Gondolatok

Nem is tudom... Én lehet, hogy ha ilyen nagy fájdalom ér, nem is tudnék sírni....
Igazi barátok társaságában talán, de ha az osztálytársaim rajoznának körül, hogy naaa, mi baj, ó, részvétem... stb.; még ha a legjobb szándékkal teszik is, az is dühítene...

Valahogy, én is kezdem lassan megérteni, ahogy "öregszik" az ember, úgy vastagodik az a réteg benne, ami már tényleg magánszféra, és nem szereti, ha belemásznak, bármilyen jóakarattal is....

Tudod, Rabyn, akkor amikor meghalt a nagyim én nem akartam, hogy mindenki vígasztaljon...hogy olyanok mondják azt, hogy "Őszinte részvétem" meg hogy "sajnálom", akik nem is ismerték, és azt sem tudták mennyire szerettem...persze volt, akitől jól esett, de egy idő ki tudtam volna rohanni a világból...
Ettől függetlenül igazad lehet...

Osztálytársnőmnek most halt meg a nagymamája. Reggel bemegek látom, hogy sir. elég sokan voltak körültte, így én nem mentem oda. Egésznap sírt és a tanárok semmrie se méltatták.. (szemetek)

Ez úgy hangzik, mintha te folytonosan valami félelemfélében élnéll...remélem azért ez nincs így...szvsz nincs semmi szürnyű a halál után, és főleg nincs testünk a halál után...de ha gondolod elmondhatom egy ezzel kapcsolatos élményemet, de csak priviben, azt már nem szeretném ide beírni...nem mintha meg szeretnélek győzni az igazamról, hisz nem is boztos, hogy van nekem olyan , csak gondoltam talán...Amúgy azért sem hiszem, hogy szörnyűségek lennének a halál után, mert megszabadulva a testtől szerintem nem lenne gonosz vagy rossz egy lélek sem, hiszen a legtöbbször a testi szükségletei miatt lesz gonosz valaki vagy rossz (ide értem azt is, ha monnyuk agyi rendellenességek miatt tesz valaki szörnyű dolgot), a halál után már megszűnnek ezek a dolgok...elég buntetés az, ha valaki visszanéz egy ilyen életre...
De lassan már tényleg átmegyünk vallás topicba

Nem hiszem, hogy félni kéne a haláltól.
Látta valaki a Szitakötő c. filmet? Elég nyálas, kevert műfajú hálivúdi film, de van benne egy párbeszéd, ami elég egondolkodtató. Egy apáca mondja a feleségét sirató férfinak, h a nő olyan sziládn hitt a mennyben, h biztosan odakerült. Milyen szép lenne! Elképzelünk magunknak egy szép mennyországot és az agyunk utolsó erejével oda "küldi" a tudatunkat.
Ha nincs utána semmi, az csak jó lehet szvsz. Hiszen akkor nem kell szomorkodnunk, h elmúlt az életünk, nem kell unatkoznunk vagy sjnálnunk valamit. Csak akkor rossz ebbe belenyugodni, ha tudjuk, h nincs utána semmi. Akkor elkeseredünk és zsomorúan halunk meg.
Amitől én "félek", az az, h mi van, ha valami kegyetlenség van az élet után? Meghalunk, vmi pokolféle helyre jutunk és kínozni fogják lelkünket és a testünket. Vagy kósza lelkek leszünk ,otthon és nyugalom nélkül. Persze ez valószínűtlen, de mi van, ha vmi szörnyűség van utána? mit csinálunk, öngyilkosok már nem lehetünk...

Ez elég negtív hangvétlű lett, bocsi.

