Peter Jackson A gyűrű ura című filmjét választottam elemzésre. Na persze nem az egész filmtrilógiát, csupán az első részt, mely nekem személy szerint a kedvencem. S abból is csupán néhány jelenetre szeretnék rávilágítani, hogy mit is sugallt nekem. Főleg a feszültségkeltés és megnyugtatás szemszögéből. Hogy hogyan játszik a rendező, Peter Jackson a nézővel, hogyan kelti benne a feszültséget, s aztán hogyan igyekszik megnyugtatni. De kezdjük a legelején.
A gyűrűk ura J. R. R. Tolkien híres, három kötetben megjelent regénye. A kötetek címei: A Gyűrű Szövetsége, A két torony, A király visszatér. A történet a szerző korábbi, A babó című könyvének folytatása.
A mű 1937-től 1949-ig készült, 1954-es megjelenése óta világszerte több 100 millió példányban kelt el. A regény a fantasy irodalmi műfaj egyik elindítója.
Ennyit az irodalmi előzményről. Adott egy könyv, egy tökéletesen felépített világ, megteremtve a maga lényeivel, nyelvével és történelmével. Tolkien tehát semmit sem bízott a véletlenre. Ehhez a világhoz nyúlt hozzá Peter Jackson, hogy filmre vigye, természetesen belecsempészve a saját elképzeléseit. Kemény fába vágta a fejszéjét, s még meghökkentőbb, hogy sikerrel tette, „nincs keserű szájízünk, nem hangoztatjuk unos-untalan a regény elsőbbségét, felsőbbségét”(Kömlődi Ferenc: Démonok és hobbitok in: Filmvilág).
Térjünk rá az általam választott első részre; A Gyűrű Szövetségére. A film eleje a Gyűrű történetét meséli el, a „jók” szemszögéből persze. A monumentális csatát a Végzet Hegyének lábánál, ahol a rendezett, talpig páncélozott tündék és emberek harcolnak a koszos, rendezetlen, csürhe orkokkal.
Az orkok elfajzott, torz alakjai egyébként csak tovább mélyítik a jók és a rosszak közötti szakadékot.
Jackson egyfajta seregszemlét tart egy pár perc erejéig mindkét oldalon. Maga a környezet; a kitörő, füstöt és lávát okádó vulkán- ahol maga a Gyűrű is készült-a reménytelenséget, a gonosz hatalmát erősíti. Hisz a vulkán magának a gonosznak a jelképe, az előtte felsorakozó szörnyek pedig azért vannak ott, hogy megvédjék azt.
A néző látva mindezt azt gondolja, semmi esélye sincs a „hegyet ostromló” Szövetségnek (az emberek és tündék utolsó szövetségének a neve tulajdonképpen). A hangyabolyként nyüzsgő ork hadsereg azt sugallja, hogy már nincs semmi remény, minden hiába.
Ebben a reménytelenségben és bizonytalanságban szólal meg a narrátor (aki nem más, mint egy tünde „királyné”): „Közel volt a győzelem!” Ezzel adja meg a lehetőséget a nézőnek arra, hogy fellélegezzen. De csupán néhány pillanatra. Mikor ugyanis már azt gondolnád, hogy győzött a jó, a rossz felmutatja leghatásosabb fegyverét; magát a Rosszat. A tetőtől talpig páncélban levő Szauron (a gonoszak vezére), kinek ujján ott izzik a Gyűrű, s kezében egy buzogány, mellyel méterekre üti ellenségeit.
Érdemes rátérni Szauron alakjára. Tolkien a könyvben nem igazán írja le, milyen is volt, hogyan is nézett ki. Az olvasó fantáziájára bízza. Peter Jackson ezt használja ki.
Egy magas, tetőtől talpig páncélban-mely tele van kiálló tüskékkel- levő alakot állít elénk. Semmi konkrétat nem mutat róla, még a szemét sem, amin keresztül azért könnyen kifejezhető lenne ennek az alaknak a hatalma. Nem. Szauron hatalmát a néző környezetének a közvetítésével látja meg. Ahogy megjelenik, még a legbátrabb ember arcán is kiüt a félelem, rögtön befejeződik a csata. Minden szem rá szegeződik. Nemcsak az emberek, s a tündék, de saját katonái, az orkok is elborzadnak.
