: Élet és halál etikai vonatkozásai Tolkien világában

I. Bevezetés

Ha szövegről beszélünk, rögtön a legelső kérdés, hogy mit tekintünk szövegnek? Véleményem szerint minden szövegnek tekinthető, akár a legkisebb jel is, amivel bármit (érzelmet, állítást, indulatot, gondolatot, stb.) akarunk kifejezni. Hogyan lehet a halált és a szöveget összevonni egymással? Azt gondolom, hogy nem abszurd dolog, mivel Tolkien a szövegeiben elég sokat ír a halálról, még ha ez nem is tűnik fel első pillantásra. A tolkieni szövegeken belül mindenképp előjön a téma, és a halálnak komoly etikai vonatkozásai vannak, noha, mint említettem, ez konkrétan nincs kimondva, és mag az a szó, hogy „halál” illetve a „morál” alig, vagy nem is szerepel a szövegekben. Dolgozatomban alapvetően a Szilmarilok és a Gyűrűk Ura című regényeket vonom vizsgálat alá, hiszen ezeket szokták a tolkieni életmű törzsszövegeinek tekinteni. A vizsgálódás során figyelembe veszek bizonyos forrásszöveget is, ezeknek véleményem szerint az a funkciója, hogy az adott kérdéskör és téma egyetemességét jelzi. Ezalatt az egyetemesség alatt most nem a „katholikosz” szót értem, aminek a jelentése szintén ugyanez, de vallási tartalmak rakódtak rá, hanem inkább azt, hogy a maga a téma- élet és halál- korokon, évezredeken átívelő, és tartalmaz bizonyos minden emberre kiterjedő vonatkozásokat. Azt hiszem, nem kisebbítjük a Professzor érdemeit azzal, ha azt mondjuk: a halotti szövegek használatával csak erősíti az egyetemesség érzését. A halál akár mint kohéziós erő is megjelenhet a szövegekben.
Tézisem: mivel Tolkien a szó vallási értelmében katolikus volt, a halál kérdése centrális a számára, még akkor is, ha a Szilmarilokból és a Gyűrűk Urából elsősorban nem első pillantásra tűnik ez ki.
Ha a szöveg mélyére hatolunk, akkor viszont láthatjuk, hogy a halál és a múlandóság kérdése mintegy vörös fonalként húzódik végig mindkét regényen, de főleg a Gyűrűk Urán. Ha a két szöveget egybefüggőnek tekintjük, észrevehetjük, hogy az egész egy kört ír le tünde, illetve nolda szempontból: Valinortól Valinorig terjed időben, és a Gyűrűk Urában is megtalálható a hobbitok számára ez a motívum, csak náluk a Megyétől Megyéig terjedően. Mondhatnánk, hogy a Gyűrűk Ura egyfajta utaztató regény, de nem ezt emelném ki elsősorban, hanem azt, hogy a pusztulás képei materiálisan is megjelennek, abban az értelemben, hogy nemcsak az idő múlását és a természet változását tapasztalják a szereplők, hanem a háborúval járó sokszor förtelmes halál jelenlétét is.

Szükséges-e beszélni a halálról? Igen, mivel ez a kérdés minden élőt, minden létezőt érintő jelenség. A halálról való beszélgetés és gondolkodás nem feltétlenül azért szükséges, hogy jobban fel tudjunk készülni rá, hanem az élet miatt is. Az életünket másképp gondoljuk át, ha a halált és a múlandóság tényét nem hagyjuk figyelmen kívül. Sokkal értékesebbnek tűnik számunkra az, mai jó, de elveszthetünk.
Tolkiennél, mint mondottam, a halál és a múlandóság gondolata lépten. - nyomon jelen van, még akkor is, ha ez első pillantásra nem szembetűnő. Mind emberi, mind tünde részről fájdalommal tölti el a szereplőket, viszont azt gondolom, lelki nagyságuk és nemességük, tudásuk fokmérője, hogyan fogadják el.Bizonyítékul lehet erre hozni pl. Legolas szavait:

„ Nem! – mondtaLlegolas. – jaj nekünk, mindannyiunknak! És mindazoknak, akik a viléágot járjákl most, az idők múltán. Mert ez a dolgok rendje: rátalálni és elveszíteni, mint ahogy azok érzik, akiknek a csónakját a rohanó víz sodorja”

Tolkien mint tudjuk, katolikus volt, épp ezért az élet számára önérték, istentől eredeztethető.
Gondoljunk csak arra, hogy a Mózes könyvében a Teremtéskor a dolgok láttán azt mondja a szöveg: „És látá isten, hogy ez jó. ”- ezzel mintegy legitimálja az életet és a létezőket. A tolkieni szövegben is megvan ez a legitimáló funkció, mégpedig azáltal, hogy Iluvatar adta a lelkeket, és a Valák, tehát szent hatalmak adták a materiális világ anyagát és formáját. A bibliai szöveg ezzel szemben egy teremtőt feltételez, de a lényeg, hogy az életet a szent hatalom adja, mindkét szövegben megegyező. Ugyanakkor az életet nem mindenki fogadja el önérték gyanánt. – gondoljunk akár Rickertre, vagy Nietzschére. Az élet, mint érték sokszor van úgy, hogy lenullázódik, vagy épp zárójelbe kerül. Ez tükröződik akkor, amikor háború van. Most nem szeretnék sokáig időzni annál, hogy Tolkien megtapasztalta az első és a második világháborút is, ahol az emberi élet értéke a nullánál is kevesebb lett.
Ha az addigi szilárd értékek múlandónak, lenullázhatónak bizonyultak, természetes, hogy a halálról alkotott felfogás is megoszlik.
2.
A halálnak két fajta felfogása van: centrális és marginális. A halál, centrális felfogásban az élet végéről szemléli az életet, illetve erőteljesen fogalakozik az életen túli élettel. A marginális felfogás viszont az életet veszi előtérbe, a halál mintegy mellékes számára, legfeljebb – mint pl. Nietzschénél- úgy jelenik meg, hogy az autentikus halál az élet autentikusságát jelzi. Viszont nincs kizárva, hogy egy tünde vagy egy ember, pusztán élettartalma és származása miatt élhessen kötelességeinek eleget téve, vagy épp ellenkezőleg. Példának hoznám fel pl. Eöl vagy Maeglin esetét, vagy akár Feanor fiaiét is.

II. A regényekben megjelenő "fajok" viszonyulása a halálhoz

Itt felteszem a kérdést, hogy mi mutatja azt, hogy Tolkiennél a halálhoz való viszonyulás ölthet morális színezetet? Meglátásom szerint a következő: a halál van, amikor választás kérdése, és a halálhoz vezető út mutatja ezt. Gondolok itt pl. Númenor bukására, Finrod halálára, Gandalf önfeláldozására. Ha etikumról beszélünk, megkerülhetetlen, hogy a bűnről is beszéljünk. Talán furcsa dolognak tűnhet, hogy a halál büntetés, hiszen azt látjuk, és Tolkiennél is azt láthatjuk, hogy természetes jelenség. De vajon mindig így van ez? Vagy Szent Pállal fogalmazva: „A bűn zsoldja a halál ”?

1. „ A bűn zsoldja a halál”

