fbpx
 
 

Bárácz Ágnes: Rohír hagyomány és óangol történelem

Rohír hagyomány és óangol történelem: A germán hősi eszmények kétféle értelmezhetősége A Gyűrűk Ura rohír verseiben
Írta: Baracz Ágnes, Konyhatünde

(Elhangzott a 2005 áprilisi tudományos konferencián)


Versek és költészet - ha ezeket a szavakat halljuk, akkor általában valami nem hétköznapi jut az eszünkbe: fennkölt gondolatok és eszmények, rímes-szabályos forma, költői képek és eszközök. A verset nehéz definiálni, ugyanis minden kor maga határozza meg, mit tekint annak. Egy ősi meghatározás szerint gyönyörködtet és tanít, és ez talán alkalmazható A Gyűrűk Ura szövegébe ékelt verseire is, melyek közül sok önálló alkotásként is megállja a helyét. Mindazonáltal, mind fontos funkciót töltenek be a mű világában, méghozzá azért, mert különleges közvetítő és kommunikációs szereppel bírnak, (1) és más-más jelentést hordozhatnak mind a regény egyes szereplőinek, mind az olvasónak.

Minek is tudható be az, hogy egy verset sokféleképpen lehet értelmezni? A modern irodalomtudományos nézetek szerint nem csak egyfelől lehet megközelíteni egy irodalmi alkotást, így a verset sem. Ezek szerint a vers nem csak egyszerűen egy mű, hanem szöveg is: szabadon formálható/alkalmazható és interpretálható korpusz. Ahogy azt Roland Barthes fogalmazza meg A műtől a szöveg felé c. írásában, a szöveg egy organikus egység, melyben a jelölőknek végtelen számú jelöltjeik, azaz jelentésük lehet, és ezek játékban állnak egymással. Az olvasó pedig nem csupán passzív befogadója a kész jelentésnek, hanem minden egyes újraolvasásánál újabb és más jelentésekkel ruházhatja fel, újabb gondolatokat szőhet bele, azaz, újraírhatja, és -alkalmazhatja. Így válik aktív megalkotójává a jelentésnek. Ráadásul, minden egyes szöveg, bár Jacques Derrida fogalmai alapján csakis különbségként létezhet, hiszen ez különbözteti meg minden más alkotástól, Barthes szerint valójában már korábban megírt szövegek puszta újrakombinálása, felidézése. (2) A végtelen számú jelentéssel való felruházhatóságát Barthes a szöveg pluralitásának nevezi, és állítja, hogy akár egy klasszikus, szöveg is értelmezhető ily módon. (3) Ha A Gyűrűk Urára, de főleg a verseire ilyen klasszikus szövegekként tekintünk, felmerül a kérdés, hogy azok vajon mennyire interpretálhatóak újra, és mennyire határozza meg őket valamilyen előzetes kód, mind a történet világán belül, mind az olvasó világán belül. Így ez az előadás azt fogja vizsgálni, hogy ha szövegekként értelmezzük a verseket, akkor azok miként viszonyulnak a szereplőkhöz és az olvasóhoz.

