Gondolatok

Kicsit szembeszállnék veled, de azért nem harapjátok le a fejem, ez csak az én véleményem:

Telcontar írta: Az öngyilkosság a gyáva, gyenge és önző ember menedéke, aki gyáva ahhoz, hogy szembenézzen egy problémával és legyőzze azt.
1.Mennyivel egyszerűbb sírni egy problémán, mint megoldani azt!
2.Mennyivel könnyebb abbahagyni valamit, mint végigcsinálni!
3.Mennyivel kényelmesebb sajnáltatni és szerettetni magam, mint törődni mással és szeretetet adni!
4.Mennyivel könnyebb elítélni valakit, mint megismerni!
5.Mennyivel könnyebb feküdni otthon, mint felmászni egy hegycsúcsra!
6.Mennyivel könnyebb éhezni mint dolgozni az ételért! Ugyanez igaz az emberi kapcsolatokra is!

Az öngyilkos lehet, hogy gyáva, lehet, hogy önző, de az nem biztos, hogy gyáva. Szerintem ahhoz is marha nagy bátorság kell hogy megöld magad a saját kezeddel...
1. Nemtom, veletek hogy van, de ha én kisírom magam valamin, az alatt elgondolkodom rajta, kiadom a felgyűlt érzelmeim, és utána újra neki állok a dolognak.
2. Hát az biztos, hogy abbahagyni könnyebb a dolgokat, de szerintem pihentetni is kell néha a öket. Pl. ha az embernek már elege van a rohanó világból, akkor elmegy nyaralni. Én ha nem tudok valamit megcsinálni, nekiállok valami másnak, és ha azt meg tudom csinálni, akkor újra nekikezdek a félretett munkának, és legjobb tudásom szerint megoldom.
3. Az öngyilkosok nem azért ölik meg magukat, hogy sajnálják őket... azért mert lehet, hogy egy csomó szeretetet adtak, és nekik semmi sem jutott belőle...
4. Én nem szoktam senkit sem elítélni, csak engem szoktak...
5 Fel is szeretnék mászni a hegycsúcsra, meg nem is, mert onnan csak lefele visz az út...
6. Mivel tudom, hogy nem tudok éhezni, ezért gürcölök az ételért, de ha nem ad senki enni...

Huh, Laurelin. Kemény életed lehetett eddig. Ha nem vagyok indiszkrét: most hogyan látod magadat, az életedet, a jövődet? Boldog vagy?

Volt nekem is egy olyan időszakom, amikor rendszeresen próbálkoztam megölni magamat. Így utólag visszanézve inkább figyelemfelkeltés lehetett, mert eg-két eset kivételével nem volt semmi következménye. Az egyik esetben nagyon nagyon leittam magamat és mivel akkoriban szorongásoldón éltem hát bevettem belőle egy adaggal. Kórházba vittek, de mire odaértem már minden kijött belőlem, így megúsztam a gyomormosást. Elvesztettem a barátaimat, és hirtelen nem volt hol laknom, úgy kellett visszakönyörögnöm magam a nagyanyámhoz.
Egy másik pedig egy borzalmas év után következett be. orvosi rendelésre szedtem bizonyos szorongásoldókat, de nem az orvos adagolása szerint. Elég érdekes tudatállapot volt, mindenáron muszáj volt fájdalmat okozni magamnak, hogy ne belül fájjon. Rendszeresen vagdostam magam, nyárssal szúrtam át a karomat, ám egyszer túl messzire merészkedtem. Ma is látszanak a nyomai. Egy este nagyon rosszul éreztem magam lelkileg, hát fogtam a kést és többször végighasogattam a vállamat. Össze kellet volna varrni, kórházba akartak küldeni, de én nem akartam, hát nem mentem. Hetekkel később elmentem a pszichiáteremhez, aki leb***ott mint a pengős malacot. Elmondta, hogy ha így folytatom, elhízok, elbutulok a sok gyógyszertől, képtelen leszek elvégezni a munkámat, lerokkntosítanak, elveszítem a barátomat, barátaimat, és magamra maradva halok meg. Akor megijedtem. Két hét alatt letettem a gyógyszereket, soha többet nem szedtem s nem vagdostam magam. Az a bizonyos egy év kiesett az emlékezetemből, olyan módon, mintha amnéziás lennék. Tudom, hogy a gyógyszerek hatása. Mégis mikor abbahagytam az önpusztítást egy mondat járt a fejemben. "Rendben, nem kísérletezem, amíg nem vagyok képes befejezni az öngyilkosságot, addig nincs értelme próbálkozni." Nem sokkal utána fedeztem fel Tolkien világát és ezt a honlapot. És hízelgés nélkül mondom, hogy sokat segítettetek a túlélésben. Köszönöm.

