A Bombadil Toma kalandjai című verseskötet eredetileg 1962-ben, legutóbbi formájában 1990-ben jelent meg,
ezúttal Christopher R. Tolkien gondozásában (akinek itt Richard Williamson is segítségére volt.)
A kötet tizenöt (címük mellett még sorszámmal is ellátott)
verset tartalmaz; ezek egy kivétellel rövid elbeszélő költemények. Közülük három már régebben ismert magyarul is, mivel a költő beillesztette őket A Gyűrűk Urá ba: A Holdbeli Ember túl soká fennmaradt (5.), A kő-troll (7.) és az Olifánt (10.) címűek.
A kötet címadó verse az 1. sorszámot viseli: ez s még az
utána következő 2. számú költemény ( Bombadil csónakba száll ) foglalkozik ezzel az oly rejtelmes alakkal, a tolkieni "mesterséges mitológia" talán legnehezebben meghatározható hősével.
Mit is tudunk Bombadilról? Annyit, amennyi kiderül A
Gyűrűk Ura főként I. 6-8. és részben még II. 2. (sőt, egészen utalásszerűen VI. 7.) fejezeteiből, s még ebből a két versből. A A szilmarilok elbeszélései
sehol nem említik a nevét, holott a fentebb megjelölt helyek egységesen állítják, hogy igen-igen régi lényről, egyenesen Középfölde legrégibb lakójáról
van szó.
A két vershez a kötet szerkesztői előszava a következő
kommentárt fűzi: " Az 1. és 2. opusok természetesen Bakföldről valók. Sokkal több tudást mutatnak erről a vidékről és a Völgyről, a Fűztekeres erdős völgyéről, mint amennyivel bármely, a Tönköstől nyugatra élő hobbit valószínű, hogy rendelkezhetett. Azt is mutatják, hogy a bakföldiek ismerték Bombadilt, bár nem kétséges, éppoly kevés fogalmuk volt a hatalmáról, mint a Megye-népnek
Gandalféról: mindkettőt jóindulatú személynek tekintették, meglehet, titokzatosnak és kiszámíthatatlannak, de semmiképp sem komikusnak. Az 1-es a régebbi darab, és a Bombadilra vonatkozó legendák különböző hobbit-verzióiból épült fel. A 2-es hasonló hagyományokat használ, bár Toma gúnyolódása itt
barátai fölötti tréfálkozásba csap át, akik ezt élvezettel fogadják (sápadtan a félelemtől);de ezt valószínűleg sokkal később alkották, s Frodónak, valamint társainak a Bombadil házánál tett látogatása után. "
Ez az előszó első sorától az utolsóig ragaszkodik a Tolkien
által megadott filológiai fikcióhoz: a versek a Nyugatvégi Piros Könyv részletei, s így filológiai kutatás tárgyai. Ám ha az e kutatásról szóló beszámolókat nem akarjuk teljesen ötletszerűnek minősíteni, úgy az idézet utolsó gondolata a Tolkien-kutatók számára talán azt jelentheti: a Bombadil
Toma kalandjai című vers még A Gyűrűk Urá t megelőzően keletkezett (tehát 1939 előtt), a Bombadil csónakba száll viszont jóval későbbi, s már feltételezi a regény ismeretét.
Ezt valószínűnek mondhatnánk akkor is, ha az előszó nem
utalna rá. A két vers közül az utóbbi egész sereg motívumot használ fel a Középfölde-mitológiából: hobbitokról (köztük név szerint Zsizsik gazdáról), orkokról, tündékről és a Király visszatéréséről olvashatunk. A Bombadil Toma
kalandjai mindezekről mit sem tud. Olyannyira nem, hogy ha nem ismernénk jól valamennyi szereplőjét (Toma egy futólag idézett meséje alapján még a borzokat is!) A Gyűrűk Urá ból, nem is lenne szükségszerű arra
gondolnunk, hogy Toma erdeje is Középföldén található.
