Gondolatok

Tudod Angwen,én,ahogy megismertem ezt a topicot,nem az a lényege,hogy depis témákról dumcsizzunk,hanem,hogy ha kell segítsünk egymáson! Van,hogy a fórumosok boldog élményeiket osztják itt meg velünk,és ilyenkor happys a hangulat.

Hogy mi foglalkoztat minket? Mi az, amit egymással szeretnénk megosztani? Örömünk (amelynek nagyon sok esetben pont ez a társaság a forrása, legszebb bizonyíték erre az Élménybeszámolók topic), bánatunk (no igen, néha itt osztjuk meg egymással, a szememben igen nagy becsületet szerezve ezzel, mert egy egymást részben életben is ismerő közösség előtt nyíltan teszitek, ami bátorság és bizalom kérdése) és sok más gondolatunk a világról, magunkról és ezek kapcsolatáról. Én például szívesen filozofálnék a gazdasági rendszerek periodikus változásairól is, de attól tartok, nem találnék sok követőre, Laurelen meg egyenesen felkoncolna. Vagy éppen tömegpszichológiáról a politikai reklámok fényében - ez talán még Brisát sem érdekelné, másokat még kevésbe... Szóval maradnak az élet mindenkit foglalkoztató nagy dolgai, élet, halál, bánat és boldogság, meg persze a Kérdés, amelyre csak a Választ ismerjük.
Úgy hiszem, pont a borongós témák azok, amelyek felvetésével és "megoldásával" napfényt hozhatunk a sápadt télhangulatú hajnalba...

hát, én süket nem szeretnék lenni, mert a zene nekem az egyik legfontosabb dolog a világon, a másik meg a barátaim, és az ő hangjukat is szeretném hallani. talán a legnehezebb azt feldolgozni, ha megvakulsz, ill ha lebénulsz. mert sztem ezek korlátozzák a legjobban az embert. a vakságban az a rossz, h bizonyos mértékig a mozgásodat is korlátozza. értitek, h gondolom...
szal asszem a némaságot választanám, ha kellene.

a vidámsághoz pedig:
nem a világ kell megszépítse az életünket, hanem nekünk kell törekednünk arra, h meglássuk azokat a dolgokat, ami szép a világban!
nem mintha én olyan nagy szakértő lennék ebben, meg gyakorlott, meg ilyesmi, ugyanis gyakran azon kapom magam, h pesszimistán állok a dolgokhoz. de már az is vmi, h észreveszem magam, mert így próbálok ezen változtatni.

Angwen írta: Úgy fest ez a topic, mintha itt soha senki nem látna napsütést meg virágokat

Na ezt is jónak mondod... én hippi ruhákban járkálok (pontosabban járkálnék, ha a suli nem nézne rossz szemmel rám), egész nap szól a fülhalgatómban a Let the sunskine c. dal (az eredeti, ez az új "felturbózott" változatt egy nagy sz*r), és ha tehetem vigyorgok teli pofával... Pontosabban az egyik énem. A másik mindig ilyesmi témákon gondolkodik, és depis verseket farag.... az egész attól függ, melyik kerekedik felül....

Alyr Arkhon írta: Olosta: ezek szerint nem a sötéttől félsz hanem az ismeretlentől (ezért fél az ember ködben is pl), ez két külön dolog.

Ismeretlen? Hmm..... nem feltétlenül, mert tudom, hogy éjjel alszok, és álmodok, max. az ismeretlen álmoktól félhetek, de azoktól sem, mert szeretek álmodni, bármi is legyen az amiről. Mellesleg a ködben sem szoktam félni.
A sötéttől, vagy inkább a sötétben is csak azért "félek", mert határokat szab, mint írtam. Hisz nem látok túl rajta. Olyan, mint amikor az embert bezáják egy sötét szobába, és tudja, hogy falak veszik körül, de nem látja. Ha becsukom a szemem és véletlenül olyan lelkiállapotban vagyok, meg olyan parázós hangulatom van, akkor riadok fel.
Szóval valószínűleg tök érthetetlen, amit írtam, de ez van.