Ez is egy lehetőség...azért írtam azt, amit, mert úgy éreztem Rabyn már sokmindent megpróbált...

Drizzt írta: Rabyn, sztem ne foglalkozz azzal, hogy mit mondanak az osztálytársaid...akik szeretnek, azok úgyis melletted állnak, őket nem kell meggyőznöd, azokat, akik meg úgy viselkednek veled, hogy leírtad felesleges győzködni...nem is fog sikerülni, és csak elkeserít...Érzed, hogy neked van igazad, nem ? Mi más kell még ?

Vagy lehet, hogy kihívásként és "rejtvényként" kellene felfogni őket: "eddig így meg így próbáltam az osztálytársaimat meggyőzni, úgy látszik nem jöttek be. Vajon milyen más lehetséges megoldása van még a problémának? Hogyan lehet másképp megközelíteni, mint eddig?"

Jó módszer. Tapasztalat. De csak higgadt fejjel van értelme.

Azért egy kicsit meg vagyok döbbenve...
Persze lehet, hogy azért, mert nekem soha meg nem fordulna a fejemben, hogy öngyilkos legyek...nem is értem igazából hogy jut valaki erre a döntésre. Számtalan olyan balesetet vagy veszélyes helyzetet éltem túl, ami után azt gondoltam, igen OKa van annak, hogy itt vagyok még...és úgy nincs jogom eldobni az életet magamtól, és mellesleg, ha most nem végzem el, amit kellene, akkor kezdhetem majd az egészet előlről .
Nem hittem volna, hogy még köztünk is ennyien megpróbálkoztak az öngyilkossággal...Voltak nekem is megoldhatatlannak tűnő problémáim, nagyon rossz időszakaim, és nem is álltak mellettem mindíg barátok, de mindíg próbáltam megoldani, átvészelni őket, vagy egyszerűen egy másik utat keresni. Talán Telcontar nem ért egyet velem, de sztem még mindig jobb megkerülni egy hegyet ahelyett, hogy felkapaszkodnánk a csúcsra, mint visszafordulni, vagy leülni, és azt mondani: képtelenség. Mert képtelenségek és lehetetlen dolgok nincsenek, csak, ha mi azt mondjuk...
Én minden megoldandó problémának úgy futok neki, hogy meg tudom csinálni, és kész...meg sem fordul a fejemben, hogy kifog rajtam...és, ha mégis, akkor próbálom megtalálni az okokat, és változtatni...a kudarcok és vereségek nem győzhetnek le, inkább megerősítik az eltökéltségemet, és megedzenek.
Hitem miatt nem félek a haláltól, és kíváncsian várom az élet minden percét, mert minden perc más, mint az előző...vagy az elkövetkező. Azt mondják mindíg jöhet rosszabb...eeegen, lehetséges, de én inkább arra gondolok, hogyan lehetne jobb .
Szerencsére vannak barátaim, és nincsenek ellenségeim...megbántani is csak olyan emberek tudnak, akiket szeretek...
Rabyn, sztem ne foglalkozz azzal, hogy mit mondanak az osztálytársaid...akik szeretnek, azok úgyis melletted állnak, őket nem kell meggyőznöd, azokat, akik meg úgy viselkednek veled, hogy leírtad felesleges győzködni...nem is fog sikerülni, és csak elkeserít...Érzed, hogy neked van igazad, nem ? Mi más kell még ?
Sztem az ember éélhet úgy, hogy minden helyzetben (és mindenkiben) meglátja a jót, és úgyis, hogy mindenben meglátja a rosszat...sztem jobban jár az, aki az első utat választja...tapasztalat
Hmph...vissza kéne olvasnom, hogy értelmes-e az, amit írtam...áh, lusta vagyok, majd ti eldöntitek

Telco, szuper vagy!

Megtaláltad a korábbi kérdésedre a választ, hogy mi mehet más rovására és mi nem az ember életében?