S még így is erős lehet a gyanúnk, hogy eredetileg valóban
nem volt odavalósi: az Öregerdő önálló kis mesevilág lehetett, s alkalmasint később jött csak az ötlet, hogy mindenestül "odailleszthető" Középfölde térképére; még akkor sem olyan gonddal építve bele az összképbe, mint más
szereplőket. Ezt látszik alátámasztani Tolkiennek az a Naomi Mitchisonhoz írott levele is, melynek idevágó részletét Wolfgang G. Wettach idézi az Interneten elérhető Tolkien-enciklopédiában ( The Encyclopedia of Middle-earth. s.v. Tom Bombadil ): " És még egy mitikus korban is kell, hogy legyen néhány talány, ahogyan mindig van. Bombadil Toma az egyik (szándékosan.) "
Ez magyarázza, hogy A szilmarilok elbeszélései
(melyek, noha csak Tolkien halála után láttak napvilágot, jóval korábban felvázolt történetek, mint akár A Gyűrűk Ura , akár a Bombadil Toma vándorlásai ) sehol nem ejtenek szót Tomáról.
Hogy maga A Gyűrűk Ura is adós marad a személyére
vonatkozó magyarázattal, az még csak érthető lenne. Ez utóbbi műben sok mitikus vonatkozás csak félig-meddig válik érthetővé az olvasó számára (éppen ez a tudatos megfontolással alkalmazott misztika a regény ritka művészi hatásának egyik fő eszköze); Gandalfról ugyanúgy nem tudjuk meg itt, kicsoda voltaképpen, hiszen az a közvetve, Faramirtól idézve elhangzó vallomása, hogy ifjúkorában
Nyugathonban élt és Olórinnak hívták, csupán a Valaquenta ismeretében válik értelmes információvá. Mégis: éppen ez a vallomás bizonyítja, hogy Tolkien már A Gyűrűk Ura írásakor elég részletesen megtervezte, kidolgozta azt a hatalmas háttérmitológiát és többezer éves háttértörténelmet,
melyekre a regényben csak szándékoltan homályos utalások találhatóak.
De az már mindenképpen feltűnő, hogy A szilmarilok ,
mely voltaképpen afféle kézikönyvnek készült A Gyűrűk Ura hátteréhez, s amelyből Sauron előéletét ugyanúgy megismerhetjük, mint Galadrielét, Elrondét vagy Círdanét, Bombadilról hallgat. E hallgatás persze a fikció szintjén megmagyarázható: A Gyűrűk Ura II. 2. szerint Elrond maga ismeri el, hogy "megfeledkezett" Bombadilról; így hát nyilván imladrisi könyvtára sem tartalmazott információkat Tomáról. Márpedig A szilmarilok a fikció szerint azonos a Zsákos Bilbó által Imladrisban készített kivonatokkal, melyeket függelékül beillesztett a Nyugatvégi Piros Könyvbe .
Dehát miért hagyta Tolkien, hogy Elrond elfeledkezzék
Bombadilról? Mintha az író maga sem lett volna egészen bizonyos abban, hogy az immár logikusan (minden valóságos mítoszvilágnál logikusabban!) elrendezett, áttekinthetővé tett ardai világban milyen szerep juthat az Öregerdő gazdájának.
Nekünk azonban már nincs más lehetőségünk, mint hogy a meglévő kevés adat alapján A szilmarilok kijelölte keretben próbáljuk meg hősünket elhelyezni.
" Toma előbb itt volt, mint a folyó és a fák; Toma
emlékszik az első esőcseppre és az első makkra. Előbb taposott ösvényeket, mint a Nagyok népe, és látta, mikor megérkeztek a Kicsik. Előbb itt volt, mint a királyok, a sírdombok és a buckamanók. A tündék még nem költöztek el nyugatra, és a Tenger még nem zúdult fel, amikor Toma már itt volt. Ő még látta a csillagok alatt a régi sötétséget, amelyben nem volt félelem - amikor odaátról még nem jelent meg a Sötét Úr. " ( A Gyűrűk Ura I. 7. Réz Ádám fordítása)
Ez a vallomás nem kevesebbet állít, mint hogy Toma nem csupán az embereket és hobbitokat előzte meg Középföldén, hanem a növényeket is. Ezeket pedig a Quenta Silmarillion első fejezete szerint Yavanna abban az időben teremtette, mikor még a valák is Középföldén éltek, a tündék még fel sem ébredtek, s mint Toma utal is rá, a Sötét Úr (Morgoth) átmenetileg "odaát", vagyis a "kinti sötétségben" lapult, rettegve Tulkas haragjától.
