Gondolatok

Orsie írta: Sőt, szerintem nem csak boldogulni, hanem jól kell tudni érezni magunkat egyedül, nem szabad függeni másoktól! Barátoktól sem, és szerelmektől sem.

Erről most egy hpk dalszöveg jut eszembe... "mindenki függ valamitől"
Szerintem ez így igaz. Kellenek barátok, szerelmek, amik értelmet adnak annak, hogy élünk. Ok, hogy az ember szeret egyedül is lenni, de barátok nélkül, egyedül valószínűleg megbolondulnék. Persze egy elromlott kapcsolaton kell tudni átlépni (mondom én...), de szerintem mindenkinek vannak olyan emberek az életükben, akiktől 'függnek'. Én nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert három olyan ember van az életemben, akiket _igazán_ a barátaimnak tartok, akik mindig mellettem állnak, és megértenek - kettőt közülük itt ismertem meg, és ezért örökké hálás leszek:)

Hali!
Alapvetően én is egy társas lény vagyok és nem nagyon tudok egyedül lenni,ez most,hogy szakítottunk a barátnőmmel eléggé "rám szakadt".
Azt hiszem kell,hogy szeressenek, viszont az fontosabb ,hogy szerethessünk,legalábbis nálam így van!!!!!!

Kedvesek!

Tudom, beképzeltség magunkat idézgetni, de lusta vagyok gépelni, hát bemásolom a regényem egy részletét ennek kapcsán:

A lélek ereje bennünk lakik, és azt senki nem hívhatja elő rajtunk kívül. Aki nem tud magának erőt adni, annak más sem képes, bármennyire is szeretik.
A szeretet egy érzés, de a legszentebb érzés. Nem az erő: amit kivált belőlünk, az az erő. És nem a mások szeretete ez! Mások szeretete pihentet, megnyugtat, de erőt nem ad. Védelmez, mint a pajzs, de a sorscsapásokat nem hárítja el. Csak saját magunkból meríthetünk erőt! Önmagunkból, és a tulajdon szeretetünkből, amit mások iránt érzünk. Neked kell az erődet fellelni, kapni nem fogsz senkitől, mert senki nem lehet helyetted Te! Legvégső soron csak magadra számíthatsz.

UFF, beszóltam!

Rayan: Abszolút igazad van! :up:

Orsie írta: Sőt, szerintem nem csak boldogulni, hanem jól kell tudni érezni magunkat egyedül, nem szabad függeni másoktól! Barátoktól sem, és szerelmektől sem.

Így igaz. Az ember egyedüli: hiába vágyik mindig társra és társas életre, alapvetően magányra születik. A másik pedig- amit sohasem szabad az emberi kapcsolatokban elkövetni -legyen az akár szerelmi, akár baráti-: nem szabad természetesnek venni, hogy a szeretteink mellettünk vannak. Nem magától értetődő, hogy ők mindig szeretnek minket és mellettünk állnak. Úgy gondolom, igenis tenni kell lépéseket annak érdekében, hogy megtartsuk a szeretett személyt, és bizonyos harcokat meg kell vívni annak szeretetéért. Emiatt sok köteléket láttam már zátonyra futni, és ugyanúgy elkövettem ezt a hibát én is, azóta -jó pár éve- törekszem arra, hogy a kapcsolataimban szabad legyek, és ebben a szabadságban meghagyjam a másikat is. (Más kérdés, hogy egyszer ez a szabadság enyhe szabadosságba fulladt, amit manapság leginkább nyitott kapcsolatnak hívunk :look: :dead: :up:)

Mostanában minden létező dolgon ki tudok borulni, ha valami nem úgy alakul, ahogy elterveztem ideges leszek, és már nincs nap, hogy ne idegeskednék valamin. Kezd ebből elegem lenni, és mégis tehetetlen vagyok. Minden nap úgy kelek, hogy vigyorra húzom a számat hátha úgy könnyebb, de nap végére akkor is kiborulok valamin...
Anyukám szerint csak ki vagyok merülve...az iskola, a sok ( ) tanulás etc. Hát nem tom...Megnyugtató lenne, ha tényleg megnyugodnék a nyári szünet jöttével, de hol van az még?! Addig menjen ugyanígy minden?!