Sajnos nekem már nagyon sok rokonom és ismerősöm halt meg
Az első a nagymamám volt 9 évvel ezelőtt. Nyáron történt én éppen egy táborban voltam, mikor közben beszéltem anyuval olyan furcsa volt a hangja tudtam, hogy vmi baj van, de nem árulta el, nehogy rosszul érezzem magam. Miután hazamentem persze azonnal bementem én is hozzá a korházba, akkor voltam ilyen helyen először, azóta is irtózom a kórházaktól. Többször bennt voltunk nála és tisztán emlékszem az utolsó napra, délelőtt vittünk neki narancsot és nagyon örült nekünk, de kicsit gyengébbnek látszott mint máskor. Délután anyuval vittünk neki tiszta hálóinget is, mert elfogyott, de anyuval közölték az orvosok a hirt, hogy meghalt. Anyu sirt én még nem tudtam mi történt, csak az érzékeltem, hogy nagy a baj, mert engem nem enged be hozzá a szobába, mert még ott volt, tehát nem rég történt. Nem tudtam igazán sirni a temetésén ahogy illőnek éreztem volna, mert nem tudom felfogni ami történt, hogy nem látom többé, nem beszélhetek vele... Talán még ma se fogom fel ezeket a dolgokat igazán.

Volt egy kutyánk aki családtagnak számitott a Belluska, már 2. éve, hogy nincs velünk, pedig fiatal volt csak 8 éves. Apu vette észre, hogy fekszik a házában és nem reagál semmire. Nem volt beteg előtte soha, bélcsavarodása volt v micsoda és hirtelen ment el. Akkor az egész család sirt én is zokogtam, mert annyira hirtelen történt. Sokkolt minket a dolog.

Tavaly nyáron voltam utoljára temetésen a szomszédunkban lévő bácsi halt meg, mindössze 64 éves volt, de a szive rendetlenkedett, nagyon kedveltem egy igazán kedves és vicces ember volt. Tudtam hogy korházban van, de mindig olyan erősnek láttam, hogy nem igen gondltam rá, hogy meghalhat. Apu egyik legjobb barátja volt, ezért őt viselte meg a legjobban. Nagyon rossz volt a temetésen végighallgatni az élettörténetét, amiről én szinte semmit sem tudtam, pedig nagyon szép és követnialó életet élt, sajnálom, hogy nem ismerhettem jobban.

Anyu apukája a velünk szemben lévő házban lakik, mert mi pont ezért épitkeztünk ide, hogy közel legyünk egymáshoz az ő felesége aki 9 éve már nincs velünk. A másik nagymamám meg már vagy 10 éve velünk egy lakásban él, felköltöztettük Pápárol ahol egyedül lakott már réges rég, mert a férjét én nem ismerhettem 2 évvel a születésem előtt vesztette el. Mindig is szerettem volna megismerni, ha azt kérdezték tőlem, hogy kivel találkoznék a már nem élők közül én mindig azt válaszoltam, hogy a nagypapámma.
A másikk nagypapám most 78 éves a nagymamám pedig 82 és én biztos vagyok benne, hogy a mama több időt fog még velünk tölteni. A papám betegesebb meg se tudnám számolni, hányszor volt már korházban, olyan pici törékeny és kedves emberke a maga egyszerűségével és munkamániájával. Mikor kicsik voltunk az öcsémmel mindig ő vigyázott ránk, játszott velünk kuckót épitettünk és minden ilyen akkoriban számomra meghatározó dolgot műveltünk.
Sokszor gondolok arra, mi lesz ha már nem lesz, attól rettegek, hogy az fog történni mint amit Nima mesélt, hogy egyszer megtalálom a székén ülve és már nem válszol többé. Mindig ez jár a fejemben, ha átmegyek hozzá és nem válszol, ha keresem, ráadásul kicsit rossz a hallása igy nem szokott azonnal válszolni, pedig lehet, hogy csak a tyúkjait eteti kinnt, addig én fel alá rohangálok és keresem hova lett. A nagyszüleim közül ő áll hozzáma legközelebb ezért el se merem képzelni, mi lesz később. És igen az önzés mondatja velem mindezt, mert fájni fog nagyon és nem csak nekem az anyukám össze fog roppanni teljesen, mert ő törődik vele a legtöbbet a 3 testvéret nem igazán érdekli.

Magától a haláltól nem félek, mert remélem hogy ezzel nem ér véget semmi, legalábbis próbálom ezt hinni, mert olyan nyomasztó arra gondolni, hogy csak a semmibe megyünk utána.
Persze tudom, hogy a családomnak okozná a legtöbb fájdalmat, ha megtörténne ideje korán mondjuk egy balasetben, de szerintem mindenki eljátszik a gondolattal ki lenne ott a temetésén, néha azon kapom magam, hogy érdekeln hány ember bánkódik miattam. Utána észhezkapok és elszégyellem magam, hogy nem szabad ilyesmire gondolni sem!