Már a történet elején kiderül tehát, hogy ki (esetleg mi) a főszereplő, maga a Gyűrű. A Gyűrű, s általa a viselője válik a történet központjává. Ő ad hatalmat mindenkinek. Vagy vesz el életeket. Úgy, mint a Gyűrűt megkaparintó Gollamét, is, akinek alakja a trilógia első részében homályban marad. Habár a rész elején feltűnik, de körülveszi a sejtelem, a titokzatosság. Egy nedves és sötét barlangba helyezi Jackson, egy tó közepéből kiálló sziklára. Ott gubbaszt ez a torz alak, elnagyolt testrészekkel, haltetemek között. A halál és a reménytelenség között. Csupán felülről süt rá egy kis fény, halvány reménysugár, mely talán nem is neki szól, hanem a Gyűrűnek, amit a kezében szorongat és becézget. S a következő snittekben ez be is bizonyosodik. A néző a köveken leguruló Gyűrűt látja, s azt, ahogy a fény rásüt.
Jackson Középfölde sok ezer éves történelmét meséli el pár perc alatt, rövid, ám tartalmas snittekben. A Gyűrű elveszett, a Gonosz visszatért, s mindezt csupán utalásokkal mutatja be. A ködbe vesző tájat, a kilátástalanság, a reménytelenség motívumát, a kiszáradt fák ágai, mik mint csontos kéz markolják a levegőt; a halál, a vég közelgése. A „szaszpenz” tehát alapjelenségként van jelen a nézőben egészen onnét, amikor meglátta a Mordor nevezetű gonosz föld undorító orkjait.
A következő jelenet egyfajta nyugtatóként hat. Egy teljesen más világba csöppenünk, egy igazi édenbe: zöldellő fák, daloló madarak. A Megyébe érkezik a néző, ebbe a hobbitok által lakott kis világba. A táj talán már nagyon is ellentéte a film elején bemutatottnak. A Megye nem más, mint egy zsebkendőnyi bűbáj és ártatlanság az egyre fertőzöttebb világban. Ebben a világban ismerjük meg az új szereplőket; Frodót, Bilbót a hobbitokat, s a mágust, Gandalfot. S ebben az édenben jelenik meg újra a Gyűrű, főszerepet ruházva Bilbóra, aki olyannyira ragaszkodik hozzá, mint Szauron, s Gollam. A rendező ezt csak jelképesen mutatja. Bilbo ugyanis nem becézgeti, nem szorongatja, csupán magánál tartja, a zsebében. Azt is csak onnan tudja meg a néző, mikor Gandalffal való beszélgetése során keze a zsebébe téved. Ez is csak sejtetés.
S mikor a születésnapi köszöntőjén a tömeg előtt lejátszódik ugyanez a szituáció (zsebben kotorászás), tovább lép egy szinttel, előkerül maga az ékszer, s mintha ez még nem volna elég, mindezt fokozza; felhúzza a Gyűrűt az ujjára, s eltűnik. A nézőben ismét teljes a bizonytalanság. Mi van? Hol van? A születésnapi vacsora vendégeivel együtt hüledezik, velük kerül ezáltal szorosabb kapcsolatba. A központról ugyanis az ünnepelt a szó szoros értelemben eltűnik.
A következő jelenet ismét egyfajta feloldás. A láthatatlan Bilbót követi a kamera, vagy legalábbis az útvonalat, amin halad/haladt fel a dombon levő házáig. Majd hirtelen levéve a Gyűrűt újra előbukkan, s ami a legmeglepőbb, nevet. S ez itt a feloldás pillanata. Tréfából csinálta mindezt, saját szórakoztatására. Tréfát csinált tehát abból, amiért oly iszonyatos harc folyt a film elején. S mindezt megtehette , mert ott van, abban az érintetlen édenben, ahol még a gonosz ismeretlen. Ezidáig.