Esgal írta: Hú, ez az, amit nagyon szánalmasnak gondolok, ez a "nem tudok egyedül lenni"-szöveg. Én elhiszem, hogy vannak erősebb és gyengébb emberek, de azt hiszem, azért ki lehet bírni egyedül is. Az ember tanuljon meg először egyedül boldogulni az életben, utána csak jó, ha jön valaki, akivel együtt lehet továbbmenni, legalább egy darabig.
És nem hiszem, hogy minden hidat fel kéne égetni, egyrészt lehetetlen, másrészt elveszíthetjük ezáltal a személyiségünket is. Az a csaj, akiről abban a kis írásban szó volt, magából is feladott mindent, látszólag a férfi ellen--gyakorlatilag azonban pontosan a férfi miatt. Ez is olyan dolog egyébként, amihez erő kell: nem felejteni és elnyomni (Freudi elfolytáselmélet rúlz...), hanem megtanulni együtt élni az emlékkel, és a maga helyén és módján kezelni azt.

Esgal, tökéletesen igazad van. El kell fogadni, bármilyen nehéz is, hogy minden ember egyedül van. Egyedül születünk és egyedül halunk meg. Közben az életünk során számtalan társ szegődhet mellénk, de akkor is elsősorban egyedül kell boldogulni. Sőt, szerintem nem csak boldogulni, hanem jól kell tudni érezni magunkat egyedül, nem szabad függeni másoktól! Barátoktól sem, és szerelmektől sem. Persze ez nagyon nehéz. Az pedig még nehezebb, hogy az ember beismerje, hogy el kell engedni azokat, akiket szeretünk, hogy visszataláljanak hozzánk. Ha a barátság, vagy a szerelem igazi, akkor úgy is visszajönnek, ha meg nem, akkor bármennyire is fájdalmas, nem szabad senkibe sem belekapaszkodni, hanem tovább kell lépni. Ha valaki másokra telepszik, az nemcsak a gyengeség jele, hanem az önbizalom hiányáé és az önzésé is, és ez vezethet az érzelmi zsaroláshoz.

A múltat pedig tényleg nem elfelejteni kell, hanem megőrizni magunkban az emlékeket, hogy épüljünk és tanuljunk belőle. A feledés nem más, mint menekülés, sokkal könnyebb lehet a homokba dugni a fejünket, vagy gyűlölni a múltat a fájdalmas dolgok miatt, mint elfogadni és feldolgozni a történteket. Pedig minden, ami történik az életben, tapasztalat, ami épít és erősít, csak ezt fel kell ismerni és "használni" kell tudni. Amúgy meg az elnyomás csak belső feszültségekhez vezethet, ami ha felgyülemlik, lelki és testi betegségeket is eredményezhet, és a szociális életben is komoly problémákat tud okozni.

Hú, ez az, amit nagyon szánalmasnak gondolok, ez a "nem tudok egyedül lenni"-szöveg. Én elhiszem, hogy vannak erősebb és gyengébb emberek, de azt hiszem, azért ki lehet bírni egyedül is. Az ember tanuljon meg először egyedül boldogulni az életben, utána csak jó, ha jön valaki, akivel együtt lehet továbbmenni, legalább egy darabig.
És nem hiszem, hogy minden hidat fel kéne égetni, egyrészt lehetetlen, másrészt elveszíthetjük ezáltal a személyiségünket is. Az a csaj, akiről abban a kis írásban szó volt, magából is feladott mindent, látszólag a férfi ellen--gyakorlatilag azonban pontosan a férfi miatt. Ez is olyan dolog egyébként, amihez erő kell: nem felejteni és elnyomni (Freudi elfolytáselmélet rúlz...), hanem megtanulni együtt élni az emlékkel, és a maga helyén és módján kezelni azt.