[size=9:uh40253l]Ajánlom minden szomorú, kétségbeesett és reményét vesztett emberkének, hogy Telco írását nyomtassák ki és olvassák el minden nap. (Önszuggesztió rulz. ) Mert bizony azért is közdenünk kell, hogy jól érezzük magunkat, kiegyensúlyozott és boldog életet élhessünk. [/size]

Telcontar: a lehető lagnagyobb adag maximális egyetértés!

madiraa írta: Teljesen egyetértek Telcontarral, de én még azt is hozzátenném hogy először is nem elitélnünk kell az ilyen (meghasonlott) embereket hanem segiteni hogy meglássák hogy teljesen feleslege eldobniuk maguktól az életet, és ráébreszteni őket arra hogy igenis szügség van rájuk!

A meghasonlott ember önmagát ítéli meg, és szerintem nagyon sokat lehet segíteni azzal, hogy erre ráébresztjük. Amikor valaki a kétségbeesés szélére jut, el kell érni, hogy ne csak a "sötét alagúton" keresztül nézze a világot, mert akkor tényleg csak "odaát látja a fényt", hanem ki kell nyitnia a szemét, megérteni saját kapcsolatát a világgal és hogy megértse, valójában mik a fontos dolgok.
Az emberi lényekben természetüknél fogva óriási erő lakozik, amellyel tökéletesen átformálhatják saját magukat és a közvetlen környezetüket. De ezt az erőt fel kell fedezni, meg kell ismerni és meg kell tanulni használni (alapfeltételezés jelen esetben, hogy valaki NINCS megelégedve saját körülményeivel és nem az a megoldás, hogy beletörődik és az igényeit feladja, hogy kevéssel is boldog lehessen). Az, aki erre képessé válik - sok-sok év munkája szükséges hozzá! - viszonylag könnyen válhat boldog és kiegyensúlyozott emberré. Mert akkor már csak egy dolog lesz hátra: meg kell találni azokat a célokat az életében, amikért érdemes küzdeni (család, barátok, alkotómunka, hivatás stb).
Abba gondoljatok bele: a sportolók sem azért izzadnak, mert élvezik a izomszakadást...
"Az élet célja a küzdés maga" (Madách)

Teljesen egyetértek Telcontarral, de én még azt is hozzátenném hogy először is nem elitélnünk kell az ilyen (meghasonlott) embereket hanem segiteni hogy meglássák hogy teljesen feleslege eldobniuk maguktól az életet, és ráébreszteni őket arra hogy igenis szügség van rájuk!

Mondjuk lehet hogy amit irok hülyeség de valahogy el sem tudom képzelni hogy akarhatja valaki eldobni magától az életet......még mikor igen ramagyul voltam se gondoltam sosem erre .....(mondjuk ez arra is visszavezethető hogy eléggé szeretem magam és nem hoszem hogy bántani tudnám azt akit szeretek )

Te azt mondod,

Erda niire (Area) írta: 1.) Annyi rossz van ebben a világban, és én egyik ellen sem tudok mit csinálni
2.) ráadásul itt is mindenki elfordult tőlem, és mindenki utál, és mennyivel könnyebb lenne most meghalni.
3.) Szépen kiszállni ebből az egyre szoruló hurokból, és nevetve visszanézni, hogy csak a tenyerük marad a markukban, mert én már nem vagyok ott...

A világ NEM olyan, amilyen. A világ olyan, amilyennek látni akarod. Ha te azt veszed észre belőle, hogy annyi rossz van, hogy mindenki elfordul tőled, ez válik a te valóságoddá. De a világ attól még nem olyan.
Nincs olyan, hogy objektív világkép. Sok-sok egyéni "szubjektum" van és ezek összeadódnak, közös vonásokat mutatnak, ezeket gondolják az emberek "állandóságnak"
Én azt mondom,
1.) annyi jó van ebben a világban és még olyan keveset ismerek belőle. Több a felfedezésre váró boldog pillanat, mint amennyi idő adatott nekem. Ha szomorú vagyok, azért, mert sok-sok gyönyörű dolgot szalasztok el életemben - és még így is rengeteg marad.
2.) sok ember, akinek én vagyok a reménye a boldogulásra, én vagyok, aki feléjük fordulhatna, aki meghallgathatná őket, aki támaszuk lehetne, itt vannak körülöttem és ha felnyitom a szemem, meg is lelhetem őket. Most nem látom, mert magamra nézek, mert nem törődöm velük és ez nekik nagyon fáj. És nekem is fáj, mert azt hiszem, egyedül vagyok. Ők is azt hiszik magukról. De ha valaki egyszer felpillantana és odalépne a másikhoz, aztán az a következőhöz...
Mennyivel könnyebb lenne meghalni. NEKEM. És egyáltalán nem érdekel, hogy ezzel kiknek okozok fájdalmat, akik szeretnek, akik sokkal jobbat érdemelnének tőlem.
3.) Szépen kiszállni az életből, hátrahagyni mindazt a fényt és értéket, amit csak én látok, mert nekem fontos. Elhagyni a féktelen örömet, a kipróbálatlan és ismeretlen izgalmakat, a félelem legyőzésének diadalérzetét, saját képességeim kiteljesedését. Mennyivel könnyebb elbújni a harc elől és megvívni azt, másokra hagyva minden sarat.
Nevetve visszanézni, ahogy sírnak utánam, ahogy összetörnek, ahogy tönkremegy az életük az önvád és a tásadalom vádjainak súlya alatt.

