Gondolatok

Phaedra írta: Köszönöm a válaszaitokat, nagyon sokat segítettek, hogy átgondoljam a dolgot.

Az egyik legfontosabb most, hogy átgondoljam szinte az egész életemet és az emberekhez való viszonyomat. Hol hibáztam, hol voltam én magam túl sok bármilyen téren.

Nagyon sokszor azzal küzdök, hogy ne legyek rideg, és ne kezdjek el hisztizni. Ez még otthon se megy túl könnyen, sajnos ha felhalmozódik bennem valami, és sokáig, és sokáig megpróbálom visszatartani az illem kedvéért, akkor egyszer csak kitör a vulkán, követi a földrengés, szökőár, stb...

Egyszer megpróbáltam lereagálni a feszültséget- aztán magam előtt széggyelletm magamat, de megnyugattak nálamnál okosbbak, hogy heiddegert, ha olyan van, nemhogy levágni nem ciki, hanem meg is lehet taposni... (az illető már imádja Heideggert, de ezek szerint megcsinálta..)

Szvsz nem bun a feszultseget igy vagy ugy levezetni (en speciel kibeszelem magambol egy nagyon-nagyon jo baratnomnek, de mindenkinek megvannak a modszerei, valaki pl. elmegy futni), mert jobb az, ha valami rossz tortenik veled, es azonnal megszabadulsz tole, mintha felgyulik, es egyszerre robban ki.

Lin írta: A legtöbb társaságban én is kívülállónak érzem magam, mintha nem egy nyelvet beszélnénk. Mindig olyan érzésem van, hogy a beszélgetés felszínes. Hogy nem "értik" miről beszélek, vagy nem is érdekli őket. Igazán nem tudom közel engedni őket megamhoz, mert úgy érzem nem is akarnak mélyebbre látni. És csak azt szeretem megölelni vagy megpuszilni, aki tényleg közel áll hozzám. Mindig furcsa nekem, ha valaki, akit alig ismerek megpuszil, ha találkozunk ill. elköszönünk. Lehet, hogy ez bizalomhiány, de én azt kiszem, egyszerűen ilyen vagyok.
Szvsz attól, hogy nem szereted ha idegen melléd ül vagy megpuszil, még nem leszel kívülálló, inkább távolságtartó, amíg jobban meg nem ismered az illetőt. Az, hogy nem vagy rögtön a "puszipajtása" mindenkinek nem gond.

Hasonloan erzek hozzad Lin, eddig en sem igazan talaltam olyan tarsasagot (kiveve itt) ahol igazan komoly, mely beszelgetest folytathattam volna.

Phaedra: én is leírnám a gondolataimat, ha kicsit megkésve is. (eddig nem voltam net közelében) Nagyon jól értem, hogy miről "beszélsz". A legtöbb társaságban én is kívülállónak érzem magam, mintha nem egy nyelvet beszélnénk. Mindig olyan érzésem van, hogy a beszélgetés felszínes. Hogy nem "értik" miről beszélek, vagy nem is érdekli őket. Igazán nem tudom közel engedni őket megamhoz, mert úgy érzem nem is akarnak mélyebbre látni. És csak azt szeretem megölelni vagy megpuszilni, aki tényleg közel áll hozzám. Mindig furcsa nekem, ha valaki, akit alig ismerek megpuszil, ha találkozunk ill. elköszönünk. Lehet, hogy ez bizalomhiány, de én azt kiszem, egyszerűen ilyen vagyok.
Szvsz attól, hogy nem szereted ha idegen melléd ül vagy megpuszil, még nem leszel kívülálló, inkább távolságtartó, amíg jobban meg nem ismered az illetőt. Az, hogy nem vagy rögtön a "puszipajtása" mindenkinek nem gond.

Köszönöm a válaszaitokat, nagyon sokat segítettek, hogy átgondoljam a dolgot.

Az egyik legfontosabb most, hogy átgondoljam szinte az egész életemet és az emberekhez való viszonyomat. Hol hibáztam, hol voltam én magam túl sok bármilyen téren.

Nagyon sokszor azzal küzdök, hogy ne legyek rideg, és ne kezdjek el hisztizni. Ez még otthon se megy túl könnyen, sajnos ha felhalmozódik bennem valami, és sokáig, és sokáig megpróbálom visszatartani az illem kedvéért, akkor egyszer csak kitör a vulkán, követi a földrengés, szökőár, stb...

Egyszer megpróbáltam lereagálni a feszültséget- aztán magam előtt széggyelletm magamat, de megnyugattak nálamnál okosbbak, hogy heiddegert, ha olyan van, nemhogy levágni nem ciki, hanem meg is lehet taposni... (az illető már imádja Heideggert, de ezek szerint megcsinálta..)

Ölelekzés: van egy intim szféra, és vannak olyan emberek, akik nehezen bírják, ha abba beleépnek. Néha még azt is nehezen vislem, ha a vonaton közvetlenül mellém ülnek.. bizonyára oka van a dolognak.
Szerinetm az is egy megoldás, hogyha azok, akik félnek az ölelekezéstől, vagy nem szeretik azt, maguk mennek oda megölelni olyat, akiről tudják, hogy szereti, az illető nem teljes karral, de megöleli őket, és akikről tudnivaló, hogy nem szeretik az ölelést, azokat nem ölelik meg, csak akkor, ha ők maguk mennek oda megölelni valakit. Ugyanis elfogadni néha nehezebb egy dolgot, mint adni....