Gandalf és Bilbó beszélgetése is érdekes. A kameramozgás szempontjából legalábbis. Bilbó értelemszerűen kisebb (hobbit lévén), a mágusnak a derekáig ér. A rendező egy érdekes megoldást választott ebben a szituációban. Amikor a Gyűrűről van szó, mindkettejük teljes alakját mutatja a kamera. Mihelyt az ékszer a háttérbe szorul, a kamera a hobbitra fókuszál, annak cselekvésére- ahogy pakol-, figyelmen kívül hagyva a mágust. Amikor pedig ismét a Gyűrűre terelődik a szó, a kamera hátrál, s egy képben látjuk a szereplőket. Ez az a pillanat, amikor ténylegesen is előkerül a Gyűrű, hisz eddig csak említés szintjén volt jelen a beszélgetésben. Bilbó zsebéből kerül elő. Az öreg hobbit maga ugyan azt állítja, hogy nincs nála, a néző tudja, hogy a zsebében lapul. Hogy honnan? Mikor belépett a házba, s lehúzta a Gyűrűt az ujjáról, megfogta, s becsúsztatta a zsebébe. Erre a jelenetre fókuszált a kamera. Totálban láthattuk, amint az ékszer a zsebbe kerül, mintegy beleégetve a tudatunkba. Előrevetítve, hogy ennek a jelenetnek még lesz szerepe a jövőben. S valóban. A Gyűrű előkerül a zsebből, s érdekes, de innentől kezdve a kamera csaknem mindig totálban mutatja az arcokat. Már csak az arc a lényeg, a mimika, a reakciók, ahogy a Gyűrű mondhatni megrontja a kedves, öreg hobbitot, ahogy a mágus mindezt letudja. A megválás a Gyűrűtől, az a lassú, vontatott mozgás, ahogy az ökölbe szorított kéz lassan elernyed, majd „félszegen” oldalra kezd dőlni. Benne van minden ragaszkodás, a nem akarás érzése mindkét fél részéről. A döntő pillanat, az ékszer földet érése, aminek során bebizonyosodik, hogy a Gyűrű a történet központja. Hisz a kamera elhagyva az öreg hobbitot hirtelen a padlóval kerül egy szintre, s ott várja meg a Gyűrű érkezését. A hang, amivel földet ér, mintha egy súlyos vaskarika esett volna le. Ez a hang, és egyáltalán ez a jelenet tudatja a nézővel, hogy vége a harmóniának, vége ennek az édennek. S mikor már megnyugvást remélne egy következő jelenetben, a rendező, a film nem adja meg ezt neki, sőt tovább megy, és az idilli megyei tájból kiszakítva hirtelen egy sötét, fekete tájba teszi. Mintegy légifelvétel, mutatja be a gonosz földjét a kamera; a vulkánt a Végzet Hegyét, ahol a Gyűrű készült, az épülő tornyot, ami a gonosz újbóli megjelenését szimbolizálja, a hömpölygő lávafolyamot. S mintha mindez nem lenne elég, hirtelen valahol kinyílik egy kapu, ahonnan kilenc ismeretlen- ám semmiképpen sem jószándékú- fekete lovas vágtat ki. Nem tudni, kik ezek, azt azonban a rendező sejtetni engedi, hogy a Gyűrűt akarják. Ennél tovább nem megy, ami a néző „izgatását” illeti. Hiába próbál ezután mintegy nyugataként , fenséges, meghitt, esetleg humoros jeleneteket mutatni. A néző már önkéntelenül is azokra a lovasokra figyel(ne), azokra kíváncsi. A lovasok, akik rettegést keltenek az emberekben. Tökéletes ennek az ábrázolása. Csak sejtelmesen jelennek meg ezek az alakok, s a kamera szinte nem is mutat róluk egész alakos képet. Hol a lóra fókuszál, hol csak egy-egy testrészre vagy csupán az árnyékukra.
Párhuzam vonható ugyanakkor a lovasok és Szauron jellem között, már ami annak bemutatását illeti. Ahogy a film elején Szauronnak, úgy most a lovasok hatalmát is a környezeten keresztül ismerhetjük meg. Az emberek elborzadt, rémült tekintetén keresztül.