Ha először a regény világán belül tekintünk A Gyűrűk Ura-beli költeményekre, akkor megállapíthatjuk, hogy legtöbbjük kettős szerepet tölt be: esztétikai és hagyományozó funkciót. Előbbi a gyönyörködtetést és szórakoztatást szolgálja, és jelentéseket konstituál művészi és zenei eszközökkel. Az utóbbi szerep, vagyis a hagyományozás, közvetítés, a múlt eseményeinek továbbadása a következő generációnak szorosan kötődik az előzőhöz, és a történet szférájában szükségszerű, hiszen a Tolkien alkotta mitikus világban a legendák, régi történetek vagy azok emlékei együtt élnek a szereplőkkel, szerves részei a hétköznapoknak. Ezért ugyanaz a dal más formában, egy kicsit módosított tartalommal száll tovább, attól függően, ki hogyan értelmezi s alkalmazza azt saját helyzetére. (4) Mindezt jól szemlélteti a halandó Beren és a tünde Lúthien története, amelyet egy tünde vers örökít meg, s amelyet Aragorn Széltetőn a Közös Beszédre lefordítva ad elő, részben versben, részben pedig prózában, de az olvasás során aztán kiderül, hogy ez Aragorn és Arwen története is egyben. Más példa lehet az a hobbit menetdal, melyet háromféle változatban olvashatunk el A Gyűrűk Ura hat könyvében, (5) vagy az Elberethről, azaz a csillagok valájáról szóló quenya ének, mely pontosan hatszor hangzik el a történetben, mind a hatszor egy adott helyzetre és szituációra alkalmazva, és ennek következtében a megfelelő jelentéssel felruházva. Konkrétan, ugyanazok a motívumok, azaz az Elbereth-hez kötődő csillagok és fák nyernek újabb jelentést más-más kontextusban, még ha ennek nincsenek is tudatában a szereplők. Így például Samu a Banyapók odújában kétségbeesett helyzetében már valahol elhangzott dalfoszlányokat interpretál újra, s ad nekik jelentést, hiszen itt a csillagok által képviselt túlvilág és fény (azaz élet) áll szemben a fák által képviselt evilággal és sötétséggel (azaz Banyapókkal). Ennek oka egyrészt az, hogy a versekben megénekelt történetek és azok mitikus szereplőinek emléke, ha nem is kristálytisztán, de Középfölde lakóinak tudatában él, (6) ahhoz hasonlóan, ahogyan a mítoszok éltek az ókori görögök tudatában, akik a csodás történeteket a saját helyzetükre alkalmazták. Másrészt, a dalok generációról generációra, illetve népfajtáról népfajtára szállnak, legfőképpen szájhagyomány útján, amely következtében különböző jelentéssel bíró szövegkompozíciók születhetnek.

A szájhagyomány minden középföldei nép életében fontos szerepet játszik, de van, ahol csak ez létezik, legalábbis egyes szereplők vélekedése szerint. Ez Rohan, a lovas emberek hazája. Legolas és Gimli (meg persze az olvasó) az orkok üldözése közben tudja meg Aragorntól a III. könyvben, hogy milyen a rohírok kultúrája; abban az epizódban, amikor a három szereplő találkozik az Éomer vezette rohani lovasokkal. A rohírok költeményei és dalai csakis szájhagyomány útján terjednek, szerzőik ugyanis "bölcsek, de tanulatlanok, könyveket nem írnak, de sok éneket tudnak." (7) Jó néhány, a rohírokhoz kötődő, és a szövegbe ékelt vers tanúsítja Lovasvég szájhagyományának gazdagságát. Ezek a költemények, ahogyan az egész rohír kultúra, az óangol, illetve északi-germán kultúrából és mitológiából táplálkoznak, és mivel valóban létező irodalmi alkotásokra, vagyis - a fent elméleti megközelítés alapján - szövegekre támaszkodnak, értelmezésük igen érdekessé válik, hiszen másképp értelmezik, azaz írják újra azokat A Gyűrűk Ura szereplői, és másképp írja őket újra az olvasó, akinek az óangol kultúra történelmi tény. Így ezek a versek Tolkien-alkotáson kívül és belül is megvizsgálhatóak.

A pogány germán eszmények, melyek sok rohír verset meghatároznak, sokáig virágoztak a kora középkori angolszász társadalomban, még a kereszténységre való áttérés után is. Ennek az értékrendszernek az alapját a hierarchikus felépítésű, urakból és harcos alattvalóikból álló társadalom adta. A harcos feltétlen hűséget esküdött urának, hogy akár élete árán is megvédelmezi a csatában. Cserébe az úr nagylelkű volt: jólétet és biztos megélhetést biztosított szolgájának, és mintegy családtaggá fogadta őt. Ha a harcos kikerült ura kegyeiből, vagy az úr meghalt, az sokszor száműzetést jelentett számára - a legnagyobb szégyent, amely akkoriban egy embert érhetett. Ezt a nem vérrokoni szálakon nyugvó rokonságot oly komolyan vették, hogyha ez bármiféleképpen sérült, azt kegyetlen vérbosszú követte. (8)

