Gondolatok

Ő lett vóna Pistike apukája?
Szvsz a kerítésszaggató reálisabb A múltkor a laborban fordulásból fejen öntöttek valami pufferrel, ami valami magnéziumsót is tartalmazott (meg persze mást is...). Nem tudom, melyik alkotórésznek volt az a nyomorúságos íze, de nem javasolnám öblögetésre

Alyr Arkhon írta:
Egyetek magnéziumot.
Nekem használt és természetes is.

De azért ne a kémia szertárból!

Hmmm... Nekünk anno a kémia tanárunk mikor megunt beszélni (ez igen gyakran történt) akkor valamilyen oknál fogva néha bement a szertárba és mindig a száját törölgetve jött ki. Mi anno egy kis házi kerítésszaggatóra tippeltünk, de akkor ezek szerint lehet, hogy magnéziumot evett...

Alyr Arkhon írta: Egyetek magnéziumot.
Nekem használt és természetes is.

De azért ne a kémia szertárból! :nono:

Rabyn: Velem épp a napokban történt, hogy elfelejtettem táncolni menni, pedig nagyon szeretem meg minden. A barátnőmmel mindig talizunk elötte, és fél órát várt rám, ráadásul az anyukája hívott fel, hogy hol vagyok. Annnnnyira kínos volt.
Úgyhogy fel a fejjel, van ilyen!

Timona: Ne gondold, hogy kevés vagy, sose lehet tudni! Nálunk is két vagy három ember tartja össze a családot, nagy összeveszések, égszakadás-földindulás ellenére is. Az elején nálunk sem volt könnyű kikerülni a hagyományos utálatot, de egy idő után mindenki megtanulta, hogy sokkal jobb, ha két ember kapcsolatát csak az a két ember befolyásolja és kész. Ne add fel a kapcsolattartást, érdemes! Ki tudja, lehet, hogy a te generációdnak csak egy vezető szellem kell ahhoz, hogy kilépjen ebből.

Rabyn írta: az a helyzet, hogy mostanában sok mindent elfelejtek. szerdán elfejetettem bemenni ének órára, elfejetettem egy mondat elejét, meg egy film cimét amiről két perccel azelőtt beszéltem. Nem jut eszembe napok óta annak a színésznőnek a neve aki a titanicba játszott.
És kezdek félni, hogy el fogok felejteni fotnosabb dolgokat is..

Alighanem a stresszel jár... Nekem is komoly energiámba került, hogy ne felejtsek el bemenni az évvégi vizsgára pénteken - nagyon ciki lett volna, mert az egyik zh-t simán kihagytam a lyukacsos agyam miatt Vígasztal a tudat, hogy apámnak viszont nyomába se lépek

Rabyn írta: Most egy kicsit megint eltérnék a témától

az a helyzet, hogy mostanában sok mindent elfelejtek. szerdán elfejetettem bemenni ének órára, elfejetettem egy mondat elejét, meg egy film cimét amiről két perccel azelőtt beszéltem. Nem jut eszembe napok óta annak a színésznőnek a neve aki a titanicba játszott.
És kezdek félni, hogy el fogok felejteni fotnosabb dolgokat is..

Rabyn, ha tudnád, velem hányszor van ilyen... sokszor tisztára szenilisnek érzem magam és állatira kínos. Ez valószínűleg a sok stressztől van, és el fog múlni. Lazítani kell tudni meg kicsit jobban kell koncentrálni dolgokra, de meg fog oldódni.

Most egy kicsit megint eltérnék a témától

az a helyzet, hogy mostanában sok mindent elfelejtek. szerdán elfejetettem bemenni ének órára, elfejetettem egy mondat elejét, meg egy film cimét amiről két perccel azelőtt beszéltem. Nem jut eszembe napok óta annak a színésznőnek a neve aki a titanicba játszott.
És kezdek félni, hogy el fogok felejteni fotnosabb dolgokat is..

