Versek

Ma eszembe jutott egy egyszavas vers. Mert hogy ilyen is van, nem is én találtam ki a műfajt - az eddig legjobbat Weöres Sándortól olvastam.

Ellencsend

Ellencsend

(Az "írta Weöres Sándor verse" így látszik {mert hogy hangzani írásban meglehetősen nehéz}:

Tojáséj

Tojáséj)

Ki-ki forgassa meg, ízlelgesse, rágja-rágja-rágicsálja őket tetszése szerint. Arra valók. ;o)

---

A vitához csak annyit szeretnék hozzászólni, hogy összességében nagyon is örülök annak, hogy ezek a gondolatok megjelentek a topicban, és annak is, hogy a topik szellemiségéhez méltón kulturáltan zajlott le az eszmecsere. Ha tényleg eredményes volt, akkor most többeknél helyre, de legalábbis a helyük felé rázódnak a dolgok.
A véleményem az, hogy mindenkinek megvan a maga stílusa, és abban tudja a legjobban kifejezni magát - vagy matematikai, filozófiai, stb. terminus technicus-okban, vagy az élőszóhoz közelebb álló beszélt nyelvben, vagy rímekben-ritmusokban. Ugyanakkor mindenki azokat a verseket kedveli jobban, amit meg is ért. Ami viszont bántó, az az, amikor az idegen kifejezések használata öncélúvá válik, és azokat akkor is előrángatjuk, amikor a magyar megfelelője ismert, kéznél van, és belefér a verset verssé tevő keretbe. Ha az összeomlás kollapszálódássá fajul, a bálványból eidolon lesz, stb., annak vagy komoly oka kell legyen, vagy nem más, mint póz. Az utóbbit jó lenne elkerülni. Ugyanakkor ha a fraktál és társai önmaguk eredeti, megújított, vagy átértelmezett jelentését használjuk és azt nem lehet kiváltani megfelelő tömör szóval, akkor annak ugyanolyan helye van a versben (és prózában), mint a közfénynek és a szürkealitásnak, hogy a szerelemről már ne is beszéljek. A kulcs alighanem a mérték, és annak megfelelő tartása. Amúgy is enyhén szólva borsózik a hátam, amikor például - és bocs, hogy éppen téged hozlak fel rossz példaként, de így legalább nem kell megmagyaráznom, hogy miről és kiről írok - Lamorak corpus-t emleget szövegkincs helyett (van rá jobb magyar szó is, de most 404), vagy extract-ot kivonat, vázlat helyett, stb. Nyilván a szakterületének szakkifejezései, terminus technicus-ai beégnek és nehéz őket levetni, de azért érdemes megpróbálni.
Egy másik felvetés az, hogy aki a szavakkal próbál bánni, annak a nyelvvel is tudni kell. Márpedig a magyar nyelv meg is érdemli, hogy megfelelően használjuk, mert igencsak hajlékony és erőteljes eszköz. Helyes használatával jobban lehet a szavakat a gondolatokhoz idomítani, mint például az angollal - állítom ezt úgy, hogy jó pár angol nyelvű könyvet olvastam már Pratchettől Kurt Vonneguton át Hemingwayig. Talán éppen ezért értékelem, ha valaki a megfelelő arányokat megtalálva kihasználja a nyelvünk lehetőségeit, és csak a szükséges mértékben használ idegen szavakat.

Végül egy kis, poénnak szánt röffenet (szösszenetnek gyengusz...), némi időszerű ellenpont (gyk: aktuális kontraszt) gyanánt:

Argo-nauta

Asszed ojan fene csúcs dolog írni egy verset?
Csak fogja a tollat az ember, mint aki jóu'van,
Aszt gyünnek a szók ahogyan kell, rímet a rímre
Így kupacol fel a trendi, hogyha tuggya a móggyát.
Még a ritmus is aggya magát, t'od, ahogy kell,
a dob meg a basszus se nyomja különbül a frankót.
Wazze, bejön nekem ez, na! Dik, hogy vágom a dógot,
Annyira ott vagyok, mondok, kész az okosság!

PS. Ez is akrosztichon volt. Csak semmi értelme. Mi a fene lehet az az acaímawa?