Gondolatok

ÉSzAH írta: Mi az ebben a világban, amit nem szívesen hagynátok itt? Mit tud ez a fránya világ, hogy olyan kutya nehéz itt hagyni, amikor eljön az idő?

Az élet kihívások és feltárásra váró titkok forrása! Nem az a lényeg, hogy mennyi a 'jó' és a 'rossz' valaki életében, hogy mennyi boldogság vagy fájdalom érte; hanem az, hogy mennyit tett a magáévá belőle. Minden hatás, ami életünk során ér minket --legyen pozitív, vagy negatív-- ad valami újat, valami tapasztalatot, ami érzékenyebbé tesz, amitől közelebb kerülhet az ember az élet lényegéhez!
Hiszem, hogy okkal születtünk erre a sárgolyóra, tehát van valami tennivalónk/feladatunk/küldetésünk. A cél szerintem az, hogy mindezt feltárjuk és amennyire csak lehet eleget tegyünk neki. Ezért van bennünk életösztön, ezért olyan nehéz elmenni. Valami ideköt minket, ez nem lehet véletlen. Vannak emberek, akik megnyugvással távoznak innen, ez sem lehet véletlen! Az élet rendje a halál, így teljes a körforgás. Aki eljut oda, hogy ezt elfogadja, pontosabban, hogy ne bánkódjon miatta, az szvsz. már megtanult valamit, valami lényegit az ember és a világ valójáról. Ezen összefüggések megismerése lehet talán az, amely végső soron a belső békéhez és harmóniához vezethet; ha pedig ide eljut valaki, akkor már nem is ragaszkodik annyira az élethez, és boldogan megy el...

(Talán kissé kusza lett, de most nem megy értelmesebben! )

Brisa írta: Ha valaki úgy érzi, nincs értelme felkelni az ágyból, ott már súlyos gondok vannak.

Húha Brisa! Ez a mondatod ütött, mégpedig hatalmasat!
Ugyanis én ezen szó szerint átestem! kb 1-másfél évvel ezelőtt olyan szinten méypontra jutott a lelkivilágom, hogy pontosan ugyanezt éreztem egy szép napsütötte délelőttön, úgy kb 11 felé... Feltettem magamnak a kérdést, hogy mi a fenének keljek föl, amikor úgyis eljön az este, amikor vissza kell feküdnöm; ugyanaz a kínzó mókuskerék nap nap után. Teljesen magam alatt voltam, senki nem értett meg, utáltam mindent. De ez nem is igaz! Nem utálkoztam, hanem teljes és tökéletes ürességet éreztem, még csak nem is fájdalmat --azon akkorra már rég túl voltam-- 'kínzott a semmi'. Nem tudom jobban leírni...
Hála Erunak, túl lettem rajta. Egy napon rájöttem, hogy választanom kell, mert ez már így nem mehet tovább! Vagy kilábalok a dologból, vagy végleg kicsúszik a talaj a lábom alól. Nos, az életet választottam...

Cica, a szívemből beszélsz. Én is pont ezt csinálom. Egy konkrét példán be is tudom mutatni ennek hatásosságát: amíg kicsi voltam, hosszú volt a hajam, hogy eltakarja a hallókészülékemet. Mint már egyesek tapasztalták - a hallássérülésemmel együtt jár bizonyos kommunikációs nehézség. Ez már akkor is így volt. Sok megszégyenülés ért emiatt, bár soha nem közvetve, hanem csak közvetlenül (pl. soha senki nem mondta rám, hogy "te süket"). Aztán egyszer erőt vettem magamon. Elmentem fodrászhoz, rövidre nyírattam a hajam, és nyíltan felvállaltam a hallássérülésemet. Ez abból állt, hogy megragadtam minden lehetőséget, amikor beszélhettem a fogyatékosságomról. Rá kellett döbbennem, hogy az emberek nem mernek kérdezni, félnek, hogy megsértenek. Ők nem tudták, hogy pont azzal tesznek nekem rosszat, ha nem kérdeznek. Ezért most mindig én teszem meg az első lépést, és nem várom el, hogy mások tegyék meg. Azóta könnyebb az életem. Sokkal könnyebb. Megértettem az embereket, megértettem magam, rájöttem, hogy a világ nincs ellenem, nem utál minden ember, sőt a hallássérüléssel sincs semmi baj. Azóta már két előadást is tartottam a nagyothallásról, úgy, hogy a hallgatóságom dőlt a röhögéstől. Hiszem, hogy humorosan, nyíltan és őszíntén beszélve a problémákról sok minden megoldható.