Ami a család témát illet a miénkből több kötetnyi vastag regényt lehetne irni, annyira bonyolult. Mára már azt se tudom ki- kire haragszik és miért. Annyira rossz az amikor az unokatesóm akit imádok azért nem jön el a szalagavatómra, mert az anyja élettársa is eljön, akit ő utál. Aztán a keresztanyám meg azért nem hiv fel a szülinapomon, mert apum összeveszett az ő anyukájával és még órákig sorolhatnám az efféle összezördüléseket, melyeknek az a vége, hogy alig találkozunk. Egy 7- 8 évvel ezelőtt még minden vasárnap nálunk voltak a nagy családi ebédek, összes unokatesóm itt volt és órákig játszttunk a kertben és hasonlók, de mára már esetleg egy- egy nagyobb családi eseménynél mint a nagypapám 78. születésnapja vagy hasonlónál gyűlik össze egy kissebb töredéke. Ez nekem nagyon fáj, de sajnos én kevés vagyok ahhoz, hogy minden úgy legyen, mint régen

A magány egy olyan dolog amire feltétlenül szükségem van, ilyenkor fel tudom dolgozni mindazt ami velem történt, amit tettem és amit tenni akarok. Persze ez nem függ attól, hogy egyedül vagyok e vagy sem elég ha itthon vagyok és bezárkózom a szobámba és vmi halk zenét hallgatva elmélkedem a miérteken. Néha nagyon jó lenne tök egyedül lenni, de ez az én családomban szinte megoldhatatlan, ezért néha örülök, hogy a sulim 1,5 órányi BKVútra van tőlünk igy mindig akad legalább itt idő a magambafordulásra. Az egyedülléttől egy- két napra nem félek inkább ha években kéne gondolkodni az lenne igazán ijesztő, mert rettenetesen függök másoktól, barátok, szülők... Ami meg a barátság kialakitási képességeimet illet, nem is tudtam róla milyen fokú is ez bennem amig fősuliba nem kerültem, itt ugyanis senkit nem ismertem, aztán idővel egyre több emberhez kerültem közel, mára pedig az igazán közeli barátaim bár nem feltétlenül a csoporttársaim, de ők is oda járnak, a régi kapcsolatokból pedig a legtöbb elévült, csak a nagyon erős szálak tűnnek fel újra időről- időre. Viszont több haverom van, mint eddig bármikor, mert a gimiben félelmetesen kevés volt az akivel jól megértettem magam annyira különböztünk egymástó, most viszont sok barát és sok haver vesz körül és ennél nincs is jobb érzés, mert tudom, hogy szeretnek Bár hozzátok még nem volt szerncsém és tudom, hogy csak ez rajtam múlik, de eddig valahányszor elhatároztam, hogy elmegyek egy talira sose jött össze , de előbb v utóbb remélem sikerül eljutnom egyre bár mindig nehéz bekerülni egy összeszokott társaságba, de remélem nem lehetetlen

Nimrocco írta: Én mindennél jobban utálom mikor társaságban is egyedül maradok és az a legszörnybb,h ez egyre gyakrabban következik be.Tudom, velem van a baj,dehát egyszerűen nem tudok úgy beilleszkedni,mert engem nem azok a dolgok érdekelnek,mint őket
És félek,h itt az MTT körében is ez lesz Bár itt az érdeklődési kör megegyezik

Szia Nimrocco!