Alyr Arkhon írta: más: sokan vannak akik egy kapcsolat után vannak, nekik ajánlom ezt:
gilgalad.fw.hu/szerelem.html

Túl sok gondolat vetődött fel bennem eme irás alapján, de azért megpróbálom összefoglalni:
- sokszor elgondolkodom azon, hogy mi értelme van ennek az állandó néha már szélmalomharcnak tűnő párkapcsolatpróbálkozásnak, aztán azért midig arra a megoldásra jutok, hogy ketten mégis könnyebb megbirkózni az élet viszontagságaival, na meg tök jó dolog, ha szeretsz és szeretnek.
- amit viszont nem tudok igazán megérteni, hogy egyes emberek képesek olyas valakivel élni akit már nem vagy akár soha nem szerettek igazán (és itt nem a házaspárokra gondolok, mert ha azt valakik alapos megfontolás után követték el, azok forditsanak rá sok energiát, hogy minél tovább együtt maradhassanak- mig a halál el nem választ). Példának felhoznám a barátnőmet aki csak azért van még együtt a barátjával- pedig már nem szereti igazán-, mert nem tud úgymond egyedül lenni- saját állitása szerint. Hát ez is egy meglátás, de én inkább vagyok egyedül, minthogy kényszerből kelljen valakivel együtt lenni, arról nem is beszélve, hogy a másik féllel sem éppen tisztességes.
- amúgy valyon érdemes minden hidat felégetni egy kapcsolat végetérte után? Hát, én ezt nem tartom valószinűnek, mert mint a végén olvasható volt, bármikor becsúszhat egy kis hiba a számitásba és borul az egész. Tehát végső konklúzióként (szerintem) bármennyire fáj nem szabad elfutni a dolgok elől, hanem szembe kell vele nézni, ami nem könnyű, én is jól tudom, de az idő mindent megold, ez egy hatalmas közhely, de van benne valami...

Hát én mivel nem szoktam nagy terjedelmű regényeket vagy novellákat irni hanem inkább verseket ezért én előnyben részesitem a papirra való firkálgatást, de általában buszon vagy egyéb helyeken tör rám az ihlet igy egy cetlire szoktam felvésni, majd otthon átdolgozom befejezem és a kész művet beirom a verses füzetkémbe, aztán ha elég jónak tartom beviszem a gépre, hogy meg tudjam mutatni a Verses topicban

Én is mindig gépbe írok...


Csak mert a papírra írás fárasztó, és különben is, a saját rusnya kézírásom annyira lelomboz, hogy mindentől elmegy a kedvem...

Rabyn írta: Ha egy kis pénzünk van itthon és ő megsejti akkor bummm azonnal előterjeszti a kérelmeit. Ha nem teljesítjük jön a lelki terorr és akkor anya adn eki pénzt. Inkább már nem vitázik belefáradt.
...
A szüleim mindent megtesznek a kedvéért, keresnek neki új iskolát, kinyalják a fenekét...

Rabyn, itt a kulcs. Az öcséd egyszerűen tudja, hogyan érje a céljait. Tényleg nem kell mást tennie, mint "lelkileg terrorizálni" a szüleiteket - még csak nem is kell nagyon kitartónak lennie -, és már meg is kapta, amit akart. És persze egy "kincsesbányáról" nem mond le egyhamar az ember.

A megoldás egyszerű, legalábis szóban - bár ebben a korban már alighanem késő -, szigorúnak és következetsnek kell lennie a szülőknek. Ráadásul egyszerre mindkettőnek! Az összes lehetséges kiskaput le kell zárni.
A következetesség a kulcsfogalom.

De te Rabyn, nem tudsz az öcséd szülője lenni...