Bombadil tehát valóban legkezdettől jelen volt Középföldén. Ezt hangsúlyozza a fenti idézet alapján Paul H. Kocher is Master of Middle-earth című monográfiájában. (London, 1979.) Már ebből is világosan következik, hogy nem emberi lény, noha külsőleg az emberekre hasonlít leginkább. Nem is tünde - ezt nemcsak komikus külseje, tiritarka öltözéke mutatja (mely annyira ellentétes a tündék ízlésével és megjelenésével), hanem főként az a tény, hogy a tündék maguk is elismerik önmaguknál régibbnek.
" De Bombadilról megfeledkeztem, ha ugyan ő még mindig az,
aki annakidején járta az erdőt és a dombokat, s aki már akkor vénséges vén volt. Abban az időben nem ez volt a neve. Mi Iarwain Ben-adarnak hívtuk, a legvénebb apátlannak. De más népek azóta más nevet adtak neki: a törpök Fornnak
hívják, az északi emberek Oroldnak, mások másnak. " - vallja Elrond. (u.o. II. 2. Göncz Árpád fordítása.) Nem egyértelmű persze, mi értendő itt "annakidején" alatt: Elrond hosszú életének melyik szakasza. De mert ő még az első kor végén született és nőtt fel, feltételezhetjük, hogy Toma "már akkor" volt vénséges vén. Az a tény, hogy a tündék "legvénebbnek" nevezik, önmagáért beszél.
Mindezek alapján kénytelenek vagyunk azt gondolni, hogy
Bombadil a maiák egyike. Alighanem Yavanna szolgái közé tartozott, s ő bízta rá Középfölde erdőinek gondozását.
Yavanna maiáiról (mint általában a maiákról) A szilmarilok keveset közöl. Valamivel többet tudunk meg Az elveszett mesék könyvé ből, mely gyakorlatilag jóval korábban keletkezett A szilmarilok nál (még a
tízes években), elméletileg viszont jóval csekélyebb hitelű forrás, hiszen nem Imladris eredeti kézirataiból készült kivonat, csupán egy Tol Eresseára vetődött ember, Eriol szóbeli beszámolóján alapul. Ebből következik, hogy
számos ponton ellentmondásba kerül A szilmarilok kal, ám jobb híján mégis erre kell támaszkodnunk. Itt azonban Tolkien még nem használta a maia gyűjtőnevet:
az alacsonyabb rangú testet öltött ainuk egész sor különböző csoportját sorolta fel a valák kísérőiként.
" De Auléval a nagy Palúrien úrhölgy tartott, kinek
gyönyörei a föld gyümölcsei voltak, s minden gazdagság, mely okból is őt az eldák úgy nevezték, Yavanna. Köröttük jókora csapat szállt, mind a fák és bokrok szellemei, ligeteké, hegyrézsűk vadonaié, meg kik hajnalt énekelnek, meg a szálas-fejes gabona felett szállnak zengőn, alkonyatkor. Ezek a nermik és a tavák, a nandinok és az orosszik, megannyi tündér, kobold, locskamanócska, törpe, szellemsuhanc, lengelány. " ( Az elveszett mesék könyve III. Tandori Dezső fordítása.) A nermik, tavák, nandinok és orosszik nyilván mind maiák, ám az sajnos innen sem derül ki, hogy közülük melyik a tündér-, melyik a kobold- vagy törpeszerű, melyiknek funkciója a fák, melyiké a bokrok, a vadonok, a gabona..., vagyis hogy Bombadil besorolható-e valamelyik kategóriába, s melyikbe. Az emberinél kicsivel alacsonyabb termete alapján
éppen lehetne törpének minősíteni őt is, tréfás (sőt, ahogy a 2. számú vers mutatja, időnként erősen kötekedő) természetét koboldszerűnek mondhatjuk, s a
fák, bokrok, vadonok igazán az ő hatáskörébe tartoznak.
Maia voltára utal nemcsak az, hogy ősöreg volta ellenére alig negyven-ötven esztendősnek mutatkozik, hanem előbb említett, groteszk külseje is. A maiák valamilyen okból gyakran előszeretettel mutatkoztak ilyen külsővel.