ÉSzAH: Én nemcsak erről a fórumról szerzem az infóimat. Egyesek határozottan hajlanak arra, hogy sötétben lássak a világot. Pedig nem az, illetve nemcsak az. Szerintem az emberek nem gonoszak, legalábbis nem jobban mint mi. Beszélgessetek sokat emberekkel, és meglátjátok.

Ami pedig a fantáziavilágba való menekülést illeti, egy bizonyos szint után már káros, és pszichológiai betegséghez vezet. Ha valaki úgy érzi, nincs értelme felkelni az ágyból, ott már súlyos gondok vannak.

Amúgy nekem is volt egy nagyon rossz időszakom, amikor begubóztam a saját világomba, plusz rettenetesen sajnáltam magam, és elüldöztem mindenkit magam körül. Azóta tudom, hogy mit kell elkerülnöm. Soha többé nem akarok odáig lesüllyedni. És eddig nem süllyedtem (még szerelmi csalódások miatt sem ).

ÉSzi írta: Mi az ebben a világban, amit nem szívesen hagynátok itt?

Az ÉLETET!

ÉSzAH írta: Mi az ebben a világban, amit nem szívesen hagynátok itt? Mit tud ez a fránya világ, hogy olyan kutya nehéz itt hagyni, amikor eljön az idő?

Most azt hiszem mégis a sötétség felé viszem egy picit ezt a fórumot, de kérlek, ne "ilyedjetek" meg attól, amit mondok.

Én azt hiszem, nem hagynám nehezem itt ezt a világot. Sokmindent tapasztaltam már, sokat csalódtam, és azt hiszem, tudok annyit, hogy azt mondjam, ez a világ nem tetszik (persze ez a teljes egészre értve, nem pedig egyes részletekre). Természetesen meg lehet benne találni a jót, a reményt, de nincs semmi (költői túlzás), ami annyira idekötne. És ráadásul én felfedező vagyok (ezért is zavar, hogy ebbe a korba születtem (a középkorban volt felfedezni való, de bezzeg manapság (ez az "anyagi" felfedezésről és nem az elméletire vonatkozik))). És ezért is érdekel, hogy van-e valami az életen túl? Egy másik élet? Vagy semmi? És vajon teljesen megszűnik mindaz, ami mi vagyunk? Ezekre a kérdésekre persze (a tudomány mai állása szerint) nincs válasz, de szeretném valamikor tudni, és ezért nem félek a haláltól.

De, hogy mégis, mi lenne, ami hiányozna? A hegyek, a folyók, a természet, a kutyáim és a barátaim.

Hosszú és eredményes életet
Telcontar Léli

Brisa, miből vontad le ezt a következtetést?
Azért mert itt pár gázos dolgot leírtunk, nem jelenti azt, hogy csak ezek léteznek számunkra. Persze csak a magam nevében beszélhetek, lehet, hogy a többiek csak ezt látják belőle, amit itt leírtak, de nem hiszem, mert akkor nem lennének olyan kedves emberek, amilyennek megismertem őket.

De igazad van, kicsit besötétült ez a topik mostanában, bár én nem bánom ha ilyen mély dolgokat is meg lehet itt beszélni.
Hadd indítsak egy újabb, ezúttal talán pozitívabb felhangú eszmefutattást. Mi az ebben a világban, amit nem szívesen hagynátok itt? Mit tud ez a fránya világ, hogy olyan kutya nehéz itt hagyni, amikor eljön az idő?