Névvátoztatásomról: azt gondolom, és úgy érzem, hogy most ez az eredti nevem ilik a legjobban hozzám- most kendőzetlenül. álarc nélkül kívánom megmuatani magamt.. meg ez a Namarie is az elszaparálódást segíti elő inkább, mint a beilleszkedést, olyan eza név, ha belegondoltok, mintha folyton elmenni kívánnék.

Mondjuk Phaedra se volt egy semmi nőszemély sem Racine- nál, sem Euripidésznél...

Még egyszer köszönöm a válaszaitokat!

Egyetértek Lélivel, meg Alcarral. Nálam is úgy van ez, hogy vannak emberek, akiket kapásból megölelek, de vannak, akiknél megérzem, hogy ez nem lenne jó ötlet. Meg persze meg is figyeltem azért korábban, hogy kit lehet ölelgetni és kit nem. Vannak, akik kihozzák belőlem, vannak, akikkel sokat ölelkezem, ezek azok a személyek, akik a legközelebb állnak hozzám, meg azok, akik olyan "ölelgetősek" és így (is) adjuk egymás tudtára a kölcsönös szimpátiánkat. Míg vannak olyanok is, akiket bár nagyon kedvelek, de velük még vagy nem olyan szoros a kapcsolatom, vagy valamiért úgy érzem, hogy bár jóban vagyunk, de valahogy ő mégsem az a személy, akit ölelgetni lehet.

Én speciel szeretek ölelgetni, és örömmel veszem, ha engem megölelnek. De mint mindent, ezt sem szabad túlzásba vinni. És persze én is megelepődnék, ha valaki olyan ölelne meg, akit mondjuk alig ismerek. De attól még hogy meglepődnék, valószínűleg jól esne, hogy az illető ennyire kedvel

Ugyanakkor meg tudom érteni Brisát is, és mindenkit, aki őhozzá hasonlóan gondolkozik. Akinek az ölelés túl intim dolog, azt ebből ki kell hagyni és valahogyan máshogy kell kifejezni feléjük a szeretetet.

Tehát itt gyakorlatilag azzal van gond, h személyek olyanokat is megölelnek, akikről nem tudják (vélni), hogyan fognak reagálni. Mert pl. én is, ha tudom, h az illető nem örül annak, ha pl. megölelem ok nélkül, akkor nem teszem. De pl. Alcarhoz simán odamegyek "csak úgy" és megölelem (egy nap akár 10-szer is), mert tudom, hogy szereti, és számomra ez fontos, mert így meg tudom neki "mondani", hogy ő nekem mennyire fontos. (És most a fesztiválon rajtam egy másikféle szeretet-roham jött ki: masszíroztam és ezzel is azt mondtam (szavak nélkül is), h fontosak nekem, és aki úgy gondoltam, nem örülne neki (mégis fontos nekem), ahhoz nem mentem oda). Nyilván, "idegeneket" nem fogok csak úgy ölelgetni, csak olyanokat, akiket már eléggé ismerek hozzá. És szerintem ez a normális. Hogy mindenkit úgy köszönt az ember, ahogy mindketten elfogadják (puszi, ölelés, nyakbaugrás, akármi) /persze ez hangulatfüggő is/, legalábbis nekem ez a természetes, és szerintem ez lenne a legideálisabb (persze, ideális dolgok úgysem léteznek, csak papíron).

Semmi gond. Csak meg akartam mutatni a másik oldalt, ahol van probléma.

Brisa: ne haragudj. Eszem ágában sem volt sem Téged, sem másokat megbántani.
Sorry...

Alcarcalimo írta: * Elképzeltem vizuálisan... de mit tudsz tenni ellene??? szvsz nem sokat (szinte semmit). Max annyit, hogy elfogadod Te is, hogy vannak emberek, akiknek ez fontos, s nem azért ölelnek meg, mert utálnak Téged... éppen ellenkezőleg. Picikét dramatizálva érzem a dogot, de ez nagyon-nagyon szigorúan szvsz. Senki sem akarja megbántani a másik intim szféráját az ölelgetéssel, avagy annak nem szeretetével. Ha ezt mindenki felfogja, és nem rágódik rajta, akkor nincsen proléma (nincs kanál!!!).

Engem az a mondatod bánt, miszerint nincs probléma, csak mi gyártjuk. Persze igazad van: számodra nem probléma ez, okosan és ügyesen megoldod. Viszont nekem (nekünk) problémát jelent, hiszen rosszul érezzük magunkat (a popós dolog egyátalán nem sántít, csak nem gondoltad végig - a hasonlatnak az volt a lényege, hogy demonstrálni tudjam, mennyire feszélyez engem, ha ennyire intim helyzetbe kényszerítenek). Nem túldramatizálni akarjuk a dolgot, hanem kommunikálni a problémánkat, hátha a többiek is elsajátítják a módszeredet.