Ahhoz, hogy egy harcost az ura kegyeibe fogadjon, számos követelménynek kellett megfelelni. A feltétlen hűségen kívül a fizikai erő, a bátorság, a halállal való bátor szembenézés voltak a legfontosabb elvárások. Ezenkívül a dicsőség, és a későbbi hírnév is motiválta a harcosokat abban, hogy készek voltak meghalni urukért. (9) A pogány északi mitológia szerint az utókor emlékezetén kívül nem várt semmi a harcosra halála után. Nincs feltámadás, megváltás, és mennyei örök boldogság, mint a keresztény hitvilágban, csak a Valhalla, a halott lelkek birodalma. Amikor pedig eljön a világ vége, egy apokaliptikus csatára kerül sor a rossz és a jó között, de amíg a keresztényeknek ez az Utolsó Ítéletet és Krisztus második eljövetelét jelenti, mely után örök boldogság vár az irgalmasokra és szenvedés a bűnösökre, addig a germán mitológiában ez a küzdelem az istenek, harcosok, és szörnyetegek között folyik, amely szükségszerűen a rossz győzelmével ér véget, a világ pedig megsemmisül. Ez a Ragnarök, a világ végének napja. (10) Ennek ellenére a jó oldal folytatja a küzdelmet, még ha semmi remény sincs a győzelemre. Ezt nevezte maga Tolkien északi bátorságnak, a végsőkig kitartás eszményének. (11)

Az óangol irodalom alkotásait áthatja ez az értékrendszer, a legfontosabb és legismertebb költemények pedig, melyek ezeket a jegyeket hordozzák, a Beowulf c. eposz, A maldoni csata (The Battle of Maldon) c. hősköltemény, valamint A vándor (The Wanderer) és A tengeri hajós (The Seafarer) c. elégiák. Ezek közül a Beowulf az egyik leglényegesebb, mint ihlető forrás, hiszen a szörnyeteg Grendelt és annak anyját megölő, sárkánnyal viaskodó angolszász hős rendelkezik mindazon tulajdonságokkal, amelyek a tipikus germán harcost jellemzik, s ezek fellelhetők A Gyűrűk Ura rohír alakjaiban is. A vándor c. vers néhány sorát Tolkien közvetlenül átvette, szó szerinti ismétlődést figyelhetünk meg benne, tehát intertextként van jelen, és persze nem véletlenül a rohírok dalai közt szerepel. Ezt a verset Aragorn énekli el a III. könyvben, amikor Gandalffal, Legolasszal, és Gimlivel együtt Edorashoz, Lovasvég fővárosához érkezik. Szintén ugyanebben a részben a rohírok lelkesítő dala Théoden király gyógyulása után is az angolszász-germán értékeket, mint például az alattvaló önfeláldozását, feltétel nélküli hűségét tükrözi. Az V. könyvben Théoden harcba hívó dala Gondor ostrománál, Éomer herceg csatakiáltása, Éomer siratója Théoden halála után, a rohír bárd dala Gondor megvédéséről és a lovasnép hősi helytállásáról, valamint a VI. könyvben Gléowine dala Théoden temetésén bírnak fontos szereppel. (12) Ezekhez a versekhez, mint szövegekhez másképp viszonyulnak mind a szereplők, mind az olvasók: a szereplők számára saját történelmükhöz kötődnek a költemények, és annak fényében interpretálják azokat, míg az olvasó számára a versek értelmezését meghatározza az, hogy történelmileg is létezett germán eszményeket örökítenek meg A Gyűrűk Ura képzeletbeli szereplőin, történésein és helyzetein keresztül. Nem utolsósorban pedig a költemények formájukban is követik az óangol irodalom műveit, hiszen ugyanaz a négy hangsúlyos szótagra épülő, alliteratív, cezúrás sorokból álló minta alapján íródtak, mint a fent említett angolszász alkotások.(13)