Azt hiszem picit hosszú lett, de ilyesmiről nem szoktak az emberek nyiltam beszélni és most olyan jól esett mindezt megosztani veletek.

Suhi szerintem valahogy azért össze lehet egyeztetni a tanulást és más elfoglaltságaidat a nagypapád meglátogatásával, mert ha neked is ilyen fontos és neki is fontos vagy akkor érdemes megpróbálni.

Léli írta: Mert én a barátaimnak, illetve a barátaimért élek. Azért, hogy nekik segítsek jobban élni, hogy ők jobban érezzék magukat. És emiatt nem is akarok meghalni. Mert (valószínűleg) fontos vagyok annyira a barátaimnak, hogy ha meghalok, akkor fájjon nekik. De ezt nem akarom. Ezért akarok még sokáig élni. Hogy sokat segíthessek a barátaimnak, hogy láthassam őket örülni és boldognak lenni.

Léli, láttad az Órákat? (tudom, h nem, de nézd meg, erről (is) szól.)
Szerintem mindenkiben megvan igazából egy csomó minden, 'amiért' él, és ez nyilván életkoronként változik, ahogy más és más célokat talál magának, állít maga elé; és az, h kit szeret és mennyire, persze nagyon erős elsőbbség a célok között (szeretni vkit nekem nagyjából annyi, mint nem akarni elhagyni, egyedül hagyni, ott lenni, és felelősnek lenni--persze vannak más elemei is, de most épp ezek a legerősebbek, amik eszembe jutnak).
Temetések nekem mindig szörnyűek, akár tudom, h 'jobb így neki', akár nem; akár látom, h 'felkészült', akár nem. Az meg, h mit hiszünk a halál utánról, a felkészülés része--Platón szerint a (filozófus) élete felkészülés a halálra. De sokszor hajlamos vagyok Epikurost idézni: 'a halál nem tartozik ránk, mert amíg mi vagyunk, a halál nincs jelen, mikor a halál jelen van, mi már nem vagyunk ott.' Epikuros persze itt nem veszi figyelembe, h mások is meghalnak, nem csak mi.

Másrészről viszont Tolkient is lehet idézni a Beowulf-esszéből: "az ember, minden ember, s az ő munkája, tettei, pusztulásra ítéltettek" (Man, each man and all men, and all their works shall die). És ez nem feltétlenül vigasztaló, de legalább elég élesen állítja elénk, amit úgyis mindenképp el kell fogadni.

Hát szerintem a sirás,lehetfájdalomjele,vagy aszenvedésé.Én az átlaghoz képest sokat sirok,de ez azért van mert nem túl jó a magánéletem.Egyébként főleg a fiúk szoktak amiatt parázni,hogy a sirás milyen ciki!És sokszor egy embernek mélyebb a fájdalma,ha nem sir,mint ha kétségbe esve zokog!

Az hogy valaki sír vagy nem sír nem azt mutatja, hogy mennyire mély a gyásza, hanem azt, hogy mennyire tudja kimutatni az érzelmeit, vagy mennyire akarja...szerintem. Véleményem szerint senki sem lesz gyengébb attól, ha sír, és senki sem lesz erősebb attól, ha nem sír, a sírás teljesen normális reakció a fájdalomra kortól és nemtől függetlenül. Viszont sok bonyodalmat okozhat, ha elfojtunk magunkban bizonyos érzéseket, érzelmeket. Mindezt anélkül mondom, hogy szakértő lennék...nyilatkozzon inkább Brisa...

Ó, köszönöm, hogy így felkaptátok a témát! Nagyon érdekes volt olvasni amiket írtatok: más-más gondolatok, más elképzelések...Én a magam részéről nem hiszem, hogy a halál után nem volna semmi...mert akkor...nem találnék sok értelmet, abban, hogy vmikor éltem...Őszintén szólva nem tudom pontosan mi lehet a Halálon túl, de vmi új és más, ez biztos!