Jól van, jól van! Megadom magam! Pusztán felötlött bennem a gondolat (ha már ebben a topicban járunk), hogy a gondolkodás nem feltétlenül egyenlő a depizéssel. Akár vehetitek feldobott témának is: az, hogy elkezded használni a fejed és keresni a mindennapi élet apróságain túlmutató igazságokat, feltétlenül azt eredményezi, hogy kikészülsz idegileg?

Laurelin írta: Brisa: amunkahelyem és az albérlet helyett már keresek újat. Jó lenne ha Telcontarhoz közelebb lenne. Az emberi kapcsolataim, meg a távolság miatt akadoznak. nem tudok a régi barátaimmal talizni, mert 300 km-re vannak tőlem. Persze, ha hazamegyek valamiért, akkor találkozunk és nincs harag, csak ez kevés A Testvéremmel való kapcsolat meg sohase volt jó...

Az a lényeg, hogy ne add fel! Hogy változtass, ha valami neked nem jó! Remélem, hamarosan sikerül egy jobb állást és albérletet találnod.

Ami pedig a barátokat illeti: az én legjobb barátnőm az Alföldön él, 120 km-re. Évente 2-3-szor tudunk csak találkozni (jó esetben!), mégis több mint 10 éve működik a barátságunk.

A testvérddel történtek szomorú dolgok. De én nagyon örülök annak, hogy TE képes voltál és képes vagy arra, hogy rendbe tedd az életedet, önmagadat és elkezdj dolgozni egy szebb jövőért.


Telco, este neked is válaszolok.

A vidámság nagyon jó dolog és az is hogy te is alapvetően az vagy de hidd el
itt se csupa savanyú szomorú és jajongó ember van.
itt is szoktunk olyan szerintem egyátalán nem szomorú dolgokról irni mint barátság,szerelem, .De ebben a topicban pont az a jó hogy itt nyugodtan kiirhatod magadból azt is ami nyomaszt ,ha nincs kivel megbeszélned és igaz hogy a világ nem csak komoly dolog és szomorkodás de nem is csupa kacagás(sajnos) .....

És ha esetleg elszomordnál attól amit itt olvasol csak ugorj át a humor topicba olvass el egy részt a KALANDBÓL

Azért volt már itt szó vidámabb dolgokról is...meg aztán elég vidámak vagyunk, amikor találkozunk, nem ? Nem azért beszélhetünk ezekről a dolgokról, mert mindenki olyan sötéten látja a világot, hanem mert kíváncsiak vagyunk mások véleményére, gondolataira...most épp a halállal kapcsolatban, de ha elolvasod a hozzászólásokat, nem egy embernek elég pozitív gondolatai vannak még ezzel kapcsolatban is...
De dobjál fel egy vidámabb témát, és akkor arról lészen szó...

(Ööö... most látom csak, milyen jól mutat ez a hozzászólás az aláírásommal együtt... Na mindegy, legalább igazolja, hogy bizony én sem látom a világot rózsaszínben... )

Könyörgöm, emberek, itt mindenki savanyú, életunt, depressziós, meg minden? Nem arról van szó, nem vagyok én se állandósult optimizmus és bájvigyorpárti, de mi lenne, ha egyszer, csak egyetlenegyszer arra jönnék be ebbe a topikba, hogy valami vidámabb témáról van szó, mint halál, csonkolás, abortusz, körülmetélt nők meg drogfüggő fiatalok?
Én nem akarok úgy tenni, mintha a világ egyszerű lenne és nem lennének benne szörnyűségek, de A VILÁG NEM CSAK EZEKBŐL ÁLL! Sőt! Úgy fest ez a topic, mintha itt soha senki nem látna napsütést meg virágokat, és soha nem nevetne egy jót a barátaival mozi, kirándulás, vagy evés közben!

A téma régen vetődött fel, ki is veséztétek magatok részéről, de én még nem tettem meg, válaszolok hát a kérdésekre.