Ha röviden megvizsgáljuk a fent felsorolt verseket, akkor megállapíthatjuk, hogy majd mind a dicső múltról szólnak, amelyek mintha már elenyésztek volna a történet idejére, vagy pedig azt a mindenre elszánt, a halált nem félő magatartást tükrözik, mely a germán hősi eszmény egyik legfontosabb alkotóeleme. Három nagyobb csoportra oszthatjuk őket, hangulatuk és témájuk alapján. Az elsőbe egy költemény sorolható, méghozzá a fent már említett A vándor c. elégia allúziója, mely Aragorn szájából hangzik el, és mely az olvasó szemszögéből tekintve remek példa valamely korábbi szöveg felidézésére, azaz az intertextualitásra, hiszen tudjuk, hogy valóságos óangol költeményen alapul. Az eltűnt értékek feletti kesergés utalhat a rohírok egyik legdicsőbb királyára, az ifjú Éorlra, aki Celebrant mezején vitte győzelemre népét, s akinek halálával elmúltak Lovasvég dicső napjai, de utalhat a megtört Théoden királyra is, aki valaha erős és kemény volt, s akit most Szarumán ármánya gyengített el. Ily módon, amellett, hogy egy valóban létező irodalmi alkotás íródik újra, a régi ősről szóló és annak vesztességét sirató éneket A Gyűrűk Ura belső világához tartozó Aragorn az adott helyzetre alkalmazza, és ezáltal is válik a vers nyitottá az értelmezésre Tolkien művén belül, miközben az olvasó mindezt a történet kontextusához, valamint az irodalomtörténethez köti. Aragorn viszont azzal határozza meg A Gyűrűk Urán belüli saját értelmezését, hogy abban az adott helyzetben egy általa teljesen szabadon választott verset idéz fel. A versbeni eltűnt értékek megfelelnek a pogány germán értékrendszernek: a csaták zaja, a halállal való bátor szembenézés, a dicső tetteket megörökítő hárfaszó mind elhalványultak, akárcsak az ezzel párhuzamba állított természeti szépségek. Ugyanígy az eredeti A vándor című költeményben: a vitézi élet fényes kellékei, a kincsadományozó úr elenyésztek az éjszaka sötétjébe.