Ami az elválást illeti...ha úgy vesszük akkor nagyon önző vagyok, hogy nem arra gondolok, mi lesz azzal aki meghal, vagy mi, hanem hogy nekem cefetül fájni fog és ezt nem akarom, nem akarom érezni a veszteséget, mert ostobán úgy érzem, hogy nem fogom túlélni. (Ez aztán hosszú mondat lett!)

Nem, a Haláltól én sem félek, az ÉN halálomtól, de másétól nagyon-nagyon. Mert nekem fájni fog...de talán mindenkiben megtalálható ez az önzőség, ami -én úgy gondolom- ez esetben megbocsátható!

Hát, én a magam részéről csak annyit tudok mondani, hogy egy éve a mamám még nagyon súlyos beteg volt, egy egész évig volt kórházban, mindenki azt mndta, meg fog halni. Mikor ezt nekem elmondták, egyszerűen úgy éreztem, hogy nem lehet. Aztán kijött a kórházból, ma már jár, még bot nélkül is néha, főz, és olyan mint eddig. Én voltam az egyetlen, aki biztosra vette, hogy túléli. A dokik szerint teljes csoda. Ők még a tolószéket vették legjobb kilátásna. Mindenöreg tudja, mikor van itt az idő arra, hogy elmenjen. Akkor már tudatallat nem annyira ragaszkodnak az élethez. A maguk helyén kell őket kezelni, toleránsnak lenni, szeretni őkket, és megkönnyíteni nekik az elmenetelt. Önzőség nem foglalkozni velük, és szadizmus kisajátítani őket. Úgy neki és nekünk is sokal nehezebb. Nemaz együtt töltött órák, hanem a tartalmas percek a fontosak. - ez csak vélemény...

én szerencsére még nem voltam temetésen, és még senkim sem halt meg, de szerintem én fel se tudnám fogni a dolgot... nem tudom... egyébként az igaz, hogy akinek nagyon mély a gyásza, az nem is tud sírni?

A reinkarnációval kapcs., szerintem mindenképp visszatérünk valahogy erre a Földre. Lehet, hogy ember ként, lehet, hogy állat ként, az is lehet, hogy szellemek leszünk, de az is, hogy a múltba/jövőbe csöppenünk... minden esetre az tuti, hogy a halál után nem a nagy sötétség jön...

Ringbearer írta: Nem lehet, hogy csak gyengeségből hisszük ezt? Tudom, még nem
halt meg senki közeli rokonom, aki úgy nagyon fájt volna, mert így
könnyű nekem ezt mondani, de akkoris ott motoszkál bennem
ez a gondolat. A reinkarnáció, meg a többi, hogy a halál után van
még valami? nem tudom, de félek, nem igaz...

Sztem nem gyengeség, bár nekem is megfordul korábban a fejemben, de...
Rájöttem, hogy boldogabb vagyok, ha hiszek benne...így aztán szinte mindegy, hogy igaz-e...
A másik pedig, hogy nekem, és nagyon jó ismerőseimnek voltak olyan élményeink, ami után teljesen bizonyos vagyok abban, amit írtam. Persze attól még másnak nem kell hinnie benne...

szerintem az emberek a szeretet miatt nem akarnak meghalni. mert szeretnek valakit, valamit. kötődnek hozzájuk. pontosan ugyanazért nem akarnak meghalni, amiért nem akarják, h mások meghaljanak. nem az fáj az embernek, h "jaj, szegény meghalt", hanem h már nem beszélhet vele, nem hallja a hangját, nem látja többé.

Drizzt írta: Amúgy én magam nem félek a haláltól, és ez amiatt van, amiben Hiszek...nem vagyok vallásos, inkább csak érzem, hogy nincs vége a fizikai test halálával az életünknek...így nincs értelme félnem a haláltól.

