Gondolatok

Kirekesztettség...

Én, olyan emberek által éltem át a halálomat, amit nem kívánok senkinek..
[Fájnak az érzések, melyeket most szavakba öntök..]
A 3 év alatt egy olyan szobában laktam, kollégistaként, ahol mindennapos volt a köcsögösködés...
Ennél fogva, depresszióba zuhantam.. olyan mélybe, hogy ma sem találom a kiutat..
Nem mondhatom azt, 'tudom, mit éltél át..', mert nem tudom.. Emberien gyarló lennék, ha igen.
Ott, tapasztaltam meg, s éltem át az emberi gyarlóság, gonoszság mértéktelen súlyosságát, mely az átérezhetetlen, s elviselhetetlen Fájdalomban, égető Bánatban is tanított..
Megtanított arra, hogy a szenvedést szótlanul, némán tűrjem..
Az idő múlásával elfeledtem, ki voltam.. Nagyon fájt, minden ott eltöltött napom..
Olyan mértékben nehezedett rám önön valóm elveszettsége, hogy minden igyekezetm, kirohanásom hiábavalónak bizonyult..
Ott tanultam meg a gitárban, s a zongorában rejlő titkos életet.. Megtanultam gitározni, zongorázni.. A Szomorúság, s Félelem hangokat szólaltatott meg bennem, ezért írtam, a Szenvedés tanít..
Ha akkor nincs zene, vagy hangszer véges formán összeroppanok..
mert az idő súlyos múlásával elfelejtettem élni.. beszélni.. enni.. egyszóval létezni..
Nem kerestem a kiutat. Nem vágytam már rá..
Feladtam..
Tudom, ostoba vagyok.. s fiatal..
Fájt.. Nagyon..
Akkor fogadtam meg, nem akarok olyan lenni mint ők, s minden akaratom arról szól majd, h észrevegyem azt, kit eltiport a Fájdalom..
nagyon féltem a Holnapoktól... az ismeretlen pillanatoktól..
Elbújtam, jó mélyen el..
E fajta rejtőzködésem ma sem szűnik..
Fájnak az Emlékek..
Ma tudom, ha ez mind nem történik meg.. nem tartanék ott, ahol most tarthatok..
Nem mondom, hogy köszönöm, mert lesz még.. A Szenvedés és Fájdalom útján éled meg önmagad..
Csak így tanulhatsz.. ha fáj is..

Most éppen pihenőt tartok. szerdán vizsgázom. Gyűlőlőm. Már nem is tudok másra gondolni mint a félévire, hogy holnap újra be kell mennem. Nem akarok. Minek? Semmi haszntá nem veszemhacsak azt nem, hogy majd leéretsigizem és mehetek fősulira. Engem sem ismernek az osztálytrásaim. De jobb is így! Inkább ne ismerjenek és hagyjanak békén. Jó kis közösség mi? Pletykaroham persze van.
Tényleg a Pletyka mint olyan azt hiszem még nem volt téma.
Én gyűlőlőm. Eddig sose származoztt jó a pletykából.

Engem a volt oszt.társaim a LOTR miatt közösítettek ki.Ill. nem is kiközösítettek,csak nem vettek be sehova,mindig én voltam a 'maradék'.Mert,h az olyan hülyeség meg minden.
Most,h gimis lettem már sokkal óvatosabb vagyok,'nem hirdetem az igét'.Így viszont nem is igazán ismernek Ugyanaz a helyzet,megint én vagyok a maradék csak most amiatt,h nem ismernek.

Köszi mindenki! Ez tényleg nagyon jól esett. Most már tudom, hogy legalább egy jó hely van a világon; és ez itt van. Igyekszem majd a talikra menni, pl. most nemrég ott voltam a Tolkien-szülinapon, és nagyon élveztem.
Mégegyszer köszi mindent mindenkinek!
Milendoria

Takanuva/Tauron írta: Na, ez az a szó, amit a legszívesebben kitörölnék a világból;Depresszió. Nem tudom m'ért, de gyűlölöm ezt a szót.

Én is. De nagyon.

Rabyn: igen, tudom. De sokáig így volt, bár akkor már
igazán a társaság tagja lenni, és igen csak rosszul esett,
hogy nem fogadtok be. Hiszen, aki szomorú, ugye, az nem vonzza
az embereket.

Milendoria: Én is csak ezt tudom mondani, hogy egészségükre,
ha nekik ez a legjobb szórakozásuk, akkor igazán tudom sajnálni
őket, mert benne ragadtak egy icipici világban.
Te pedig, próbálj nem beszélni velük, próbáld meg, utána
nagyon fognak szívatni, mert zavarja őket, hogy levegőnek nézed,
aztán békln hagynak és keresnek mást. Addig is, gyere el a taliainkra!

