fbpx
 
 

Az olvasó éhsége - Nagy Gergely (Lamorak)

Nagy Gergely (Lamorak) Almási Miklós Népszabadságban megjelent filmkritikájára reagált.    

 

Az olvasó éhsége

'Valóban megjött,' sóhajthatnak fel mind az olvasók, mind a nézők, immár nem csak Peter Jackson A Gyűrűk Ura-filmje okán, hanem az arról íródó recenziók és vélemények egyre növekvő hadának láttán is. Mégis, Magyarországon egy kicsit furcsa ez a fogadtatás. Az írásokból a látványos-monumentális amerikai filmekkel szemben már előre ellenérzéssel viseltető nézők fanyar iróniája is kihallatszik; a magára Tolkienre és írásaira vonatkozó megállapítások egy része követi a Magyarországon elterjedt és bevett (sokszor tévedésekből és félreértésekből építkező) képzeteket. És a legtöbben majdnem teljesen elvétik a lényeget.
Almási Miklós írása ('Megy a gyűrű vándorútra', Népszabadság, 2002. jan. 18.) is ilyen, mégpedig nem csak egy szempontból. Noha azt megtudjuk belőle, hogy Almási a háromórás film alatt éhes volt (és ezt úgy veti közbe, mintha legalábbis félig a film hibája lenne-kéretik felidézni, hogy minden bizonnyal a több mint ezer oldalas könyv olvasása közben is éhes volt, nem is egyszer, s ezt mégsem említette volna meg egy, a könyvről írt recenzióban), cikke nem elégíti ki a nézők és olvasók 'érdemi kommentárra' való éhségét. Ez a kommentár ugyanis, helyenkénti stilisztikai pongyolaságán felül gondolatilag sem megy a felszínnél mélyebbre; sőt, néha még ott is szegényes marad. A műfaji terminusokat (regény, mese, fantasy, mesefilm) pl. Almási annyira lazán és következetlenül használja, hogy iskolapéldája lehetne a Tolkien magyarországi tanulmányozását akadályozó, vagy legalábbis megnehezítő tévedéseknek. A jól ismert sztereotípiák, melyek mind a könyv, mind a film élvezetét és megértését hátráltatják, így jönnek létre és maradnak fenn, arról nem is beszélve, hogy Tolkiennek az irodalmi kánonba és a 'komoly' irodalomtudományos értelmezésbe való belépését is megakadályozzák.
Magyarországon eleve nem kísérte akkora felhajtás a filmet, mint a világ más országaiban (főleg Angliában és az Egyesült Államokban). Az olvasók éhsége, ezúttal a filmre, így is érezhető volt: az interneten jelentős számú rajongói csoport vitatta meg fórumokon és levelezőlistákon a film (és ebből kiindulva a szöveg) kérdéseit. Olyan kérdéseket, amelyeket Almásinak is jó lett volna áttekinteni. Elhangzott ugyanis olyan vélemény is, hogy a filmtől nem szabad a Tolkien-szöveg 'visszaadását' várni, sem cselekményi, sem szövegszerű szinten, sem hatását tekintve. A szöveg és a film vizuális médiuma ugyanis teljesen különböző történetmondásra, háttérépítésre, jellemalakításra adnak lehetőséget, melyeket nem lehet 'egymáson' számon kérni. A film igenis más lesz, mint a könyv-de ez teljesen természetes, hiszen a film adaptáció, tulajdonképpen a szöveg egyfajta értelmezése, és mint ilyen épp a legalapvetőbb olvasói szinttel van egy vonalban. A film ugyanúgy Peter Jackson és a forgatókönyvírók közös olvasata, mint ahogy Almási Miklós várakozásai az ő saját olvasatát tükrözik. Nem mintha ez baj lenne, hiszen mindenkinek szíve joga 'várakozni', ahogy éhesnek lenni is. Csak tudni kell, kit hibáztathat érte az ember ( pl. saját magát, amiért nem vacsorázott meg otthon, a mozi előtt.