Ezekből talán láttszik, én mit gondolok erről. Súlyos szavak jönnek, de a téma is súlyos, ha megbántok vele valakit, sem kérek ezúttal bocsánatot.

Az öngyilkosság a gyáva, gyenge és önző ember menedéke, aki gyáva ahhoz, hogy szembenézzen egy problémával és legyőzze azt. Gyenge ahhoz, hogy küzdjön, hogy kihozza magából azt, amire képes, hogy kifejlessze saját magát. Önző ahhoz, hogy érdekelje, milyen súlyos sebeket és fájdalmat okoz ezzel másnak, hogy tönkreteheti az egész életét azoknak, akik szeretik őt és önző, mert csak saját magát látja és nem érdekli, mi van körülötte.
Mennyivel egyszerűbb sírni egy problémán, mint megoldani azt!
Mennyivel könnyebb abbahagyni valamit, mint végigcsinálni!
Mennyivel kényelmesebb sajnáltatni és szerettetni magam, mint törődni mással és szeretetet adni!
Mennyivel könnyebb elítélni valakit, mint megismerni!
Mennyivel könnyebb feküdni otthon, mint felmászni egy hegycsúcsra!
Mennyivel könnyebb éhezni mint dolgozni az ételért! Ugyanez igaz az emberi kapcsolatokra is!

Bármi történik is, van egy dal, ami mindig továbbvitt. Ajánlom meghallgatásra.

Queen: The Show must go on

Én harcos vagyok. A nevem, Krieger is ezt jelenti németül. Nem félek a haláltól, de az élettől sem. Sok megpróbáltatás ért és ezek nem megtörtek, hanem megedzettek.

Szméagol: Nagyon ismerős! Velem is pontosan így van! Engem a legjobb barátaim is vidám természetnek tartanak, akit sosem látnak se sírni, se nevetni. És mégis, ha magamban vagyok gyakran meg tudnak rohanni olyan keserű gondolatok, hogy az elkeseredés már egyenesen valami ijesztő világutálatba csap át. Akkor gyűlölni tudok mindent, de főként ezt a világot, ahol sehogyan sem tudom megtalálni a helyem...Ilyenkor én is eljátszom a Halál gondolatával, de szerintem ilyen a legtöbbünkkel megesik. Viszont egy percig sem gondolom komolyan! Egyrészt gyávaságból...

Sziasztok!

Nekem úgy egy éve volt az a korszakom, hogy tényleg meg akartam tenni, nagyon hosszú ideig és szinte mindig ez járt a fejemben. Meg tudtam volna tenni, anyukámért éltem, de azóta találtam más szépet is az életben.
Épp ma jött oda a legjobb barátnőm, teljesen kiborult valami apróságon és meg akarta ölni magát. Természetesen érezni lehetett, hogy ez az apróság csak az utolsó csöpp a pohárban. És ahogy beszélt, hogy hogyan fogja eldobni magától az életet... Egyszerűen nem tudtam megvigyasztalni, vagy bármit is mondani neki, mert ami eszembe jutott az az volt, hogy tedd csak ezt én is ezt tenném. Hisz ezt tenném már régóta. Nekem sajnos, hogy úgy mondjam alapból valami bajom van az élettel. Pedig olykor megvan bennem az az életigenlés, látom a szépséget az életben, és akik csak felszínesen ismernek optimistának mondanak. Nem tudom miért mosolygok, mikor belül fáj.