* Brisa, a "popsis" hasonlat nagyon sántít ...
Pláne, ha nagyot simogatsz, akkorát, hogy belesántulok...
Nem vagyok ugyan szociológus, de ha 100 embert megkérdeznénk erről, 90% felettire tippelem az arányt, aki az ölelgetést választja... na jó, ez csak kötözködés
* Asszem nem voltam teljesen világos akkor: mindkét oldalt megértem, elfogadom, s igyekszem aszerint viselkedni. Ezt mindenki megpróbálhatná. Nem olyan nehéz, azt hiszem.
* Elképzeltem vizuálisan... de mit tudsz tenni ellene??? szvsz nem sokat (szinte semmit). Max annyit, hogy elfogadod Te is, hogy vannak emberek, akiknek ez fontos, s nem azért ölelnek meg, mert utálnak Téged... éppen ellenkezőleg. Picikét dramatizálva érzem a dogot, de ez nagyon-nagyon szigorúan szvsz. Senki sem akarja megbántani a másik intim szféráját az ölelgetéssel, avagy annak nem szeretetével. Ha ezt mindenki felfogja, és nem rágódik rajta, akkor nincsen proléma (nincs kanál!!!).
* Ha valaki ezen akar problémázni, mert nincs neki nagyobb, akkor irigylem az illetőt. Én maradok tisztelettel aki vagyok s voltam: akit ismerek, s közel áll hozzám, azt meg fogom ölelni (ha tudom, hogy nincs ellenére), másokat meg kedvesen és szeretettel, verbálisan üdvözlöm.
De hát ez én vagyok. Nem kell egyetérteni velem.
pusz:
Alcar

Alcar, megpróbálom érzékletesen lefesteni a problematikát.

Ölelkezős topic: ez nem olyan régen már volt téma. Nnna. Az, hogy kit zavar s kit nem, embere válogatja. Előre úgysem fogod tudni megmondani. S sztem nem olyan nagy a "probléma", hogy megoldást keressünk rá. Erre nem is lehet szvsz... (ugyan hogyan érezteted egy újjal, hogy ne öleljen meg? Vagy hogy örülnél neki, ha megtenné? S csak egy kérdés: miért KELL mindenre megoldást találni? Csak nem olyan szörnyű dolog ez...)

Legközelebb, ha találkozunk én a szeretetemet úgy fogom neked kimutatni, hogy elkezdem a fenekedet simogatni, jó? Csak nem olyan szörnyű érzés ez? :evil3:
Nos, kábé ugyanilyen feszélyezetten érzem magam akkor, amikor elkap engem valaki egy ölelésre. Ez számomra ugyanis egy olyan intim dolog, amit csak a legeslegközelibb hozzámtartozóimtól, szám szerint három embertől (a szüleim és Svin) tudok elfogadni jóérzéssel.

Zavarni akkor zavar, ha az illető túlzásba viszi a dolgot, vagy olyan helyzetben jön oda, amikor nem kéne... Vannak akiknek ez kellemetlen, s ez érthető. Én csak ahhoz megyek oda egy átölelésre, akit ismerek már s közel áll hozzám, illetve ha látom, hogy valami bántja, hátsa segítek ezzel valamit. Tudom pár emberről, hogy nem szereti az ilyeneket - nincs is semmi gond, nem megyek oda. (mármint összeborulni) Ennyi.

Valóban ilyen egyszerű, de nem mindenki számára. Legalábbis a tapasztalataim szerint...

Kérdés: ha valaki nem szereti, hogy ölelgetik, s ezt tudják róla a többiek is s ennek megfelelően cselekednek (azaz nem ölelgetik), akor minek érzi magát az illető kirekesztve??? Ez jókora logikai bukfenc...

Képzeld el vizuálisan: jön egy ember, akin kitört az ölelgethetnék, sorra elkapja az embereket, ám engem messziről kikerül és úgy folytatja tovább. Vagy: nagy összeborulós jelenet, ám én ott állok és kívülről nézem csak az egészet.

Amúgy szerintem az ölelést szerető embereknek megy nehezebben, kihagyni engem a sorból vagy a csoportölelésből.

A másik oldal se érezze úgy, hogy "ki van rekesztve" szvsz, mert ez igazságtalanság. X nem szereti, ha ölelgetjük, s ezt tudjuk róla. Hát nem ölelgetjük. Kész. Attól ő nem lesz se több, se kevesebb. Mi sem. Ezt mindenki megértheti.

Amúgy tényleg ennyi.
1) Mégsem működik (legalábbis nálam, bár lehet, hogy nem kommunikáltam még elég hangosan a feszélyezettségemet),
2) mégis vannak rossz (kirekesztettség) érzések (nemcsak Nam-nál).

Számomra a köszönő és búcsú puszi problémamentes, a mellémüléssel sincs gond.

Nos, szamomra ez a kirekesztettseg-erzes nem olyan gyakori (de nem ismeretlen), mert nekem evek ota megvan egy barati korom, akikkel nagyon birjuk egymast, es toleraljuk egymas hibait. Es neha megis (mostanaban egyre tobbszor) ugy erzem, hogy ezek az emberek, akikkel 4-5 eves korunk ota ismerjuk egymast, egy kicsit idegenek nekem. Egy ember kivetelevel ugyanis megmaradnak a felszinen, es nem fogekonyak a melyebb gondolatokra, es ez neha bant.
Na, meg en olyan vagyok, hogy ha valaki elso latasra szimpatikus, abban egybol megbizok. Estem is pofara parszor, de aztan mindig felkeltem, es nem utaltam meg az embereket. Nem mondom, hogy mindenkinek ilyennek kell lennie, de ha valaki maganyos, akkor szvsz annak tenyleg egy kicsit lazitani kene, es nem rogton elrohanni, ha valaki megprobal baratkozni, mert lehet, hogy tenyleg csak a tiszta joszandek vezerli.