Ami azonban baj, az az, hogy Almási tárgyi tévedéseken kívül sokszoros egyszerűsítésekkel él, ironizál és helyenként fanyalog ('hákliskodik', ahogy ő mondja), s közben a film megítélésére egy arra alkalmatlan szempontrendszert alakít ki. Nem tudom pl., mire gondol pontosan, mikor Tolkien olvasóit a 'szubkultúrába' helyezi. Nem értem, mit jelent az, hogy A Gyűrűk Ura 'az első modern, globális mese'. (Magyarországon furcsa ragaszkodás tapasztalható annak az állításnak a betűjéhez, amit Göncz Árpád tett a könyv fülszövegében: 'A Gyűrűk Ura tündérmese.' Ez lehet igaz-de mit is jelent pontosan? Műfaji meghatározás, formai vagy tartalmi alapú terminus a 'tündérmese'? Láthatólag senki sem törődik azzal, hogy a fordító megjegyzésének jelentését kibontsa.) Azt sem értem, miért (és főleg, hol) 'szorult háttérbe' Tolkien az utóbbi időben, és hogy Almási mire alapozva állítja ezt. Épp a 90-es évek második felében választották Tolkient többszörösen is az 'évszázad szerzőjének' különböző angol és amerikai felmérések; sorban születtek a Tolkien-monográfiák és tanulmánykötetek, hogy a tudományos szféra érdeklődését is megemlítsük; és Jackson filmjének már a híre is elég volt (ami mellesleg jóval azelőtt elterjedt, hogy a Harry Potter-filmről egyáltalán szó lett volna), hogy a Tolkien-könyvek újabb eladási csúcsokat döntsenek, mindenfajta konkrét 'reklám' nélkül. Itthon is gyakorlatilag évente adták ki, nyomták újra a Tolkien-szövegeket.
Továbbá azt sem értem, miért és minek alapján állítja Almási egymás mellé, 'fantasy-filmként', Harry Pottert és A Gyűrűk Urát; sőt azt sem (de ez már nem Almási hibája, ezt az ő kijelentései csak erősítik, nem megalkotják), hogy miért 'fantasy' Tolkien (vagy akár Harry Potter)-soha senki nem tudta még pontosan megmondani, mit is ért azon, hogy 'fantasy', mikor annak Tolkiennel való kapcsolatát (akár azonosságát is) jelenti ki. Műfaj talán a fantasy? Valamilyen tartalmi kategória? Az elbeszélés egy fajtája, esetleg az elbeszélés hátterének valamilyen különlegessége? A fantasyről hagyományosan azt gondolják, par excellence modern, sőt posztmodern jelenség-Tolkien írásainál konvencionálisabbat, hagyományosabbat (mind tartalmában, motívumaiban, mind nyelvi megformáltságában) elképzelni is nehéz. Különben is: akkor a fantasy egy az egyben 'tündérmese'? Tolkien közönsége, fogadtatása, megítélése, besorolása: mind fontos tisztázandók egy alapos értékeléshez, mégis mind el vannak kenve, magyarázatlan említések szintjén.
Hogy a filmmel szembeni elvárásokról mint az értékelés alapjairól beszéljünk: a film alapvetően 'mesefilmként' jelenik meg, és mint ilyenen, Almási számon kéri rajta a meseszerűséget, kárhoztatja a 'szörnypofájú orkokat' és a 'horrort'-azt mondja, 'valahogy nem ilyet vártál volna' (vajon kihez szól és mit hivatott megjeleníteni a konzekvens tegező forma?). Mindez azonban csak nyilvánvalóvá teszi azt, ami a könyvből különben is kiderül: A Gyűrűk Ura nem gyerekkönyv, s a film sem gyerekfilm. Nyilvánvalóan nem az. De nem is mondta senki, hogy az; nem akart az lenni soha, akárcsak a könyv, és ha olyat várunk el tőle, amire sosem törekedett, nos, aligha kerülhető el a csalódás.