A kirekesztettség/szívatás szörnyű dolog. Nekem is jutott mindkettőből bőven. Általános 8.ban egyik napról a másikra elkezdtek b*******-ni, aztán utána év végéig nem volt megállás. És még ha ez nem lett volna elég, akit addig a legjobb barátomnak hittem elárult. Beállt azok közé, akiknek nem tetszett az arcom. Volt még 2 srác, akiket ugyanez csoport szívatott, velük még a mai napig jóban vagyok, a többiekkel azóta sem találkoztam, ha látom őket az utcán egyszerűen levegőnek nézem őket. Még szerencse, hogy 8.ban történt, így legalább nem kellett sokáig tűrnöm. Aztán új iskola, új oszttársak, új barátok.
És most jól érzem magam

Köszi, ez jól esett. Köszi az együttérzést.
Ami a kódokat illeti, sajnos én voltam a hibás, mert elég könnyű jelszót találtam ki, amit könnyű feltörni. Az email címét sajnos nem tudom annak a csajnak, aki valójából az egésznek a megalkotója. Ő egy nagyon erős személyiség, és a többi meg megy utána, és megcsinálja amit mond, röhög amikor kell, stb. Szóval szörnyű. Egyszer odáig fajult a helyzet, hogy apám (aki egyébként nem az az ártalmatlan apuka típus) felhívta és beszélt vele. Akkor úgy tűnt, hogy békén hagy, de 1-2 hét után folytatta. Ja, és egyébként néha betéved ide, mert szereti a Gyűrűk Urát, és kívülről nem is tűnne ártalmasnak, de amit sunyin, titokban csinál, amiatt vagyok kiakadva. Bocsi hogy ezzel untatok mindenkit, de jólesik elmondani azt, amit már jó ideje muszáj vagyok magamban tartani.

Milendoria írta: Én per pillanat is abban a bizonyos "kirekesztett" helyzetben vagyok. A suliban egynéhány csaj kitalált rólam mindenféle hazugságot, és élni se hagynak, feltörik a jelszavaimat és baromságokat írnak az én nevemben, a hazugságokat pedig elhitetik az összes többi osztálytársammal. Az a legrosszabb, hogy úgy cikiznek, hogy én is halljam. Ők azt hiszik, hogy ez nagyon jó vicc, de nem veszik észre, hogy miattuk megutálom a sulit is. Van köztük normális is, de nem tudja ésszel fölfogni, hogy mit tesz ezzel velem. Úgy érzem, hogy senki se bír engem igazán, és bárkivel akarom megosztani a problémákat, mindig süket fülekre találok. Ezért próbálom ilyen fórumokon elmondani ezt, de feltörik a jelszavamat, és az ottani lényemet és nevemet bemocskolják. Nagyon szeretnék néhány normális emberrel is találkozni, mert ami van az katasztrófa.

Fogadd legmélyebb együttérzésemet.
Nem hiszem, hogy fogalakozni kéne velük. Tudom...tudom..."Könnyű mondani!" De gondol csak el. Milyen fejet vágnak, ha mondjuk elkezdenek minden bunkó hülyeséget mondani rólad, miközben te is hallod, és egyszer csak azt látják, hogy te is elkezdesz ezen a hülye poénon röhögni. Látják, hogy nem lehet felbosszantani.
Ami meg a kód feltöréseket illeti:Mik ezeke hackerek? Vagy segít nekik valaki? Mond meg az e-mail címüket, és kicsit segítek őket szívatni.
Hidd el, láttam már ilyet, és nekem ez elég, hogy tudjam milyen érzés.
Csak szólj ha kell valami segítség.

Nos, ebben igazad van.
Álltalában úgy kéne, hogy mind két fél, akarjon ismerkedni, mert egyik a másik nélkül nem megy.
Persze van, hogy eleinte az egyik fél, nem akar ismerkedni, de végül mégis rájön, hogy a másik egész jó arc.
De ha tényleg, így volt akkor valószínű, hogy jobb is, hogy ott hagytad őket. Nem is kérdem, milyen társaság volt az.