Az olelkezos temahoz: engem szemely szerint nem zavar, de elfogadom, ha valaki nem olyan kozvetlen, mint en.

Nam: (én így ismertelek meg, s nem hiszem, hogy hamar át fogok tudni állni a Phaedra-ra ). Én is sajnáltam, hogy nem jöttél. Sztem nincs veled gond - mintha azt érezném a szavaidból, hogy ezt gondolod - én mindenesetre bírlak. Van pár dolog amiben nem értünk egyet, de kit izgat? Bírlak és kész. Vedd lazábban... mindent!!! Okés?

Ölelkezős topic: ez nem olyan régen már volt téma. Nnna. Az, hogy kit zavar s kit nem, embere válogatja. Előre úgysem fogod tudni megmondani. S sztem nem olyan nagy a "probléma", hogy megoldást keressünk rá. Erre nem is lehet szvsz... (ugyan hogyan érezteted egy újjal, hogy ne öleljen meg? Vagy hogy örülnél neki, ha megtenné? S csak egy kérdés: miért KELL mindenre megoldást találni? Csak nem olyan szörnyű dolog ez...)
Részemről: nincs kifogásom az ellen, ha valaki odajön és megölel: mondjuk ha jó kedvem van, még jobban örülök, ha meg pocsék, akkor megnyugtat, s jobb kedvem lesz tőle, hogy valaki szeret, fontos vagyok neki, s ezt ki is mutatja. Gondolom sokan vagyunk ezzel így. Ha valaki számomra ismeretlen jön oda s megölelget, akkor bevallom, meglepődöm némileg, ez teljesen normális. Zavarni akkor zavar, ha az illető túlzásba viszi a dolgot, vagy olyan helyzetben jön oda, amikor nem kéne... Vannak akiknek ez kellemetlen, s ez érthető. Én csak ahhoz megyek oda egy átölelésre, akit ismerek már s közel áll hozzám, illetve ha látom, hogy valami bántja, hátsa segítek ezzel valamit. Tudom pár emberről, hogy nem szereti az ilyeneket - nincs is semmi gond, nem megyek oda. (mármint összeborulni) Ennyi.
Kérdés: ha valaki nem szereti, hogy ölelgetik, s ezt tudják róla a többiek is s ennek megfelelően cselekednek (azaz nem ölelgetik), akor minek érzi magát az illető kirekesztve??? Ez jókora logikai bukfenc...
A: "Kérsz répatortát?"
B: "Kösz nem, mert utálom."
A: "Jó, akkor nem kapsz."
B: (bakker, nem adott répatortát, a többiek mind azt eszik, de gáz, most töxar nekem...)
A másik oldal se érezze úgy, hogy "ki van rekesztve" szvsz, mert ez igazságtalanság. X nem szereti, ha ölelgetjük, s ezt tudjuk róla. Hát nem ölelgetjük. Kész. Attól ő nem lesz se több, se kevesebb. Mi sem. Ezt mindenki megértheti.
Ennyi voltam!!!

p.s.: és soxor ölelek mindenkit virtuálisan itt, mert fontosak vagytok nekem

Phaedra: nem lehet, hogy nem mersz bízni az emberekben? Hogy elég egy cseppnyi negatívum, és azonnal visszariadsz? Hogy talán a fenenagy vidámság is ilyen hatással van rád? Mert ez nem egyedi jelenség. Építgetjük az önbizalmunkat, nem is kövekből, kavicsokból, és egyetlen fuvallatra összedől. Magadban kellene bíznod és rendet tenni, legalább egy kicsit. Ha tudod, hogy nehéz természet vagy, akkor legalább próbálj meg erőltettetten nyitottabb lenni. Talán egy idő után már nem lesz annyi gátlásod, és nem kell megjátszani ezt. A nehéz természetek amúgy jónéhány embernek kihívást jelentenek(pl./me , meg szerintem még sokan) és elnézem a hibáikat, vagy megpróbálom óvatosan formálgatni őket és kiszedegetni a tüskéket, amikkel tele van, amikkel védekezik a valós vagy vélt támadások ellen. Én sem vagyok könnyű, de MUSZÁJ bíznom valakikben, s úgy gondolom, veletek megtehetem. Pedig valószínű, hogy van néhány dolog, ami miatt furán érezhetem magam(pl. a korom).