Almási azonban, úgy tűnik, még azt sem látja meg, amit elvár és ami ott is van. A mesefilmekben 'általában' jelenlévő legenda-töredékekről, mitológiai forrású történet-alapokról beszélve egy többé-kevésbé ironikus pózból jelenti ki, hogy ezeket ismerve az olvasó aligha 'tévedhet el', sőt unhatja is magát. Meglepő azonban, hogy mindezek után Tolkienről azt mondja, az ő 'meséjének elemeit csak ritkán lehet visszavezetni ismert elődökre'. Saját iróniája fordul itt ellene: valójában Tolkien írásainak jelentős részéhez, így A Gyűrűk Urához is, lehet mitológiai vagy akár szövegszerű forrásokat találni (T.A. Shippey The Road to Middle-earth c. Tolkien-monográfiája pl. épp a források fényében tárgyalja és mutatja ki Tolkien eredetiségét, de rengeteg kisebb, forrásokkal kapcsolatos tanulmány született már), és épp az általa is említett Grimm-mesék (mint a valamikori közgermán mitológia utolsó maradványai) kiemelkedően fontos helyen állnak ezen források között.
Az olvasó pedig hiába éhezett arra, hogy lássa a filmet, ha utána hiába éhezik az alapos és érvényes kommentárra; ismét csak a Tolkienről való értelmes beszéd lehetősége vágatik el előtte. Mindez úgy, hogy Almási hiába mondja, ismét letegezve olvasóját, hogy a történetet 'nem mesélem el, tudod te is'-nekem határozottan az az érzésem, valami más történetet olvashatott. Gandalf haláláig 'minden a helyén volt', írja (jó két bekezdés olyan, valószínűleg parafrázisnak szánt szöveg után, mely legjobb esetben is számos félreértéssel és egyszerűsítéssel fedi csak le Tolkien szövegét): nyilván az éhes olvasók egész hada szisszen fel erre, hogy ugyan a 'helyén volt-e' az Öregerdő és Bombadil Toma is, vagy a Völygzugolytól Moriáig tartó hosszú út. Nem, nem voltak 'a helyükön', amennyiben ezt a helyet a 'szöveghűség' (egyébként tisztázatlan) fogalma jelöli ki. De az adaptáció logikája (és ekonómiája) a kihagyásokat és változtatásokat (kevés kivétellel) még meg tudja alapozni, és ismét csak azt a kérdést veti fel, hogy tulajdonképpen mit is várunk el a filmtől. Almási az utolsó fél óra 'kalandfilm-dramaturgiáját' is nehezményezi, az 'eredeti' 'meseélménnyel' szembeállítva (mi mást tételez fel ez, mint azt, hogy az eredeti 'mesét', mert itt A Gyűrűk Ura már szigorúan csak meseként tételeződhet, mindenki régen olvasta, gyerekként; és miért is olvasta volna el azóta, vagy most újra, hiszen egy 'komoly felnőttnek' ez talán már derogálna)-mintha magában a szövegben nem lenne benne a kezdetektől nagyon erősen a 'kalandregény-dramaturgia'. Arról nem is beszélve, hogy a mese mint olyan maga is kalandos; az orkok és csaták borzalmai pedig még a 'szöveghűség' (egyébként tisztázatlan) kritériuma alapján is a helyükön vannak. Almási talán nem, én azonban 'ilyet vártam': az orkok rettenetének, kegyetlenségének, visszataszítóságának nagyon is töltött képi kifejezését. Mert a szövegben is ilyenek. De lehet, hogy erre Almási már nem emlékszik.
A film bemutatása előtt arról győzködtem az internetes rajongói-olvasói közösségeket, hogy ne határolódjanak el eleve a filmtől, és ne is tekintsék a filmet 'egyenlőnek szántnak' a szöveggel: ez nem Tolkien szövege, hanem Peter Jackson filmje. Paradox módon most, a bemutatás után, mindenkit arról próbálok meggyőzni, hogy a film a szöveggel együtt jó, és a kettőt össze kell olvasni. Mert a film nagyon jó, csak tudni kell nézni (ugyanúgy, ahogy a Tolkien-szöveget tudni kell olvasni, hogy igazán működjön). Épp a szövegtől való különbségek, a variációk és változatok hozzák létre azt a 'játékteret', ahol a film értelmezése, olvasatai kialakulhatnak (akárcsak a szövegváltozatok, melyek Christopher Tolkien szerkesztésében kerültek kiadásra a History of Middle-earth sorozatban, elmélyítik