A bűn fogalma Tolkiennél – saját és mitológiai alapú interpretációm alapján.
Mivel Tolkien mitológiát teremt, ezért azt gondolom, nem irreleváns, ha a hagyományos mítoszi szálakat vesszük előtérbe a bűn fogalmának definiálásokor. . Majdnem minden mitológiában előfordul a bűnnek az a fajta interpretációja, hogy az igazi bűn az istenek ellen való lázadás. Akár a halhatatlanság megszerzésére irányuljon ez, akár a tudáséra, mindenképp bűn, mert a teremtett fellázad a legfőbb tekintély, a teremtője ellene, és/vagy át akarja lépni a neki kiszabott határokat. Tolkiennél ez (is ) megtörténik, de ez az emberekre jellemző. Viszont, mint látjuk, a tündék is bűnt követnek el. Az ő lázadásuk viszont két dologra irányul: a tudással való visszaélés (Feanor birtoklási vágya miatt nem adja át a Szilmarilokat) illetve a bizalom elvesztése. Ezzel kvázi öngyilkosságot követnek el, mivel kikerülnek a „gyötrelmes világba”. Miért is öngyilkosság ez? Nincs többé védelem, nem élvezhetik többé a Valák tudását. Miért bűn? Mert elvesztették a Valákba való hitüket. A Bölcsesség könyve szerint az öngyilkosság azért a legnagyobb bűnök egyike, mert az azt jelzi, hogy aki elköveti, az elvesztette az Istenben, az isteni gondviselésben való hitét. Tolkiennél ezzel szemben a bűn vagy a tévedés belátása visz az öngyilkossághoz, így ennél a kérdésnél Tolkien szembeáll a Biblia szövegével, sokkal inkább közelebb áll az antik görög felfogáshoz. .
A tündék esetében ténylegesen igaz az idézet : "A bűn zsoldja a halál" (Pál apostol).
A noldák lázadása ás Mandos jóslata hogyan mutatja ezt? Miért fontos a Biblia szövege Tolkien szempontjából? Véleményem szerint azért, mert a bűn, amikor megjelenik, mutatja, hogy a történelem elkezdődik. Ugyanez vonatkozik a halálra: az első halál megjelenése az első bűn, az első gyilkosság megjelenése is, ami mint mondottam, indukálja a történelem elindulását, az időtlenség megszakadását, és a kilépést az időbe. Az idő ezzel szemben akkor tér vissza majd a régi medrébe, ha a Biblia szerint a bűnök eltöröltetnek, illetve, Tolkiennél, ha a Két Fa, ami az ártatlan boldogságot is jelképezi, meggyógyul, jelezvén, hogy helyreállt a régi rend, az idő körbeért. Azt gondolom, maga a Szilmarilok szövege, és a Szilmarilokhoz kapcsolódó Mandos második jóslatának szövege utal leginkább erre. Úgy vélem, Tolkiennél magát a történelmet foghatjuk fel úgy, mint szöveget. Ezt azzal indokolnám, hogy a történelemben, amikor történnek az események. Tehát vérontás és fájdalom van, arról maradnak feljegyzések, marad fenn írásos szöveg, főleg a tündéknél, viszont a boldog időket senki nem írja meg, hacsak nem paródia formájában, ha az internetes felhasználókat nézzük. De Tolkienhez visszatérve: elbeszélés csak akkor van, tehát a szöveg is akkor jelentkezik, ha történelemről, időről, tehát halálról van szó.