A fizikai kontaktus meg van, akinek tényleg természetes és fontos dolog. Egy piciri elhúzódással csak a tudomására lehet hozni mindenkinek, hogy te nem vagy ez a típus, s legközelebb majd tudja. Ha valaki mégis megpuszil, annak ellenére, hogy te nem lelkesedsz érte, fogadd el annak, hogy kedvel és szimpatikus vagy neki. Ennek örülni kellene, nem? Ha mellédül, annak is. Nehéz lehet ez így, megértem. Erőltesd meg magad, mert sok kapcsolatot elveszthetsz, vagy létre sem hozhatsz így. Tudom, könnyen beszélek(pedig nem), de én sem vagyok egy nagy nyali-fali ember, mégis örülök,hogy egy új társaságban valaki, aki szimpatikus, arra méltat, hogy puszit adjon, vagy pláne mellém üljön. S itt nem volt rossz érzésem egy pillanatig sem. Brisanak és a hasonló törzstagoknak valószínűleg már "betelt" a puszivételi keret, és ez is érthető. De szerintem a nagytöbbség megérzi, hogy "upsz, neki nem adok puszit legközelebb". Ha meg nem...ha elég közel áll hozzád az illető, akkor meg lehet mondani(persze, lehet, hogy akkor már fel sem merül ), ha meg nem...tolerancia.
Sajna, ennél jobbat nem tudok kisütni egyelőre.

Én igyekszem megfigyelni, ki szereti, ha ölelgetik, és ki nem. (Én szeretem )

Namarie (miért változtattál nevet?), én nagyon meg tudlak érteni. A táborban ezt az ölelkezős dolgot elég töményen adagolták nekem is. És nagyon nem esett jól, engem ugyanis feszélyez a dolog, és mindig arra várok, hogy mikor enged már el az illető...

Pár emberkével beszélgettem erről. Egyik része a nagy ölelkezések híve, a másik hasonlóan érez, mint én. A dilemma az, hogy vannak, akik nem szeretik ezt az ölelkezős szokást. Viszont ha a többiek tekintettel vannak rá és nem ölelgetik, akkor az mindkét fél részéről a kirekesztés érzetét vonja maga után. És persze az sem járható út, hogy betiltjuk az ölelkezést, hiszen nagyon sok embernek nagyon sokat jelent.

Esetleg valakinek valami megoldási javaslata?

Phaedra: én is ismerem ezt az érzést. Velem is ez szokott történni szinte minden társaságben. A tábor volt az első hely, ahol nem éreztem ilyet. És tudod miért? Szerintem azért, mert úgy álltam hozzá, hogy itt azért is jól fogom magam érezni, és igen is, teli tökkel fogok vigyorogni. Ez az elhatározás szerintem sokat segített, persze a tábor vége felé kicsit elfáradtam, és asszem ez meglátszott a hozzáállásomon is...
Én azt ajánlom, legyen benned is meg ez a változni akarás, és kicsit engedd közelebb magadhoz az embereket. Tudom, ez nagyon nehéz, és veszélyes dolog, mert van amikor nagyon pofára lehet esni (saját tapasztalat ), de ha találsz egy olyan táraságot, amit szeretsz, és a banda is bír téged, akkor tárulkozz ki nyugodtan, és legyél vidám!

Nem is tudom, hogy kezdjem.. de van egy olyan kérdésem, ami már régóta bennem van, viszont kínosnak érzem.

Szerintetek miért van az, hogy semmilyen közösségbe - még ebbe sem - nem tudok igazán beilleszkedni? Mindig, mindennünnen kilógok. Tudom, iszonyatos egy természetem van, amit nehéz kibírni, de aki meg közelről megismer- már ha közel engedek valakit is magamhoz- az utána nagyon gyorsan megszeret, és eltolerálja a hibáimat. Megdöbbentem azon, hogy a tábor után volt, aki megkérdezte, hogy miért nem jöttem, és előtte is, utána is mondták, hogy hiányzom/hiányoztam- olyanok, akik élőben még nem láttak. Ez hihetelenül jól esett, és egyszer azt mondtam, hogy Ti valamennyire visszaadtátok a bizalmamat az emberekben, de ez a szál örökké elszakad. Dolgozom rajta pedig, ennek ellenére mégis nehezen viselem, ha idegen megpuszil, vagy túl közel ül hozzám, és úgy érzem, hiába próbálok beilleszkedni, mégis, mindig, mindig igazándiból kívüláló maradok, még akkor is, ha valahol központi alak vagyok.

Miért van ez az ambivalencia szerintetek, és hogy oldható ez fel?

Válaszaitokat előre is köszönöm, és remélem, amit írtam, nem arra veszitek, hogy nem kedvellek Titeket, mert ez nem igaz.

jaj Eneria, ez nagyon jól esett!!! Ha tudnád hogy meghatódtam, ha még két percig nyomod itt a szöveget, tuti elbőgöm magam.. Köszi ezért a monológért, és igazad van, megérte, és én ebben egyszer sem kételkedtem, csak nehéz volt kisszazökkeni a régi kerékvágásba.

Eneira, sztem ez mindannyiunknak nagyon jól esett...És köszönjük, de tényleg. Hála az égnek, ti itt vagytok nekünk...

Sajnálom, hogy néhány emberkének ilyen szomorú volt a hazatérés, vagy legalábbis nehézkes és zavaros, meg negatív. De én akkor is szomorú vagyok, hogy nem mehettem a táborba, akármire is jöttem volna haza, mert erre jöttem volna, az tuti, okulva az előző nyaralásaimból..