A történetet, a Gyűrű történetét, amit a film elején a narrátor mesélt, most újabb fejezetekkel egészíti ki a rendező. Frodó és Gandalf beszélgetése ugyanis nem más, mint egyfajta tájékoztatás, egy leírás a múltbeli és a jelenlegi helyzetről. A néző megtudja az ékszer egész históriáját. S mindeközben a mágus, aki átvette a narrátor szerepét mindezt elmondja a hobbitnak, s a nézőknek, a kamera ismét az arcokra fókuszál, azok vannak a középpontban.
Emellett megtudjuk, hogy a Gyűrű el kell tüntetni, el kell vinni, a Megyéből legalábbis mindenképpen. S míg a néző jobb esetben eltöpreng mindezen, s felfogja az elhangzottakat, hirtelen „bevágódik” egy jelenet, ahol a fekete lovasok- mint az apokalipszis angyalai- előtörnek a ködből, s vágtatnak a Gyűrű felé. Ezzel emlékezteti a rendező a nézőt, hogy a gonosz közeledik, s az édeni Megye már nem marad sokáig az, ami. Csakhogy mindezt a (fő)szereplők nem tudják, csupán annak vannak a tudatában, hogy készülődik valami, hogy a gonosz mozgolódik.
A néző többet tud tehát, mint a történet szereplői. Innentől kezdve bármit tehet a film, hogy megnyugtasson minket, nem fog sikerülni, hisz tudjuk, hogy minden egyes perc a vég eljövetelét sietteti. Ekkor következik az a jelenet, ami személy szerint a kedvencem. Frodó és Samu (a kertész) úton vannak, hogy elvigyék a Gyűrűt a Megyéből. Egyszerre csak egy csodás hajnali tájat látunk, a Nap felkelni készül, madarak csicseregnek az erdőkben, s hirtelen jobb oldalról egész közel a kamerához begyalogol egy fekete ló. Akarva, akaratlanul tudjuk, hogy ki/mi az a lovas. Az ábrázolás az, ami igencsak jelképes, feltéve, ha valamennyire ismerjük ezt a varázslatos Középföldét. Ha magunk elé képzeljük térképét, látjuk, hogy a Megye a Mordor nevű földtől nyugatra terül el. A lovasok tehát keletről jöttek.
Maga a jelenet is ezt szimbolizálja. A nyugalomba, az édenbe keletről betörő gonoszt, aki nem feltűnően érkezik; titokban, hajnalban, hogy homály fedje.
Ez a negyven perc az tehát, amit elemzésre szántam. Azt remélem, hogy sikerült rávilágítanom a feszültségkeltés és megnyugtatás ábrázolására, ami egyébként mind a három részben végig megy. Akár egy diagrammon is lehetne ezt ábrázolni. S ezzel a játékkal tarja a rendező, s a film ébren a nézőt. Ami a szereposztást illeti, véleményem szerint az is tökéletes. Az egyes karakterekhez választott színészek igencsak hűen játszák el szerepüket (egyet kivéve talán).
Az egyetlen hiba, ha szabad ezt mondanom a filmben, az a zene folytonossága. Kétség nem fér hozzá, hogy Howard Shore kitűnő zenét komponált, ám ez a muzsika a film elejétől egészen a végéig gyakorlatilag állandóan szól a háttérben, mintegy mázként bevonva az alkotást.
A másik dolog, ami zavaró lehet, az az idő nem egészen hű érzékeltetése. A néző ugyanis nem tudja meg, menyi idő telt el bizonyos jelenetek között, vagy ha tudomására is hozzák, akkor azt csak később, a film egy másik jelenetében. Talán ez is egy variáció a néző figyelmének ébrentartására, ez is csak a rendező egy trükkje.
Egy szó, mint száz el kell, hogy mondjam, hogy A Gyűrűk ura kihagyhatatlan alkotás, s ezzel beleértem mind a könyvet, mind pedig a filmes adaptációt. Érdemes összevetni a két remekművet, s ha valakit megfogott Tolkien és Jackson Középföldéje, az akár mélyebben is beleárthatja magát.