Sokan írjátok, hogy féltek szembenézni a valósággal. Pl. Gillz írta: "védőfelszerelés nélkül". Nem akarok nagyképű lenni, és remélem nem is fogok annak tűnni , de én egy ideje már ezt gyakorlom - mármint védőfelszerelés nélkül nézek szembe az emberekkel, a valósággal, ha jobban tetszik. Ezt én nyiltságnak hívom (és szerintem nemcsak én). Nagyon sok barátnőmön látom, hogy ettől-attól fél. Erre szoktam megkérdezni, hogy miért? Meg is érkezik rá a logikus vagy inkább csak logikusnak tűnő válasz.
Ám valahogy, számomra mégis jobb így élni, mint bezárkózva. Én is éltem úgy, de nagyon nem volt jó. Inkább választottam azt, hogy nagyon nyílt vagyok. Ez néha veszélyes, és nem épp okos viselkedés, mondhatnám fölösleges vakmerőség. Ám mégis azt vettem észre, hogy az emberek a nyiltsággal kevesebbet tudnak kezdeni, mint a bezártsággal. Én sokkal több megértést, odafigyelést, szeretetet tudtam adni és kapni így.
Persze - mint már rájöttem egyszer-kétszer - ezt a "védtelenséget" van aki kihasználja. Mondhatni, van ilyen, c'est la vie. Erre szoktam mondani, hogy esni is meg kell tanulni. Őszíntén szólva még nem sűrűn fordult elő velem, de akkor nagyon nagyot estem. És nem mondom, hogy nem fájt, mert akkor hazudnék. De! Föl kell állni, megrázni magad és menni tovább. Nem állhatunk le, nem gubózhatunk be, mert az élet egyszerűen elszalad. Észre se vesszük.
És a valóságtól nem félni kell, hanem megtanulni kezelni. Ha az egyik módszer nem megy, akkor nézünk egy másikat. Ha a mesékkel érjük ezt el, akkor legyen a mese. És ahogy Fin is írta, meg kell érteni azokat az embereket is, akik nem ezt a módszert, utat választják.

Én is kérdezhetek valamit?
Miért csak a rosszat látjátok a világban?

(Gumipók, természetesen a kérdés nem neked szól. Az idézeted amúgy tényleg jó, csak nem mindig igaz.)

Még van egy szám, de azt nem tudom fejből, de talán az utolsó sora elég lesz:
"Amikor egy gyermek először sírt fel, a Földön meghalt a boldogság."
(Omega: Legenda)
Ti hogyan értitek ezt a sort?

Én erre válaszolnék pár szóban.
A gyermek felsírásának fiziológiai oka ugyebár az, hogy a tüdeje először telik meg levegővel és ez bizonyára fájdalmas. (Nem tudom, én nem emlékszem.)
Azonban van egy másik magyarázat is. Az ember ekkor érzi meg először a elkülönültség érzését. Lélekként része az egységnek, amikor magzatként anyagba költözik része az anyjának. Aztán egyszer csak egy pillanat és már nem része semminek, csak egy nagy-nagy világnak, amiből semmit nem ért, és főleg azt nem, hogy miért nem érzi a részének magát.
A születés pillanatában válik végleg a teste rabjává és szakad el valamitől, ami az emberi (és minden) lélek számára a boldogságot (itt a spirituális, nem a földi boldogságról beszélek) jelenti.
Az Omega-idézet szerintem erre utal. Amikor az első gyermek felsírt a világon, akkor szakadt ki először intelligens tudattal felruházott - tehát saját létét, annak dimenzióit felfogni képes - lélek abból az egységből, amit én személy szerint istennek (néha isteneknek, bizonyos körülmények között istennőnek) nevezek. A Bibia ezt úgy hívja: kiűzetés a paradicsomból.
Ajánlom figyelmetekbe Erich Fromm "A szeretet művészete" c. könyvét.

Részvétem Svindler, ezek szerint te is elolvastad a cikket. Én már csak nevetni tudok azokon, akik ilyen dolgokban hisznek. De sajnos úgy tűnik erre is van igény

Par hete irtam, mennyire nem szeretem mikor mindenfele marhasagbol probalnak elmeleteket gyartani, es aztan azt embereknek beadni.
Es, hogy mennyire is szomoru mikor ezt valaki beveszi.

Ime egy ekes pelda erre: index.hu/kultur/klassz/idokod/

Nekem a család az első többnyire, de van, hogy a büszkeségem felülkerekedik, és összeveszek anyuval.
Viccet félretéve: a normális (ez nagyon relatív, hogy ki az, és ki nem) értékrendű ember egyre kevesebb, és a végén nem is lesz már belőlük egy se, attól félek. Bocs, hogy ilyen sötét a jövőképem.

Eglar írta: VILÁGUNK KULCSA A PÉNZ

Erről jut eszembe, nemrég volt a Kisalföldben a dalai láma tesztje... 3 kérdés volt.. és az elsőbe neked tetsző sorrendbe kelltett rakni az állatokat (bárány, ló, tigris, tehén, disznó), és ilyen sorrenbe van neked az életbe is. (szerelem, család, büszkeség, karrier, pénz). És ezen akadtam én ki, mert nemhiszem, hogy a disznót valaki első helyre tette volna, pedig szvsz sokaknak első a pénz... (Mondjuk, csak érdekességként írtam be, én nem hiszem el...)