Még egy idézet az emberekről:
"Minden ember gyűlöletes nekem, majdhogynem az áldozatok is, hiszen mihelyt megszabadulnak az elnyomástól, azon nyomban elnyomókká válnak. Ezért tudomásul kell vennem, hogy minden ember nagyon gyenge, esendő és áldozata is a gyűlöletnek. Az ember befejezetlen kísérlet az ember megvalósítására; képzelethiányban tengődik, cibálják a lét viharai, és nincsen megfelelő védelme"...
(Paolo Santarcangeli: Beszélgetések a Sátánnal)

Önkényesen kiragadtam ezt a részt, dehát annyira jellemző(aláírom, nem mindig és nem mindenkire)

A táborból hazajötteknek:
Ha a lelked szép, akkor megbocsáthatsz azoknak, akik nem értékelik a világ még meglévő szépségeit(vagy a már elmúlt, elfelejtett, mocsokba taszítottakat), s nem érzik, amiről mesélsz(-nél). Nem eléggé emelkedett lelkek, vagy belefáradtak már ebbe a világba, a taposómalomba, a megélhetési kényszerbe. Enyhén leereszkedő nagyvonalúsággal, vagy megértő fejcsóválással, tudva, a te világod jobb, esetleg színesebb, még esetlegesebben, te jobb vagy...A lényeg, hogy nehéz haragban élni.
Persze, haragudhatsz, amiért a magánszférádba másznak és egyáltalán nem értenek meg. De talán elég vigaszt jelentesz te saját magadnak, vagy a tudat, hogy vannak olyanok, akik megértenek, és együttéreznek veled. Pl. itt. Tehát:még ott a monitor előtt sem vagy egyedül a sanyarú gondolataiddal, amik gyötörnek most, hogy el kellett szakadnod attól a varázsvilágtól, amiben tíz napig éltél. Adjon az erőt, örülj az emlékeknek.

Nem akartam itt osztani az észt, csak ez jutott eszembe.

Rabyn: nálam is ugyan ez volt. hazajöttem, gondoltam beülök a szobámba, kicsit feldolgozom ezt a fantasztikus 10 napot, és utánna mindent kibeszélek magamból. Mikor hazaértem, az egész ház romokban hevert. :embarassed: Festés volt, a bútorok a szobák közepén egy halomban, a cuccaim mind egy szálig lent a garázsban.
Mikor hazafelé kocsokáztam végig arra gondoltam, hogy milyen jó is lesz beülni a csendes, nyugodt szobácskámban, ahol minden emlékeztet valamire/valakire, és minden az enyém, és meglesz az az 'otthon vagyok' érzés. Erre mikor hazaérek azt mondák dobjam le a táskám egy sarokba, és menjek bútort sikálni. :triste: Nagyon rosszul esett, hogy nem tudok nyugovóra térni, elvonulni a saját kis zugomba, mert akaratom ellenére szétszedték, és lehurculták a garázsba. Mikor kétségbeesetten elkezdtem minél hamarabb visszatologatni a bútorokat a helyére, és fel akartam hozni a cuccaim, mert hiányzott a békés légkör, akkor pedig rámrivaltak, hogy ne csak a saját cuccaimmal foglalkozzak, hanem menjek polcokat sikálni.
Ez borzasztóan rosszul esett, hogy mikor végre egy kis békére vágytam, akkor az egyetlen hely, amit a magaménak mondhatok romokban hever, és nem hagyják, hogy rendbe szedjem minél hamarabb. Nagyon rossz érzés volt úgy elaludni, hogy a bútoraim még helyükön sem voltak, és minden polc üres volt.
Most már rendben van a lakás, és végre lenne időm emlékezni, de már olyan távolinak, és megfoghatatlannak tűnik az a bolgod idő, mert azóta történt pár elég elkeserítő élmény, és ez nem jött ki a legjobban...
[size=9:16vkml6j](ja, bocsi, hogy itt kiöntöm a lelkem, meg minden, de már nagyon régóta bennem volt ez a kesrűség, és ki kellett adnom. Ha még nem aludtál el, akkor köszi, hogy végighallgattál)[/size]

Nézelődtem a topicok között, s nem is gondoltam volna, hogy ilyen rokonlelkekre bukkanok, amikor betévedek ide...
Én is annyit szoktam ilyeneken gondolkozni, és annyi mindent szeretnék tenni... Aztán van, hogy csak felsóhajtok, hisz én kevés vagyok ehhez. S az a baj, hogy egyszerre akarom megjavítani az egész világot. Közben meg lehet, hogy a közelségemmel már egy embert jobbá tudtam tenni. Remélem, hogy legalább ennyit sikerül elérnem...

Rabyn, félelmetes... Mintha csak az én érzéseimet írtad volna le. Annyira áthangolódtam a táborlakókra az alatt a 10 nap alatt. Teljesen el voltam vágva a külvilágtól, csak ti voltatok ott nekem, és olyan nyugodt voltam. Aztán hazajöttem, veszekedések, számonkérések, intrikák. Ez az "otthon"? És vmi nálam is megváltozott. Vmi itt belül. S amióta itthon vagyok, csak egy nagy káosz van a fejemben, s nem tudok rendet tenni magamban. Viszont tudom, hogy ez meg fog oldódni... Csak idő kérdése. Ehh, de mikor jön már el az az idő?!

