Gondolatok

Az ölelésről:

Az én kis lelkem nagyon örül annak, ha bárki megölel... Mert annyit panaszkodunk az elidegenedett világról, az egymástól elhidegült emberekről...

Itt legalább létezik egy kisközösség, akiknél az ölelés őszintén jelent valamit.

Mi is történik ölelés közben? Beengedünk valakit a legintimebb zónánkba, az pedig már egyéntől függ, ki mennyire hagyja ezt a másknak. Persze, senkire nincs kitáblázva, mennyire engedi a másik közelségét... Ezért először érdemes óvatosan próbálkozni

Baj akkor van, ha ez az ölelés csupán megfelelési kényszerből történik meg: "én is olyan akarok lenni, mint a többiek - tehát ölelgetek, mint ők..."

Ölelés:
Én néha depis vagyok,nem tudom,hogy miért,csak néha rám jön,hogy mi értelme az egésznek?Ilyenkor egy ölelés életmentként hat.A táborban azt hiszem még alkalmam sem volt,hogy ilyen rossz állapotba kerüljek,mert ha már egy kicsit is rossz kedvem volt,akkor biztos odajött valaki és megölelt.A Group Hug-okat egyenesen imádtam.Tök poénos volt és mégis valamilyen szinten az összetartozást jelképezte (igaz sokszor volt,hogy majdnem elvágódtunk ).Ha egy magányos embert megöleltek,úgy érzi,hogy végre tartozik valahová,hogy mégis van értelme az egésznek.Velem is ez történt.
Család:
Nos a táborban én is egy család tagja lettem,bár ez asszem inkább ilyen poén típus.Amikor azt olvasom,hogy:"Áh,sok puszy az én drága húgomnak,meg feleségemnek."meg"me ölelést küld az ő kedvenc tesójának"...stb.Ez szvsz olyan jó dolog.Mert az egyszerű barátságot még mélyíti,hogy testvérként,vagy akár feleség/férj-ként nézünk a másikra.
Engem nagyon elszomorított,hogy engem senki nem akart ilyesmibe bevenni.Persze mindez önsajnálat és egy nagy hülyeség,hiszen ettől még az ember nem több vagy kevesebb,mégis,amikor innen a netről az egyik ember/tünde azt írta,hogy ő szívesen befogadna a másoduncsitesójának,én nagyon boldog voltam.Mert végre elmondhattam,hogy én is tagja vagyok egy családnak.
Az MTT is egy család és büszkén vagyok a tagja,mégha mindenki gyagyásnak is néz minket.Egy családon belül is alakulnak új családok.Így lesz olyan bonyolult,de mégis csodás ez az egész.
Nem mondhatok mást,mint köszönöm!

_Phelan_ (Caranthír) írta: Szóval a lepketársaknak márcsak nevükben is megvan miért kötődöm hozzájuk. És őket spec. szeretem. ( még _Neot is vmennyire ß) )

Total meghatodtam ß)

Ja igen, ha mar a chates es egyab csaladfakra raszalltunk, tessek kicsit boncolgatni a vimparokat meg a felesegeimet, nem is beszelve mindenfele fanclubokrol!

Szvsz teljesen felesleges, aki a forumon vagy az MTT-ben leledzik, nem normalis. Egytol-egyig bolondok vagyunk, nincs kivetel! Probaltunk keresni, de nem talaltunk egyet sem...

Tovabbi kellemes potcselekvest mindenkinek!

Es akkoris szeretem a csaladom es a felesegeimet!
Ja es onmagamat is ß)

_Phelan_-t is ß)

Tudom már lefutott téma egy kicsit de azért beírom a tegnapi élményemet.

Tegnap elmentem a nagymamához, ő kintlakik a világvégén (én a másik végén) a 7/A busszal kell menni. Szóval kimentem és mesélte, hogy mennyire egyedül van. És, hogy milyen kár, hogy ritkán találkozik velünk, mert ő már 80 éves és nemtud jönni. és mi meg nem megyünk. (megj. másfél két óra az odaút és nem mindig van időm odamenni. tegnap éppen volt időm)
Aztán hazafelé meg szállok le a buszrol jön egy öregnéni előszőr két nagydarab srácot kért meg, hogy segítsenek neki, senki se segített, megfordultam és feltettem a buszra a táskáját meg a nénit is. Nagyon hálálkodott. Aztán a metróban mindenféle külföldui népek kértek segítséget ahhoz, hogy hogyan jutnak el a szigetre. Nekik is segítettem, és tökjó volt:) Sokan magyaruil mondták, hogy köszönöm:) édesek voltak.

Ölelés: eleinte igen, fura volt. aztán megszoktam, hogy odajönnek emberek, és jó volt. de én senkihez vagy csak nagyon kevés emberhez mentem így oda.

Ölelés: Nos nem kenyerem az ölelkezés, ezt megtartom kevesek kiváltságának. Ez számomra nem pusztán a szeretet megjelentése, hanem attól jóval több, mélyebb tartalommal rendelgező gesztus. (Megjegyzem, hogy a 2003. december 6-i incidens után kb. 2 hónapig viszolyogtam az öleléstől)

Család: Ezt is lehet kétféle módon értelmezni, s ahogyan láttam ezt igencsak teszik is. Van aki humorosan fogja fel, s ebben nincs is semmi baj, ha az ún. családtagok ebben meg is egyeznek. Vannak viszont akik mélyebb tartalommal töltik ezt meg.
Probléma akkor merül fel, ha a két oldal találkozik, vagyis az egyik oldal komolyan veszi, míg a másik nem.