Brisa írta: (Számodra mit jelent a munka?)
Nagyon jó, hogy a saját igényeim szerint tudok résztvenni a közösség életében, különböző szinteken.
(Te hogy vagy ezzel? Mik az igényeid?)
(A barátaiddal kapcsolatosan mik az igényeid?)
Aztán persze ott a az ember magánélete és a családja.
(És ezeken a területeken mik az igényeid?)
Szóval szerintem nem az a lényeg, hogy miről kell lemondanod és miről nem szabad, hanem az, hogy milyen igényeid vannak és azokat hogyan tudod összehangolni úgy, hogy boldog légy.

Törekvő, ambíciózus embernek tartom magam. Azt szeretem, ha valami épül, fejlődik a kezem alatt. A munkámmal akkor vagyok elégedett, ha elképzelek valami nagy dolgot és sikerrel megvalósítom. A siker mindig pillanatnyi, mert nem egy kész állapotról van szó, hanem folyamatok elindításáról, amelyek vagy abbamaradnak, vagy sokáig tartanak. Utóbbi egyik feltétele a jövedelmezőség, amely szintén fontos tényező számomra. Szerencsére vállalkozóként csak a piaci törvényszerűségek korlátoznak ezekben.
A Tolkien közösségben való közreműködés egyik fele, a szervezés az előző témához kapcsolódik, bár itt a folyamatosság az egyes projektek láncolatában mutatkozik meg és a jövedelmezőség fogalma átértékelődik. A "munka" kategóriába tartozik, amelyre annyi energiát tudok fordítani, amennyi a rendes munkából még elviselhető mértékben hiányzik. A társaság a téma másik fele, inkább a barátok témakörhöz tartozik.
Hosszú ideig csak én voltam, a könyveim és a zene. 18 éves koromig egyáltalán nem voltak barátaim, bár volt, akivel jóban voltam, messze volt a barátságtól. Később is, amikor sokan vettek már körül és népszerű lettem, barátaim akkor sem voltak. Senki nem ismert és nem tudtam igazán emberi kapcsolatot létesíteni. Egyetlen barátom van, lassan tíz éve, hogy megismertem, de rajta kívül azóta se, senki. Vannak, akik nagyon sokat tudnak rólam, de ha bármi történik, csak egyvalaki van, akinek én jutok először eszébe. Pedig nagyon különbözünk egymástól, teljesen másként értékeljük a világot és mégis.
A Tolkien közösségben sem leltem barátra, csak nagyon jó haverokra, akikkel nagyon-nagyon jól érzem magam, akiket csodálok és értékelek és szeretek, de mégsincs senki, aki tényleg a "belső körei"-hez sorolna. Tudom, hogy van két ember, aki maximálisan annak tekint engem, és én is nagyon becsülöm őket, de csak egy illúzióképet látnak rólam, a megnyilvánulásaim egy részét ismerik, de engem nem. Nem véletlenül választottam a Telcontar nevet; én alapvetően egyedül vagyok, még társaságban is; egy elkószált lélek.
Mivel az egyetlen barátom egyúttal az üzlettársam is, így elég időt vagyok vele és eléggé megosztjuk az életünket egymással ahhoz, hogy az ezirányű igényeim maradéktalanul teljesüljenek.
A társasággal szeretnék sokkal több időt tölteni, vannak, akikkel sokkal közelebbi kapcsolatot szeretnék, de eddig még sose volt egyszerre jelen a kölcsönös szándék és az alkalmas idő.
Magánélet, család: a sajátomat még nem teremtettem meg, nem vagyok érett rá, pedig igényem lenne már. SOk gyereket szeretnék és sok időt, amit velük tölthetek, de csak akkor, amikor már megteremtettem a szükséges alapokat hozzá. A családom nagyon kicsi, a szüleim és a testvérem vannak, illetve a testvérem gyermekei. Őket két-három havonta egyszer látom. Más nincs.
A probléma alapvetően az időmenedzselés. Nem engedhetném meg magamnak azt, hogy vasárnap éjjel ezt a fórumot olvassam. Most olyat teszek, ami miatt holnap (ma) kisebb hatékonysággal fogok dolgozni. De a gondolataim gazdagodnak általatok és értékesebb embernek érzem magam. Ami viszont hitet és erőt ad, bármihez az életben, mivel életem első tizennyolc évében a gondolataim voltak az egyetlen kincsem és talán ma is a legfőbb.
Ha fontos nekem a jövendő családom, meg kell teremtenem az alapokat. De ahhoz nagyon-nagyon sokat kell most dolgoznom, mert minden óra nappá, hétté, hónappá, évvé válik, amit nem megfelelően használok fel.
Szükségem lenne sok kirándulásra, némi sportra és szórakozásként a társaságra. De éveket vesztegettem el az életemből, szinte üresen, és hiába jelentenek tapasztalatokat, "érettséget", mégis 29 éves vagyok és amit harmincöt éves koromra szeretnék megteremteni, az józan belátással is 10 év munkája. Tehát napi 35-40 óra az, amire szükségem van, másképp egyre erősödni fog bennem az érzés, hogy elvesztettem olyasmit, ami mindig is fontos volt a számomra, de sosem volt az enyém és már nem is lehet. Szeretnék négy dolgot az életben (nagyon sikeres szakmai jövőt, családot, aktív társasági életet, sok egyedüllétet a világban); de csak kettőre van lehetőségem. És tudom, hogy minden öröm mellett is örök bánatom lesz, amiről lemondok. Mert a családhoz kell valamilyen szintű szakmai siker; amit igényeim szerinti aktív társasági élet mellett nem érhetek el. Ha az egyedüllét, amely nagyon fontos számoma, megmarad, megintcsak nem lehet családom. Idős koromra viszont már nem szeretnék egyedül maradni.
Így hát le kell mondanom azon vágyaimról, hogy sokat legyek veletek és le kell mondanom arról, hogy sokat legyek egyedül. Ettől tudom szenvedni fogok és mások is közvetve, de nagyobb ár lenne, ha a gyermektelenséget választanám.
Ezek húsz évesen nem tűnhetnek komoly problémának. De közel harmonc évesen azok, mert nem szerencsés negyven évesen elkezdeni a családalapítást.
Azt hiszem, kimerítő választ adtam; a kérdésnek van megoldása, a problémának legfeljebb egy lebenymetszés. Ez van, ha egy tudat sokfelé ágazik, még ha nem is skizoid.
Ahogy Garfield mondta, amikor megkérdezték, mit szeretne szülinapjára:
"Mindent akarok!"