:dance:
Megnyugtató, hogy vannak néhányan, akik így gondolkodnak, bár én már odáig nem is merészkedtem, hogy MENNYIRE szeretnék találkozni egy tündével, mert ez eléggé elrugaszkodott, sokkal jobban, mint szeretném... Ezt kiélem a regénykéimben, és hát...bele nem nyugszom, de bízom a csodákban...Hogy egyszer, egy másik Líthason, vagy csak egy erdei séta során azt látom, hogy elszökken a fák közt valami, aztán rájövök, hogy az valaki volt...egy tünde, aki elbújt társaival előlünk, emberek elől. Jó lenne a tudat, hogy nem hagyták el Középföldét...
És hidd el, Ellana, van, ahol még értékelik a becsületet...remélem..

Aralataion írta: Hmmm-hümmm
Azt hiszem bátrak akik szép eszmékben hisznek. Ennyire én nem tudom átélni ezeket. Legfeljebb csendben reménykedek. Az is valami.

Pontosan! Mibe kapaszkodnanak az emberek, ha remeny nem lenne?? En neha a naivsagig optimista tudok lenni, akkor is bizok, amikor mindenki mas feladta. Sokan kerdik: miert, minek, ha ugy sincs esely a jobbra? De nekem jo igy, nekem ez erot ad.

Hmmm-hümmm
Azt hiszem bátrak akik szép eszmékben hisznek. Ennyire én nem tudom átélni ezeket. Legfeljebb csendben reménykedek. Az is valami.

Lin írta: Bocs, hogy beleszólok, de én is leírnám a gondolataimat erről.
Nos, a belénk vetett hit szvsz egyáltalán nem tévedés. Sokak, nem a helyes utat választották, de mások igen. Én hiszek benne, hogy mindenki képes változtatni a kialakult helyzeten. Sajnos, tényleg nagyon sokan vannak az orkok, de közülük sokan nem is tudják, hogy azok. Szvsz kicsi dolgokkal, apró lépésekben lehetne ezen változtatni és ehhez igenis kell az állatvédelmi törvény és a Greanpeace. Lássák, hohy így is lehet, ha csak páran elgondolkodnak, már megérte. Lehet, hogy hülyeség, de én pl. abban is hiszek, hogy van értelme, ha a parkolóban nem állok a mozgássérült helyére, hanem inkább sétálok egy kicsit. Lehet, hogy az utánam jövő beáll, de akkor felhívom rá a figyelmét és talán még el is gondolkozik a dolgon. Persze nem túl valószínű, de én nem adom fel a reményt. Ugyanez vonatkozik a környezet- és állatvédelemre. Igen ezek után is lesznek "emberek" akik semmibe veszik az életet, de talán párakat megbüntetnek érte, ami már előrelépés lenne. Nem annak a szegény állatnak, akit megöltek, hanem annak, akire legközelebb emelné a kezét a gyilkos. Nem a megoldás, csak egy lépés feléje. Ha én majd megtanítom rá a gyerekemet, hogy szeresse és tisztelje környezetét és minden benne élő lényt, akkor már sikerült változtatnom. És, ha rajtam kívül még egy páran így gondolkodnak, a következő generációban már kevesebb lesz az ork. Örökre eltűnni, soha nem fognak, de ha már nem az ő világnézetük lesz az uralkodó, én már annak is örülni fogok. Bár nem hiszem, hogy megélem ezt. De akkor sem az a megoldás, hogy beletörődünk, hogy ez így van, úgy se használ ellene semmi. Próbálkozni kell, ennél többet nem tehetünk.
[size=9:3fm26cn4]( Bocs, ha sok hülyeséget írkáltam össze )[/size]

Bocsanatot kerek, hogy megint felhozom ezt a temat, de en is sokat szoktam ilyesmiken gondolkozni. Ami engem a legjobban zavar ebben a vilagban, az, hogy a becsuletes embert lenezik, kinevetik...hogy egyesek gatlas nelkul csalnak, es osszeszednek milliokat, masokat meg nem visz erre a lelek, es ehenhalnak. En nem a milliokat irigylem, hanem a szegenyeket sajnalom. Neha ramjon ez a hangulat, es akkor orjongeni tudnek, torni-zuzni, hogy miert ilyen ez a vilag, miert valtak ilyenne az emberek?! Akinek van lelkiismerete, annak mar tenyleg nincs helye itt? Es hogy erhetnek el a becsuletes emberek valamit, ha a csalok mindent elvesznek eloluk?!
Es en megsem vagyok kepes olyanna valni, mint ok. Inkabb maradjak alul anyagilag, rangban, de akkor legalabb erkolcsileg legyek tobb... most ez egy kicsit nagykepu, tudom. Es nekem sokkal tobbet er az, amikor szolok a boltosnak, hogy tobbet adott vissza, es o megkoszoni, mint az az 500 Ft, amivel tobbet kaptam volna...
Egyebkent en belenyugodtam mar, hogy embernek szulettem, csak egy vagyam van, hogy egyszer talalkozzak egy "tundevel" egy hasonlo emberrel, mint en. Es orulok, hogy itt talaltam ilyeneket.