Ölelkezés: /me szeret ölelkezni, de nem mer...
Nem tudom kinek esik jól, kinek nem, és hogy mennyi ismeretség után szabad... szal, mindig megvárom, hogy a másik kezdeményezzen... Elég szeretethiányos vagyok (ez persze nem az jelenti, hogy nem kapok szeretet), és nem sok ember szokott ölelgetni, ezért marha jól esett, hogy a táborban mindenki azonnal rámugrott. Mit mondjak baromira meglepődtem, meg az első group-hug-nál a szívbajt hoztátok rám, de ennek ellenére nagyon jó volt, A legjobb az volt benne, hogy mások, akiknek még a nevét sem tudtam megjegyezni spontán odajöttek, és megöleltek, mert ők tudták ki vagyok... ez nagyon jól esett... :look:
Családosdi: Most konkrétan??? Nem értem minek.... Attól, hogy huginak/öcsinek/akárminek szólítalak, még nem bírlak jobban... Ezzel mondjuk az összetartozász lehet jobban érvényesíteni, de vannak akik utálják a valódi rokonaikat is... :triste: Engem is be akartak szervezni egy ilyenbe, meg táborban is majdnem, de a végén annyira belekavarodtak, hogy még milyen cím szabad, hogy el is felejtették, hogy mit akartak...

Hmmm
/me is hozzászólna.
Én nem vagyok egy ilyen nagy -hajjdeszeretlekugymegölelllekmertimádlak stb. fajta...
Ezért is vegyültem nehezen az MTTvel talin... pl Beltaineon eléggé zavart a Bolondtársak viselkedése. Aztán még akkor este az lettem de maradt idegen. Táborban már át tudtam azért venni Egyébként amúgy is leírtam, hogy szerintem itt túlságosan "szeretik" az eberek egymást ahoz, hogy igaz legyen. Talikon ha ölelkeztem akkor azt nem magam miatt tettem hanem olyan miatt akiről tudom hogy neki ez kell. De nekem nem igazán. És ez most sincs nagyon így... nah jó... 2-3 ember már van Eleirán kivül is akit szívesen megölelek ( számomra az ölelkezés intim dolog ált. és így nehezen szokom ezt a vidulós fajtát de... tetszik... mostmár ). Mellesleg van 2 húgicám errefelé meg most egy csomó lepketársam ( copyyyyyyright by Haleth népe & _Phelan_ ). Hugicáim szívesen ölelem már. AZ egyik imád ölelkezni a másik pedig már szinte tényleg a húgom és velem gyűlik meg a baja aki bántani merészeli. Nah igen ez Nudláj az elöző meg Arannácska. Őt is imádom félreértés ne essék, de Nudli már meghatározó emberke az életemben és innen MTTből más még nem nagyon akadt, (jelölt az van 2-3). ( Izé... kivéve Eleirát aki maga az Éltem szal ) Hehe... úgynézki csak sikerül midnenről írnom (magamról) csak a témáról nem. Szóval a lepketársaknak márcsak nevükben is megvan miért kötődöm hozzájuk. És őket spec. szeretem. ( még _Neot is vmennyire ß) ) És nagyjából ennyi. Ezt nem tartom problémának, inkább azt ha (főleg ha ilyen kisebb klikkekben) egymás szemébe hazudunk. Legyenek családk, legyenek átfedések, de figyeljen mindenki arra hogy hova is tartozik, ne húzzon bármelyik klikk felé egy ember miatt ha mindenki mást útál arrafele ( istenments). Én megszerettem az MTT-t és a felépítését, de nem szeretek mindenkit az MTTben. Talán túlzásbaviszem ezt a nem szeretem dolgot, de ált. sokkal inkább túlzásba viszi mindenki más a jajjjdeszeretlek dolgot. és ne mtudok gépelni, sorry . Imádom a lepketársaim és a hugicáim. És Alcarral nagyon eggyetértek.

Brisa: szerintem az ember bonyolultabb ennél, hogy ennyi kifejezést használjon csak, és neke maz öszinteséghez is hozzátartozik, hogy valakit a barátomnak tekintek a hugicámnak, vagy Lepketársamnak vagy mind2nek stb. igenis kellenek ezek.