A különböző lelkesítő-csatára buzdító dalok, rövid kiáltások (Théoden és Éomer szavai) sorolhatók a második csoportba, és a germán hősi magatartás szép példái. Az V. könyvben Théoden rövid szózatában, melyeket a király alattvalóihoz és harcosaihoz intéz, érezhetően ott feszül a sötét-komor jövő és az ezzel való dacos szembeszegülés ellentéte. Miközben "(b)orzalmak dúlnak" és "hajnal-egü[...]k sötét," vagyis a biztos halál vár a katonákra, ha Théoden oldalán harcba vonulnak, mégis arra buzdítja őket a király, hogy "[n]yerget a lóra, a kürt szava zengjen." (14) És a hívásra a hűséges rohír harcosok, ahogy azt a történetben tovább olvashatjuk, "beszaladtak [...] majd egy emberként rántották ki valamennyien a kardjukat, s fektették a lába [ti. Théoden] elé." (15) Ez a rövid megnyilatkozás kitűnően illusztrálja az angolszász úr-alattvaló viszonyt, amely a Beowulfban is alapkoncepció. Ugyanígy, Gondor ostrománál Théoden hasonló szavakat mond, amelyekben - bármilyen furcsa is ez számunkra - az ölésre buzdítja fel alattvalóit. S a rohírok követik urukat a csatába. Ugyanakkor a küzdelem nem csak a királyért folyik, hanem Gondorért is, mint ahogy azt a vers utolsó sorai is tanúsítják: "Vágtass, vágtass! Fel Gondorba!" (16) És A Gyűrűk Ura "előtörténeteiből", illetve a függelékből tudjuk, hogy Rohan egykoron Gondor része volt, ezért a rohírok a gondori királyságnak taroznak hűséggel. Ez ismét az úr-alattvaló kapcsolat megnyilvánulása, csak makroszinten. Amikor pedig Théoden halála után Éomer veszi át a rohír sereg vezetését, harci kiáltásának tartalma és annak körülményei is olyanok, amelyek kísértetiesen hasonlítanak a bevezetésben emlegetett germán világvégére: a herceg egy apokaliptikus Ragnarök-szerű csatában vezérli hű harcosait. Mert abban a pillanatban, amikor Éomer azt kiáltja: "Halál! Rajta, rajta, ha romlás vár, ha világvége, rajta!," (17) még reménytelennek tűnik a helyzet, az orkok látszólag fölénybe kerülnek, és ott lebeg a csatamező felett az apokalipszis hangulata, de az ifjú herceg "megittasul[...] a harctól; mert eddig egy karcolás sem érte, mert fiatal volt, s mert király (...)." (18) A "világvége" szó itt különösen fontos, mivel ez egyértelműen jelzi a párhuzamot a Ragnarökkel, amikor is az eleve verességre ítélt istenek és szövetséges harcosaik szembesülnek az őket legyőző szörnyekkel. A Gyűrűk Urában ezek a szörnyek pedig természetesen az orkok és maga Szauron. Ezután bukkan csak fel Aragorn az esküszegők kalózhajóival, hogy aztán győzelemre vigyék a csatát. Mindhárom buzdító vers tehát a germán értékrendszer jellemzőit fogalmazza meg, és ha nem is szó szerinti ismétlődést figyelhetünk meg a sorokban, de gondolati ismétlődést a két elsőben mindenképp, valamint műfaji ismétlődést a második kettőben, s a nagyon hasonló koncepciók mindig az adott szituációhoz igazodnak, alkalmazkodnak.

A rohír versek harmadik csoportjába tartozik Éomer siratója Théoden holtteste felett, mely az utolsó sora alapján akár az előző lelkesítő dalok közé is sorolható lenne, de mégis az elégikus hangnem uralkodik benne, és ezt a kontextus is erősíti. Miközben Éomer zokogva egy hatalmas embert emleget, aki méltó halállal hullt el, és akit egy dicső halom felett nők fognak siratni, felszólítja embereit, hogy adjanak "mértéket a gyásznak," és figyelmezteti őket, hogy "minket csata sürget." (19) Itt az is kiderül, hogy ezentúl Éomert tekintik a királynak és uruknak, akit követni kell a csatába, s ezt maga a haldokló Théoden nyilvánítja ki, amikor Pelennor mezején Rohan zászlaját átadatja az ifjú hercegnek, és azt mondja: "Üdv Lovasvég Királyának!" (20) A Théoden temetésén elhangzó dal, melyet Gléowine, Théoden énekmondója szerzett, a nagy király dicső tetteire emlékezik és az angolszász bárdok énekeire emlékeztet. Ráadásul ez Éomer csatakiáltásának szövegvariánsa; ha úgy tetszik, egy, A Gyűrűk Ura szövegén belüli intertext. Így Théoden pontosan azt érte el hősi halálával, amelyre minden angolszász harcos vágyott: az utókor megbecsülését, emlékezetét vívja ki, s most már örökre ragyog, "túl minden átkon, vágyon/futáson és akaráson." (21) Végül pedig a rohírok és velük együtt más népek hősies helytállását és bátorságát örökíti meg a Gondor ostromáról szóló fejezet végén egy rohani krónikás dala, amelyben megemlékezik név szerint mindazokról, akik feláldozták magukat Középföldéért. A vers eleji dinamikus képek a csatát idézik, s a germán hősi eszményeket, a fizikai-lelki harcos erényeket hirdetik. Ezzel szemben áll a költemény nyugodtabb, elégikusabb befejezése, ahol is a halál és a természet veszi át az uralmat, melyet fokoz a vérvörös-rőt és a szürke-ezüst színhatások ellentéte. Ez a zárókép tragikus érzetet kelt az olvasóban, és a sok vörös színtől kicsit apokaliptikusnak érzi a csata utáni állapotot, amely már nélkülözi a nagy hősöket, hiszen mind a csatában estek el. A Ragnarök hangulatának szele csap meg minket, még ha nem is olyan erősen, mint amikor Éomer a világvége pillanatában bátran szembenéz a szörnyekkel. Ezek a költemények, mint nagy hősök elestéről szóló dalok, hasonlóan egy koncepciót fogalmaznak meg és ugyanaz a gondolat ismétlődik meg bennük, de mindig az adott szituációra alkalmazva.