Én azt hiszem a vakságot választanám, ha muszály lenne...
Zene nélkül nem tudnék élni...és mozgás nélkül sem nagyon...marad a harmadik. Amúgy most is, ha tehetem csukott szemmel hallgatok zenét (igen, és, ha csukva van a szemem egy hangversenyen, az nem azt jelenti, hogy unatkozok ), kiélesedik ilyenkor az ember többi érzékszerve...

Léli írta:

Suhifarok írta: Hát...furi egy kérdés! Vak semmiképp se, mert úgy nem tudnék olvasni, márpedig az nálam létszükséglet, és nem tudnám elviselni, ha nem olvashatnék magamtól, bármikor.

Khm... ez így nem igaz. A vakok is tudnak olvasni. Háromféleképpen is. Egyik, hogy felolvassák nekik. Persze, ez nem a legjárhatóbb út, mert akkor rá vagy utalva valakire, de nem mindig van más megoldás. Másik, hogy Braille (nemtudom hogyírják) írással írt dolgokat olvas az ember. Újság tuti van ilyen, és biz. helyeken könyvek is. A harmadik pedig a számítógépes felolvasóprogram, ami (gép hangon ugyan, mindenféle hangsúlyozás nélkül, monoton hangon) felolvas bármilyen szöveget. Szóval az olvasás nem marad ki a vakok életéből (ezt onnan tudom ilyen részletesen, hogy van egy vak ismerősöm, akinek a szülei is vakok).