Drága Rabyn, az idősebb szívével írok, tényleg csak úgy tudod túlélni ezt a helyzetet, ha van türelmed és reményed. Reménynek itt vagyunk mi(ez tőlem kicsit nagyképűen hangzik, elvégre csak egyszer találkoztunk, de a társaságra gondolok), türelmet meg csak te csinálhatsz. Ne érdekeljen. Én is ezt csinálom, a hihetetlen önző és arrogáns nagyanyámmal a nyakamon, aki miatt el sem mehettem a táborba!!!!! El tudod ezt képzelni? Egy hete egyedül vagyok vele, mert anyám nyaral a barátnőjénél, és ez úgy fest, hogy mindent én csinálok, de mindent! Hogy úgy mondjam, vízbe sem kell tennie a kezét, nemhogy takarítani. És csak két menekülésem van: ti és az írás. Folyamatosan írok és esténként olvasgatom a levélkéim, meg a fórumot. Ennyi.
Nem panaszkodni akarok, mert el tudom képzelni, milyen rossz érzés lehet neked az, hogy senkit nem érdekel mit mondasz. Én már megszoktam. Zárkózz be egy kicsit, bújj be magadba, ahol szebb van, és gyere ide, ahol szintúgy. Sajnálom, hogy ilyen rosszra jöttél haza...

Rabyn, asszem én tudom, mire gondolsz... Nálam is hasonló a helyzet, bár ez általános, nem csak a tábor után érzem ezt... De azt hiszem, ez nem is baj, én már megszoktam, és ha nem így élnénk kb. 4-5 éve egymás mellett apámmal, akkor talán most nem lennék itt... Valahogy úgy vagyok vele, hogy nem érdekel már, hogy mi van itthon, ha le tudok ülni a gép elé, és legalább lélekben Veletek vagyok, nekem már az is elég (ezért szoktam hisztirohamot kapni, ha vmi miatt elcsesződik a nethozzáférésem)...
Amúgy meg ezzel a helyzettel nem sokat tudsz kezdeni, vagy megszokod, és onnantól kevésbé fog mélyen érinteni a dolog, vagy rágódsz és szenvedsz megállás nélkül... Te döntesz...

Üdv

Már írtam ugyan pár helyre, de egyszerűen nem tudom magamban tartani amit érzek.
tíz napig nevetés vett körül, és szeretet, és jókedv. Persze voltak viták is, és volt sírás, de nem olyan mint itthon. Mindenkire vigyázott valaki, mindenkire figyelt valaki. Mindenkinek volt valaki akire figyelhetetett. Nagyon régen nevettem annyit mint ez alatt a tíz nap alatt, és tudtam, hogyha hazajövök akkor ennek vége lesz. Persze győzködtem, magamat, hogy neem dehogy, nem lesz vége, itthon is olyan jókedv lesz mint amilyen szokott lenni...

Tévedtem.

Leszálltam a vonatról, apa jött ki elém, hál'égnek nem kérdezett rá mindenkire, hogy ő-e a pasim (szokása) de azért gyorsan elvonszoltam a környékről. Az egyik első mondatom mikor leszálltam, a legjobb barátomnak szólt, (aki nem volt táborban mert külhonban nyaralt, de rettenesesn hiányzik,) és megjegyeztem, hogy milyen jó lenne vele összefutni és mesélni neki. Mintha előre tudtam volna, hogy nem fogok tudni mesélni itthon. Hazafelé meséltem ugyan de nem sokat. Anya és a tesoim poénosan megjegyztzék, hogy na most, hogy hazajöttem szeptemberig nem lesz alvás mert én csak beszélek és beszélek. Ezek után nem volt kedvem beszélni és beszélni, látva, az arcukat, hogy rohadtul nem érdekli őket amit mondani szeretnék. Hogy nem érdekli őket mit csináltam tíz napig. Hogy új barátokat szereztem, hogy új dolgokat tanultam meg. A képeket még végignézték ugyan velem, de azt is mindenféle megjegyzésekkel. Inkább már meg se szólaltam. Aztán anyák elmentek aludni én még lefürdötem a jó meleg víízben, és egyszerűen nem éreztem magamat itthon. Idegennek éreztem magamt egy olyan helyen ahol 18 éve élek. Éetemben előszőr érzem úgy, hogy nem tartozom ide. Hogy nem itt kellenne lennem. Mondták páran, hogy ez a tábor utohatása, de nem. Itt valami másról lehet szó. Más miatt nem érzem magam itthon. Talán a nevetés hiányzik. Nem éreztem, hogy az ölelések igaziak lennének. Csak anyák. A többieké nem. az öcsém amióta itthon vagyok megint kiskirálynak képzeli magát. állítólag amig nem voltam addig tök rendes volt. A hugom elhuzott itthonrol a barátnőjéhez. Mondjuk megértem, mert itthon úgy is mindeki csak veszekszik egymással. Vagy ezt csak most látom így? Nagyon nehezen aludtam el, már nem is tudom hogyan. Veletek álmodtam, hogy miről azt nem tudom. És reggel rémes volt felébredni arra, hogy nem vagytok ott. Hogy nem fekszik mellettem Dodie, hogy nem foglalja el az ágy nagy részét Galadh, hogy az ágy előtt és mellett nem fekszik ott Lamo öccse és Drizzt, hogy az ágyból nem az ablak előtt álló csodaszép fenyőt látom, hanem a szekrénysort a szobában. Lehet, hogy ez csak most ilyen idegen. Valami nagyon megváltozott.. és nem tudom mi az.. És itthon ez senkit se érdekel...