Én se félek a haláltól, de egészen más ok miatt. Én nem hiszek a halál utáni életben, mert túl földhözragadt vagyok, és azt mondom, a test halálakor leállnak a kémiai funkciók, és megszűnik létezni az, amit az emberek "léleknek" tartanak. 'A haláltól csak az fél, aki számára fontos az élete'. Legalábbis nagyjából ezt a felfogást vallom. Tudom, hogy pesszimista, meg ilyesmi, de ezt akkor találtam ki, amikor szó szerint semmi nem érdekelt a világon, mert olyan rossz állapotban voltam (senkim se volt, de nem is akartam barátokat...). De azért nagyjából most is tartom magam hozzá. Én nem félek a haláltól, mert nem akarok semmit az élettől. Illetve akarok, de az más. Persze, van egy életcélom (hogy világhírű író legyek), de nem ez a fő indokom, ha a túlélésről van szó. Hanem a barátaim. Mert én a barátaimnak, illetve a barátaimért élek. Azért, hogy nekik segítsek jobban élni, hogy ők jobban érezzék magukat. És emiatt nem is akarok meghalni. Mert (valószínűleg) fontos vagyok annyira a barátaimnak, hogy ha meghalok, akkor fájjon nekik. De ezt nem akarom. Ezért akarok még sokáig élni. Hogy sokat segíthessek a barátaimnak, hogy láthassam őket örülni és boldognak lenni. Én ezért élek. (persze, rám is rámfogható, hogy 'valaki' nagyon azt akarja, hogy éljek, nem egyszer igen reménytelen helyzetben voltam (az is csoda, hogy normálisan tudok mozogni, mert félig bénultan születtem), de valahogy ez sosem tett engem vallásossá. Élek, mert élnem kell, hogy mások (jól) éljenek.)

Alyr: de igen, lehet...csak annyian hisznek valamiben, ami olyan
megfoghatatlan...
számomra hihetetlen távoli a halál...valahogy így belegondolva,
nem tudnék mit kezdeni vele.
Váratlanul 2 éve meghalt a kutyánk. Mindenki sírt, a családban de én nem.
És anya azt mondta, hogy ne szégyelljem ha sajnálom, nyugodtan sírjak (én aki bármin el tudja bőgni magát). máig nem fogtam fel.

Különös, az én nagyszüleim (anyu szülei, apunak már csak az anyukája él) nem szoktak a halálról beszélni. Legalábbis magukat tekintve nem. Mindig csak at emlegetik, hogy a másik nagymamám milyen rosszul van... Ami igaz is, és azt vettem észre magamon, hogy amennyire lehet, eltávolodtam tőle. Sose voltam hozzá igazán közel, de már mégkevésbé. Ha apu néha hétvégére kihozza hozzánk, akkor igyekszem keveset itthon lenni, meg nem mellette lenni - mert félek attól, hogy látom meghalni, látom halottan. Egyszer álmodtam erről (idén). Járkálok a lakásban, kimegyek a kertbe, és ő ott fekszik halottan a lépcső alján. 1 órát csak sírtam utána, elég sokkoló élmény volt.
De ez az 'eltávolodás' nálam anyu irányában is megvan. Azt hiszem, 2 éve költözött itthonról el a nővérem, és akkoriban kialakult egy olyan állapot itthon, hogy anyuék bármikor elválhatnak (sosem volt az az ideális családi fészek a miénk). Én pedig mindig is apu gyereke voltam, úgyhogy anyutól teljesen eltávolodtam. Ha naponta 20 szónál többet kommunikálunk egymással, az már soknak számít. De mostanában már rendeződik az állapot, és azért kezdem 'visszafogadni', szerencsére.
Én mindig is azt vallottam (mármint a nagyapám és a kutyám halála után), hogy sosem szabad vitával elválni senkitől, mert ki tudja, mikor éri egy baleset, és hal bele. Minden nap eszembe jut a halál, ugyanis az egyik kutyámnak valamilyen baja van, amitől állandóan sebes mindenütt, és rengeteget vérzik, és nem tudunk vele mit csinálni. Amikor ez eszembe jut, mindig oda megyek hozzá, és megsimogatom, meg átölelem a nyakát. Mert mást nem tudok tenni, csak segíteni neki, hogy jobb legyen, hogy legalább néha örüljön.... Egyszer-kétszer már felvetődött itthon a téma, hogy kéne egy kiskutyát venni, hogy tanulhasson a két öregtől (merthogy már öregek, azt hiszem, 9 és 10 évesek lesznek májusban, ami kutyakorban öregnek számít). De anyuék valahogy nem veszik olyan komolyan, mert igazából nem néznek ki betegnek, csak amelyik sebesedik. És egyik nap a másik nem volt hajlandó enni, és az is ezt juttatta eszembe...
Konklúzió? Nincs mit tenni, el kell fogadni a halál tényét, különben nagyon rossz lesz utána (tapasztaltam). Ha 'felkészül' rá az ember, akkor annyira nem nehéz... azthiszem... legalábbis én eddig csak egyszer 'tapasztaltam' a halált, 4 éve, így tavasszal. Én akkor nagyon nem voltam rá felkészülve, és ezért egyrészt nagyon rossz hatása volt rám ('semmi-effektus'), másrészt különösen fájó dolog az életemben a halál, és néha eszembe jut. Ilyenkor szoktak szülteni a halállal kapcsolatban írt novelláim (illetve inkább csak írásoknak lehet őket hívni), sőt, ma kivételesen verset is írtam (a Versekben ottvan). És nekem kellenek ezek a dolgok, hogy eszembe jusson, és leírjam, mert olyankor átélem, milyen lesz utána, és így azt hiszem, könnyebb lesz, ha majd tényleg elmegy valaki... (persze van olyan személy az életemen, akit nem tudnék elengedni. Azt hiszem, a versem leginkább neki szólhat).