Persze tudom, hogy nem lehetetlen, én csak arra próbáltam utalni, hogy az már nem az igazi! Ha egy gép vagy akár egy élő személy olvas fel nekem, úgy már nem tudom annyira élvezni, elveszne az a varázs, amit én az olvasásban szeretek!

Én süket lennék, met szeretem a csendet. A túl sok zaj elfordítja az embert a gondolataitól...

Én ismerek egy jelbeszédet, de nem tudom, hogy az e a hivatalos.... a vívótársaimtól tanultam, hogy edzéseken is tudjunk dumálni

Suhifarok írta: Hát...furi egy kérdés! Vak semmiképp se, mert úgy nem tudnék olvasni, márpedig az nálam létszükséglet, és nem tudnám elviselni, ha nem olvashatnék magamtól, bármikor.

Khm... ez így nem igaz. A vakok is tudnak olvasni. Háromféleképpen is. Egyik, hogy felolvassák nekik. Persze, ez nem a legjárhatóbb út, mert akkor rá vagy utalva valakire, de nem mindig van más megoldás. Másik, hogy Braille (nemtudom hogyírják) írással írt dolgokat olvas az ember. Újság tuti van ilyen, és biz. helyeken könyvek is. A harmadik pedig a számítógépes felolvasóprogram, ami (gép hangon ugyan, mindenféle hangsúlyozás nélkül, monoton hangon) felolvas bármilyen szöveget. Szóval az olvasás nem marad ki a vakok életéből (ezt onnan tudom ilyen részletesen, hogy van egy vak ismerősöm, akinek a szülei is vakok).

Én melyiket választanám? Mozgássérült semmiképpen. Illetve, ha csak az egyik karom, az még ok, de lábam semmiképp, van így is elég bajom vele. Azt nem bírnám ki, hogy ne tudnék veletek menni talizni. Süket sem, mert túlságosan imádom hozzá a zenét, hogy ne halljam. Vak vagy néma... Talán inkább vak, mert vakon is tök jól el lehet élni, de némán megint több dologból kizáródik az ember. Pl. veletek se tudnék beszélgetni - vagy van valaki, aki ismeri a jelbeszédet?

Igen, asszem a némaságot választanám én is. Akkor minden megmaradna, amit szeretek. A zene, az olvasás, a rajzolás, a tánc... minden. Én egyébként is gonolkodó típus vagyok, és van olyan napom, hogy megnémulok. Nem szeretem elmondani a gondolataimat, az érzéseim másnak, mert nem nagyon tudom, hogy megértni-e. Szóval úgy igazán nem hiányozna a beszéd, mert nem szeretek beszélni. Hú, ebbe most megint belegabajodtam... Asszem megint csak egy dalszöveggel tudom kifejezni magam:
"Én szóra váltanám a gondolatot, de félek, hogy nem érdekel.."
Ákos-Hello
[size=9:229x1138](igen, ez a tökéletes...)[/size]

Hmmm... én is éppen a napokban gondolkoztam ezen a fogyatékosság dolgon.
Vak semmiféleképpen sem szeretnék lenni, mert félek a sötétben. Na nem úgy, mint egy kisgyerek. Vagyis igen.... öööö.... Szóval a sötétség határt szab az embernek, hisz a feketeségen nem lát túl. És én szeretek nézni, messzire nézni. Néha éjszaka, amikor lefekszek aludni, és még nem alszom el teljesen, arra riadok fel, hogy ki kell nyitnom a szememet, mert sötét van. Ilyenkor szétnézek a szobában, és megnyugtat az árnyékok látványa a falon, meg a tárgyak körvonalai.
Süket sem szeretnék lenni, mert a zene a lételemem. Számomra olyan, mint a levegő. Itthon állandóan szól valami jó mjúzik, amikor meg megyek valahova sokszor dúdolok magamban.
Azt sem szeretném, ha valamelyik testrészem lebénulna. Imádok táncolni, rajzolni, alkotni, és ha béna lennék, ez nem menne.
Rabyn kérdéséből viszont kimaradt a némaság. Ha már mindenféleképpen választanom kéne egy fogyatékosságot, azt hiszem, hogy a némaság lenne az. Mert némán az ember teljes mértékben megérti a környezetét, és magát is meg tudja értetni (leírja, vagy elmutogatja a mondandóját). Persze énekelni nem tudnék, pedig azt is nagyon szeretek, de ez mindenki számára jó lenne. [size=9:3qaz2ejb](Mivel az én hangom olyan, hogy először betölti a termet, aztán kiüríti. )[/size]

Nahryien írta: A Fájdalom tanít..
A Düh tisztít..