Fontosnak tartom kiemelni a tündék múlandósághoz való viszonyulását és azt, hogy tudják: a köröttük lévő világ nem örök, és nekik nem csak a maguk megmentése érdekében kell cselekedni, hanem azért a világért is, amit ők el fognak hagyni. Kitérnék még egyéb áldozatokra is a tündék részéről - pl. Finrodéra.
A tündék mindenképp elfogadják a múlandóságot, még akkor is, ha ez fájdalommal járt nekik. A múlandóságot itt arra értem, hogy ha eljön az idejük, nekik szükségképpen el kell hagyniok az általuk szeretett földet, és annak tudatában vannak, hogy ez nemsokára bekövetkezik. Kérdés, hogy ez miért tartalmazza a múlandóság érzetét? Azért, mert annak a tudatával jár együtt, hogy az itt töltendő idő véges, és a búcsú fájdalmával jár. . Ahol a legszembetűnőbb ez, Lórien földje. Lórien, ha azt tekintjük, egy kvázi-éden, szent föld, ha Mircea Eliade terminológiáját vesszük figyelembe. Eliade szerint a szent az a profántól mind térben, mind időben elhatárolt rész. Lórien megfelel mindkét kritériumnak. Másképp múlik az idő, és erőteljesen érezhető a szakralitás. Lórientől félnek, hiszen azt tartják, hogy élve nem kerülnek ki onnan azok, akik odamennek. Szintén Eliade nyomán, Lórien felfogható úgyis, mint egy beavatási hely, hiszen aki ide bekerül az ha élve is, de nem minden változás nélkül kerül ki innét.. Vagy az öröm, és a boldogság fényét tapasztalja meg, esetleg az ellenséggel békél meg (Gimli) vagy pedig a szándékai válnak előtte bizonyossá, és ez lelki meghasonlást idéz elő.(Boromoir)
Lórien tulajdonképp egy másvilág, másik világ, ahol a halál nincs, vagy alig van jelen. . A tündék esetében feltehető a kérdés, hogy a halhatatlanokat miért érinti a halál? Valinorban megjelenik-e, és ha igen, ez mit jelent? Utalnék itt Poussain híres képére, amin egy koponya látható, és alatta a felirat, mai magyarra fordítva kb. ennyit jelent: „Árkádiában voltam én is”. Ennek kétféle értelmezését szokták hozni: a halál egyetemes, és Árkádiában is jelen volt, illetve, akié volt a koponya, az egykor Árkádia lakója volt. Ennek a feliratnak a szövegét t akár Míriel vagy Finwe esetében is lehetne alkalmazni, hiszen a Boldog birodalomban az ő elmúlásukkal szembesülnek a halálla, de ami igazibb halál, az Finwéé, mert az ő halála abszolút természetellenes.
A halál, ha azt nézzük Valinorban is jelen volt: a két fa pusztulása, és az első gyilkosság, Finwe halála mutatatja ezt. Ha Eliade vonalán haladunk, akkor azt mondhatjuk, hogy ez jelzi azt, hogy minden pusztulásra vár- és Mandos második jóslata értelmében ez be is teljesedik. Viszont- hasonlóan a Völuspa- jóslathoz- a kozmikus csata után egy új világ bukkan fel, ami az eredeti harmóniát fogja tükrözni, sőt, még a minősége az eredetinél is jobb lesz.