Családfák meg egyebek: hmmhmm. A játékon belül sem mindegy, hogy milyen egy ilyen "játék család". pl voltam én már olyan cseten, ahol szintén kialakult ilyen családfa, és engem is marhára bele akartak szervezni, de az egész annyira erőltetett volt, ilyen "jaaaj itt vagy szeretlek legyünk már rokonok" típusú dolog. ezt nem szeretem. Ugyanakkor van néhány fogadott testvérem, és mindnek megvan a maga története. ebből kettő van olyan, mit komolyan is veszek(furcsa, mindkettőben én vagyok a "nővérke", pedig a valóságban én vagyok a családban a legkissebb gyerek..), ez a két húgom. az egyik, aki régebben lett a hugom, egy véletlen elszólás folytán lett az(a HP film korhatára miatt találtuk ki h majd én leszek a "felnőtt kísérő" és azt mondjuk h a nővére vagyok..), és később komolyabbá vált. sokat beszélgettünk, és ahogy tudtam, tanácsokat adtam, mint barát, és mint nővér egyaránt. lehet h ugyanezeket a tanácsokat adtam volna, ha csak simán barátok vagyunk, de jó volt az érzés, a gondolat, hogy tesók vagyunk. pedig mindkettőnknek vannak testvérei, tehát nem kompenzálás. de jó játszani a gondolattal. a másik, akit tényleg nagyon nagyon szeretek, Galadh. ez is egy "játék" miatt lett, de sokkal több van mögötte. Nagyon nagyon szeretem, jobban mint egy barátot, mégis másként mint egy testvért. Soha nem úgy beszélek vele mintha egy kissebb tesó lenne, nem anyáskodó, "én vagyok az időssebb hát megmondom milyen ez a világ" féle tanácsokat adok, hanem mint egyenlő felekként beszélgetünk. Ha tetszik, ez az a kapcsolat, ami köztem és a valóságos nővérem között szinte sosem volt meg, de nem ezért akartam h Galadhdal tesók legyünk. nem is akartam. csak lett. és jó így. ez is olyan mint a vimpárság, a Bolondtestvériség, az összes többi "klub" it a fórumon, jó tartozni valahova, a nagy egységen belül egy kissebbe, cinkossá tesz minket, és ez néha nagyon jó dolog. a csetes családfa számomra egész más. Nem gondolok a csetes szüleimre úgy, mint akik példaként kell, h szolgáljanak, vagy mint akiknek köteles vagyok szót fogadni. és nem gondolok a csetes tesóimra sem úgy, mint testvérekre. mindekktővel más a viszonyom mint a másikkal, és más mint egy testvérrel. a csetes családfa az, ami nekem abszolút csak játék. semmi komoly. És belegondolva, itt is én vagyok a legidőssebb testvér... de egész biztos h nem fogok "nővérkeszerű" tanácsokat adni a 26 éves csetes öcsémnek vagy a 18 éves csetes hugomnak. elég vicces lenne azthiszem... persze adunk egymásnak tanácsokat, de az egész más. Sosem gondolok rájuk testvéreimként(kivéve ha épp erről szól a játék;) ), nem úgy mint a másik két hugomra. más a kapcsolat:) ez most jó zavaros lett.. na mind1, azthiszem tőlem már megszokhattátok:DD

Hümm. Igazából én se értem, mit kell ezen a családosdi dolgon ennyit filózni... mintha mostanában felmerülne egy csomó kérdéés, amit egyesek komolyabban vesznek a kelleténél, illetve félreértenek. Brisa, leszögezem, hogy így már értem az érdeklődésed, és a hozzáállásod. De először nekem is furcsa volt, amit írtál. Szóval én is úgy gondolom, hogy ezt nem kell felfújni. Ez egy játék, és emellett egy gesztus a másik felé. NEM azért van, mert aki ezt csinálja, pótolni akarna bárkit. Vagy ha igen, akkor megvan rá az oka. Nálam is úgy megy ez, hogy akik a legközelebb állnak hozzám, azokkal valahogy kialakult ez a családosdi. Alcart pl én imádom, rengeteget beszélünk, segített és érdeklődött mikor bajban voltam. Úgy érzem vele kicsit más a viszonyom mint azokkal, akikkel csak "szimplán jóban" vagyok. És részemről meg az ő részéről is ez egy kedves gesztus egymás felé, hogy hug és báty vagyunk. Nem kell haláli komolyan venni, jól esik, nincs mögötte semmilyen pszichológia, aki erre gondol az belemagyarázza. (Már bocs.)

Meg ott van a vimpár család, azt pedig én speciel teljesen poénnak veszem. Belekerültem, benne vagyok, ennyi. Van igazi családom, és bár nekem is megvannak a problémáim mint sokaknak, illetve bárkinek, nem "pótlékból" csinálom.

A segítésről: nekem is természetes, hogy segítek. Jó lenne ha ez mindenkinek természetes lenne. Egyszer volt egy jó sztorim: nagyon jó kedvem volt, mentem az akkori barátommal az utcán és megláttam egy hajléktalant. Ősz volt, és ahhoz képest elég hideg. Ami a vicces volt, hogy a pasas teljesen úgy nézett ki, mint Jézus És én elmentem mellette aztán visszafordultam és adtam neki egy cigit meg mondtam neki valami olyasmit, hogy remélem van elég meleg cucca és nem fog megfázni. Teljsen meglepődött, mondhatni megijedt mikor odamentem hozzá, nem ehhez volt hozzászokva.. és nagyon jól esett, hogy megleptem és segítettem neki. Ha mindenki csak ennyit megtenne, már egy jobb világban élnénk. Kár, hogy manapság már egyre kevesebben gondolkoznak el ilyesmin...

No, Alcarral való beszélgetésünk után szeretném egyértelműsíteni a feltett kérdéseket és a véleménymet:

Brisa írta: Miért vált kevéssé a "barát" szó a meglévő viszonyok kifejezésére? Miért van szükség illúziókra? (Hiszen az apa, anya, testvér stb. viszonylag jól körülírható fogalmak, és mint tudjuk az érzelmi kötelékek mellett van egy másik, igen fontos momentumuk is, és ez a "vérségi kötelék".) Miért kell a megszokott, hétköznapi szavainkat (pl. testvér, anya, apa) új jelentésekkel felruházni?

Ezek nem akartak negatív "felhangot" közvetíteni. Egyszerűen nem értem a jelenséget. Hiszen bennem nem kelt soha olyan vágy, hogy a hozzám legközelebb állókat "átnevezzem". Számomra tökéletesen elegendőnek bizonyultak a barát, barátnő, legjobb barátnő kifejezések.

És mivel én egy eredendően kíváncsi ember vagyok, gondoltam, megkérdezlek titeket, mit gondoltok erről. Nem költői kérdéseknek szántam.