Kérdem, miért..?

Elgondolkodtam ezek a két mondaton, és magamtól eddig jutottam:
A fájdalom azért tanít, mert nem akarsz még egyszer fájdalmat okozni magadnak/másoknak, ezért a fájdalmat okozó dolgokat elkerülöd/megtanulod leküzdeni őket....
A düh azért tisztít, mert ha felhúzod magadat valamin, és kitombolod magad, akkor utána tiszta fejjel újra neki tudsz állni, és meg tudod csinálni.

A fogyatékossággal kapcs., a szememet semmi kép sem adnám. Nem tudnék rajzolni, olvasni, fórumozni, nem látnék színeket, festményeket, tájakat, képeket.... ezt én nem bírnám ki. a hallásom sem veszteném el szívesen. A zene az egyik lételemem, és mindig egy szép szám szokott megvigasztalni, feldobni, elgondolkodtatni... A testi bénulás megint más... attól függ mim, és mennyire bénul le. Fél kézzel még talán meglennék, de ha egy tolókocsiban kéne élnem.... soha! Egyébként a lelki fogyatékossággal mi van? A lelketeket odaadnátok a testi épségetekért?

a kérdés ugy jött, hogy nagyon régen járt hozzánk egy vak srác.10 éves koráig látott aztán a hülye osztálytársa kidobta a szemét egy kővel. elkedztem mélázni azon, hgy melyik a legrosszabb ha nem látok, ha nem mozhom, ha nem hallok.
Meg az is eszembe jutott, hogy tudnék-e ugyanolyan vidám maradni mint amilyen általában vagyok. (ja meg láttam tegnap egy vak srácot akit átkísértek az uttesten) szóval valahonnét innen jött a gondolta.

Hát...furi egy kérdés! Vak semmiképp se, mert úgy nem tudnék olvasni, márpedig az nálam létszükséglet, és nem tudnám elviselni, ha nem olvashatnék magamtól, bármikor. Süket? Az még hagyján, hogy nem hallgathatnék zenét, ami nagyon sokszor megnyugtat, de az emberi hangokat, a régi megszokott zajokat sem hallhatnám. Azt hiszem még inkább a mozgáskorlátozottságot választanám, mert bár nem járhatok a saját lábamon, a számomra kedves dolgok megmaradnak.
Egyébként a döntés azoknak, akiknek nincs ilyen gondjuk nehezebb, mert tudják milyen egészségesen élni. Azok akik már így születtek, kevésbé tudják az életüket máshogy elképzelni.

Amúgy hogy jött a kérdés? 8O Valahol az illendőségbe ütközik, hogy mi elmélázunk a dolgon melyik lenne a legkönnyebben elviselhető, míg vannak akiknek természetesen nem volt választási lehetőségük!

Drizzt: Tulajdonképpen nehéz velük nem törödni. Amikor minden reggel felkelsz és tudod, hogy BEkell menned hozzájuk, és a nap majdnemhogy egészét velük töltöd.. Bár mint már mondtam sokkal jobb a helyzet mint tavaly. (tavaly rémesenundorítoanborzalmasvolt)

Ha választanotok kellenne, hogy hogyan legyetek "fogyatékosok" (itt azt értem, hogy vagy vaknak vagy süketnek vagy mozgáskorlátozottnakkellenne lennetek) melyik mellett dönteéntek? (olyat nem lehet, hogy egyik sem)