Timona írta: Szeretnék egy új gondolatot felvetni a halállal kapcsolatban. Kiváncsi vagyok, hogy ti mit gondoltok az öngyilkosságról.

nézzetek hülyének, de én néha meg tudom érteni az öngyilkosokat... amikor már nagyon magam alatt vagyok, és már utálom saját magamat is, akkor néha elgondolkodom, mi lenne, ha most megölném magam... Persze soha nem gondolom igazán komolyan, és soha nem tudnám megtenni, de úgy elgondolkodtat: Annyi rossz van ebben a világban, és én egyik ellen sem tudok mit csinálni, ráadásul itt is mindenki elfordult tőlem, és mindenki utál, és mennyivel könnyebb lenne most meghalni. Szépen kiszállni ebből az egyre szoruló hurokból, és nevetve visszanézni, hogy csak a tenyerük marad a markukban, mert én már nem vagyok ott...
nade, abbahagyom, a végén még beutaltok valamelyik diliházba....

Rabyn írta: Osztálytársnőmnek most halt meg a nagymamája. Reggel bemegek látom, hogy sir. elég sokan voltak körültte, így én nem mentem oda. Egésznap sírt és a tanárok semmrie se méltatták.. (szemetek)

jé, ez tök fura.......nekem általánosban olyasn tanáraim vtak, akik törődtek a gyerekekkel. és nem úgy kezeltek, mint kicsiket, vagy esetleneket, hanem mint embereket. és a gimiben is ilyen tanáraim vannak. mongyuk sztem ebben a suliban nem annyura ritka, h elbőőgik magukat az emberkék 1-2 dolgon. elég fárasztó, kemény suli. de pl az angoltanárom nagyon szigorú, meg minden, de amikor a barátnőm elsírta magát, mert úgy beteg volt, fáradt, másnap mentek síelni stb., akkor megkérdezte, mi a baj, meg h ki akar-e menni.
viszont egyszer reggel kiborultam apumon (nem ok nélkül, akkoriban elég ramatyul vtam lelkileg), és a buszon, meg irodalmon is egy csomót bőgtem, de a tanár nem csinált semmit. de nem is baj. mikor bementem a terembe, épp nem sírtam, de a barátnőm látta, h vmi baj van, és megkérdezte, mi az. nem tudtam válaszolni, aztán kérdezte, h a szüleim voooltak-e. csak bólogattam, és leborulltam a padra és zokogtam. szóval ha a tanár is kérdezgetett vna, az nem lett vna jó....

az emberek nem értik meg, h milyen értékes az életük. egy csomóan sztem azért lesznek öngyilkosok, mert nem tudják a dolgokat hogy lereagálni. nem is igazán meghalni akarnak, csak elmenekülni vhaova (persze vannak olyanok is, akik tényleg a halált akarják)
hallottam egy lányról, aki (talán szerelmi bánat miatt?) öngyilkos akart lenni. bevett egy rakás hashajtót. és hát gyakorlatilag mindent kihajtott belőle. bevitték a kórházba, és könyörgött, h mentség meg, de nem tuddtak rajta segíteni.
azt szokták mondani egy csomószor, h az ember csak akkor tudja igazán értékelni a dolgait, ha már elvesztette azokat.
azt egyébként soha nem tudtam megérteni, h ha vki öngyilkos akar lenni, akkor miért úgy öli meg magát, hogy fáj (felakasztás) vagy ijesztő (vmi elé ugrás), mikor altatóval vagy iiylesmivel "nyugodtan'"lehet megoldani.
de sztem vszleg ha vki arra érez késztetést, h véget vessen az életének (és itt nem arra gondolok, mint amilyen velem is volt már, h hú de meghalnék, és akkor milyen jó lenne stb, hanem aki tényleg meg is teszi komolyan), annak van vmi kattanása, vmi nem úgy működik az agyában, mint kéne (itt arra gondolok, h az emberek megpróbálnak mindent fájdalommentesen megoldani), vagyis nem olyan ember, nem úgy gondolkodik, mint azok, akik nem akarnak öngyik lenni.

TG Lau írta:

Alyr írta: Szerintem nem gyengeség hinni abban hogy van a halál után valami, egyszerűen csak egy lehetőség.

szerintem igen jó lehetőség, nem tudnék azzal a gondolattal létezni, hogy a halállal mindennek vége van.