Erre Gandalf és társai, az istar ok is például szolgálhatnak. De maiára (éspedig a leghatalmasabbak egyikére!) vall az a hihetetlen hatalom is, mely
olyannyira egyedülálló Középföldén, hogy még Gandalfét is felülmúlja. Ne feledjük: ő A Gyűrűk Ura egyetlen olyan szereplője, aki habozás nélkül fel meri húzni az Egy Gyűrűt (amitől Gandalf visszariadt). Igaz, ő bátran
teheti, hiszen "immunis" a Gyűrű gonosz hatalmára: nem válik tőle láthatatlanná, viszont ha más húzza fel a gyűrűt, ő azt is tökéletesen látja; s miután az ujján volt, nevetve labdázik a kinccsel, s ugyanolyan könnyű szívvel
adja vissza Frodónak, mint ahogy elkérte tőle.
Az is kérdés viszont: ha Toma maia, akkor kicsoda a felesége, Aranymag? Az 1. számú versben és A Gyűrűk Urá ban egyaránt gyakran elhangzó "Folyó-asszony lánya" kifejezés nem sokat mond: mert ki is az a Folyó-asszony?
Az biztos, hogy Aranymag is férjéhez hasonlóan hosszú életű: A Gyűrűk Ura I. 7. fejezetében idézett verses visszaemlékezés szerint Toma " régen "
lelte meg Aranymagot az öbölben: ám az ennek ellenére még Frodóék látogatásakor is gyönyörű fiatalasszonynak látszik. Bizonyos azonban, hogy nem tünde (azok nem élhetnek a víz alatt, márpedig Aranymag ott élt házassága előtt!), így őt szintén maiának kell tekintenünk.
A szilmarilok alapján akár arra is gyanakodhatnánk,
hogy a Folyó-asszony Uinennel azonos, " ...akinek hajszálai behálóznak minden vizet az ég alatt... ", ( Valaquenta. A maiákról. Gálvölgyi Judit fordítása)
tehát a folyókat is. Akkor Aranymag Osse és Uinen házasságából származó leány volna. Ám a vers inkább arra mutat, hogy itt egyetlen folyó, a Fűztekeres
asszonyáról van csak szó, aki ott él egy mély öbölben, vízinövények között.
Az elveszett mesék könyve a vízbeli ainuk több típusát is felsorolja, akik értelemszerűen szintén maiák. " Mármost jött mind e nagy
törzsfők mögött Falman-Osse, a tenger hullámainak feje, s vele kíséretül Ónen, köröttük az oarnok és falmarínok csapatai, meg a hosszúfürtű wingildek, az óceán habjainak és zúdulásainak szellemecskéi. " ( Az elveszett mesék
könyve u.o.) A wingildek ezek szerint egyértelműen az óceánhoz kötődnek, ám az oarnok vagy falmarínok csoportjáról elképzelhető,
hogy az édesvízben is illetékesek; hiszen mindezek legfőbb ura, Ulmo, a vala nemcsak a tengernek, hanem minden vizeknek királya.
Alighanem közülük kerülhetett ki tehát a Folyó-asszony; s
úgylehet, minden egyes folyónak volt ilyen maia-gazdája. Talán közülük való volt Aranymag - egyébként sehol nem említett - apja is. Esetleg a Borbuggyan folyó oarnja avagy falmarínja? (Lehet, hogy a két csoport éppen abban
különbözik egymástól, hogy emez hím-, amaz nőnemű?) A Borbuggyan ( Brandywine ) névnek kétségkívül férfias csengése van. Másfelől viszont ne feledjük, hogy ez
az alak csupán az eredeti Baranduin hobbit-torzítása, valamint azt se, hogy ha a szülők két folyó gazdái, úgy stílszerűbb kép lenne azt képzelni közülük az apának, akinek vize a másikéba torkollik, nem pedig fordítva. Talán
inkább valamely kisebb, a Fűztekeresbe ömlő patak urára gondolhatunk?

Viszont amennyiben következtetésünk helyes, úgy Aranymag létezése lenne az egyetlen hiteles bizonyíték arra, hogy testet öltött ainuk házasságából gyermek is születhet. ( Az elveszett mesék könyve ilyen jellegű közlései nem mérvadóak, hiszen a bennük foglaltakat Tolkien A szilmarilok összeállításáig számos ponton felülbírálta.)