Brisa: amunkahelyem és az albérlet helyett már keresek újat. Jó lenne ha Telcontarhoz közelebb lenne. Az emberi kapcsolataim, meg a távolság miatt akadoznak. nem tudok a régi barátaimmal talizni, mert 300 km-re vannak tőlem. Persze, ha hazamegyek valamiért, akkor találkozunk és nincs harag, csak ez kevés A Testvéremmel való kapcsolat meg sohase volt jó, révén mikor nagyszüleim kivettek a nevelőotthonból, apám írt egy levelet, hogy ne engem, hanem a húgomat Nikit vegyék ki, mert én nem vagyok a z ő gyereke. Innentől én voltam a "fattyú" a családban, főleg testvéremnek aki sportot űzött belőle, hogy engem szekírozzon. Későőb meg az alkoholizmusa végett nagyon sokat csalódtam benne, százszor abbahagyta, százszor megbíztam benne, és százszor újra kezdte. Nagyon rossz volt úgy látni, hogy fel se tud kelni, ott a lavór az ágya alatt, felül, hányik de szinte csak savat, elszív egy cigit, meghúzza a borosüveget, bevesz egy andaxint és vissza fekszik. Olyan állapotba szokott kerülni, hogy kórházba vitték, volt hogy megmondta neki az orvos, hogy még egy hét ivás és meghal. Szóval ez az utolsó dolog, hogy megpróbál engem kiforgatni az örökségemből csak egy ráadás. Túl sokszor bántott meg, túl sokszor tettem meg minent érte, már nem ,egy. Már nincs testvérem. Nem kétlem, hogy azért van ez így mert 16 évs volt mikor megismert, és dacból bántott és soha nem fogadott el. Lehet én se őt.

A Fájdalom tanít..
A Düh tisztít..

Kérdem, miért..?

Erda niire (Area) írta: Az öngyilkos lehet, hogy gyáva, lehet, hogy önző, de az nem biztos, hogy gyáva. Szerintem ahhoz is marha nagy bátorság kell hogy megöld magad a saját kezeddel...
1. Nemtom, veletek hogy van, de ha én kisírom magam valamin, az alatt elgondolkodom rajta, kiadom a felgyűlt érzelmeim, és utána újra neki állok a dolognak.
2. Hát az biztos, hogy abbahagyni könnyebb a dolgokat, de szerintem pihentetni is kell néha a öket. Pl. ha az embernek már elege van a rohanó világból, akkor elmegy nyaralni. Én ha nem tudok valamit megcsinálni, nekiállok valami másnak, és ha azt meg tudom csinálni, akkor újra nekikezdek a félretett munkának, és legjobb tudásom szerint megoldom.
3. Az öngyilkosok nem azért ölik meg magukat, hogy sajnálják őket... azért mert lehet, hogy egy csomó szeretetet adtak, és nekik semmi sem jutott belőle...
4. Én nem szoktam senkit sem elítélni, csak engem szoktak...
5 Fel is szeretnék mászni a hegycsúcsra, meg nem is, mert onnan csak lefele visz az út...
6. Mivel tudom, hogy nem tudok éhezni, ezért gürcölök az ételért, de ha nem ad senki enni...

Ha szembeállítom egyetlen pillanat bátorságát egy egész életen keresztül tartó bátorsággal, szerintem nem kétséges, melyik az erősebb. De nem a bátorság, hanem a kétségbeesés ad erőt azoknak, akik megteszik. És az nem ugyanaz. Bátorság az, ha az ember legyőzi a félelmét, mert tudja, hogy valamit meg kell tennie, önmagáért vagy másokért. Az, aki valaha elszánta magát, vajon hideg fejjel, józanul, tudatosan végiggondolta az eseményeket és bátran a nehezebb utat választotta? Aki erre igennel válaszol, az hazudik - talán önmagának is. Korábbi hozzászólásomban írtam: a világ olyan, amilyennek látni akarjuk. Ha valaki mentségeket keres az öngyilkosság védelmében, bátorságnak fogja látni. Csak ismételni tudom: el kell távolodni és nem személyes ügyként kezelni a témát. Nem csak ezt, bármelyiket, de az efféle súlyos kérdésekben ez különösen fontos.