Azt hiszem, Fin rátapintottál a lényegre (én meg közben megint belógtam ide, de most egy hétig, vagy tovább tuti nem fogok tudni, lehet, nyáron nem is, szóval levelezzünk papíron, az biztos megtalál, talán néha itt is összefutunk majd, meg élőben.).
Senki nem tud elviselni senkit. Lehet, hogy mindenki ezzel jön neked, de szerintem ennek a 'MODERN' társadalomnak a keze is benne van a dologban. Ez a világ annyira énközpontú, 90% úgy él, hogy NEKI, és CSAK NEKI jó legyen, és ezért mindent (barátokat, családot, az apróbb örömöket, a becsületét...stb.) is képes feláldozni, csak SOK PÉNZE legyen, mivel VILÁGUNK KULCSA A PÉNZ -legalábbis ő így hiszi...és sajnos igaza van! Ha pénzed nincs, nem mész semmire, ez a törvény! De miért???...(Visszatérve a témához: emiatt az egoista mentalitás miatt veszhetett ki (majdnem) mindannyiunkból a mások iránti tolerancia.

Lehet, hogy az élet célja csak annyi, hogy leéljük. Lehetőségeinkhez mérten értelmesen és boldogan. De az is lehet, hogy van valami mögöttes cél is, valamiért itt vagyunk, amit sosem fogunk tudni megfejteni. Gondolom Léli erre kiváncsi. Ez majdnem olyan kérdés, mint hogy mi van a halál után. Számunkra megfoghatatlan, ugyanakkor örökké nyugtalanító és válaszra váró kérdés.
De milyen különös, hogy minden ember másban látja az élete értelmét. Valakinek csak az fontos, hogy ő maga jól érezze magát, másnak csak az számít, hogy a körülötte élő embereknek segíthessen, és persze vannak olyanok is, akik az egész emberiség érdekeit nézik, és az egyéni dolgokat teljesen háttérbe szorítják. Miért van ez szerintetek, miért vagyunk ennyire különbözőek? Némely hozzászólásból azt éreztem, hogy azok az emberek akik nem szeretik a meséket, nem hajlandóak fantáziavilágokban elmerülni és csak a földön hajlandóak járni, kevésbé értékesebb emberek lennének. nekönk folyton azt súlykolják, hogy a személyiségvonások nem hordoznak magukban értékítéletet, pedig dehogynem. A társadalomban, és az egyes emberek fejében bizonyos tulajdonságok értékesebbek másoknál. De meg tudja mondani valaki, hogy valójában mely tulajdonságok értékesek, milyennek kéne lennie a "tökéletes" embernek? Miért van az, hogy engem idegesít, ha valaki nem bírja elviselni a lelkesedésemet valami iránt, őt meg az idegesíti, hogy én nem bírok értelmesem viselkedni ilyenkor. Miért nem tudjuk megértemi egymást?

Telcontar_Leli írta:

Miért él az ember? Azaz, mi a célja a létezésének? (nem az oka (bár az is egy jó kérdés))

a célja? hogy az efféle kérdésekre kereshesse a választ, amíg világ a világ...

Kincső írta: És van még itt valaki, aki szereti az Omegát?

Én, én, én!!!

Morgi: Végre valaki, aki olvasta a Momot!!! Egyik kedvencem

Gumipók írta: A gond csak az volt, hogy ez a mindenre nyitott, mindenre érzékeny érzelmi állapot a való világ felé is nyitott volt. Hát az már nem tetszett annyira...sőt egy idő után megviselt érzelmileg a való világ igaszsátalan, személytelen, önző és semmire oda nem figyelő csak rohanó hozzáállása ami itt a fővárosban lépten nyomon tapasztalható. Annyira rosszul éreztem magam a rámnehezedő negatív érzelmek miatt, hogy fizikailag is megviselt, és fél évig a saját kis világomban kerestem menedéket.
Újra meg kellett találnom a helyemet a világban és azt a hozzáállást ami ismét szimbiózist tud teremteni köztem és a nyüzsgő társadalom között amit már egyáltalán nem éreztem sajátomnak. Azóta csak a pozitív dolgokra vagyok nyitott és a csodákat keresem a világban. Az öröm, a mosoly az ami vonz és ha úgytalálom, hogy a környezetemben nincs elég belőle akkor mindent elkövetek, hogy mosolyogni lássam a körülöttem élőket.