A Quenta Silmarillion alapján egyetlen maiáról tudjuk
bizonyosan, hogy gyermeket szült: Melianról, Lúthien Tinúviel anyjáról. Az ő férje azonban tünde volt, Thingol király. Felmerülhet így a gyanú, hogy az ainuk voltaképpen nem rendelkeznek nemzőképességgel. Hiszen testük sem olyan
értelemben tartozik hozzájuk, mint a tündékhez, emberekhez, hobbitokhoz, törpökhöz vagy akár orkokhoz: csupán "ruhaként" öltik fel, szabad elhatározásból. Elgondolkodtató, hogy a jelek szerint Bombadil és Aranymag házasságából sem született gyermek, noha már "régen" egymásra találtak. Ennek
alapján az is elképzelhető, hogy Aranymagot nem maia, hanem valamely testibb lény nemzette. (Talán a 2. számú versben emlegetett " Tünde-sziget " egyik
lakója? E szigetről A Gyűrűk Ura nem tud; de ha a Fűztekeres alsó folyásánál, egy szigeten élnek tündék, úgy leginkább Gildor Inglorion és társai lehetnek azok, akik a regény szerint gyakran megfordulnak a Megyében is.)

* * *

A Bombadil Toma kalandjai ban megjelent versek - mint arra Christopher Tolkien is utalt - nem teljességgel egyező módon ábrázolják Tomát. A címadó vers nem más, mint a Bombadil-mítosz hangulatos és tömörségében is élményszerű
összefoglalása. A helyszín az Öregerdő, a cselekmény pedig azt mutatja be, miképpen fogadtatja el Bombadil a maga felsőségét az itt jelenlévő (s szintén nem csekély) hatalmakkal. Mindez oly könnyűszerrel történik, hogy már éppen ez a feltűnő benne. Toma látszólag csak szópárbajt vív ellenfeleivel, s ezek mind azonnal megadják magukat.
Pedig a helyzet minden esetben nagyon is kiélezett. Aranymag
akcióját, mikor a folyóparton pihenő Bombadilt szakállánál fogva víz alá húzza, még tekinthetnénk holmi vásott vízisellő-tréfának; ne feledjük azonban, hogy
éppen egy vízisellő részéről egy férfiember vízbe rántása általában a legkevésbé sem tréfa! Azt pedig A Gyűrűk Ura olvasói nagyon jól tudhatják, hogy a Fűzfa-apó s még inkább a Sírbucka-manók mennyire veszedelmes és gonosz erő
birtokosai. Legfeljebb a borzok fenyegetésének komolyságában kételkedhetnénk: mert miképpen tudna közülük akár egy nemzetségre való is meggátolni egy közelítőleg emberi méretű személyt a szabad helyváltoztatásban?
Ám Toma éppen csak rászól mindezekre, s azok nyomban
meghunyászkodnak. (A borzok még elnézést is kérnek előbbi fenyegető viselkedésükért.) Ennek nyilván nem az a magyarázata, hogy jobb belátásra térnek. Megadásuk az erőnek szól, mely Bombadil szavaiból sugárzik: a
maia erejének. Ezt használja Bombadil A Gyűrűk Urá ban is, amikor puszta szóval ráveszi Fűzfa-apót a bajba jutott Trufa és Pippin elengedésére, vagy kivált, amikor kiűzi a Sírbucka-manót tulajdon lakóhelyéről is - igaz, ehhez
már nem elég a puszta szó, ráolvasó énekre van szükség. S erre céloz a regény az I. könyv legvégén, mikor Frodó szintén pusztán a szó erejére támaszkodva próbálja visszaverni a Fekete Lovasok támadását: "... de Frodóban nem volt meg Bombadil ereje. " (I. 12. Göncz Árpád fordítása) Ennek a hatalmas erőnek leplezésére szolgál Bombadil komikus külseje, mely ellenfeleit sorra megtéveszti.