(De tuti nem egy pszichológus "szakvéleményének". Sokkal egy 24 éves lány privát gondolatait, érzéseit olvashattátok. Ez utóbbit fejezte ki, a múltkori hozzászólásomnak a második része.)

Ugy latom megannyi erdekes tema merult itt fel, ami engem is erdekel, hat leirom en is a velemenyem.

A forumos baratsagrol: szemely szerint en SENKIT nem ismerek innen, csak igy neten keresztul. Talan mert a lakoheyemen nincs forumos, vagy ha van, nem tudok rola. De en akkor is boldog vagyok, hogy anno idetevedtem, mert igenis talaltam olyan embereket, akik meg tudnak erteni, es ami szamomra a legfontosabb, akikkel el tudok beszelgetni komoly temakrol, mert ez volt az, ami az en eletembol hianyzott. Vannak nagyon jo barataim, elunk-halunk egymasert, nagyon megbizunk egymasban, de a beszelgetesek megmaradnak a felszinen. Egyetlen baratnom van, akivel komolyabban is lehet beszelni, de ot nagyon ritkan latom. Igy nekem ezert jelent sokat ez a forum.

A potcsaladrol: regen nekem is volt egy fogadott hugom (vertestverem csak egy van, egy batyj), es nagyon jol megvoltunk. Nekem talan azert esett ez jol, mert vigyazhattam valakire, mert valaszolhattam a kerdeseire. Talan ez onnan jott, hogy amig a batyam fiatalabb volt, mindig magyarazott, szerette mutatni, hogy okosabb, mint en, es egy kicsit ez atragadt ram is... Lehet, hogy mast ez zavart volna, de a fogadott hugom egyaltalan nem banta. Az mar mas kerdes, hogy kesobb elvaltak utjaink... Szoval szerintem ha valakinek boldogsagot, oromot vagy szorakozast (Alcar!) jelent ez, legyen komoly, vagy jatek, akkor semmi akadalya nincs, en nem tartom feltetlen orvosolando problemanak.

Segiteni masokon: Egy masik tema kapcsan mar irtam hasonlot, de nekem nagyon is jol esik, ha valaki ram mosolyog, vagy megkoszoni, ha segitettem. En persze a "koszonom"-okre mindig azt mondom, hogy "nincs mit", es igazabol tenyleg nincs mit, mert nekem nem kerult faradtsagba, mert szivbol tettem, de akkor is jol esik.
Egyszeru pelda: Kinyitod valaki elott az ajtot, o egyszeruen besetal, nem mond semmit. Nem tartod "bunkonak", amiert nem koszonte meg?

ismeritek azt a mondást hogy az élet legnagyobb kegyetlensége, hogy a barátaidat megválogathatod de a családodat nem? Nos, szvsz az élet ajándéka a szabadság, és én igyekszem megadni ezt mindenkinek, mert én se tűrném el, ha bármilyen dolgomat kritizálnák

Üdv: CSavargó

Pótcsaládhoz szólván: szerintem jó dolog, mert bizonyos embereknek több jogot biztosíthatsz a saját szívedben, saját magad előtt, és esetleg mások előtt is, elvégre vannak olyan(lelki vagy fizikai) helyzetek, mikor furcsán nézhetne rád valaki, azért, mert olyat csinálsz, amit egy baráttal nem illik, mert netán túl bizalmas vagy hasonló. Nekem két fogadott bátyám is volt, abból az egyik eltűnt rég az életemből, a másik viszont megvan, 22 éve. (hozzá kell tennem, nincs testvérem, tehát éppen akár kompenzációnak is nevezhetem ezt, ha akarom) Apám sincs tíz éve, és valahol nagyon jó lenne ha lenne, tehát volt rá példa, hogy kerestem valakit, aki okosabb, ügyesebb, stb volt nálam, akire felnézhettem. Ez is pótlás. És ezzel sincs szerintem baj(, hacsak saját magam előtt nem szégyellem magam a gyengeségemért, hogy nem tudom elfogadni a helyzetet, hogy nincs testvérem, sem apám), hát még a játékos családbafogadással . Ami játék, az jópofa dolog, nincs ebben semmi rossz vagy beteges - mondom én, a kívülálló.

És lám, itt nem vetnek meg azért, mert szeretm az állatokat, tisztelem őket, és felháborodom az állatkínzáson, az itt lévők nagy többségének természetesek olyan dolgok, amikért másutt megvetéssel találkoznának, legyen akár ez az, hogy kikísértek, mert rosszul tájékozódom, egy olyan pontig, ahonnan már megtalálom a Keletit vagy épp átkísértek egy idős embert a zebrán, vagy épp felvesztek egy sérült kiscicát.

Szívemből szóltál, sőt, mintha rólam írnál, Phaedra. Meg ne változz! (Persze nem is tudnál )Így is kevesen vagyunk "jók".
A segítségnyújtás? Talán egy még el nem korcsosult ösztönös tulajdonság? Talán olyasmi, hogy nekem is van gondom, de ez a szegényke esetleg jobban szenved? Vagy nincs, akihez forduljon, vagy talán csak nem véletlen, hogy tőlem(ünk) kér segítséget, tanácsot(bár azzal csínján, ugye )? Szerintem belülről fakad, talán Brisa jobban tudja, miért is.

Rabyn: pláne. Ha valaki valóban PÓTcsaládot keres magának, akkor neki az igazi családjával bizony tényleg gondok lehetnek. Na abba aztán végképp nem kéne ilyeténképpen beleszólni szvsz, amit lentebb is láthatsz.
Véleményem fenntartom.