Láttuk azt, hogyan hagyományozódnak a pogány germán eszmények A Gyűrűk Ura szereplői számára, s hogyan jelennek meg ugyanazok a motívumok más-más szituációba ágyazva. Mit jelenthetnek a szereplők és az olvasó számára ezek a versek? És az olvasó hogyan értelmezi ezeket a tolkieni korpuszba ágyazva és azon kívül?

A válasz egyrészt abban rejlik, hogy A Gyűrűk Ura, mint egy fiktív világon belül is vannak szövegek, ugyanakkor az olvasó valóságos világán belül létezik A Gyűrűk Ura, mint szöveg. Másrészt abban a tényben keresendő, amelyről már a bevezető részben is szó volt: a rohír költeményeknek van primer forrásuk; közvetlenül, vagy közvetve, de utalnak az óangol irodalom fontos alkotásaira. Így, amikor az olvasó előveszi Tolkien alkotását, egy szöveget vesz kézbe, amely akár minden egyes olvasatkor újraértelmeződhet, még ha Barthes fogalmai szerint mindez csak korlátozottan is történhet meg, hiszen A Gyűrűk Ura világát és szövegét, és a szöveghez tartozó jelentéseket sok külső kód határozza meg. Rohan népe, valamint a szereplők ehhez hasonlóan elővesznek egy koncepciót, és a saját meglátásuk szerint adják elő azt a versekben (ld. Aragorn dalának kétféle értelmezési lehetősége), viszont ezt a meglátást determinálja A Gyűrűk Ura, és ezen belül is Rohan történelme, kultúrája. A versek viszont így válnak a generációkra történő hagyományozódás eszközeivé. Ugyanakkor a versek valóságos óangol forrásokon alapszanak, amely viszont az olvasó értelmezésébe játszhat bele. A versek így kétféleképen íródnak újra az olvasó számára: értelmezheti a költeményeket úgy, mint tolkieni szubkreáció részeit, egy szövegen belüli szövegekként, ahol a versek a rohír kultúra szerves részei, így a lovasvégiek által már eleve értelmezett dalok az olvasó révén még egy interpretáción mennek keresztül. A költemények, bár bizonyos megszorításokkal, de szövegek, és "keresztülvág[nak] egy, akár több művön," (22) itt tudniillik, A Gyűrűk Urán keresztül. És értelmezheti őket úgy az olvasó, mint az óangol irodalom alkotásainak átiratait, azaz, A Gyűrűk Ura szövegvilágán belül egy valóban létezett költészet termékeinek újraírását, intertextuális megjelenítését. Ebben a kettős értelmezési lehetőségben rejlik az olvasás izgalma, az, hogy minden egyes újraolvasásnál más-más jelentést tartogathat a szöveg az olvasó számára, még akkor is, ha A Gyűrűk Urát barthes-i értelemben vett klasszikus szövegként fogjuk fel.

Germán hősi értékrendet tartalmazó óangol költészet, A Gyűrűk Ura és benne óangol vonásokat hordozó rohír versek - komplex rendszert alkotnak, s az olvasóhoz való viszonyuk ugyanilyen komplex. Ez is a Tolkien-életmű nagyságát jelzi, s azt, hogy bár sokan nem tudják azt beleilleszteni a 20. századi irodalmi kánonba, mégis értelmezhető modern irodalomtudományos eszközökkel is.