Én is sokszor érzem azt, hogy egyedül vagyok egy társaságban.
Alapvetően csendes vagyok, ezért legtöbbször csak 'csendes megfigyelőként' vagyok jelen. Ám ilyenkor is nyitott füllel kell odamenni az egyik nagyobb csoporthoz, hogy ha esetleg olyan témáról van szó, amihez hozzá tudsz szólni, akkor igenis szólalj meg!
Az MTT-sek meg angyali (vagy tündei? ) társaság, sosem tennék ezt Veled

Kincső: anya pszichológia mániája miatt tudom, hogy van egy ún hármas én, ezt ajánlom figyelmedbe:1, amilyennek látod magad. 2, amilyennek a környezeted lát(én ezt annyi oldalú testként képzelem el, ahány emberrek kapcsolatba kerülök, szal baromi összetett).3, amilyennek elvárják, hogy legyél. Én ehhez hozzátenném, h. 4, amilyennek te elvárod, hogy legyél. Szóval lehet, hogy sokan sokfélén látnak, de az is te vagy, és sosem fog 100%ban megegyezni mások képe a tiéddel. Ez van. (Brisa, ha nagyon hülyeséget mondtam, nyugodtan szedd szét!)
Ja, és könyvek rúlz!

Dodie: Nem vagy egyedül de az én családom még rosszab ennél is..
Nekem már csak két nagymamám él. A nagypapáim közülaz egyik két éve a másik meg nagyon régen. (azt hiszem akkor olyan 10-11éves lehettem) halt meg. Nem sok emlékem van róluk. Arról aki apa apája volt azért mert nagyon keveset láttam noha csak durván másél órára lakik tőlünk, de nem jött ide sose. fontosabb volt a párt..
Most, hogy a nagymamáim egyedül vannak, sokszor jut eszembe, hogy elmegyek hozzájuk. apa anyájához járkálok is olyan két-három havonta (megmost ittvolt vasárnap)
viszon anya anyájához nem tudok olyan gyakran menni mert Debrecen messze van nagyon.. De ő szokott jönni és akkor ittvan sok napig és az jó)

Én nagyon félek tőle, hogy ha majd felnövök akkor a testévreim nem fognak velem sokat találkozni.. Öcsémet már most se érdekli a családja.. A hugombol pedig, ahogy én elnézem a szorgalmát valami nagyember lesz, és nem fog ráérni a családjára. Így majd maradok én aki anyuékat magához veszi (igen tudom, hogy furán hangzikde azt tervezem, hogy eleve úgy fogok majd nagykoromba házat venni, hogy a szüleimet magamhoz vehessem) és én fogok velük élni. és maximum csak a nagyobb ünnepekkor (születésnapok, anyáknapja, kaárcsony husvét) fogok találkozni a tesoimmal. MErt nekem nincsenek uncsitesóim csak ők ketten, s ezt ők baromira nem fogják még fel.