Irígység

Mostanában nagyon foglalkoztat engem ez a téma.
Adva van egy család. Három gyerek. 18-16-12 évesek. A középső gyerek egy fiú. Az egytlen a családban. Úgy nevelték őket, hogy ne legyenek írigyek. Hogy ha van valamijük akkor azt osszták meg. Ám az idő múlásával a fiúgyerek borzasztóan önző lett. Ha kap valami édességet gyorsan felfalja,hogy ne kelljen adni a többieknek. El kell előle dugni a dolgokat, hogy ne falja fel. Ha kérnektőle valamit akkor közli, hogy nem csinlája meg, mertminek. Cserébe viszont mindent elvár! Ki "kell" őt szolgálni, neki minden rögtön és azonnal kell. És nekem ebből már baromira kezd elegem lenni.
Az anyut cselédnek használja, a hugomat csicskáztatja. Igen az öcsémről van szó. Már megint. Most éppen magántanuló és nem kell iskolába járnia, így egésznap ül a lakásban bagózik és gépel. És ha ne adj isten zavarni merjük akkor már üt is. Elég nagy tenyere van... Persze vannak kedves pillanati de egyre kevesebb. Ma már odáig fajult a dolog, hogy amikor közöltem vele, hogy ide akarok ülni a géphez (neki ottvan a másik szobában a másik ami elvileg hármunké de egyikünket se engedi oda.) vágott egy pofát és nem csinált semmit. Elhuztam a géptől és kirángattam a székből. Most neki áll feljebb. Tudom nem volt hozzá jogom, hogy kirángassam a székből, de annyira felidgeseített már, ogy az fáj. Ha egy kis pénzünk van itthon és ő megsejti akkor bummm azonnal előterjeszti a kérelmeit. Ha nem teljesítjük jön a lelki terorr és akkor anya adn eki pénzt. Inkább már nem vitázik belefáradt. De én nem fáradtam bele. Én nemtom mit kéne vele csinálni mert a jó szó már nem hat rá. A szüleim mindent megtesznek a kedvéért, keresnek neki új iskolát, kinyalják a fenekét, apa ráaádsul ezt úgy teszi, hogy nagyon nagyon sok mindenről nem tud. Nem tudja, hogy öcsi dohányzik, nem tudja, hogy öcsi milyen. De már neki is elege van belőle. Valamelyik nap nekiesett öcsinek és öcsém védekezésképpen beverte aszáját. Kezdek kétségbe esni, mert ez már nem normális. Tudom sokszor kértem már, de segítsetek!! Mert már nem bírom sokáig azt ami itthon megy..

Nodlee írta: Tudom, hogy off már, de csak most müxik rendesen a netem...

Szóval köszönöm Dínnek, Finwének és Telconak a letolást, sokat tanultam belőle. Tényleg nem jó dolog másokhoz hasonlítgatni magamat... Köszönöm, hogy megtanítottatok erre:)
(hogyan lehetne egyéniségem, ha másokhoz hasonlítanám magam egyfolytában? Hihetetlenül buta voltam...)

Nodlee, csak annyit, hogy én láttam egy rajzodat a minap, és nagyon komolyan mondtam, hogy ügyes vagy! És biztos vagyok benne, hogy egyre és egyre ügyesebb leszel, csak higgy magadban, és alkoss, magáért az alkotás öröméért. Hidd el, eljön az a pillanat, hogy úgy fogod érezni, "hm, ez tényleg jó lett!" És ez nem beképzeltség lesz, hanem magabiztosság, ami csak előre visz abban, hogy mégjobb légy!

Tudom, hogy off már, de csak most müxik rendesen a netem...

Szóval köszönöm Dínnek, Finwének és Telconak a letolást, sokat tanultam belőle. Tényleg nem jó dolog másokhoz hasonlítgatni magamat... Köszönöm, hogy megtanítottatok erre:)

(hogyan lehetne egyéniségem, ha másokhoz hasonlítanám magam egyfolytában? Hihetetlenül buta voltam...)

On.

Nekem a füzetbe írás nem naon működik, mert amit én írok, az egy nagy kerek izé... szóval értitek. Minden eleme szorosan kapcsolódik, mindennek szerepe van, minden jelent valamit. Az egész sztori úgy ahogy van, a fejemben van. Néha persze ötleteket lejegyzek, de írni nem igazán tudok akárhogy és akárhol.

Az ágyam mellett van egy jegyzetfüzet. Oda szoktam felirni a fontosabb gondolatokat, melyek leginkább félálomban születnek.