A való világgal én is így voltam... Csakhogy te fél évig kerestél menedéket, énnekem 6 évig (általános) csak a menedék volt, és teljesen elzárkóztam a külvilág elől.. és ez (sajnos) most is megvan.. még mindig ott ülök(félig) a menedékben (ami lassan már egy átok), mert megszoktam... és bár nekem fucsa, úgy érzem, hogy félek a való világtól... de azért kimegyek... teljesen.. ha sikerül...

[size=9:jco8n966]nya, ez most kicsit hülyére sikerült...(Lam: )[/size]

Viszont szeretnék nektek a filozófiai kérdést feltenni. Sokat gondolkoztam már rajta, de azt hiszem, a válasz meghaladja a képességeimet (de ezzel valószínű nem vagyok egyedül):
Miért él az ember? Azaz, mi a célja a létezésének? (nem az oka (bár az is egy jó kérdés))

Húha...ez már inkább hit kérdés!
Egyertétek Áfonyával, hogy erre nincs biztos válasz viszont minden ember hisz valamiben. Úgy gondolom az ember létezésének célja az magának az életnek a megtapasztalása. Születésünktől fogva építgetjük, csiszolgatjuk, bővítjük személyiségünket és újabbnál újabb tapasztalatokat szerzünk. A céljaink elérése is lehet a létezésnek magának a célja, mint ahogy sok embernél ez így is van. Bizonyos embereknél az életben való céltalan sodródás kielégítő életcél, és megelékszenek annyival. De ha valaki elveszíti a céljait szem elől, vagy valami miatt feladja a célok elérésére való törekvését akkor látszólag az élete is értelmetlenné válik.
Logikusan hangzik

Telcontar_Leli írta: Miért él az ember? Azaz, mi a célja a létezésének? (nem az oka (bár az is egy jó kérdés))

Na, sztem ez az kérdés, amire nincs válasz és amire kb. 6 milliárd db. válasz van. Szerintem ahány ember, annyiféle vélemény létezik ezzel kapcsolatban. Egy általános megfogalmazást erre felállítani sztem lehetetlen, de nem is kell.

Gumipók: Mintha csak rólam beszéltél volna. Én ugyan ilyen vagyok (jópár évvel fiatalabb kiadásban). A mesék, a csodák és a nem létező dolgok vonzzák a képzeletemet is, és a való világ gyakran elszomorít. Sokszor megállok, és megkérdezem magamban, hogy miért van ez így? Jó ez most az embereknek? Régen ugyan nehezebben éltek az emberek, de biztos vagyok benne, hogy sokkal nyugottabbak voltak. Manapság mindenki rohan, aggódik, fél, remél, nincs nyugta az embereknek. Miért jutottunk ide? Az ember telhetetlen. Mindent akar, mindenre választ keres és addig nem pihen, amíg azt nem leli meg. De valóban, amint elér egy célt, újabbakat tűz ki magaelé. Szerintem ez bennünk van. (Részben) ez tesz minket emberré. Hogy folyton fejlődni akarunk, többet tudni, jobbak lenni. Jobbak mindenkinél, többek a természetnél, hogy legyőzhessök. Talán ez is az egyik oka ennek a mindentakarásnak. A félelem. Az ember fél attól, amit nem ismer, és ezért inkább megpróbálja megismerni, hogy felkészüljön rá, hogy legyőzhesse, ha úgy ítéli meg, szükséges.

Visszatérve arra, amit mondtál: Én is átestem egy ilyesfajta magányon. A körülöttem élő emberek (az osztálytársaim) annyira különböznek tőlem, annyira más az életfelfogásunk, az életfilozófiánk, hogy egy ideig teljesen bezárkóztam nem csak előlük, hanem mindenki elől. Eleinte tőletek is féltem egy kicsit, a "Mi lesz, ha..." kezdetű mondatok gyakran elhangoztak a fejemben, de végül sikerült legyőznöm a gátlásaimat, és egy olyan környezete kerültem (közétek), ahol nagyon jól érzem magam. Mert végre találtam olyan embereket, akikkel hasonló a gondolkodásunk.