Rabyn írta: Érdekes, én magától a haláltól nem félek. sokkal jobban félek attol,hogy FÁJNI fog, hogy másnak fog fájni ha már nem leszek, hogynekem fog fájni, hogy meghalok, hogy nem marad utánam semmi (se gyerek se semmi) ettől jobban félek mint attol hogy bumm egyszercsak nem leszek..

Ez naon ismerős... perme elég soxor eljátszott már a halál gondolatával (Jac egy részét tanusíthatja is), és mindig azon imádkozom, h miután meghaltam mindenki felejtsen el... talán ezért is tartom a legrémesebb álmomnak azt.. amiben.. már halál után vagyok.. de háromszor is visszatérek Anyámhoz.. brr. Attól hogy nem marad utánam semmi, nem félek. annál könyebb lesz elfelejteni. Még csak egy sír se.. semmi.. csupán egy név, amit senki se tud, h mit jelent... *álmodozó tekintet* Csalfa vak remény... talán inkább ezért nem akarok meghalni.. újabban

Érdekes, én magától a haláltól nem félek. sokkal jobban félek attol,hogy FÁJNI fog, hogy másnak fog fájni ha már nem leszek, hogynekem fog fájni, hogy meghalok, hogy nem marad utánam semmi (se gyerek se semmi) ettől jobban félek mint attol hogy bumm egyszercsak nem leszek..


Igen gondoltam már rá, de akkor ottmaradna az az egy lány aki tulképpen belém kapaszkodik, és egyedül maradna, ráaádsul akkor menekülnék s nem vagyook az a tipus

Minerva írta: Rabyn, gondoltál már arra, hogy más sulit keress? Az is egy fajta megoldás, bár talán nem a legjob...

hát sztem nem a legjobb, bár ezt talán nem nekem kéne megítélni..
erről az jutott eszembe, h egy csomó ember a problémái elől fut (ma beszéltem sokat egy oszttársammal ilyenekről, és ő mondta ezt, h ő is fut előlük). én úgy gondolom, h ez nem jó, mert a problémák is futnak az ember után, és utól is érik. de addigra kifárad az illető, és nem tud elbánni velük. és sokszor nem is egyenként érik utól, hanem több egyszerre, és úgy még nehezebb őket megoldani...
nagyjából érthető volt, mire gondoltam?

Drizzt írta: Hiszek...nem vagyok vallásos, inkább csak érzem, hogy nincs vége a fizikai test halálával az életünknek...így nincs értelme félnem a haláltól.

Nem lehet, hogy csak gyengeségből hisszük ezt? Tudom, még nem
halt meg senki közeli rokonom, aki úgy nagyon fájt volna, mert így
könnyű nekem ezt mondani, de akkoris ott motoszkál bennem
ez a gondolat. A reinkarnáció, meg a többi, hogy a halál után van
még valami? nem tudom, de félek, nem igaz...