Én per pillanat is abban a bizonyos "kirekesztett" helyzetben vagyok. A suliban egynéhány csaj kitalált rólam mindenféle hazugságot, és élni se hagynak, feltörik a jelszavaimat és baromságokat írnak az én nevemben, a hazugságokat pedig elhitetik az összes többi osztálytársammal. Az a legrosszabb, hogy úgy cikiznek, hogy én is halljam. Ők azt hiszik, hogy ez nagyon jó vicc, de nem veszik észre, hogy miattuk megutálom a sulit is. Van köztük normális is, de nem tudja ésszel fölfogni, hogy mit tesz ezzel velem. Úgy érzem, hogy senki se bír engem igazán, és bárkivel akarom megosztani a problémákat, mindig süket fülekre találok. Ezért próbálom ilyen fórumokon elmondani ezt, de feltörik a jelszavamat, és az ottani lényemet és nevemet bemocskolják. Nagyon szeretnék néhány normális emberrel is találkozni, mert ami van az katasztrófa.

Cicafül írta: Ám volt már valaki "kirekesztett" helyzetben? Vacak...

Nekem megadatott az a szerencse, hogy soha nem voltam az a különc fajta. Inkább olyan aki benne volt ebben, és abban a társaságban is.
Bár elismerem, voltak olyanok, hogy egy pár ember kicsit pipa volt rám, amiért rájuk borítottam az asztalt. Nem vagyok agresszív, de azután a "bizonyos kazettás ügy" után, kicsit ideges volt a -most már ex- haverjaimra.
Ilyenkor kicsit "sz" érzem magam, miután látom, hogy a letöbb embert, mindig kiközösíti(k) valaki(k).
Bár lehet, hogy engem is kibeszélnek a hátam mögött, de szerencsére ilyen még nem jutott a fülembe.
Remélem, per pillanat senki sincs ilyen helyzetben.
Apropó, voltam már olyan társaságban ahol viszont senkit sem érdekelt az ott létem. Bár igaz, hogy inkább azért mert elég idegen voltam, de hiába próbáltam ismerkedni...nem sikerült. Hát végül ott hagytam őket.
Ezzel kapcsolatban; szerintem nekik is kéne valamit tenniük a kapcsolat tartás érdekében, nem? Bár lehet, hogy tévedek.

Cicafül írta: Aeglos, Angwen: ebben igazatok van...
Ám volt már valaki "kirekesztett" helyzetben?

Egészen kicsi gyerekként, de az elég mély nyomokat hagyott bennem.
Bár amikor átmentem gimnáziumba, ott is kellett 1 év, h beilleszkedjek, de ott mindig voltak barátaim.

Na, ez az a szó, amit a legszívesebben kitörölnék a világból;Depresszió. Nem tudom m'ért, de gyűlölöm ezt a szót.

Életemben egyszer fél évig voltam kiközösítve, de akkor a nap mind a 24 órájába éltem meg, mert kollégista voltam. Egy egész életre szóló mély nyomot hagyott bennem.
Egy, most itt meg nem nevezett, gimnáziumban és annak kollégiumában történt. A tanárok egy mérvadó csoportja, főként zsigeri-ideológiai megfontolások alapján, "rosszaknak" kiáltotta ki a diákok egy csoportját, akiket kemény nyomás alá helyeztek. Én is közéjük tartoztam. A kollégiumban is egy "gettó" szobába raktak minket. Ez erős összetartozást és elitt tudatot hozott létre közöttünk. De ahogy a ránk nehezedő nyomás fokozódott, úgy vadult meg a társaság. Mivel a végén több mindennel nem tudtam azonosulni, és nehezen viseltem a késő éjszakába nyúló fentléteket, egy a kialvatlanságom miatt kitört veszekedés után átköltöztem egy másik szobába. Naivan azt hittem, hogy ezzel megoldom a problémát, aludni és félrevonulni is tudok, ha úgy van kedvem, meg velük lenni is. Utánna döbbentem rá, hogy mindenki árulónak tart. Az iskolai vezetés is, köszöntem és büszkén nem kértem a kegyeikből, nem akartam megtörni; és a barátaim se álltak velem szóba, nem járhattam vissza a szobába, nem ülhettem le az asztalukhoz az ebédlőben. Sajnos az osztályhoz tartozó másik szoba sem fogadott be. Magamba zárkózva mély depresszióban töltöttem fél évet, szabdidőmben gyakran egyedül bolyongtam a városban. Év végén elmentem az iskolából, de nem csak én. Újabb fél év múlva már csak egy gyerek volt az osztályban a célbavett társaságból.

Alyr Arkhon írta: Hmmm... én is olyan emberke voltam ált. és középiskolában akihez hozzávagdostak ezt-azt (bár általában nem szó szerint, és általában nem videókazettát mert az értékes... és mert pont az nem jutott eszükbe...)
És erősen csodálkoztam hogy az MTTben nem közösítenek ki (vagy ha igen akkor nem veszem észre) nem is jártam egy jó ideig találkozókra nehogy megtegyék...