Az esetek többségében Toma beéri azzal, hogy a támadót
visszaveri, s elismerteti hatalmát. Hogy Aranymagot nem hagyja végleg futni, annak több oka lehet. Túl azon, hogy valóban megkívánja a csinos vízinimfát, amire rögtön utal is, valószínűleg fontos számára, hogy a víz, a folyó
hatalmaihoz fűződő viszonya ne alapuljon tartósan az erő kényszerén; hiszen Bombadil elsősorban mégis a szárazföldön van otthon, a Fűztekeres viszont nem is teljes hosszában tartozik az Öregerdőhöz. Igaz, a vers végén Folyó-asszony
viselkedése nem azt tükrözi, hogy nagyon örülne újdonsült vejének, ám Toma és Aranymag harmonikus házasélete a továbbiakban talán mégis meggyőzi arról, hogy
az Öregerdő gazdájában kár ellenséget látnia.
Mindez kikövetkeztethetően akkor történik, mikor Toma - ahogy Gandalf elbeszéli az imladrisi tanácsban - " ...már visszavonult a maga kis földecskéjére, amelynek határait maga vonta meg, bár e határokat senki sem
látja... "; vagyis amikor a hajdan hatalmas eriadori és rhovannioni (sőt, talán beleriandi?) erdőségeket sorsukra hagyva az egyetlen nap alatt bejárható Öregerdőt választotta csak birtokául. Ekkor vált döntő fontosságúvá az itteni
helyi hatalmakhoz való viszonya; ugyanakkor saját ereje mérhetetlenül megnőtt, hiszen koncentrálódott. Emiatt hányhat fittyet Toma a Gyűrű erejének is, amellyel Gandalf félt szembekerülni, s amely Sarumant messziről is meg tudta
rontani.
Hogy aztán ezt a Középföldén páratlan erőt egyetlen nap alatt ismerteti el az Öregerdő valamennyi más hatalmasságával, az valószínűleg a költeménynek a románc , az idill (= életkép ) és a fablieau
sajátosságait kombináló műfajából következik. Mindezen műfajok viszonylag rövid terjedelműek, s a feszes szerkezetet kedvelik. Ha Bombadil történetét prózai
elbeszélésben is feldolgozta volna Tolkien, valószínűleg hosszú évtizedekre vagy akár -századokra húzta volna szét. A Sírbucka-manó még így is utal arra, hogy az itt bemutatott merényletkísérlete Toma ellen nem az első, csupán Toma
már "elfeledte" a korábbiakat, avagy abban bízott, hogy a Manó nem fog "elszabadulni" többé (a talán éppen őáltala rámért megkötöttségből?).
Merőben másként áll a helyzet a Bombadil csónakba száll című költeménnyel. Itt nyilvánvalóan huszonnégy óra alatt zajlik a cselekmény, ha nem számítjuk az utolsó három versszakot, melyek a következő három nap eseményeit is érintik. Tétje pedig látszólag semmi nincs a történteknek. Tomát itt senki nem fenyegeti komolyan; bár a Jégmadár dühében azt kívánja neki, hogy süllyedjen el a csónakja, a Vidra-legény kötekedve megkérdi, hogy kiborítsa-e
ugyanonnan, s a hobbitok ténylegesen lőnek is három nyilat a kalapjába. Mindez azonban nyilvánvalóan csak ugratás. Ezt maga Toma mondja ki a Vidra-legénnyel szócsatázva. Még csak azt sem kell hinnünk, hogy fenyegetőzései komolyan
megriasztanák a címzetteket, mint azt az előszó sugallta. Nehéz elképzelni az alapjában oly jóindulatú Bombadilt, amint megnyúzza, fűzfanyárson megsüti és megeszi a kis ökörszemet, a Sírbucka-manók kezére juttatja a Vidra-legényt,
vagy orkokat uszít a megye hobbitjaira. Láthatjuk, hogy az ökörszem vissza is felesel (" Fogj meg előbb! "), a hobbitok pedig nyíllal válaszolnak a fenyegetőzésre .

S éppen ez a szembetűnő: Toma itt nem használja varázserejét, csupán fenyegetőzik . Ezt a Bombadil Toma kalandjai ban sosem tette: ott csak utasítást adott , s ezt csupán a borzoknál egészítette ki
egy kisebb gorombaság. S így bizony ahogy haladunk előre a vers olvasásában, úgy érezzük mindinkább ellenszenvesnek a címszereplőt, akinek minden tekintélye odaveszne az olvasó szemében, ha az történetesen nem tudná, hogy ez a nagyhangú
alak azonos a Bombadil Toma kalandjai és A Gyűrűk Ura népszerű hősével.