„A Végzet istennője minden élőlény sorsát meghatározza, nem csupán az emberekét, hanem az istenekét és az óriásokét is. Azt mondhatnánk, Ygdrassilnál , a lét példaaértékű és egytemes végzete ölt testet,minden létező- a Világ,az Istenek, az élet, az emberek múlandóak, mégis képesek újraszületni egy úkj kozmikus ciklus kezdetén. – írja Eliade.

Amennyiben szövegnek tekintjük azt is, ami nincs ugyan lejegyezve, de akár szájhagyomány útján, akár ebből fakadóan az egyetemes tudatban megmaradt, akkor a tolkieni szövegek, az Edda és Eliade összefoglalásául azt mondhatnánk, hogy egy eszkatologilus küzedelemben minden elpusztul, de ez mégsem a vég, hiszen egy új föld emelkedik föl, ami megtisztul minden szenvedéstől. Ehhez a gondolatkörhöz kapcsolnám Andreth és Finrod vitáját, ahol az egyik központi kérdés, hogy ez hogyan történhetik meg? Finrod a maga szemszögéből azt a tézist vetíti elénk, aminek lényege később(?) (nem véletlen a kérdőjel, hiszen ha Tolkien nem megalkotója, hanem a leírója a történetnek, akkor tényleg később, ha viszont megalkotója, akkor az ő korában is elterjedt filozófiai nézet jelenik meg ebben a párbeszédben. A gondolat pedig a következő: „Isten belép a történelembe”). Hogy ez hogyan történik majd meg, Finrod arra nem tud választ adni, de egy megváltót feltételez. Ezt a megváltót természetesen azonosíthatjuk Jézussal, hisz ő az, aki a világ megbomlott egyensúlyát helyreállítja. Ugyan a Bibliában nincs arról szó, hogy a világ atomjai is megtisztulnak Melkor vagy Lucifer hatásától, arról azonban van, hogy a lelkek újra testet öltenek, és a kiválasztottak, bármikor születtek, és bárhova is tartozzanak, az Isten színe előtt lesznek. A Finrod és Andreth vitájában világosan kezd tükröződni az, ami később Númenor vesztét okozza: az emberek féltékenyek a tündék halhatatlanságára, és ezt még Andreth esetében a viszonozhatalan szerelmemmel és az ebből fakadó kétségbeeséssel magyarázható, addig a többi embernél pusztán az irigységből és a félelemből, na és természetesen a tudatlanságból ered. Ebben a vitában is megmutatkozik, hogy az emberek már ekkor kezdik összekeverni Melkort Iluvatrarral, aminek később nagyon keserves árát fizetik majd. Ez azért is érdekes, hiszen, ha mint említettem, a szájhagyományt is szövegnek tekintjük, akkor itt nemcsak az erkölcsök, hanem ezt megelőzően és ezt indukálóan a szöveg teljes romlásáról, majd elferdüléséről van szó.
Viszont nem csak a halál lehet büntetés, hanem a halhatatlanság is. Gondolok itt a Holtak seregére, és a Gyűrűlidércekre. Különösnek tartom, hogy Isildurnak, egy embernek, volt arra hatalma, hogy élőket kárhozatra ítéljen, abban az értelemben, hogy azok ne nyughassanak, míg esküjüket be nem teljesítik. Mindenestre, az Holtakkal való szembesülés a Szövetség minden, a Holtak Ösvényén átmenő tagjára, és azok kísérőre nézvést is próbatétel. Ha Eliade vonalán maradunk, akkor egy klasszikus alvilágjárásról van szó, egyfajta beavatással. A szereplők többszörösen is szembesülnek saját félelmeikkel, sőt, adott esetben vágyaikkal is. A tündéket paradox módon nem érinti a holtak szelleme, maga a jelenség sem. Viszont Aragorn és a többi élő, halandó számára kétséges az út kimenetele. A holtakat csak is a kiválasztott irányíthatja, ő képes az erejüket használni, de vajon engedelmeskednek -e-neki? Nem pusztán az Andúril jelenléte, hanem magának Aragornnak az ereje is parancsoló hatású, nemcsak a Holtakra, hanem az élőkre nézvést is.
Rengeteg példát lehetne hozni az alvilágjárással együtt járó beavatási szertartásokra, irodalmi példákra, szövegekre, de most ezt nem teszem meg. Folytatva Aragornékkal kapcsolatos gondolatkörömet, úgy vélem, hogy Gimli az, akinek a legnagyobb próbatételt kell kiállnia, hiszen le kell győznie egyfelől saját félelemét, őnekik, aki saját elmondása szerint a félelmet ismeri, de az öröm és a szépség veszélyét nem. Ráadásul, ha úgy nézzük, Gimlinek a hegy gyomra természetes közege is, viszont az úton megjelenik egy nagy csábítás: az arany, amihez nem szbad hozzányúlni. Ha áttételesen is, de emlékezette Pszyché történetére: az alvilágban bizonyos dolgokat nem szabad megérintenie. Mivel erre Gimli képes, épp ezért teljesedik be Galadriel jóslata: pont azért, mert nem mohó, fog az arany mindig kezéhez tapadni.
A Nazgulok halhatatlanságáról másutt lesz szó, most csak annyit mondanék elöljáróban, hogy az ő halhatatlanságuk is gyötrelem, és bűn következménye.
A halál és a múlandóság gondolat már a Valák muzsikájában is benne volt, (Nienna) tehát kezdettől fogva jelen van, és Mandosnak is megvan a maga funkciója a kezdetektől fogva. Nienna és a gyász: Ereskigal- Rákos és Weöres fordításában. Nienna a mitológiák alvilág- királynőjének felel meg, és a folytonos gyász képét én a Gilgames eposzban fedeztem föl, ahol Ereskigal, a Halottak Úrnője a következőképp beszél:

„Sírván sírok, sírván sírok, -sírok az emberfiáért
Siratom az erős férfit, akit sorsa idefordít
A asszonya puha öléből feje kemény kőre koppan.
Siratom a gyönge asszonyt, akit sorsa idefordít
S embere karjából a dereka a sárba loccsan.
Síratom a pici gyermek abbahagyott nevetését
Idelenn, a sötét szobán nincs több oka nevetésre.”