Általában én sem tudok ezzel a gondolattal élni... pedig racionálisabb, hogy nincs semmi... de olyan nehéz ezt elfogadni. És egyébként is tele a világ csodákkal. Csak túl vakok vagyunk hozzá, hogy felfedezzük őket.

Egy időben a baráti körömben volt "öngyilkossági hullám". Először az egyik barátnőm vágta fel az ereit, de nem történt vele semmi. Szerintem nem is gondolta komolyan, csak "levezette a feszültséget". Még mindig él, és boldog. Után a másik barátnőm is megpróbálkozott vele. Ő begyógyszerezte magát. Kicsit rosszabbul járt, mert be kellett vinni a kórházba gyomormosira. Életemben akkor először és utoljára pofoztam fel őt. Na nem nagyon, csak, hogy magához térjen, mert már az ájulás határán volt a gyógyszerektől. Most már ő is boldogan él. Meg is fogadta, hogy soha többé nem teszi, mert akkor rájött, hogy mekkora fájdalmat okozna a halálával nekünk, a barátainak, meg a családjának is.
Egy éve viszont az egyik barátom próbálkozott meg a dologgal.
Egyik nap nem mentem suliba, mert beteg voltam. Az orvoshoz menet láttam az utcán. Emlékszem, hogy bámult maga elé. Nem vett észre, és túl messze volt ahhoz, hogy megszólítsam. Siettem, ezért oda sem mentem hozzá. Másnap délelőtt felhívott a legjobb barátom, hogy felakasztotta magát a srác. 18 éves volt. Mindig azt mondogatta, hogy "gyerekek, egyszer élünk, mindent ki kell próbálni!". Nem hiszem, hogy lett volna ideje mindent kipróbálni, de ő lehet, hogy mégis úgy gondolta...

Előtte sem szerettem erről a témáról beszélni. Most még annyira sem. Elég sokat gondolkoztam is, hogy leírjam-e ide.
A barátaimmal pont ma voltunk kint a sírjánál. Ott álltunk percekig, lehajtott fejjel. Néha egyikünk megszólalt, hogy milyen jó lenne, ha még itt lenne, meg emlékszel erre, meg arra? Érdekes volt. Nem éreztem semmit. Nem tudom miért. Persze hiányzik. Néha gondolok rá. Meg egy-egy helyzetben olyan jó lenne, ha itt lenne. De valahogy nem vagyok képes arra, hogy úgy gyászoljam, hogy havonta, vagy akármikor kimegyek a sírjához, percekig ott állok és bőgök, vagy ilyesmi. Próbáltam elmormolni egy imát, de nem ment. Nem is volt vallásos, nem lett voltna "tisztességes" a sírja fölött imádkoznom, úgy érzem. Olyan fura helyzet volt. És valahogy árulónak éreztem magam, mert nem éreztem semmit sem a sírjánál.

Én úgy gondolom, hogy az öngyilkosok egyszerre nagyon bátrak és nagyon gyávák is. Bátrak, mert meg merik tenni, hogy gyilkoljanak, hogy eldobják az életüket. És gyávák, mert nem mernek szembenézni az élet nehézségeivel.
Szerintem mindenki életében vannak olyan pillanatok (akár többször is), amikor úgy érzik, hogy itt a vég, innen nincs tovább, ennek a helyzetnek nincs megoldása. Akiben van életigenlés, az tovább tud lendülni, és nem lesz öngyi. Akiben nincs, meg megteszi.
Néha én is gondolok a halálnak eme formájára. De sohasem tenném meg, egyrészt a szeretteim miatt, másrészt meg sem elég bátor, sem elég gyáva nem vagyok hozzá. Meg egyébként is, vannak céljaim az életben, amiket el akarok érni. És el is fogok érni!

Alyr írta: Szerintem nem gyengeség hinni abban hogy van a halál után valami, egyszerűen csak egy lehetőség.

szerintem igen jó lehetőség, nem tudnék azzal a gondolattal létezni, hogy a halállal mindennek vége van.

Drizzt írta: Tudod, Rabyn, akkor amikor meghalt a nagyim én nem akartam, hogy mindenki vígasztaljon...hogy olyanok mondják azt, hogy "Őszinte részvétem" meg hogy "sajnálom", akik nem is ismerték, és azt sem tudták mennyire szerettem...persze volt, akitől jól esett, de egy idő ki tudtam volna rohanni a világból...

igen.