Pontosan így vagyok/voltam én is!! 8O

Az én problémám három okra vezethető vissza:
1. A rengeteg fölös energiám, amit sokszor nem tudok megfelelően levezetni.

2.: Az az iszonyatos és mérhetetlen szeretet-és ragaszkodásigényem, ami miatt mindenkire ragadok...

3., és ez sokkal rosszabb: vhogy tudat alatt KÉPTELEN VAGYOK FEKFOGNI, HOGY MÁST ESETLEG NEM ÉRDEKEL AZ, AMI ENGEM!! Ebből már az oviban is problémáim voltak, és még most is sokszor kell figyelmeztetnem magam, és nemegyszer van példa arra is, hogy muszáj vkinek a tyúkszememre lépni, de akkor rendszerint elkeseredek (NEM MEGSÉRTŐDÖK!!! , hanem elkeseredek, és utálni kezdem magam), és elvonulok, ezek után inkább nem szólnak, csak udvariasságból. De hát ez se nekem, se nekik nem jó!

Azt mondják, aki definiálni képes a problémát, az már egy lépést tett a megoldás felé.
Hát.. ÁMEN! ÍGY LEGYEN!

Cicafül írta: De miből jön rá?
Abból, hogy nem foglalkoznak vele, hogy levegőnek se nézik stb stb. Nem talál senkit, aki odamenne hozzá, és ezek után nem érzi jól magát - még jó, hogy elmegy. Én se járnék szívesen olyan társaságba, ahonnan ki vagyok nézve, és senkit nem érdekel az ottlétem. És úgy gondolom, hogy ez egyfajta kiközösítés.
És azt mondom, hogy senki se lehet olyan rossz (nagy általánosságban beszélek), hogy egy társaságban senki se fogadja el. Lehet, hogy valakinek több idő kell, hogy megmutassa magát.

Ez annyira igaz..

Ring: Ugye tudod, hogy innét nem vagy kirekesztve!!!

Én sose mutatom az énemet. Csak én tudom milyen vagyok.
A kirkesztettség...nos, mivel a régi osztályomban egy nagyon
erős egyinéség voltam, és bár megváltoztam, már akkoris amíg
még odajártam, már nem tudtam megváltoztatni a rólam alkotott képet.
De mostmeg annyira kicsi vagyok, hogy senkisem vesz észre.
Legalábbis nagyon kevésbé, mint régen.
De jobb is, mert én nagyon beképzelt, és túl büszke voltam. (állítólag,
mert én éltem csak a kis életemet, úgy ahogy nekem jó volt.)

Mostanában sokszor megtapasztalom milyen a kireksztettség,
hát az embernek is lépnie kell, de ha nincs senki aki befogadja,
akkor ő csinálhat bármit, nem fogadják el.
Ha már egy kicsit közkedveltebb ember lép, akkor általában
a többi is lépni fog. Ez az én tapasztalatom.

Cica: Erre azt tudom mondani amit (asszem önismeret órán ) vettünk. Az embereknek szerepei vannak. És minden szerepben egy kicsit más. Én pl tudom magamról, hogy amikor veletek vagyok akkor a teljes igazi ÉNemet mutatom, ám amikor az osztályban vagyok nem mutatom a teljes énemet( próbáltam és nem jött be) inkább másmilyennek mutatom magam ami valamilyen szinten bevált. Legalább nem bántanak. Itthon is másmilyen vagyok. Sőt ha megyek az utcán, ha tanárral beszélek megint csak más vagyok. És ezt nem tudatosan teszem.

Kiben van a hiba? Az illetőben, vagy a másik társaságban?

Jó kérdés...sztem ilyen esetben egyikükben sincs hiba. Egyszerűen csak 'nem passzolnak össze'. Hogyha egy másik társaság képes elfogadni azt a bizonyos személyt, akkor vele nem lehet akkora baj, egyszerűen csak nem illik közéjük.

A másik dolog, amit Cica említett, hogy a közösség csak együtt kegyetlen. Ez nagyon érdekes. Vannak osztálytársaim, akikkel nagyon nem vagyok jóban, általában nem szólnak hozzám (és én se hozzájuk), amikor mindenki együtt van az osztályban, vagy ha igen, akkor is bunkó módon, de volt olyan, hogy csak páran voltunk az osztályban, és a másik klikkből csak egyvalaki, és el tudtunk beszélgetni, normális módon, de ahogy megjelentek a haverjai, mintha elvágták volna. Ugyanaz az alaphelyzet, 'ne szólj hozzám, utállak', stb. Ez miért lehet?