Tudom h nem a témába vágó, de.. azthiszem ismertek annyira, hogy engem ez nem szokott zavarni.
Ma nézegettem a fényképeket az albumokban.. mindenféle arcok, apám és anyám barátai.. és olyan kevés rokon. Aztán eszembe jutott, hogy egyik reggel megkérdeztem anyámat, hova megy ennyire kiöltözve.. "Nagybátyád temetésére" mondta. Teljesen ledöbbentem. Nagybátyám temetésére??? És nekem nem szólt senki?? Nem hogy nem "kell" hogy ott legyek, de még csak meg sem említik, hogy meghalt(hozzáteszem, kicsit olyan érzésem van mostanában, hogy "megint") egy rokon... Aztán megpróbáltam felidézni a nagybátyám keresztnevét.. És nem jutott eszembe. MielQtt nagyon csúnyán néznétek rám, talán 2x ha találkoztam vele életemben.. és nem is igen meséltek. Fura egy család a mienk ilyen szempontból. Nagyon nem vagyunk össztartók.. és ennek nem csak a távolság az oka(a rokonság nagy része erdélyben él, és ha szigorúan akarjuk nézni, nincs is az olyan messze..). Azthiszem mindig is ilyenek voltunk.. amikor kicsi voltam, még gyakrabban jártunk össze, fQleg a szqkebb rokonsággal, anyám és apám testvéreinek családjával, de ezek a találkozók az évek múlásával ritkultak, majd megszqntek... A keresztanyámat(apám nQvérét) 3 éve temettük.. évek óta akkor láttam újra elQször, és utoljára. Pedig nagyon szerettem, emlékszem sokat voltam náluk, mikor még kicsi voltam... Aztán nagyobb lettem, Qk pedig idQsek, egyre kevesebbet látogattak minket, hosszú a buszút, mondta anyám... én akkor úgy hittem, nem is kíváncsiak rám... pedig nem így volt. És már sosem mondhatom el a keresztanyámnak, mennyire sajnálom az elvesztegetett éveket, az üres kifogásokat, és azt, hogy nem voltunk jó rokonok... így van ez a nagybátyámmal, és még ki tudja hány rokonnal erdélyben, akinek a haláláról nem is értesítettek minket.. 11 vagy 12 éves lehettem, mikor kimentünk Erdélybe, Székelykeresztúrra, ahol az anyai nagymamám élt régen, és ahol az Q rokonai élnek a mai napig... emlékszem, csupán egy óránk volt a városra(nagy csapattal vltunk), és igyekeztünk minél több rokont meglátogatni. ElQttem van, ahogy sétálunk az utcán, és anyám csak mutatja az újabb és újabb házakat, üzleteket, "ez is egy rokonunké.. és nézd, ott az a két ember! az unokatestvéreid!" és megelevenedtek a történetek, amiket egészen kiskoromban hallottam az unokahúgomról, aki lisztérzékeny.. már nem csak egy név volt, és egy furcsa betegség, hanem élQ személy... én mégis elvesztegetett idQnek éreztem azt az egy órát.. miért nem megyünk a Hargitára, kérdeztem?? vagy Szovátára??? Sokkalta jobban érdekeltek ezek a mesebeli helyek, mint a mesebeli rokonok.. akkor még nem értettem, hogy ez a legfontosabb.. az emberek. Elmentünk anyám egyik nagybátyjához, aki történész, felmentünk a kis panellakásba, Q almakompótot adott nekünk, amit utáltam, de magamba gyqrtem.. Q pedig mesélt a kutatásairól.. és enegm ez sem érdekelt.. hazajöttünk, és egy héttel késQbb mesélte anyám, hogy a nagybátyja meghalt... sose látott minket azelQtt. Akkor látott életében elQször, és utoljára.. és én úgy örültem, hogy láthatott minket életében, hogy nem csak hallott rólunk... és olyan bqntudatom volt, hogy elvesztegetett idQnek éreztem amit ott töltöttünk. Már nem érzem annak.. és hálát adok az égnek hogy ott voltunk. Nem tudom miért nem vagyunk összetartó család.. Talán a nagyszülQk hiánya teszi.. csecsemQ koromban halt meg az "utolsó" nagymamám, csupán fényképekbQl és történetekbQl emlékszem rá... Ezért fáj néha kicsit, ha hallom, hogy valaki a nagyijáról beszél, vagy arról, hogy a nagymamához, nagypapához megy... Én sosem ismertem ezt, és egész életemben éreztem a hiányát.. Ahogy a rokonokét is..
pedig a szqk családi körön belül(apu anyu tesók) az vagyunk.. viszont az egyedüli rokonok, akikkel tényleg tartjuk a kapcsolatot, heti szinten, azok a nagybátyámék(aki igazából nem is nagybáytám, hanem unokabátyám, de mivel jó 30 évvel idQsebb, ezt olyan fura mondani..), eljárunk síelni, meg feljönnek hozzánk, találkozgatunk... sokkalta több barátját ismertem és szerettem apáméknak életemben, mint rokonukat. Valahogy Qk, a "hegymászós és barlangászós" cimborák voltak a családom, a rokonság, a barátok gyerekeivel jétszottam, nem unokatesókkal... nem tudom.. olyan furcsa az élet, elsodorja egymástól az embereket, és ebben a rohanó világban úgy érezzük, semmire nincs idQnk, nemhogy a rokonokra... és Qk eltqnnek, meghalnak, és a gyerekeim életében nem lesznek mások, mint mesék, ahogy az én életemben is azok voltak... Mesék és fényképek.