Viszont szeretnék nektek a filozófiai kérdést feltenni. Sokat gondolkoztam már rajta, de azt hiszem, a válasz meghaladja a képességeimet (de ezzel valószínű nem vagyok egyedül):
Miért él az ember? Azaz, mi a célja a létezésének? (nem az oka (bár az is egy jó kérdés))

Hosszú és eredményes életet
Telcontar Léli

Darkman írta: Morgana: Nohát, dejó, én is imádom a Nagyvárosi Angyalt. Affenébe, ha kicsit előbb kiderül, hogy sokan szeretik ( mint pl. Áfi és Cica ) mehettünk volna koncertre. Én azért nem mentem, mert nem volt kivel. Eddig ugyanis csak én szerettem A meséket illetően: sosem szabad felnőni! A legjobb példa rá nekem Gumipók és Franky. Meg ugye Jézuska, amikoron is azt találta mondani: "legyetek olyanok, akár a gyerekek: tökéletesek. " Ártatlanok. Az Élet egy játék. Nem taposómalom. Ha minden akadályt olyan könnyedén vennénk, mint egy gyermek, azt hiszem már rég elértük volna a megvilágosodást

Áfi: Szerintem nem róható fel. Aki börtönben él, és nem veszi észre, akkor az úgy jól is van. Úgyis észre fogja venni, idővel, előbb vagy utóbb. A mi feladatunk csupán elmondani neki egy alternatívát. Elmondani, hogy figyi, a börtönajtód egyébként nyitva van. Aztán hogy elhiszi-e, vagy sem, az már az ő dolga.

Először is a gyerekek sem veszik könnyebben az akadályokat, mint a felnőttek. Sőt! A kicsik törékenyebbek és sérülékenyebbek. (Gondolj erre, ha saját gyereked lesz.)
Másodszor, a gyerekek közel sem olyan ártatlanok, mint ahogy azt egyesek hiszik. A "civilizációs ártalmak" már a legkisebbekre is hatnak. Gondolom Dark, téged sem kellett sajnálni, ha csínyről volt szó.
Harmadszor pedig, a gyerekek világa gyakran kegyetlenebb mint a felnőtteké. Serdülőkorig számukra fehér és fekete a világ, valami vagy jó, vagy nem. A kettő között nincs átmenet.
Ezekről még hosszan lehetne beszélni, de én most nem tartok neked erről kiselőadást. Csak azért írtam le, hogy lásd a közhelyek és a sablonok mennyire felszínesek és tévesek. Ezekről is el lehet elmélkedni...

Az "alternatívákat" nem célszerű MEGMUTATNI, sokkal hatékonyabb, ha RÁVEZETED az illetőt a megoldásra. Mert ezzel a megoldáshoz vezető utat is megismeri! De ezt te már tudod (vagy sejted).

Ezt a dalt (részletet) szerintem sokan ismerjük (pedig nem is Ákos ):

"De a gyermeked már észrevett,
Bámult tág szemmel ránk,
Mert ő nemrég, s tisztán született,
Nem érti, miért nem látható,
Aki szabadnak érkezett?

Láthatsz, hogyha a tengert úszunk át,
Felhőkről lábat lógatunk.
Ezek mi vagyunk, a szabadság vándorai!
Szökünk a sötétség elől,
Falakon át rohanunk,
Ezek mi vagyunk, a szabadság vándorai!

Néha lelkeden nyiss egy ablakot!
Mert csak így érhetsz utol.
Arra nézz, hová vágyad hív,
Mert mi ott leszünk valahol."

Meglepődtem ezen a sok hozzászóláson...sokan közületek mintha belőlem beszélnétek.