Weöres Sándor interpretációjában ugyanez a rész a következőképp hangziki:

„Siratni jöttem az ifjakat, kik szerelmük előrr elpusztultak,
siratni jöttem a lányokat, kik hasztalan vártak, elhervedtak,
siartni jöttem a férfiakat, kik asszonyuk mellől földre- rogytak
Siratni jöttem az asszonyokat, kik emeberükről leszakadtak,
Siratni jöttem a nyíl halottaizt, kiontott vérükeb roskadókat
Siratni jöttem az aggokat, kik házuk népe köuzt elszáradtak,
Idejük előtt elpusztuló picinyeket siartni jöttem.

A két szövegrészlet közt lényeges különbség, hogy a Gilgames eposzban ezt Ereskigal mondja, Weöresnél pedig Istar, a szerelem istennője. Azért kötném mégis inkább Ereskigalhoz Niennát, mivel Ereskigal inkább egyetenes érvényű gyászt közöl hozzánk, kiterjedtebb a részvéte. Lehet, hogy roszul értelmezem, de számomra Weöresnél Istar mintegy lokalizálja a megsiaratandókat, abban az értelemben, hogy főként azokat siarja, kik rossz vagy idő előtti halállal haltak meg. Megkérdezhetjük, hogy mi a funkciója ennek a szövegnek a Szilmarilokkal kapcsolatban? Azt gondolom, hogy a gyász egyetemes kivetülése, aminek megtestesítője Ereskigal, illetve Nienna. Viszont még egy szöveghez, egy hagyományhoz kötném Niennát: Perszephoné történetéhez, abból a szempontból, hogy ő sem hagyja el azokat akik az alvilágban útjuk során hozzáfordulnak, éppúgy, mint ahogy Nienna vigasztalja őket. Amennyiben a Valák muzsikáját szövegnek fogjuk fel, úgy láthatjuk, hogy Nienna már a teremtés kezdetekor ott van, és a gyász hangjai, az efölötti bánat jelei már elve benn vannak a teremtésben. Ha a Professzor a szöveg megalkotója, akkor mintegy ezzel legitimálja a folyton jelenlévő gyászt és bánatot a szövegben, mintegy az övénél jóval ősibb és eredendőbb szöveggel.
Most áttérnék a biblia eredetű idézetre. Mi mutatja Tolkiennél azt, hogy a bűn zsoldja a halál, ha ez az embereknél természetes? Mandos jóslata a tündék elpusztíthatóságára vonatkozik. . Persze ez nem minden tündére vonatkozik, hanem csakis és kizárólag azokra a noldákra, akik elhagyták Valinort. Illetve ez nem teljesen pontos, mivel Finwe halálakor szemükre vetik, hogy ez elkerülhető lett volna, ha nem ragaszkodik Feanor túlságosan a Szilmarilokhoz. A bűn itt nemcsak az istenek elleni lázadás, hanem a túlzott birtoklási vágy is.
Viszont az ezért nyakukba zúduló büntetés mellett, ha azt nézzük, a noldák keményen vezekelnek is, maguktól hoznak nagy áldozatokat. Ez van, amikor a hősök jelleméből fakad, és van amikor a szereplő tudatosan áll ellen valaminek. Gondolok itt Galadrielre és Finrodra. Őróla később szólnék részletesen. Galadriel korokon át bűnhődik, részint saját akaratból, saját választásának következtében (nem tér vissza, amikor hívják, különböző indokok) részint pedig akaratán kívül, hiszen majdnem mindenkit elveszít, nem is akármilyen körülmények között, akit szeret.
A tündék viszont tudnak valamit, amit az emberek nem, vagy csak nagyon ritkán: nekik nemcsak a saját érdeküket kell nézni, hanem a másokét is, és az ő feladatuk az őket körülvevő világ megtartása, és a tudás áthagyományozása. Ez azért paradoxon, mert szemben az emberekkel, a tündék örökéletűek. Ezzel szemben a múlandó emberek, mint azt Gondor hanyatlásánál és Númenor bukásánál láthatjuk majd, nem ezt csinálják, hanem önzőn a saját életük meghosszabítására törekszenek, mindegy, milyen áron. Vajon mi motiválja őket? Természetesen a haláltól való félelem. És az, hoyg félnek a haláltól, jelzi, hogy a Gonosz a közelükbe férkőzött, hiszen mint Aragorn példája is mutatja, a númenori emberek eredetileg fel-és elismerték a halál jótéteményét, és elfogadták, sőt, hálával fogadták Iluvatar ajándékát, és tudtak is vele élni. Érezték a mértéket, érezték, meddig minőségi élet egy élet. És ami nyagoyn fontos, ezzel azt bizonyították be, hogy nemcsak a halál ajándék, hanem az élet is . Mivel tudtak viszonyulni a halálhoz,m ezért az élethez is tudtak viszonyulni. Viszont Szauron mesterkedése pont ennek megtörésére irányult: a halálhoz való természetes viszonyulás elvesztésével elveszették Iluvatarhoz fűződő tiszteletüket, szeretetüket is.
Szintén a Gilgamesből idéznék:

„Félek, mivel balsorsát láttam, rettegek a halál szelétől
menekülnék, elfutnék előle, de érzem, mindenütt utolér”

A haláltól való rettegés indítja el Gilgamest arra, hogy megkeresse a halhatatlanság füvét, és a númenoriakat is sötét praktikáikra. Gilgames, csakúgy, mint a númenori emberek, nem látják át, hogy a halál az ember részére kiszabott valami, és hogy minden létező valamilyen szinten részesedik belőle. Tolkiennél még a tündék is, hiszen ha ők elméletileg nem is halnak meg, de látják az őket körülvevő világ pusztulását. Különös, hogy a két nép azt szeretné, ami a másiknak jutott. Mi jellemző az emberre a halálhoz való viszonyulásában?
. Alapvetően a féelem és a szégyen, nagyon ritkán a nyugalmas várakozás, és a tudatos felkészülés. Vajona númenoriaknál nem a félelem és a szégyen vezetett-e a dacos lázadáshoz, a tündék kiutálásához? Amivel mellesleg rengeteget vesztettek, hiszen a tündék mindenkor a tudás, méghozzá a legősibb tudás hordozói. Nekik köszönhetik az emberek azt, hogy egyáltalán van kultúrájuk. A tündékkel való kapcsolat megszakítása is egyértelmű jele Númenor romlottságának. A tündék nem bánnák az elmúlást, ők azt fájlalják, hogy el kell hagyniok az őket körülvevő világot, valamint azt, hogy ez a világ folyamatosan változik, és pusztul.
Az emberek részéről is a bűn zsoldja a halál. Ezzel most önmagamnak mondok ellent, de ezt azzal oldanám fel, hogy halál és halál közt is lehet különbséget tenni. A númenoriak kataklizmával járó halála tényleg a bűnükből fakad:
Númenor bukásának véleményem szerint az elmondottakon túl a következő okozta: a númenoriak mintegy hübriszt követnek el, amikor át akarják lépni a nekik kiszabott kereteket, és ennek érdekében emberáldozatokat mutatnak be. Ez többszörösen is bűn, mivel egyfelől nem Iluvatart fogadják el a teremtő Istennek, és ezzel alapvető morális szabályt hágnak át., mint említettem, mintegy semmisnek tekintik az ősi szövegeket. Nemcsak lázadnak, hanem a teremtést meg is szentségtelenítik az emberáldozattal. Miért pont emberáldozat? Tehetnénk fel a kérdést. Azért, mert az emberi élet a legértékesebb . Eliade szerint mindenütt, ahol emberáldozatot mutattak be, azért történt, mivel azt ajánlották fel az istennek, ami a legértékesebb az életek közül: az emberi élet. Viszont Tolkiennél ez nem szent áldozat, mivel az erre kijelöltek közösségen kívülinek, bűnösnek voltak tekintendők. Vesztüket az okozta, hogy elfogadták a tündék hitét és tudását, és továbbra is hittek a valákban, átlátták az emberi élettel kapcsolatosan Iluvatar szándékát. Cáfolnám a valák kegyetlenségét, hiszen indokolják is, pont az emberek iránti szeretetből, hogy miért is nem léphetnek át Valinor földjére, hiszen az ottani szent tér kisugárzása olyan erős, hogy azt a mérvű szakralitást az emberek nem bírnák el. Ez a gondolat nemcsak Tolkiennél, hanem nagyon sok mitológiában és a Bibliában is megjelenik, gondoljunk akár Szemelé mítoszára, vagy arra, hogy az Ószövetségben Isten nem mutatkozik meg színről színre, mivel ez csak a halál és a feltámadás után következhet be.
Tudjuk, hogy Tolkien Númenor bukásának történetét Atlantisz pusztulásának legendájára alapozta, ami Platón Timaioszában található meg:
„Akkor még be lehetet járni az ottani tengert, mert az előtt a szoros előtt, melyet Ti Héraklész oszlopainak neveztek, volt egy sziget, mely nagyobb volt, mint Libüa és Ázsia együttvéve. Innen az akkori utazók átkelhettek a többi szigetre, e szigetekről pedig az egész szemben lévő szárazföldre, mely amaz igazi tenger körül terül el. Mert mindez, ami az említett szoroson belül van, keskeny bejáratú öbölnek tűnik fel, azt ellenben tényleg tengernek lehet nevezni, mint az őt körülvevő földet is teljes joggal igazi szárazföldnek. Atlantisz szigetén tehát egy nagy és csodálatra méltó királyi hatalom keletkezett, mely nemcsak az egész szigeten, hanem soka más szigeten , sőt ama szárazföld egyes részein is uralkodott. Ezenkívül az erre befelé eső földek közül Libüán is uralkodott egész Egyiptomig, s Európán is Türrhéniáig. Nos, ez az egész egyes kézbe tömörült hatalom egy rohammal próbálta leigázni a ti és mi földünket, s mindent, ami a szoroson belül fekszik. Tehát, Szolón, ekkor tárult fel városotok hatalma minden ember előtt hősiességében és erejében, mert felülmúlva mindenkit lelki-és haderőben, először a görögök élén, majd a többiek elpártolása folytán kényszerűségből magára maradva, végveszélybe jutott, de legyőzve támadóit, diadalmi jelvényt állított fel , s azokat, akik még nem voltak leigázva, megóvta a rabszolgaságtól, bennünket, többieket pedig, akik csak Héraklész oszlopain belül laktunk, önzetlenül felszabadított mindnyájunkat. Idővel azonban rendkívüli földrengések és özönvizek támadtak, s eljött egy súlyos nap és éjjel, amikor a ti egész haderőtöket is egyszerre elnyelte a föld, és Atlantisz szigete is a tengerbe merülve eltűnt. Ezért nem hajózható és kutatható át az ottani tenger még ma sem, mert akadályoz a nagyon sekélyes iszap, melyet a süllyedő sziget halmozott fel.