a szöveg értelmezését), és ezek az olvasatok újak és érdekesek. A különbözés tehát nem feltétlenül rossz-de feltétlenül jelent valamit, és a film teljes olvasatának nyilvánvalóan számba kell vennie ezeket a potenciálisan új jelentéseket generáló pontokat. Ha egyszerűen, pusztán különbség voltukban elítéljük őket, csak arról teszünk tanúbizonyságot, hogy nem tudunk adaptációt nézni és értelmezni. Aligha értelmes hozzáállás egy filmhez, hacsak nem döntöttük el előre, hogy nem fog tetszeni. De akkor úgyis mindegy.
Tolkien munkáit Magyarországon egyelőre lehetetlen teljességükben megítélni, hiszen a szövegek nagy részének még nincs magyar fordítása. Ami azonban megvan, arról lehet és kell is beszélni: az angol és amerikai Tolkien-kritika már harminc éve teszi ezt, bemutatva, hogy Tolkienről igenis lehet 'komoly irodalomként' szólni. Tolkien világa nem 'ellenvilág', ahogy Almási látja; történetei nem 'minden valóságtól, sőt minden meseelemtől elszakadt' mesék-tipikus érvei ezek egy Tolkient az irodalmi kánonból kirekesztő viszonyulásnak (hisz hogyan is lehetne 'komoly' irodalom valami, ami a 'valóságtól elszakadt'), és nem segítik, hanem hátráltatják az érdemi értelmezést. Tolkien munkái egy olyan irodalmi hagyományban állnak benne, amelyben akarva-akaratlanul mi magunk is benne vagyunk (Almási is, hiszen ő már unja is a mitológiai elemeket), és benne van majdnem minden olyan szöveg, amelyet 'komoly irodalomnak' tekintünk. Világa mélységesen tradicionális, és történetei kétségkívül reflektálnak a 'valóságra' (már ha ez valóban olyan fontos kritérium). Semmi nem indokolja, hogy ne vizsgáljuk komolyan, hogy ne vegyük komolyan.
Pedig sokszor az az érzésem, Almási pontosan ezt teszi: nem veszi komolyan. Furcsa, hogy milyen könnyednek és 'lágyan suhanónak' mutatja A Gyűrűk Urát (amit számon is kér a filmen), olyannak, ami a hagyományos mesék kegyetlenségével (sok gyerek már nem viseli el a Grimm-meséket!) szakít. Ez azonban nem teljesen igaz-mint láttuk, a kegyetlenség és a borzalom bizony megvan benne, és ráadásul Tolkien könyvének végső kicsengése még csak nem is olyan egyértelműen pozitív, mint a legtöbb meséé. Almási a filmen igazából 'fiatalkori' élményeket kér számon, úgy tárgyalja, mint 'gyerekeknek való' mesét (aztán persze elítéli a borzalmakat, és megjegyzi, milyen érdekes, hogy kevés a gyerek a nézőtéren); mi mást sugall ez, mint azt, hogy Tolkien egy félig-meddig 'infantilis' szubkultúra ikonja, akihez nosztalgiázni megy az ember-aztán amikor kiderül, hogy a film erre nem használható, sóhajt és legyint. Még az elismerését sem úgy fejezi ki, hogy 'jó filmet', hanem úgy, hogy 'jól megcsinált mozit' (kiemelés tőlem) látott.
A nézőtér persze tele volt, még akkor is, mikor harmadszorra néztem meg a filmet. Az olvasók éhségét ki kell elégíteni, és ez nem is olyan könnyű feladat. És láthatólag a néző éhsége nem ugyanaz, mint az olvasóé, hiszen sokkal nehezebb utána az érdemi kommentárra éhező nézők jóllakatása. Különösen, mert a nézők közül sokan olvasók is, és megvan a lehetőségük az összeolvasásra; különösen, mert Magyarországon ilyen diskurzus még sosem volt; különösen, mert ha eleve visszautasítjuk a komolyan vételt, komolyan olvasni, komolyan nézni sem tudunk.

Nagy Gergely (Lamorak)

 

Utoljára frissítve: szerda, 31 július 2019 11:57

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a lap tetejére