéven Laurelin szökken szárba. 

 

Ezek a fák adják a fényt, még haláluk után is, utolsó erejükkel és a két vala, Nienna és Yavanna gyógyítóképességénk felhasználásával Telperion egy utolsó virágot hoz, amiből a Holdat, Laurelin pedig egy gyümölcsöt, amiből a Napot készítik aztán a valók.

A fák a történetben nem csak a fényt, de vele az életet és a jóságot is jelképezik tulajdonképpen, hiszen a númenori Nimloth és Gondor Fehér Fája is akkor indul sorvadásnak, amikor a sötétség és a gonosz eluralkodik, de a jó győzelme után utódaik rendre kisarjadtak újra.

Ez végülis életfa motívumot is hordoz, de egyfajta körforgás szimbólum is, a természet megújulását jelképezi, és nem csak Telperion leszármazottaira vonatkozik. Szauron legyőzése után nem csak Aragorn, aki megleli a Fehér Fa csemetéjét, ültet fát, hanem Samu is a Megyében, méghozzá azt a mallorn magot, amit Galadrieltől kapott ajándékba Lothlórienben. 

 

Tolkien nem csak szerette a természetet, de sokat is tudott róla, legalábbis a műveiben számos dolog utal erre. A világunkban a tiszta ivóvizet a Földön növő erdőségek biztosítják, és ez a szoros kapcsolat az erdők és vizek közt többször is felbukkan a történetben. Ott van például a Fangorn erdő különleges vize, ami gyógyít, felfrissít és ráadásul meg is nőnek tőle a hobbitok. Egyfajta életvíz. Ez nagyon fontos motívum szerintem, mert nekünk is a tiszta ivóvíz jelenti az életet, és ebből, főleg mostanság, bizonyos helyeken elég kevés van. 

Az életet adó víz Lothlórienben is jelen van, ahol a fák nem hullajtják el a levelüket és nem is halnak meg, mindezt pedig Galadrielnek köszönhetik, aki a hatalom gyűrűi közül a víz gyűrűjét hordozza, ennek segítségével tartva fenn Lórien változatlanságát.

 

A természet a jó és a rossz viszonylatában is egyértelműen megjelenik, mert jól megfigyelhetően, minél inkább a jó oldalon áll egy nép, vagy inkább faj A Gyűrűk Urában, az életmódjában annál jobban kötődik a természethez, és ez fordítva is igaz, a gonosz lények egytől-egyig, mindig a természet kizsákmányolójaként jelennek meg.

Erkölcsi mondanivalóként Tolkien azt is elmondja Frodó Lothlórien beli gondolatai által, hogy a természetet nem csak azért kell és érdemes szeretni,mert nyújt nekünk valamit, hanem magáért a puszta létéért, a szépségéért: „Frodó rászánta magát, hogy utánamenjen,s a hágcsó mellett kezével érintette a fát: még soha ilyen hirtelen s ilyen élesen nem ébredt tudatára a fa bőrének, s a bőre alatt lüktető eleven életnek. Örömét lelte a fában és abban, hogy megérinti, nem erdészként, nem is ácsként: magának az eleven fának örült.” (Tolkien 2001: 402-403.)

 

Nem tudom, hogy a filmben miért kellett a történet környezetvédelmi, erkölcsi élét elvenni, hogy ez csak egy hollywoodi szeszély volt, vagy valami más motiválta esetleg. 

Manapság a fantasykben, szórakoztató irodalomban sem divat, még ilyen rejtett formában sem ezt a témát felhozni, pedig manapság talán még sokkal időszerűbb, aktuálisabb lenne természetvédelmi problémákat feszegetni, mint Tolkien professzor idején volt.