Ringbearer írta: . 2 pofon a legjobb barátnőmtől helyre billentett.

Helyes, hogy ilyen barátnőd van...
Az a baj, hogy a legtöbb barát gyenge ahhoz, hogy pofonüsse a barátját, akármennyire is szereti. Sajnos én is. Van egy barátnőm, aki ilyen problémákkal küzd... és annyira segítenék neki, de egyrész ő nem hagyja, másrészt meg gyenge vagyok hozzá...
Szerintetek mit kéne tennem?

szerintem az a öngyilkosság, amit manapság művelnek abból adódik, hogy egy olyan társadalomban élünk, ahol az egyén szerepe nagyon minimális, minden fájdalmat minimalizálunk, ebből adódóan nincsenek komoly érzelmi hullámok. Egysíkú érzelem, szenvedni nem tudás: ebből köv, hogy nem tudják elviselni az emberek a szenvedést. Ebből, meg a kicsit tudatalatti kétségbeesett létezésből menekülnek el az emberek. Gyökér nélkül úszunk a vízben, nincskapaszkodó, csak a negatívhatások, amiket nem tudnak könnyen feldolgozni az emberek. Az öngyilkosságot én pont ezért nem tudom elítélni, mert ez is csak egy manipuláció eredménye, meg azé, hogy nem az ember dönti el, hogy mikor születik. Meg kell próbálni túlépni ezeken a problémákon, és egyre erősebb lesz az ember. Csak egy példa: egyszer megadtam magamat , sszenvedtem, és sikeresen lefogytam 47kg ról 38ra. Borzalmas volt, de kikeveredtem belőle, mostmár van bennem egy adag történhet bármi, állok elébe hozzáállás. Kicsit hagyni kell magadat szenvedni, bármennyire fáj is.
Ja, és ezért a hozzászólásért lehet, hogy megköveztek, dehát mit tegyek: aki Konrad Lorenz imádó...

Nodlee: hmm. pedig én ugyanezt tettem. szánom-bánom. de legyen mentségemre, hogy a nővérem is ezt csinálta, és akkor nem tudtam, hogy ez rossz, nem tudtam semmit, csak arra gondoltam, hogy milyen vicces lenne ha lejjebb szaladna a kés. de azért beleszaladt a kezembe rendesen. És igen, mutogattam is. de valahogy úgy, mintha én se lettem volna tudatában, hogy mit tettem, csak azt hogy "Nézd, milyen érdekes!"... másfél éve volt. 2 pofon a legjobb barátnőmtől helyre billentett.
Ami nagyon fájt, abból a hihetetlen szomorú időszakból, hogy a szüleim nem vettek észre semmit. Ha elmondanám, akkor sok más dolgot is el kéne mondanom, ami olyan mély, hogy még magamnak se ismerem be.

nekem az az érzésem, hogy azért csinálják ezt a fiatalok, mert nem hiszik el, hogy élnek. Lehet, hogy Biológia órán azt mondták, hogy vér folyik az ereidben, és hús meg csontból áll a tested. de nem láttad!
mert ma már minden olyan sterilizált, és tiszta, hogy az ember nem hiszi el, hogy él.

Drizzt: nekem is volt olyan élményem. de...apám mondta ezt hogy lehet hogy gyengeség, akinek nagypn adok a szavára, és lehet, hogy hülye vagyok, hogy nem hiszem el a saját tapasztalataimat, de akkoris.

Na, ettől vagyok rosszul. Hogy divat lett öngyilkosnak lenni. Meg divat lett az ereket vagdosni. Egyszerűen undorító. Én csak egyszer borultam ki annyira, hogy majdnem levetettem magam az erkélyemről (aztán nagymamám megakadályozott), akkor a bátyám borított ki ennyire... De egyszerűen hányingert kapok tőle, hogy valaki összevagdossa a karját, szemmel láthatóan nem azzal a céllal, hogy most meg akartaölni magát, majd még körbe is mutogatja, hogy milyen frankó-fej vagyok, idenézzetek... Ez az a dolog, amit képtelen vagyok megérteni. persze én is sokszor úgy találom, hogy az életnek semmi értelme, de ez inkább csak amolyan filozofálgatás... Néha eljátszom a gondolattal, hogy mi lenne, ha meghalnék, de nem fogom magamat pusztítani, amikor ittvan egyébként is annyi veszély, ami miatt baj érhet... szerintem az élet túl rövid ahhoz, hogy főjünk a saját keserű levünkben...