Én gépen írok--többször megkíséreltem, h füzetbe jegyezgessem az ötleteket, de mindig elhagytam, v. lusta voltam leírni kézzel, inkább kibírtam hazáig és felraktam a gépre. Zene is rúlz közben, nekem mindegy is, h értem-e, csak a hangulat stimmeljen...most pölö az írókörös gyökérnovellával szenvedek, mellette a Keresztapa zenéje rúlz...ha majd meglátjátok, megértitek, miért...

Na, én is válaszolok a saját kérdésemre

Régebben mindig csak számítógéppel és csak zene mellett tudtam írni. Rákészültem, leültem a gép elé, és írtam De aztán egyre többet írtam össze-vissza, lapokra a suliban, ilyesmi, és idén úgy döntöttem, kell ennek egy füzet, ahová írok, mert különben mindig minden elvész. Úgyhogy mostmár mindenhova azzal a füzettel megyek (hamarosan betellik, de van másik). Gépbe is szoktam írni, bár az ma már ritkább, mert ha bekapcsolom a gépem, akkor felmegyek a netre, és akkor meg nem tudok írni... szóval ez így nem nagyon szokott már lenni.

Ha zenét hallgatok közben, akkro mindenképpen olyat, amit 'nem értek'. Mike Oldfield, GyU, ír népzene, Gregorián... persze Mike Oldfield egyik CD-jén van a To Be Free c. szám, amit értek, és az mindig kiszed az írott világomból, mert nem tudom megállni hogy énekeljek )

Zarándok(Mist) írta: Büzsü:éljen Oscar Wilde! Egyébként ennél is jobb meséje szvsz a Csalogány és a rózsa. Az valami gyönyörű. Be akartam rakni, de nem találtam...

Én sem találom a neten, a Magyar Elektronikus könyvtárban csak ez az 1 meséje van ... [size=9:21i8sxef](magyarul)[/size]

Engem a szöveg nem igazán zavar, mert valahogy úgy eltűnik írás közben, hogy fel sem tűnik. Csak a hangulata marad meg.

Én számítógépen írok, mert egyrészt ott kezdtem el, másrészt szeretek zenét hallgatni írás közben. A zene álltalában "segít", ha elakadok, vagy csak ha nem tudom, hogyan írjak le valamit. Rengeteg olxan helyzet van az irományomban, ami annak a zenének a hangulatát tükrözi, amit írás közben hallgattam. (Nyomasztóbb részeknél pl a Kispál egész jó. )

Léli írta: Viszont érdekelne valami. Te/Ti hogyan írsz/írtok? Pl. csak füzetbe/géppel vagy is-is, ami épp jön...?

Velem olyan problémák vannak az írással kapcsolatban, hogy rengeteg ötletem van, de nem tudom őket a megfelelő szavakkal és módon leírni.
Ha mégis írásra vetemednék, akkor pegid előnyben részesítem a számítógépet. Persze arra az esetre, ha nincs a közelben a gép, akkor ott van nálam mindig A Füzet, amibe írhatok.

Büzsü:éljen Oscar Wilde! Egyébként ennél is jobb meséje szvsz a Csalogány és a rózsa. Az valami gyönyörű. Be akartam rakni, de nem találtam...

Léli írta: Viszont érdekelne valami. Te/Ti hogyan írsz/írtok? Pl. csak füzetbe/géppel vagy is-is, ami épp jön...?

Én személy szerint sokkal jobban szeretem a füzetet, mert az vhogy személyesebb (személy-személy... ) A...öhm, regényem is abba készülget...De ha pl valami olyan novellát írok, amit el akarok küldeni valakinek e-mailben, akkor gépen csinálom, de azér nem rajongok.

Cicafül írta: Igen, ilyen érzés már nálam is volt - de egyetlen érzésből még nem születik egy kerek, egész írás (olyan, aminek van eleje, közepe és vége).

Hát, márpedig de ugyanis az érzésből azonnal kialakul egy történet, és akkor az már valakinek az érzése (a történeten belül), és kinövi magát, nem csak az érzés lesz, hanem egy átélendő/átélhető érzés -- és persze ilyenkor a történet gyakrn elveszti jelentőségét, törtinetiségének fontosságát, de ha jól van megírva, nem is számít... Nem az a lényeg, hogy 2 oldalon keresztül nem csinál semmit az adott szereplő, csak vár, és gondolkozik, hanem az, hogy mit gondol. Ha ez az érzés marad az olvasóban, akkor jó a történet

Cicafül írta: Nem tagadom, hogy egyesek karakterek, történetek úgymond magukat írják, de ahogy már mondtam ezt egy bizonyos történeti határok között.