Alcar azt hiszem félretétteél valamit. Szerintem itt most nem a csetes játékról volt. Hanem arról amikor valaki tényleg komolyan gondolja a póttetvér dolgot, mint amit leírtam, amikor kicsi voltam rettenő sokszor kellett olyat "játszani", hogy testvérek vagyunk. A csetes dolog az egy játék, és ezt mindenki tudja, és nincsen is ezzel gond. Én is tagja vagyok a családfának, van két tesom, meg anyukám meg apukám (jéé pont az a felállás mint a rendes családomban a fiú a középső:DD)
Sőt az se gond ha valaki pótcsaládot keres magának. Régebben is volt csetes családom.) öt testvérem volt:) Szal szerintem itt egyáltalán nem a csetes családról van szó!!

Brisa írta:

Cicafül írta: Eme eszmefuttatás kapcsán felmerült bennem, hogy vajon mért kell az, hogy az embernek legyenek fogadott családtagjai? Apa, anya, bátyó, hugica, nővérke, öcsi? Ettől erősebb egy barátság, vagy pótoljuk, ami nincs - ami testvérinek titulált kapcsolat esetén még érthető, de mi van, ha az ember pl apukát választ magának?

Na igen, ezek azok a kérdések, amiket már én feltettem valakinek nem is oly régen. Miért vált kevéssé a "barát" szó a meglévő viszonyok kifejezésére? Miért van szükség illúziókra? (Hiszen az apa, anya, testvér stb. viszonylag jól körülírható fogalmak, és mint tudjuk az érzelmi kötelékek mellett van egy másik, igen fontos momentumuk is, és ez a "vérségi kötelék".) Miért kell a megszokott, hétköznapi szavainkat (pl. testvér, anya, apa) új jelentésekkel felruházni?

Sokszor érzem azt, hogy itt az érzések nagyon össze vannak kutyulva, a határok elmosódnak, a viselkedések kétértelművé válnak, és valahogy az emberekben egyre több a negatív érzés is...

nos... a múltkor ugyan megfogadtam, hogy nem írok ide többet - sikerül jól félreérteni azokat a dolgokat, amiket ide beírok - de most asszem kivételt teszek...
Röviden, a chates "családtagjaimról", a teljesség igénye nélkül: _Neo az öcsém, Iru a feleségem, mogy, Silcucc, Siss, Nólindir, Ninniach, Orsie a hugicáim, Toma és Elodyke a fiaim, Nimrocco a lányom, stb, stb.
Fellhívnám becses figyelmeteket arra, hogy ez egy JÁTÉK, így, jó nagy betűkkel. Ám olyan játék, ami az érintetteknek jólesik. Nekem pl. jólesik _Neo-t torninya-nak (tesónak) szólítani, mert speciel az egyik legjobb barátom, Iru-t a feleségemnek, mert viccesnek tartjuk a dolgot, s őt is nagyon kedvelem, s jól esik örülni, amikor találkozom valamelyik "Hugival". Ők nagyon közel állnak hozzám, kapcsolatunk JÓVAL több a felszínes ismeretségnél... mivel máshol nem lehet, a chaten nagyon sokat szoktunk beszélgetni, mindenről: örömök, gondok, csalódások, akármi!!! S segítünk egymásnak... Ez a viselkedésforma természetesen másra is igaz, nemcsak rájuk, aki ismer, az tudja. Megkérdezhetem, hogy ez a dolog mit fáj Neked / Nektek? Nem érdekel, hogy sértődés lesz belőle ( a múltkorit, az "ölelgetőst" is jól félreértetted, azért is hagytam a fenébe az egészet), de felteszem a kérdést: MI BAJOTOK VAN EZZEL? Miért kell rögtön a "hátulütőket" meg a mélylélektani gyökereit keresni ennek? Hmm? Ha a többiek és én így jól érezzük magunkat, nevetünk az egészen, akkor megmondanátok, hogy mi a fenének kell ebbe beleszólni? Kb. pont olyan intim szférának - ha úgy tetszik magánügynek - tekintem ezt a dolgot, mint Te az ölelgetést. Nem kell, hogy egyetértsünk, ezzel nincs is baj, a vita sokat segít az emberen, csiszolja, de ez azért már túlzás! Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy most ez lesz a téma. Hogy ezen kell most majd rágódni, meg sopánkodni, hogy jajistenem, miért kell ezt. Hogy pótcselekvésnek beállítani a mi - és mások - kedves játékát. Hogy el kell rontani az örömünket, s mintegy "rávezetni" minket a helyes ösvényre (már úgy értve, hogy az a helyes amit Te/Ti elképzeltek). Köszönjük. Nagykisfiúk és nagykislányok vagyunk, s el tudjuk dönteni, hogy minek örülünk, s minek nem. Ehhez nem kell útmutatás.
Brisa, lehet hogy megint megsértődsz, (ez esetben előre is bocs) vagy legalábbis azt mutatod, de szeretném közölni Veled, hogy momentán Te szóltál bele olyanba, s olyanról mondtál sommás ítéletet, törtél felette pálcát, ami pár ember magánügye. Nem a Tied. Ez vonatkozik másra is. Ha úgy érzitek, hogy Titeket ez a "családtagosdi" zavar, meg bánt, hát akkor azt nagyon tudom sajnálni. Kívánom, hogy soha ne legyen nagyobb problémátok.

S elnézést, ha valaki sértőnek érzi a - bizony szándékosan- kemény hangnememet (noha nem akarok bántani senkit), de úgy érzem másképp már egyszerűen nem tudom megértetni egyesekkel, hogy vannak itt olyanok, akik másképp látják a dolgokat, nem feltétlenül rosszul, csak másképp. S nekem nagyon nem tetszik, hogy ilyenkor azonnal jön a "miért kell ezt, nem jó ez" című lemez.
Bocsesz, de most ÉN érzem megbántva magam. Ebbe a játékba nem kellett volna beleszólni.