Öngyilkosság: Na ez az amit nem tudok elfogadni. (egyébként volt már téma azt hiszem ) Persze nekem is megfordult már a fejemben, hogy na MOST vetem magam a metró elé, na MOST veszek be egy csomo gyógyszert, na MOST ugrom a kocsi elé....
Aztán csak álltam.. és álltam... és nem tettem meg. Mindig eljátszottam a gondolattal, hogy ha meghalok akkor majd mennyien fognak sírni utánam, és akkor nagyon szomorú lettem, és mégem öltem meg magamat. Sok barátom fenyegtőzőtt már azzal, hgy megönygyilkolja magát. s sokat csak az tartott vissza, hogy tarottuk benne a lelket, de volt olyan aki felvagdosta az ereit és utána büszkén mutatta, hogy NÉZD MEG MERTEM TENNI!!

Az biztos, hogy rettenetesen összetörhetett lelkileg és bizos nem tudta feldolgozni a sokkot, de én nem tudom megérteni, mert nem is akármilyen halálnemet választott, hanem olyat ahonnan már nics visszaút: a metró elé vetette magát. Ha valaki mondjuk csak gyógyszerrel próbálja meg, nem is biztos, hogy komolyan gondolja, valószinleg arra vár, hogy megmentse valaki, itt viszont már nem volt remény, azonnal meghalt.

Timona: Ez szomorú és valóban megdöbbentő eset, sajnálom! Szerintem az öngyilkosságról való gondolkodás személyiségtől függ. Te erős vagy és nem futamodsz meg, ha valóban nem tudsz olyan helyzetet elképzelni, ahol ezt az utat választanád, és ez jó! De talán vannak olyanok, akik nem képesek szembenézni a csapással, ami őket érte, és hogy ez a csapás milyen súlyos, az is az egyén felfogásától függ. Én sem választanám ezt az utat ilyen esetben, már csak azért sem, mert gondolnék a gyermekeimre. De ki tudja, mi játszódott le annak a szerencsétlen nőnek a lelkében?

Szeretnék egy új gondolatot felvetni a halállal kapcsolatban. Kiváncsi vagyok, hogy ti mit gondoltok az öngyilkosságról.
Én nem tudok olyan súlyos helyzetet elképzelni az életemben, ami miatt ezt az utat válsztanám, szerintem ez egyfajta megfutamodás a gondok elől. Semmiképp sem lehet jó megoldás.
Nemrég voltam bennt a volt sulimban az egyik cimbi tancihoz mentem dumcsizni. Korábban értem oda még tartott az óra. Addig beszégettem a kedvec portás nénimmel és ő mondta, hogy a fizika tanár felesége öngyilkos lett, de azt nem akarta elárulni miért. Aztán egy volt osztálytársnőm mondta el: megcsalta a férje mégpedig egy diákjával. Ledöbbentem, több okból is én azt hittem boldog házasságban élnek, és ráadásul 2 kicsi gyerekük is van- tündériek, a pasa meg egy elég fura figura és a csajt ismertem is akivel összejött egy visszafogott és csendes lányka el se akartam hinni, hogy vele...
Nem értem mért dobta el az a még elég fiatal 40valahány éves nő az életét magától, elég lett volna elválni és a gyerekeiért élni tovább, a perverz pasast meg nagy ivben ejteni!
Mit gondoltok?

Amikor az osztálytársam autóbalesetben meghalt, az egyik szenilis öreg tanárnőnk két héttel később ki akarta hívni felelni...

Én is többek között azért nem mentem oda hozzá mer tnem vagyunk annyira jóban, hogy elkezdjem vigasztalni.. ugysem tudtam ovlna mit mondani..

Brisa: amugy ma a két tesi óra között amikor elkezdtem levenni a fáslit a lámbamrol (ja és alig csináltam valamit mert rphadtul szédültem) jöttek oda páran, hogy jaj má megint csinálom a fesztivált. akkorelkezdtem mondani, hogy sokkal jobb lenne ha nem kéne fáslizni a térdem, és nem szédülnék enynire, ha nem kellett volna korházba mennem (stbstb) de baromira nem érdekelte őket..