2. A pihentetés és az abbahagyás két nagyon különböző dolog. Ezt tudom mondani Drizztnek is: a hely nem akadály, hanem kihívás és saját bölcsességed alapján kell döntened, melyik a te kihívásod és melyik nem. Ha a hegytető a cél, nem érsz semmit a megkerülésével. Ha a továbbjutás a cél, a legésszerűbb utat kell követni. Még a sugallatot is szeretném elkerülni, miszerint a megszállottságot dicsőíteném.

3. Az öngyilkosok legnagyobb része igenis azért teszi, hogy sajnáltassa magát. Fel akarják hívni magukra a figyelmet és "majd jól megmutatják". Elképzelik, milyen lesz majd utána és ez a kép hajtja őket...

4. Ez érdekes mondat... van benne egy csipet önsajnálat és általánosítás. Korábbi hozzászólásomban írtam arról, hogy mi történik, ha a sok magányos emberből csak egy felnéz és odalép a másikhoz.

5. A hegycsúcs az elért célt szimbolizálja. Onnan nem vezet lefelé út. Onnan látható a következő csúcs, kisebb vagy nagyobb, amelyet ismét meg kell hódítani. És az ideiglenesen lefelé vezető út is lehet nehéz.

6. Miért adna bárki is enni? Kinek kell megteremtenie helyettem az életemet? Csakis magamnak. "Segíts magadon és Isten is megsegít".

Nem akarok személyes szférákba gázolni, de úgy érzem, sok mondatomat félreértetted, ezért válaszoltam pontonként.

Én azt tartom bátornak, aki a halál helyett a küzdést választja. A halál egy biztos dolog, a boldog élet nem! Ez utóbbiért érdemes küzdeni és szenvedni, a halálért minek? Eljön az mindenképp.

És szerintem igenis az az ember a bátrabb, aki az életet választja, és nem a halált. Meghalni könnyű: egy pillanat, esetleg néhány óra műve. Az élet viszont hosszú-hosszú évekből, évtizedekből, küzdelmekből, fájdalom áll (és persze rengeteg szépségből is!). Úgy gondolom, ezt a öngyilkosok tudják a legjobban. Megfutamodnak egy nehezebb, küzdelmesebb út elől egy könnyebb irányba.

Szóval drágáim, boldoggá tennétek, ha nem az öngyilkosok bátorságát csodálnátok, hanem körülnéznétek és meglátnátok azokat az élő embereket, akiknek tényleg kijár a csodálat.

Laurelin, miért nem keresel egy jobb állást, egy jobb albérletet? Miért nem rendezed a megromlott kapcsolataidat?

Brisa: Hát lehet, hogy nálam ez már hobbivánőtte ki magát, de nem. Az utóbbi egy évben túl vagyok egy elbocsátáson, egy villámgyors szakításon (telcontar végett),, két költözésen (egyszer az ex vőlegényemtől, a testvéremhez, egyszer meg onnan ide Pestre), nagymamám halálán ( aki felnevelt, mert a szüleim elhagytak), a testvéremmel való összeveszésen (a ház végett ami az enyém is, mégis lecseréltette a zárat rajt) Az összes régi baráton részleges elvesztésén. Most van egy balul sikerült munkahelyem, egy albérletem,. amit utálok és szinte biztos, hogy a tulaj átver, sok-sok magányios órám és pozitívumként Telco. Sokszor elgondolkodtam, vajon megérte-e. Most, hogy kezdek kicsit helyre jönni úgy érzem igen. De lehet, hogy holnap lesz egy rosszabb hangulatom, amikor a pokolba kívánom az egész életemet. Mégis büszke vagyok rá, hogy meg sem kíséreltem nyugtatót szedni, vagy ártani magamnak, nem mintha nem fordult volna meg a fejemben, de nem lett volna értelme. De mindezek ellenére bátornak tartom azokat az embereket akik befejeznek egy öngyilkosságot. Ostobának is, de bátornak.