De ilyenkor megvan annak az esélye, hogy nem lesz 'hihető' a történet... vagyis leírtad, amit akartál, de olvasó azon gondolkodik, miért nem úgy cselekedett a karakter, ahogy 'tőle elvárható lenne' (mint pl. a HP5-ben Harry... elérte Rowling, amit akart, oda vitte a végét, ahová tervezte, de közben mege.. szóval átírta Harry jellemét).
Ha viszont a karakter dönti el maga, hogy mit csinál/gondol/stb akkor hiteles lesz a történet, és ha nem veszted el az eredeti érzést, akkor az benne is lesz.

Cicafül írta: Hisz - szerintem - az írás nem pusztán öncélú. Én szeretm, hogyha az íráson át megismerik a gondolataimat, érzéseimet stb és azon még el is gondolkoznak.

Én ezért írok néha (szerencsére ritkán) verseket A novelláim valahogy mások... azokban teljesen a karaktereim az urak... persze, ha nagyon pesszimista vagyok, nem lesz semminek sem jó vége
Legjobban érzékeltethető ehhez az a módszer, ahogy szoktam írni. HOgy odamegyek valakihez, aki 'ott van mellettem', és megkérem, mondjon valamit, amiről írhatok. (a kedvenc ilyenem akkor is Ari "A párnába fulladt" címe )

Cicafül írta: Én pont ezt a "legrosszabb rosszakat" próbálom elkerülni - kicsit sablon téma. Sokkal izgalmasabb köznapibb dolgokból, élethelyzetekből kihozni olyat, ami felkelti az olvasó érdeklődését, megdobogtatja a szívét, esetleg könnyeket csal a szemébe vagy megdöbbenti. A "legrosszabb rosszból" egy elég könnyen kikövetkeztethető gondolatmenetű írást lehet kihozni (bár szívesen elolvasnék Tőled valamit vagy valamiket - nem szeretnéd elküldeni őket? )

Sablon téma, ugyanakkor mégsem... úgy érzékeltetni az olvasóval, hogy komolyan érezze, hogy hiába való volt felkelnie (ez konkrétan egyik novellám), ne csak az empátiájától függjön, mit gondol... Vagy pl. egy szemtanú össze-vissza beszámolója...
Köznapibb dolgok? Igen, néha elvétve ilyeneket is írok Tényleg kihívás, de a témától függ... Nemrég pl. kitalaltam, hogy írok egy gyilkosról... A legjobb, hogy még én se tudom, mi lesz a vége Majd kitalálja a történet
ok, asszem hamarosan küldök 1-2 (nemtudommennyi) írást

Cicafül írta: A visszatérő motívumokat úgy értem, hogy pl. az egyik írásom elején megjelenik egy kép, ami közben vissztér valóságosan....na minde3gy ezt most így nem tudom elmondani (akit érdekel, annak küldök néhány írásomat (fhú, de exhibicionista vagyok ))

Nekem küldhetsz
A valóságot általában én is beleírom a történeteimbe, de nem ennyire konkrétan... az veszélyes.. mármint, ha valami belekerül az írásaimba, akkor az valszeg rossz dolog, mert rosszról szoktam írni, és ha valaki magára ismer, vagy ilyesmi, az nem lenne jó... Nálam az írásaimnak saját valóságuk van. Még akkor is, ha a mi világunkban játszódnak, olyan személyekkel, akiket ismerek [size=9:3u6mes2t](hoppá, télleg, ezt is folytatnom kéne)[/size]. Mert van egy ilyen is A jövőben játszódik egy mostani barátom jövőbeni fiktív fiáról

Viszont érdekelne valami. Te/Ti hogyan írsz/írtok? Pl. csak füzetbe/géppel vagy is-is, ami épp jön...?