Idézetek

(1) Mary Quella Kelly, „The Poetry of Fantasy: Verse in The Lord of the Rings,” in Neil D. Isaacs és Rose A. Zimbardo szerk., Tolkien and the Critics: Essays on J.R.R. Tolkien’s ’The Lord of the Rings’ (University of Notre Dame Press, Notre Dame, London, 1976), 171.
(2) Roland Barthes, „A műtől a szöveg felé,” ford.: Kovács Sándor, Pompeji 1991/3, 91-96.
(3) Roland Barthes, S/Z, Osiris Kiadó, Budapest, 1997, 17.
(4) Tom A. Shippey, J.R.R. Tolkien: Author of the Century (Harper Collins Publishers, London, 2001), 57.
(5) Shippey, 188-191.
(6) Shippey, 200-202.
(7) J.R.R. Tolkien, A Gyűrűk Ura: A két torony (Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001, ford.: Göncz Árpád), 35.
(8) Sarah Beach, „Loss and Recompense: Responsibilities in Beowulf,” Mythlore 18:2, 1992 /68, 55-61.
(9) Michael Alexander, Old English Literature (MacMillan, Houndmills és London, 1983), 41.
(10) Tom A. Shippey, The Road to Middle-earth (Grafton, London, 1992), 140.
(11) J.R.R. Tolkien, „Beowulf: The Monsters and the Critics,” in Lewis E. Nicholson szerk., An Anthology of Beowulf Criticism (University of Notre Dame Press, Notre Dame, Indiana, 1963), 70.
(12) Kelly, 196.
(13) Kelly, 196.
(14) Tolkien, A két torony, 149.
(15) Tolkien, A két torony, 149.
(16) J.R.R. Tolkien, A Gyűrűk Ura: A király visszatér (Budapest: Európa Kiadó, 2001, ford.: Göncz Árpád), 131.
(17) Tolkien, A király visszatér, 139.
(18) Tolkien, A király visszatér, 143.
(19) Tolkien, A király visszatér, 139.
(20) Tolkien, A király visszatér, 138.
(21) Tolkien, A király visszatér, 306.
(22) Barthes, 92.

Bibliográfia

Primer források

Tolkien, J.R.R.: A Gyűrűk Ura: A két torony. Ford. Göncz Árpád. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001.

Tolkien, J.R.R.: A Gyűrűk Ura: A király visszatér. Ford. Göncz Árpád. Európa Kiadó, Budapest, 2001.

Szakirodalom

Alexander, Michael: Old English Literature. MacMillan, Houndmills és London, 1983.

Barthes, Roland: „A műtől a szöveg felé.” Ford. Kovács Sándor. Pompeji 1991/3, 91-97.
Barthes, Roland. S/Z. Osiris Kiadó, Budapest, 1997.

Beach, Sarah: „Loss and Recompense: Responsibilities in Beowulf.” Mythlore 18:2, 1992 /68, 55-65.

Kelly, Mary Quella: „The Poetry of Fantasy: Verse in The Lord of the Rings.” In Neil D. Isaacs és Rose A. Zimbardo szerk. Tolkien and the Critics: Essays on J.R.R. Tolkien’s ’The Lord of the Rings.’ University of Notre Dame Press, Notre Dame és London, 1976, 170-190.

Shippey, Tom A.: J.R.R. Tolkien: Author of the Century. Harper Collins Publishers, London, 2001.

Shippey, Tom A.: The Road to Middle-earth. Grafton, London, 1992.

Tolkien, J.R.R.: „Beowulf: The Monsters and the Critics.” In Lewis E. Nicholson szerk. An Anthology of Beowulf Criticism. University of Notre Dame Press, Notre Dame, Indiana, 1963, 51-103.

Utoljára frissítve: szerda, 28 augusztus 2019 11:13

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a lap tetejére