Ve alta táta, lantane ninna i menel luine,
ar erinqua voro meldonya né i hísie.
Imíca quante salpar maitasse nwalyane ni,
ar fírie ninquenen hare i urnar carni.
Yanna panyanen mányat er i veni lantaner,
ar antonyo rénanna i vára cemen luttane,
hare tienya i campilosse ifírie
ar hwestanyenen quelle mistave i laire,
yétean líme i laurea calin' Anar,
an lúmessen caltas rómanyannar,
inye, i telcontanen ilye enque Ardassen,
yúyo laitaina ar piutaina ilúvesse.

Helce nandessen mahtanen ara i súre,
lanninya né eressa mina aldalasse,
appoica ná inyen i morna lóme,
ar i táranar inyen ná ammore.
Nírinyar sirnen i limpe-coassen,
yanen lalan i sarcassen,
inya er i cemenna hanten,
ar ilya i melin qualtanen.
As-ninque ringwerya narwa loxinyanna
ar cárinyanna caitane i lasselanta,
ar sie vanyan, ve simpetar eressea,
yúyo laitaina ar piutaina ilúvesse.

I nacil menel panyane ninna telurya,
i rossenen luine né cárinya
ar sie roitanen Eru i ata-lende,
ar i apalúme i ná inya nóre.
Ter lúmer sernen ortosse oronto
ar cennen i murmea ondo-rácamo,
mal ara tellumar lenden lindala,
ar lalanen i mírearwa atan aina:
ar sin miquilis ar vandili lantaner
engwa hroanyanna yúyo, ya caitane
imíca falastani nirwar ar i malleo astosse,
yúyo laitaina ar piutaina ilúvesse.

Ar ananta lá coanya, limpenya, lá vessenya
ar i súre hlapu imbe telconyar:
haryuvan harma ar tancave esten,
sá lúmesse ilya nauva alya inyen.
Ar ai lá merin mate malta-salpello,
San enehtuvan i arcoar tennoio,
hroanyan liltear i lóci alasseave,
ar lassinnar lasselanto menesse,
nú enwina nasse-tussa, yanna
er raica eleno faica cala caltea:
erin Mirimor Vilyon, caitala, inye,
yúyo laitaina ar piutaina ilúvesse.

BALLADA A SENKI FIÁRÓL
Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség,
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s lehelletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.
Fagyos mezőkön birkóztam a széllel,
ruhám csupán egy fügefalevél,
mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,
mi sem sötétebb nékem, mint a dél.
A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,
ahogy a temetőkben nevetek,
enyém csak az, amit a sárba dobtam,
s mindent megöltem, amit szeretek.
Fehér derével lángveres hajamra
s halántékomra már az ősz feküdt,
s így megyek, fütyülve egymagamban,
megáldva és leköpve mindenütt.
A győztes ég fektette rám a sátrát,
a harmattól kék lett a homlokom
s így kergettem a Istent, aki hátrált,
s a jövendőt, amely az otthonom.
A hegytetőkön órákig pihentem,
s megbámultam az izzadt kőtörőt,
de a dómok mellett fütyülve mentem,
s kinevettem a cifra püspököt:
s ezért csak csók és korbács hullott árva
testemre, mely oly egyformán feküdt
csipkés párnák között és utcasárban,
megáldva és leköpve mindenütt.
S bár nincs hazám, borom, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül:
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egy nap nékem minden sikerül.
S ha meguntam, hogy aranytálból éljek,
a palotákat megint otthagyom,
hasamért kánkánt járnak már a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, François Villon, fekve,
megáldva és leköpve mindenütt.