Örülök, hogy Darky bennem a "soha nem növök fel" lázadó szellemét ismerte fel. Mint már írtam nagyon fogékony voltam már gyerekkoromban is a fantáziavilág csodáira legyen az írott, rajzolt akár filmesített forma. Annyira el voltam foglalva a kitalált csodák felfedezésével, hogy észre sem vettem, de tágra nyílt érzékekkel vetettem magam a mesékbe és a fantáziavilágba. A gond csak az volt, hogy ez a mindenre nyitott, mindenre érzékeny érzelmi állapot a való világ felé is nyitott volt. Hát az már nem tetszett annyira...sőt egy idő után megviselt érzelmileg a való világ igaszsátalan, személytelen, önző és semmire oda nem figyelő csak rohanó hozzáállása ami itt a fővárosban lépten nyomon tapasztalható. Annyira rosszul éreztem magam a rámnehezedő negatív érzelmek miatt, hogy fizikailag is megviselt, és fél évig a saját kis világomban kerestem menedéket.
Újra meg kellett találnom a helyemet a világban és azt a hozzáállást ami ismét szimbiózist tud teremteni köztem és a nyüzsgő társadalom között amit már egyáltalán nem éreztem sajátomnak. Azóta csak a pozitív dolgokra vagyok nyitott és a csodákat keresem a világban. Az öröm, a mosoly az ami vonz és ha úgytalálom, hogy a környezetemben nincs elég belőle akkor mindent elkövetek, hogy mosolyogni lássam a körülöttem élőket. Nehezen viselem ha a mindennapoktól megcsömörlött, savanyú emberek vesznek körül. Szerencsére tapasztalatom szerint mindenkiben megvan még a mosolygó gyerek akit nem is nehéz előhívni. A társadalom mindenkire megpróbálja rákényszeríteni fullasztó, lélekölő béklyóit, és azt hajtogatja, hogy KÜZDJ, ROHANJ A MEGÉLHETÉSÉRT, ÉLJ ÚGY HOGY MINDENKINEK MEGFELELJ!!!! És az ember rohan és küzd és megfelel.... És közben boldogtalan. Sokan azt mondják rám, hogy struccpolitika nem venni tudomást a gondokról és bajokról, vagy elfordulni a való világtól!
Lehet, hogy igazuk van, de kérdemén ki jár jobban?? Én boldog vagyok, és azt csinálom amit szeretek, fantasztikus céljaim vannak...olyanok amiket mások lehetetlennek tartanak. Mégis egyre közelebb jutok hozzá...és belül érzem, hogy amíg a saját világomon kívül tudom tartani a negatív érzelmeket, addig biztos lehetek benne, hogy el is érem a célomat.

Kicsit belemelegedtem az írásba...bocsánat ha untattam valakit, de nagyon jólesett megosztani a belső valómat olyanokkal akikről tudom, hogy megértik, vagy legalábbis érdemesnek találnak arra, hogy megpróbálják megérteni.

Eszméletlen! Ez egyszerűen eszméletlen, hogy hova jutottunk a "mi szeretnék lenni" témából és eszméletlenül örülök ennek.
Azt sem tudom, hogy hol kezdjem a válaszadást, de az biztos, hogy tele lesz helyesírási hibákkal és elgépelésekkel, mert csúcsidőben vagyok. De akkor sem tudom megállni, hogy ne most rögtön ...

Yavanna, igazad van és nem is akartam ítéletet mondani egyetlen ügyvédről sem, ha úgy hangzott, akkor elnézést kérek. Csak mostanában túl sok az olyan ügyvéd, akit nem az igazságban való hite visz a pályára, hanem az a tény, hogy az ügyvéd manapság az egyik legjobban fizető szakma. És akinek nem inge az semmiképpen sem veszi magára!!!
Valójában azt akartam mondani az előző bejegyzésemmel, hogy az ügyvéd a legjobb szándék által vezérelve sem tudja mindig az igazságot képviselni. A lehetőségei korlátozottabbak, mint valaha. Nem akarok példákkal élni, nem ez a megfelelő fórum, és nem akarom rátok zúdítani a magyar igazságszolgáltatással és törvénykezéssel kapcsolatos kétségeimet, kifogásaimat. Majd egyszer szívesen elbeszélgetnék veletek erről, kíváncsi lennék, hogy mit gondoltok.
(Addig is, ha valakit érdekel, a www.kemet.hu oldalon a Mi témáink rovatban Maat-nefer-hotep cím alatt van egy írásom arról, hogy mit is tartok én igazságnak.)

Gumipók, az idézet nagyon ott van. Annyira ott van, hogy az már majdnem itt van.
Nagyon egyetértek Bob Dylan megfogalmazásával is. Én ÍGY akarok sikeres lenni. Apukám mind a mai napig nem tért magához a sokkból, amit a választott hivatásom okozott neki. Mert hogyan fogsz te ebből megélni? - mondja ő. Na erre mondom én, hogy ha az istenek erre az útra vittek, akkor nem az volt a céljuk vele, hogy éhen haljak ezen az úton. Ha meg igen ... nos ... ha nincs miért meghalnod, nincs miért élned sem.