Én eléggé vágyom mások társaságára,jó beszélgetések stb...
De az a baj hogy állandóan egyedül érzem magam!Sajnos néha túl könnyen megbízom az emberekben és ezt kihasználják!
Egyedül azért nem jó mert az ember csak gondolkodik miért van ez így ?emészti magát és tiszta depis lesz!Mert néha én ilyen vagyok!
És ott vannak azok az emberek akiket a barátaimnak tartok egy-kettőt és soha nincsenek mellettem!
Szerintem soha nem jó egyedül!
De hozzáveszem azt hogy néha jó mikor az ember ki akarja pihenni ezt a rohanó világ fáradalmait.és elkerülni a kíváncsi tekinteteket!

Nimrocco: ez tényleg csak rajtad múlik, Alyrnak tökéletesen igaza van.
És ha azt mondod, hogy gyakran maradsz egyedül egy társaságban, akkor próbáld végiggondolni, hogy miért. Ha ez megvan, akkor tudatosan alakítsd úgy, hogy ez legközelebb ne történhessen meg. Ez egy úm. mesterséges, összeválogatott közösségben (mint pl egy új osztály) nehezebb, de nem lehetetlen. Egy picit alkalmazkodni kell - de el kell gondolkodni, hogy hosszútávon mindenképp ez a kifizetődőbb. Mivel szokni és tanulni kell ezt a fajta emberi kapcsolatot. Hisz életünk során sokszor kerülhetünk olyan társaságba, amit nem mi választunk, ahol különböző érdeklődési körű emberek vesznek minket körül, és ott is boldogulni kell. Az emberek sosem lesznek megértők - mondhatni farkastörvények uralkodnak: vagy megszoksz, vagy megszöksz. És ez a Te döntésed!
Én vallom, hogy mindenhol találhat az ember barátra, csak ki kell nyitnia a szemét és bátornak, nyitottnak lenni a világra - és nem árt, ha az ember tud mosolyogni!

Én mindennél jobban utálom mikor társaságban is egyedül maradok és az a legszörnybb,h ez egyre gyakrabban következik be.Tudom, velem van a baj,dehát egyszerűen nem tudok úgy beilleszkedni,mert engem nem azok a dolgok érdekelnek,mint őket
És félek,h itt az MTT körében is ez lesz Bár itt az érdeklődési kör megegyezik

Hmmm...
Az egyedüllétbe, az a legjobb, hogy nem foglalkozol azzal, hogy 'viselkedj'. Ha egyedül vagy, olyan lehetsz, amilyen akarsz lenni . Lehetsz kedvetlen, lehetsz vidám, lehetsz akármilyen.
A legdurvább az egészben, hogy ezekben a pillanatokban tudsz a legtöbbet foglalkozni magaddal. Amikor csend van körülötted, és ezáltal benned, akkor sok mindent veszel észre. Néha túl sok mindent is...
Például rájöhetsz, hogy eddig nem azt tetted, amit Te választottál, hanem a barátaiddal körülvéve magad, sodródtál. Rajtuk keresztül vizsgáltad tetteidet, és féltél a saját döntéseidtől.
Rengeteg dologban a barátaim cselekedetei alapján választottam a lehetőségek közül. Például ahelyett, hogy váltottam volna, benne maradtam a rosszban, mert úgy gondoltam, ha nekik jó úgy, akkor nekem is az lesz. Pedig mindannyian mások vagyunk, és mások az igényeink is.
Az egyedüllétnek van célja. Az, hogy utána visszatérhess az életbe. És, ha a magányt JÓL használja ki az ember, akkor attól csak több lesz. Vannak válaszok, melyeket, csak saját magától kaphat meg az ember, és nincs szükség társakra azokhoz. Minden más esetben, pedig érdemes, és hasznos figyelni a barátainkra.
Ezért nem kell félnie Cicának, hogy eltűnik egy fél évre. Én csak irigykedni tudok emiatt

Igen, ezt én is mondtam. Úgy tűnik, nagyon más az emberek magány-szükséglete. Egyszer vicces lenne belebújni valaki más bőrébe!