Cicafül írta: Eme eszmefuttatás kapcsán felmerült bennem, hogy vajon mért kell az, hogy az embernek legyenek fogadott családtagjai? Apa, anya, bátyó, hugica, nővérke, öcsi? Ettől erősebb egy barátság, vagy pótoljuk, ami nincs - ami testvérinek titulált kapcsolat esetén még érthető, de mi van, ha az ember pl apukát választ magának?

Na igen, ezek azok a kérdések, amiket már én feltettem valakinek nem is oly régen. Miért vált kevéssé a "barát" szó a meglévő viszonyok kifejezésére? Miért van szükség illúziókra? (Hiszen az apa, anya, testvér stb. viszonylag jól körülírható fogalmak, és mint tudjuk az érzelmi kötelékek mellett van egy másik, igen fontos momentumuk is, és ez a "vérségi kötelék".) Miért kell a megszokott, hétköznapi szavainkat (pl. testvér, anya, apa) új jelentésekkel felruházni?

Sokszor érzem azt, hogy itt az érzések nagyon össze vannak kutyulva, a határok elmosódnak, a viselkedések kétértelművé válnak, és valahogy az emberekben egyre több a negatív érzés is...

Artemisz (Erenya) írta: *Niko*: Miért?

Ott a három puszi a szokás, ha ennél kevesebbet adunk, az olyan, mintha nem örülnénk a találkozásnak. (Kár, hogy amikor szükségem lenne rá, n is mindig elfelejtem ezt...)

Artemisz (Erenya) írta: Dettó így érzek én is! De érdekes módon csak az utóbbi időben. Vajon ez a felnőttség jele?

Vagy talán éppen a "gyerekségé"? Nem tudom... Én is utálom, ha minden apróságot megköszöngetnek nekem, és érdekes módon a felnőtt ismerőseimet kivéve mindenki megérti, miért, és igyekszik tiszteletben tartani.

Artemisz (Erenya) írta:

Drowse írta: Viszont szivesen segítek, akár kéretlenül is (persze azt csak kisebb dolgokban). De nem szeretem, ha valaki hálás. Egyszerűen nem szeretem, ha valaki megköszöni a segítségem. És most jöttem rá nemrég, hogy miért: mert a legtöbb dolognak annyira természetesnek kellene lennie, hogy nem a megköszönni való dolgok közt lenne a helye.

Dettó így érzek én is! De érdekes módon csak az utóbbi időben. Vajon ez a felnőttség jele? :hein:

Remélem, nem! Én még nem akarok felnőni

Drowse írta: Viszont szivesen segítek, akár kéretlenül is (persze azt csak kisebb dolgokban). De nem szeretem, ha valaki hálás. Egyszerűen nem szeretem, ha valaki megköszöni a segítségem. És most jöttem rá nemrég, hogy miért: mert a legtöbb dolognak annyira természetesnek kellene lennie, hogy nem a megköszönni való dolgok közt lenne a helye.

Dettó így érzek én is! De érdekes módon csak az utóbbi időben. Vajon ez a felnőttség jele? :hein:

Rabyn írta: Hű érdekes kérdéseket tettek fel.
Miért van az a kényszer bennünk, hogy segítsük az idegeneket? Mert mi is elvárnánk, hogy segítsenek nekünk! Mert én elvárnám az emberktől, hogy segítsenek nekem, hogy segítsenek másokon, és ha ezt ők nem teszik meg akkor megteszem én. Rémes azt látni nap mint nap, hogy mennyire undokok tudnak lenni az emberek. Hogy lesajánlóak, lenézőek ha segítséget kérünk tőlük.
És még valamiért jó segíteni. Jó látni egy-egy mosolyt, vagy kapni egy igazán hálás köszönömöt. Manapság olyan kevés ember mosolyog, vagy köszön meg valamit. És jó hallani, hogy nem mindenki felejtette el, a mosolyt.

Erről most eszembe jutott valami. Én pl soha nem kérek segítséget senkitől. Semmiben. Soha. Ha mégis, az valami olyan dolog, amit a fizikumom miatt nem tudok megcsinálni, vagy ha már végképp nem tudom mit kezdjek, akkor nagy nehezen másokhoz fordulok. Amúgy nem kérek a környezetemben levőktől segítséget.
Viszont szivesen segítek, akár kéretlenül is (persze azt csak kisebb dolgokban). De nem szeretem, ha valaki hálás. Egyszerűen nem szeretem, ha valaki megköszöni a segítségem. És most jöttem rá nemrég, hogy miért: mert a legtöbb dolognak annyira természetesnek kellene lennie, hogy nem a megköszönni való dolgok közt lenne a helye. A mosoly persze jöhet

Brisa írta: És a hasonlatom nem a szexuális tartalmat hivatott bemutatni, hanem azt az érzést (zavart, kellemetlen érzést), ami bennem ilyenkor lejátszódik. Megsértődsz az én érzéseimen?

Nemnem...

Csak énbelőlem meg ezt az érzést váltotta ki a te nyilatkozatod.. :wink

Így persze érthető, csak lehet hogy én meg túlzottan találva éreztem magam..