Batti, Elanor nektek is köszönet az idézetekért.

Ákos nekem nagy kedvencem. Szerintem a leghatásosabb költői képekkel élő kortárs költőnk. Egy közös koncertezésben én is benne vagyok, de durván ám.
Az én kedvencem - minő véletlen Morgie - a Nagyvárosi angyal, a Hello, hello, a Mindenki táncol, az Erő és alázat, és persze a Keresem az utam.

Én is hozzátennék a rovat idézet-kincséhez egy számomra sokat jelentő darabot. Tudom, kicsi hosszú.

Rudyard Kipling (igen, a dzsungelkönyvés): Ha ...

Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,
S fejvesztve téged gáncsol vak, süket,
Ha kétkednek benned, s te bízol magadban,
De érted az ő kétkedésüket.
Ha várni tudsz és várni sose fáradsz,
Hazugok között sem hazug a szád,
Ha gyűlölnek és gyűlölségtől nem áradsz,
S mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes-galád.

Ha álmodol - s nem zsarnokod az álmod,
Gondolkodol, s becsülöd a valót,
Ha a sikert, kudarcot bátran állod,
S úgy tekinted őket, mint két roncs csalót.
Ha elbírod, hogy igazad örökre,
Maszlagként használják a gazok,
S életműved, mi itt van összetörve,
Silány anyagból építsék azok.

Ha mindent, amit csak nyertél, egy halomban,
Van merszed kártyára tenni föl,
S ha elveszted és elkezded újra nyomban,
nem is beszélve a veszteség felől.
Ha paskolod az izmod, inad a célhoz,
És szíved is, mely nem a hajdani,
Mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,
Csak akaratod int "kitartani".

Ha szólasz a néphez s tisztesség a vérted,
Királyokkal jársz, s józan az eszed,
Ha ellenség, de jóbarát se sérthet,
S mindenki számol egy kicsit veled.
Ha a komor perc hatvan pillanatja
Egy távfutás neked, s te futsz vígan,
Tiéd a Föld és minden, ami rajta,
S mi több, Ember leszel Fiam.

ÉSzAH

varda írta: "Nem tehetsz rosszabbat az ellenségeddel, mint hogy megadod neki azt, amire a legjobban vágyik."

Errol most Robert Sheckley: Ugyanaz duplan cimu novellaja jutott eszembe

A tortenet arrol szol, hogy egy pasinal megjelenik az ordog, majd elmondja, hogy a pokol idonkent jocselekdetekkel is uzletel, mert neha tulteljesites van. Igyhat olykor kiszemelnek valakit es az illeto kivanhat harmat (barmit). Most fohosunkre esett a valasztas, o kivanhat harmat. Viszont van egy feltetel. Barmit is kivanjon a legnagyobb ellensege ugyanazt kapja, megpedig duplan!
A poent nem lovom le Olvassa el mindenki!

Áfonya írta:

Darky írta: Az ember csak kutat és harcol és megvalósít és álmodozik, s amint eléri amit akart, máris lép tovább. Mit gondoltok, miért?

Nos, ahogy megvalósítottad amit akartál, örülsz neki természetesen, de aztán új célt tűzöl ki magad elé, és minden nap teszel valamit az elérése érdekében - és pont ez az ami az izgalmát adja az egésznek. Mindig újra vágyunk, megmagyarázni talán nehéz lenne miért, bár lehet hogy ez is kódolva van bennünk... (Csak sajnos nagyon sokszor ez úgy valósul meg, hogy az ember letapos, kifoszt és kiaknáz mident maga körül, és ezt hátrahagyva lép tovább, újat keresve. )
A leginkább idetartozó idézet: "Az ember célja e küzdés maga." (És az ezt megelőző mondat ha meghalok se jut most eszembe. )

Ehhez kapcsolódóan eszembe jutott egy távol-keleti mondás.

"Nem tehetsz rosszabbat az ellenségeddel, mint hogy megadod neki azt, amire a legjobban vágyik."

Első ránézésre furcsának tűnik, de ha belegondoltok mégis igaz. Mert valahogy minden csak addig jó, amíg vágyunk rá, ha viszont megkaptuk, akkor megszűnik bennünk a hajtóerő, már nem küzdünk, és hirtelen üressé válik az élet.