Brisa, teljesen igazad van, a nagyim halála óta én is így viszonyulok az idős emberekhez (nem csak a rokonokhoz)...számtalan élettörténetet hallgattam végig, és hidd el nem unom meg soha az ilyen beszélgetéseket. Volt, hogy nekem panaszolta el egy idős néni, hogy a családja mennyire nem törődik vele, és láttam rajta, hogy mennyire jól esik neki, hogy meghallgatják...sőt beszélgetnek vele, mert ugye a kettő nem ugyanaz...és rájöttem, hogy szívesen hallgatom én is...beszélgettem olyan nagyival is, aki kortársaival ellentétben minden technikai vívmányt ismer, és egész nap fent van a neten...jobban ismeri gépet mint a fia, vagy az unokája
Amúgy én magam nem félek a haláltól, és ez amiatt van, amiben Hiszek...nem vagyok vallásos, inkább csak érzem, hogy nincs vége a fizikai test halálával az életünknek...így nincs értelme félnem a haláltól. Persze én is tartok attól, hogy valami fájdalmas halállal halok...ésvagy lassúval, de ez minden. Attól viszont tartok, hogy nem tudom véghezvinni ebben az életben azt, amit szerettem volna, vagy hogy haszontalan életet élek...már amennyiben van ilyen...túl sokat nem tettem le az asztalra eddig...bizonyos területein az életnek. De, hát hátra van még sok idő Annyi balesetet éltem túl, hogy hihetem azt, hogy okkal vagyok még itt Bár ez lehet mán a vallás topicba való

Brisa írta: Mindig mindenkinek elmondja, hogy "ő minden unokáját nagyon szereti, de az Évikét különösen"

milyen érdekes, rólam is ezt szokta mondani a Nagyi.

Rabyn: igen, ez abszolút így van. Nagyi kb így adja elő:
"ha majd feldobom a talpam, ugye néha azért néha gondozzátoka síromat? Mert ha nem zombiként feléledek, és ijesztgetni foglak titeket! "

Olyan szívszórító amiket meséltek! szépek, és tanúlságosak számomra.

Az a furcsa, hogy az én Nagymamám 74 éves, de abszolút nem látszik rajta! (ugye Rabyn? ) Szóval, ő olyan egyszerűen fogja fel az Életet,
és tök igaza van, és én imádom őt!!! az a rossz, hogy a nővérem nem
fogja fel, hogy kevés időnk van, és most hogy pl. egyedül leszünk
otthon egy ideig, azt szerettem volna, ha a Nagyi eljön, mert akkor
érzi, hogy fontos nekünk, és szükségünk van rá. (ami így is van!) De ő meg elutasította, így meg nem jön el...

A másik nagymamám Éva nagymama tanított meg járni.
csak arra emlékszem, hogy az egész családdal jógatáborban voltunk, és jött egy fekete kocsi, és megkérdezte tőlünk a nővéremmel, hogy mi vagyunk e a Várszegi Évi és Nóri. (4 éves voltam) aztán apa odajött és láttuk, hogy nagyon szomorú apa is meg a bácsi is. a következő kép, hogy Nórival, állunk a dombon, nézzük ahogy anya mestere (Swamiji) előadást tart egy csomó tanítványnak, és látjuk ahogy anya zokogva a mesteréhez rohan. Megdöbbentő volt.

A dédnagyapám meg ökölvívó volt, tök büszke ember, és amikor le akarták amputálni a lábát kihúzta az infúziót, és meghalt.

Brisa: Probáltam már hozzájuk közeledni, de nem sikerült. Nem szeretnek ez van és kész. Egymást sem szereti felületesek. Amikor órán megkérdezik, hogy mittomén epilepsziára tud-e valaki példát akkor én mondok, mert mindenre tudok valami példát mondani (hála a nagy baráti és ismerettségi körnek). És már ezzel is szekálnak. De annyira nem érdekel, csak az a rossz, hogy akármit csinálok az nem jo nekik. De ez van. jövöre ugyis összevonnak aztán uj osztály lesz..

De Rabyn, ha végighallgatnád, megtudnád, mi játszódik le bennük.

Én úgy gondolom, hogy nem a haláltól félnek ilyenkor az emberek, hanem saját maguktól. Nem akarnak a fájdalomra gondolni, ami az egyik szerettük elvesztése jelent számukra. De szerintem ilyenkor nem magunkkal kellene foglakoznunk...