*Niko*: Miért? :hein: 8O

Már régóta olvasgatom itt a gondolatokat, de igazából nem éreztem úgy, hogy jogom lenne beleszólnom olyasmikbe, amik a távolság miatt engem nem érintenek/érinthetnek - ez a "barátság a fórumon" téma viszont pont az elevenjébe talált... Én ugyanis a külföldi munkám miatt gyakorlatilag kizárólag a fórumon vagyok kénytelen mindazt megélni, amit mások a talikon, táborban, személyes keretek között is megtapasztalhatnak (nem mintha ez akár elméletileg is lehetséges lenne, de azért megpróbálom a dolgokat legalább követni...). Ismerek ugyan egy-két embert személyesen is, de azért jobbára mégiscsak valamilyen szinten kívülálló vagyok, legalábbis addig, amíg haza nem költözöm véglegesen.
Ez persze így természetes. Az online dolgoknak szerintem előbb vagy utóbb át kell lépniük a "valódi" ismeretség szintjére, különben megrekednek és kiüresednek. Én a magam részéről nagyon várom már, hogy többeteket is megismerjelek és részt vehessek azokban a dolgokban, amikről egyelőre csak olvasgathatok - de még így, az interneten keresztül is sokat jelent nekem ez az egész. Nemcsak azért, mert Tolkien-mániás vagyok már több, mint tizenöt éve. Nemcsak azért, mert sok motivációt, segítséget, építő kritikát kaptam a verseimhez, rajzaimhoz stb. Természetesen nagyon hálás vagyok mindezekért is, de talán még ennél is többről van szó: én a magam részéről mindenekelőtt azokért a potenciális emberi kapcsolatokért vagyok hálás, amik egy ilyen fórumon elkezdődhetnek - ez mindennek az alapja. Nem tudom, nem tudhatom persze teljesen átélni azokat a problámákat, amiket itt feszegettetek, de azt látom, hogy egy olyan közösség tagjainak a megnyilatkozásairól van szó bennük, amelynek érdemes a tagjának lenni, és amelynek a megmaradásáért harcolni is érdemes. Én azt várom (igazából ez nem jó szó, inkább "remélem" és "szeretném"....) ettől a fórumtól, hogy kicsit mindig jobban megismerjelek benneteket, és én is valamilyen szinten bemutatkozhassak előttetek - még mielőtt konkrétan odaállnék, hogy "ezésez vagyok, jöttem...".
Hát ennyi Bocs, hogy ezt most elmondtam, csak úgy éreztem, ide illik
Üdv és szép napot mindenkinek:
Well

Hű érdekes kérdéseket tettek fel.
Miért van az a kényszer bennünk, hogy segítsük az idegeneket? Mert mi is elvárnánk, hogy segítsenek nekünk! Mert én elvárnám az emberktől, hogy segítsenek nekem, hogy segítsenek másokon, és ha ezt ők nem teszik meg akkor megteszem én. Rémes azt látni nap mint nap, hogy mennyire undokok tudnak lenni az emberek. Hogy lesajánlóak, lenézőek ha segítséget kérünk tőlük.
És még valamiért jó segíteni. Jó látni egy-egy mosolyt, vagy kapni egy igazán hálás köszönömöt. Manapság olyan kevés ember mosolyog, vagy köszön meg valamit. És jó hallani, hogy nem mindenki felejtette el, a mosolyt.

A fogadott család: Érdekes de nekem, nincsenek fogadott testvéreim. Ill. persze a csetes családfa ottvan, de olyan fogadott tesom mint itt sokaknak, olyan nincsen. Talán mert, akármilyen családom is van, azért egész jó kis család, és nem érzem szükségét, hogy fogadjak magamnak egy újat. Persze ezzel nem mindenki van így. Én szerencsésnek érzem magam, hogy van egy viszonylag normálisabbá vált öcsém (mostanában tényleg egész normális, szerintem az agyára ment a büntetése, hogy be van zárva a lakásba) van egy imádnivaló hugom, és egy nagyon jó anyukám. És persze ottvan apa is, csak ő annyira nem áll hozzám közel, még is jobb mint a semmilyen, és talán ezért nem vágyom pótcsaládtagokra. Kisebb koromban sok olyan barátnőm volt akiknek nem volt testvére, és ők nagyon szerették azt játszani, hogy én vagyok a huguk, nővérük, és én nem értettem, hogy miért játszuk mindig ezt. Azt hiszem most már értem.

Namarie: köszönöm Neked - és mindenkinek -, hogy reagáltál.
Bár eléggé úgy éreztem, hogy túl sokan nem mertek - vajon miért...

Áfi: :