A költemény végén, a Zsizsikkel való találkozás után aztán
változik a kép: Toma célhoz ért, s egy idilli, hangulatos estét tölt a hobbit-gazda házában. A lezárásnál azonban ismét zavarba jöhetünk. Toma nyom nélkül eltűnik Zsizsik házából, " mint egy álom, amelyre félig
emlékeznek ", de nem tér vissza az Öregerdőbe: oda állat-barátai, az útközben annyit ugratott-fenyegetett hattyú, vidra, jégmadár, stb. viszik vissza a csónakot.
Az evezőket ott is felejtik; s az elbeszélő aggasztó jóslata
szerint hosszan várhatnak a Kapufal-kikötőben, amíg Toma jön és megtalálja őket.
Mi történt itt Tomával? Nem gondolhatunk arra, hogy esetleg ő is - Gandalfhoz hasonlóan - megelégelte Középföldét s végleg elhagyta? Igaz, e versben még mint eljövendő lehetőségről esik szó a Király visszatéréséről, s ez
azt sugallja, hogy Toma itt bemutatott látogatása Zsizsiknél még A Gyűrűk Urá ban bemutatott tettei előtt történt. (Bár A Gyűrűk Ura lezárultáig még csak Gondorban látták a visszatért királyt, s bár megígéri a hobbitoknak,
hogy egyszer majd eljön Északra is, Frodó eltávozásáig erre bizonyosan nem került sor.) Emellett szól az is, hogy A Gyűrűk Ura I. 6. fejezetében Toma kalapjába tűzve kék toll látható: tehát már nem a hattyútoll, hanem
a Jégmadár tolla, melyre a versben elbeszélt útja során tett szert. S az is igaz, hogy míg Gandalfnak már nincs miért tovább maradnia - hiszen feladatát elvégezte -, addig Bombadilra még nagyon is várna tennivaló az Öregerdőben.
Lehet, hogy végül visszakerült oda rendben.
A Bombadil csónakba száll című költemény hangulata
azonban egészében bánatos, elmúlást sugalló: nem véletlen, hogy mindez az Óév (sőt, talán az immár a Harmadkort is magukba foglaló Óidők?) legvégén történik.


* * *


Néhány szót még a fordításról. Soha nem mertem volna nekivágni e két vers átültetésének, ha Réz Ádám nem készíti elő az utat számomra. A Gyűrűk Ura I. 6-8. fejezeteiben Bombadil igen sokat énekel, s énekében jó
néhány sor és félsor közel vagy teljességgel megegyezik a Bombadil Toma kalandjai bizonyos soraival.
Mindjárt a vers felütése is - minimális változtatások után -
készen volt átvehető Réz Ádám ottani fordításából. Ugyanígy természetesen neki köszönhetem a földrajzi nevek túlnyomó részének ( Fűztekeres, Borbuggyan, Sövényfő, Szittyósd, Mocsolyaszeg ) megmagyarítását; s természetesen a
személynevekét is. Így tőle származik az ötlet, hogy Tom Bombadil nevét a kissé régies-rusztikus Toma alakkal adjuk vissza;ez sokkal jobban illik Középfölde időtlen-mitikus világához, mint a nagyon is konkrét
"vadnyugatias" asszociációkat keltő Tom . Ugyancsak ő módosította Goldberry nevének szó szerinti jelentését ( Aranybogyó ) a szótagszámban, ritmikában megfelelőbb Aranymag ra és Maggot nevének tökéletes magyar
megfelelőjét is ő találta meg Zsizsik ben.
S megint csak neki, az ő emlékének tartozom hálával a
versforma szempontjából is. A Tolkien által eredetileg használt, nagyjából trochaikus, de annál nem egy ponton bonyolultabbá váló sorokat ő oltotta be azokkal a négyütemű magyarosokkal, melyekben az egyes ütemek szótagszáma
változhat (3232, 4242, 3332,4442, stb.).

Írta: Uhrman Iván
Forrás: AURIN