Amúgy nekem nagyon sokat segítettek ezek a beszélgetések abban, hogy nem fájt annyira a Dédim elvesztése. (Na ez nagyon magyartalan lett, de értitek. ) Pedig nagyon szerettem őt. (Sokáig bennem volt a halála után is, hogy most mennem kell hozzá... - a jó öreg üresjáratok.)

Emlékszem a nagypapám halálára is, ami 15 évvel ezelőtt történt (10 éves voltam akkor). Azt teljesen másképp éltem meg. Nagyon-nagyon fájt és nagyon hiányzott. Pedig hozzá annyira nem kötődtem, mint a Dédimhez. Illetve de, csak teljesen más volt a kapcsolatunk: kevésbé mélyebb és személyes.

Talán azért nem szeretünk a halálról beszélni mert félünk tőle. az idősek már nem félnek tőle,hiszen ők már eleget éltek, de én el nem tudom képzelni, hogy most meghalljak hiszen annyi minden van még előttem. s talán ezért nem hallgatjuk őket végig mert nem tudjuk mi játszódik le bennöük. (amugy az én nayim ismindig azzal jön, hogy ha majd meghalok..)

Brisa írta: Megfigyeltem, hogy amikor az idős emberek a halálukról beszélnek, akkor sokan leintik őket "még száz évet fogsz élni"-kaliberű felkiáltásokkal. Én nem szoktam. Meghallgatom ezeket is. Nagyon hálásak mindig, mert mások még ezt sem hallgatják végig. (Persze valahol érthető: tényleg nehéz elviselni.)

ez tényleg így van. nagymamám amikor a fontosabb dolgokat (iratok, meg ilyenek) akarja megmutatni a gyerekeinek, h ha meghal, tudják, h hol van, akkor csak anyu hajlandó meghallgatni, mert a nővére hallani sem akar erről. pedig könnyebb sztem , ha beszélnek róla, mert ha nem beszélnek róla attól még ugyanúgy bekövetkezik, csak váratlanul fogja érni, és az sokkal rosszabb...

Brisa: Nem de nem is érdekelné őket. Hidd el, nem valami eggyüttérző csapat ha rólam van szó...

Én sokat féltem attól (és félek sokszor), hogy valaki aki fontos nekem meghal. Többet nem lesz velem. Volt egy nagyon kedves barátom, aki szinte havonta akarta magát megölni:( nagyon féltettük, hogy megteszi. aztán nem tette meg mai napig él és most egészen jó kis élete van. (már ha nevezhetjük jónak ha valaki 17 évesen két haverjával lakik...)

Nekem eddig csak a nagyapám halt meg. em nagyon emlékszem rá, keveset látott, most a nagyit féltem, hogy meg fog halni. Én mindent megteszek, hogy szépen emlékezzem majd rá. És ő is érezze, hogy igen is fontos nekem.

az előbb olvastam el amai adagot.
hát, én is gondolkozom nééha ezeken a dolgokon. nekem még az összes nagyszülőm él, szóval mázlista vok. de anyu szülei elég gyengécskék, és sokszor vannak kórházban. és én szegedi vok, ők meg dorogon lakanak (esztergom mellett), és nagyon ritkán látom őket. és nagyon rossz lenne, ha elmennének. nagyon szeretem őket.
az "utolsó alkalom" furcsa egy dolog. mostanában nagyon sokszor jut eszembe, mert egy barátnőm (igazi barátnő) amerikába ment, és 2 éve láttam, és most júniusban fognak jönni. és nagyon ki szeretném használni azt az időt, amit itt tölt, mert nem tudom, lesz-e legközelebb. és rettegek attól, h nem. persze erre semmi nem utal, de bármikor történhet bármi. nem vok paranooiás, de ez igaz!
szóval suhi, ne mondd azt, h nem lenne szabad ilyenre gondolni, mert nem így van! ez az élet rendje, még akkor is, ha rossz azoknak, akik itt maradunk (egy időre még). és legyél hálás, h a papád rosszulléte miatt az eszedbe jutott, mert így fel tudsz készülni arra, ami előbb-utóbb bekövetkezik (kevésbé tudnád feldolgozni, ha hirtelen történne meg), és kihasználhatod az időt, ami maradt arra, h együtt legyetek