Láthatjuk tehát, hogy Tolkien Númenor-képe erőteljesen hasonlít Platon Atlantsiz- képéhez, és tudjuk, hogy a tündék Númenor szigetét Atalanténak nevezték. Eltérés a két szöveg közt, a görög és a tolkieni környezete leszámítva, hogy míg Platonnál nincs szó isteni büntetésről, vagy legalábbis nincs kimondva, addig Tolkiennél egyértelműen az. Össze lehet vetni a többi özönvíz- történettel: minden özönvíznek marad egy vagy két kiválasztott túlélője, itt azonban nincs túlélő. Tolkiennél még lenne, Tar- Míriel, de ő késő érkezik a Meneltarmára.

A fejezet zárásaképp kitérnék pár mondat erejéig az orkokra. Ezt azért tartom különösen fontosnak, mert az előbb az élet értékéről beszéltem, és ha valakik számátra abszolút nem érték az élet, az orkok azok. Kérdés, hogy egyáltalán tisztában vannak-e azzal, hogy vannak értékek, és nekik vannak-e értékeik, vagy csak pusztőán az ösztöneik vezéárlik őket? Véleményem szerint az utóbbi, bár ennek ellentmond az, hogy Aragorn szerint az orkok egy elesett kapitányukértr bármeddig képesek üldözni az ellenfeleiket.