Mért van az, hogy egy idegenen segítünk? Persze belőlünk fakad, de szerintem kompenzálni akarunk.
Háromfelé választom azokat az embereket, akik körülvesznek: közvetlen család, barátok, idegenek (lazább haverok, ismerősök, utcai pór nép).
Nagyon sok mindenkitől hallom, hogy "jaj, a családommal olyan szemét vagyok, nem úgy viselkedek velük, ahogy megérdemelnék, ahogy más emberekkel teszem" - ezzel én is így vagyok. Itthon nagyon undok, morc, agresszív, durva tudok lenni. Tudom, hogy ez rossz. Tudom, hogy ezen változtatni kell. És már eljutottam olyan pontra, hogy tudok is, ha odafigyelek - de volt idő, amikor, ha megfeszültem se ment.
Következő a barátok. Itt kompenzálom azt a sok rosszat, amit otthon elkövetek. Mert ad1 a barátoknál tiszta lappal indulsz, és akkor már az elejétől fogva figyelsz,és nem lesznek rossz beidegződések. ad2 egy ideig mindenki úgy gondolja - aki egy kicsit is szabadabban van nevelve -, hogy a barátok fontosabbak, mint a család. Egész addig, míg el nem kezd csalódni a "barátaiban" (persze nem mindenkiben - de az a kevés is elég nagy pofon, hogy ráébredjen arra, hogy a barátok jöhetnek-mehetnek, de a család örök - és ahogy elnézem sokunknak olyan családi háttere van, akikre lehet számítani - ha megbízik bennük az ember annyira, hogy elmondjon nekik ezt-azt attól még nem dől össze a világ)
No, és az idegenek. Senki nem szeret olyan képet mutatni magáról, hogy két méteres körzetben kerüljék az emberek. Szeretjük, ha kedvesnek, aranyosnak titulálnak minket. Ehhez nem kell mást csinálni, mint kedvesnek, aranyosnak lenni. És ez az idegenekkel megy a legkönnyebben, mert nekik csak ideig óráig kell mutatni. Amíg átkíséred a nénit, amíg útba igazítod a külföldit, amíg tartod a metróajtót az utolsó utáni pillanatban felszállónak, amíg elpoénkodsz egy rég nem látott haverral. Ezek könnyen megoldhatóak, ha az emberben van jóérzés és kedvesség.

Eme eszmefuttatás kapcsán felmerült bennem, hogy vajon mért kell az, hogy az embernek legyenek fogadott családtagjai? Apa, anya, bátyó, hugica, nővérke, öcsi? Ettől erősebb egy barátság, vagy pótoljuk, ami nincs - ami testvérinek titulált kapcsolat esetén még érthető, de mi van, ha az ember pl apukát választ magának?

Elég sokat gondolkoztam tegnap óta, főleg Áfi és Cica beírásán, és ezek kapcsán vetődött fel bennem a következő:

Barátság a fórumon: tényleg okos dolog-e elvárni, hogy online kapcsolatok automatikusan barátsággá fejlődjenek? Olyan barátsággá, ami tényleg az. Ki mit vár ezektől a kapcsolatoktól? Egyáltalán az egész fórumtól, túl azon, hogy Tolkienről beszélgethet, értelmes, normális keretek között.

Azt gondolom, sokan azért csalódnak, mert azonnali barátságokat várnak, és azt, hogy itten mostmár mindenki nagyon fogja őket szeretni, stb. Ehelyett ritka talik, chat, kisebb társaságok vannak. Ez utóbbi nerm baj, ekkora és ilyen módon szereveződő társaságnál természetes. (Eleve sokan hozzák magukal régebbről meglevő ismertségeiket.) Nem várunk néha túl sokat ezen a téren magunktól?

Azt gondolom, hogy nem kéne lenézni magunkat annyira, mint ahogy azt tesszük, mert egy nagyon fontos dolog jelen van: az, hogy erőnktől és időnktől tellően odafigyelünk a másikra. És nem azért, mert kényszerítenek, hanem azért, mert a belsőnkből fakad. Figyelembe vesszük a másik embermivoltát, és azt hiszem, hogy ilyen sokszor laza ismertségek esetén ez nagyon- nagyon jó, és önmagunk és a világ előtt értékelendő valami. Azt mondtam tegnap, hogy mélyen még nem beszélgettem senkivel- azóta rájöttem, hogy ez nem így van. Többen is nyújtottak itt nekem olyan segítséget, ami nélkül akár nagyon gyorsan meg is betegedhettem volna- és ez nem vicc. Ha sokat tipródok és agyalok valamin, annak nem szokott jó vége lenni...

Nekem még nem is olyan rég azt mondták közeli ismerőseim, hogyha én ezeket az értékeket kívánom megvalósítani, és egy úgymond felsőbb norma szerint kívánok élni, hát ki fognak röhögni, és nem viszem semmire. Családom más tagjai azt mondták, eza a törekvés a helyes, és ne érdekeljen, ki mit mond, menjek a saját lelkiismeretem után- mindenben.

És lám, itt nem vetnek meg azért, mert szeretm az állatokat, tisztelem őket, és felháborodom az állatkínzáson, az itt lévők nagy többségének természetesek olyan dolgok, amikért másutt megvetéssel találkoznának, legyen akár ez az, hogy kikísértek, mert rosszul tájékozódom, egy olyan pontig, ahonnan már megtalálom a Keletit vagy épp átkísértek egy idős embert a zebrán, vagy épp felvesztek egy sérült kiscicát.

Kicsit egocentrikus lett ez a levél, de remélem, van benne olyan, ami mindenki számára hasznosítható és elgondolkodataó.

Felteszek egy kérdést, amire nem muszáj itt válaszolni: szerinettek miért van az, hogy számunkra/számotokra idegen ember segítségére siettek, és megpróbáltok a problémája megoldásásban segítni? Honnan, miből fakad ez?

Artemisz (Erenya) írta: Hárompuszi.. fujjj... Még csak az kéne!

Szláv nyelvterületen kifejezetten sértés a kettő...

Köszi szépen mindenkinek, aki leírta a véleményét, gondolatait, tanácsait!
Nagyon jól esett ám olvasni ezeket.
Talán tényleg egyszerűbb a megoldás, mint gondolná az ember, csak bátorság kell hozzá, sok... nekem meg kevés van.
:iszonyatlúzerfélős:

De azért köszi. Olyan jókat tudtok írni.

Nyakbaugrás. NA ez az amit nagyon nehezen teszek meg. Eddigi életem során ha jól tudom akkor csak 3 embernek ugrottam igazán a nyakába. Ahhoz tényleg különlegesnek kell lennie valakinek. A számomra.