Nem. Mert amikor este van és csend akkor sokat gondolkodom, néha le is írom őket. Nem magamtól félek, hanem attól, hogy egyedül leszek, meghogy egyedül k ell meghalnom.. na azt nem szeretnék.. egyedül meghalni.
egyébként egy ember társaságban is lehet magányos.

Én akkor is tudok egyedül lenni, ha tömegben vagyok. Ami inkább hiányzik, az a csend. Asszem kissé remeteforma vagyok...
Rabyn: nem lehet, hogy félsz a saját gondolataidtól? Nem lehet jó, hogyha félni kell a magánytól. Bár lehet, hogyszemélyiségtípus kérdése... De rossz, mert függő vagy

Én általában esténként - amikor már alszanak a többiek- vagy amikor utazom, vagy reggelente amikor megyek iskolába akkor vagyok egyedül. Többre nincsen is szükségem. Nem tudok egyedül létezni! Belehalnék abba ha nem lenne kikért kiért élnem! Magamért nem tudnék. Mindig amióta vissza tudok emlékezni máskokért éltem. Félek is amikor egyedül vagyok. Ill ha egyedül érzem magamat. Félek attól, hogy egyszercsak egyedül fogok maradni egy lakásban és nem lesz senkim se. Az egyedüllét talán azt is jelenti számomra, hogy a családommal vagyok, hiszen itthon tudok igazán egyedül lenni, úgy, hogy semmit se csinálok csak vagyok bele a vakvilágba.

Az ember társas lény, ez teljesen világos. És persze, hogy akaratunk ellenére függünk emberektől, helyzetektől. A szerelem pl tipikusan ilyen érzés, legszívesebben az ember a nap 24 órájából 25-öt a párjával lenne , legalábbis az elején. Egy bizonyos szintű függés tehát valahol "természetes", de akkor is tudni kell egyedül boldogulni. Én pl szeretek időnként egyedül lenni, gondolkodni, olvasni, zenét hallgatni, sétálni a természetben, és ilyenkor nincs is szükségem másokra, kell egy kis feltöltődés. Aztán persze jó újra emberek közt lenni A lényeg, hogy megtaláljuk az egyensúlyt!

Galóc, nem azt mondom, hogy az ember legyen folyton egyedül, én is imádom a barátaimat, és annak is örülök, hogy megismerehettem ezt a társaságot, nagyon jól érzem magam köztetek! De Cicának igaza van: fel kell készülni arra is, hogy nem mindig lehetnek mellettünk azok, akiket szeretünk, és akkor sem szabad kétségbeesni.

Cica, szerintem is szerencsés vagy, és az a fél év hipp-hopp elrepül, szvsz nagyon jól fogod érezni magad, és internet gondolom ott is lesz!

Viszont ott a másik oldal (amit Orsie mondott): nagyon nem jó dolog függeni valamitől vagy valakitől...még baráttól sem. Mi történik, ha esetleg úgy hozza valami, hogy nem lesz ott melletted. Itt elég sokan tudják rólam, hogy én ilyen szempontból függő lény vagyok és mégis el kell mennem szeptembertől fél évre (ami nagyon nem bej ), de ez azt jelenti, hogy egyedül megyek. Ergo, magamra leszek utalva - és ennek nagyon örülök! Talán felnövök és megtanulok egyedül boldogulni, másoktól való függés nélkül. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen lehetőséget kaptam.