Aeglos, Angwen: ebben igazatok van...
Ám volt már valaki "kirekesztett" helyzetben? Vacak... és sokszor az ember önhibáján kívül kerül oda, csak mert az adott közösség kegyetlen - de csak együtt. És együtt lehetne helyrehozni, megváltoztatni - de ehhez mindenki lusta, azt mondja ehhez nincs kedve, no meg neki könnyebb is. Így naná, hogy nem változik semmi. Apró tolerancia, beleérző képesség talán csodákra képes.
És az is egy érdekes kérdés, hogy hogy van az, hogy valakit egy (vagy esetleg több) társaságban (is) elfogadnak, becsülnek, barátként tekintenek rá, míg egy másikban kirekesztik, örülnek, ha ott sincs. Tehát a kérdés magától jön:
Kiben van a hiba? Az illetőben, vagy a másik társaságban?

Rabyn írta: rájön magától, hogy nem illik ide, és magától megy el

De miből jön rá?
Abból, hogy nem foglalkoznak vele, hogy levegőnek se nézik stb stb. Nem talál senkit, aki odamenne hozzá, és ezek után nem érzi jól magát - még jó, hogy elmegy. Én se járnék szívesen olyan társaságba, ahonnan ki vagyok nézve, és senkit nem érdekel az ottlétem. És úgy gondolom, hogy ez egyfajta kiközösítés.
És azt mondom, hogy senki se lehet olyan rossz (nagy általánosságban beszélek), hogy egy társaságban senki se fogadja el. Lehet, hogy valakinek több idő kell, hogy megmutassa magát.

Nemenm én nem ugy gondoltam, hogy MI űzzük el! Hanem úgy, hogy rájön magától, hogy nem illik ide, és magától megy el. Nekem is sokszor a nyakamba akaszkodnak a kirekesztettek és én se tudok velük mit kezdeni.
Pl van egy osztálytársnöm aki néha ELVISELHETELEN TUD LENNI! Folyamatosan ideges én még nem is láttam szívből nevetni vagy mosolyogni.. és egyszerűen nem tudok mit kezdeni vele. Nagyon birom, meg minden, de amikor azon nevet, hogy másnak rossz, és mindig piszkálódik mint egy ötéves.. (ma köpőcsözetek az osztály egyetlen fiuával) akkor nem tudom mit kezdjek vele. Tulajdonképpen nincsen kikiözösítve és még is kivan. (ahogy én is)

Aeglos, szívemből szóltál.
Annyira nem egyszerű csinálni valamit az ilyen kiközösített emberekkel, úgy értem, segíteni rajtuk. Bármilyen kegyetlenségnek hangzik, gyakran (itt most nem a klikkesedő, kirekesztő jellegű közösségekről beszélek, hanem egy alapjában véve nyitottabb társaságról, amilyen a mi évfolyamunk is) nem ok nélkül lesznek kiközösítettek. Sokszor találtam szembe magam azzal a problémával, hogy egy alapjában véve elviselhetetlen ember rám akaszkodott, mert engem nem vitt rá a lélek, hogy szivassam. Ekkor mindig felmerült a kérdés: most mit kezdjek vele? Bántani nem akarom, változtatni nemigen tudok rajta. Viszont, azt hiszem, nekem is jogom van közben élni a magam életét, amit eléggé akadályoz, ha egyfolytában egy elesett, szerencsétlen embert istápolgatok... A közösség pedig általában erre úgy reagált, hogy az illetőt elkönyvelte a barátomnak (holott részemről legfeljebb szánalomról volt szó, nem barátságról), és egyszerűen a nyakamba varrta a vele való törődést. Innentől kezdve egyenesen engem tettek felelőssé, ha az illető magányos volt, vagy rosszul érezte magát, vagy teszem azt egyszer én is elküldtem...
Talán ez így kegyetlenül hangzik, de nem egy egyszerű probléma, elhihetitek.

Brisa írta: Sok esetben pontosan a csoport, illetve a kirekesztés tartja fent a nem kívánatos viselkedést.
Biztos ti is tudnátok példákat mondani erre.

Ez tényleg így van, ám nagyon nehéz egy nemkívánatos embert befogadni, és foglalkozni vele, javítgatni, amennyira tőlünk telik, vagy elfogadni az idegesítő tulajdonságaival együtt.

Négy éven át foglalkoztam egy olyan lánnyal, aki az osztályunkba járt, és nagyon nem találta a helyét, nem tudta azt se, hogy mit akar magától/tőlünk. Rengetegszer volt úgy, hogy legszívesebben a francba zavartam volna, mert rettentően idegesítő volt, és nem javult semmit.
Azt sem tudta elfogadni tőlem, hogy én adom neki a tanácsokat, aki (mindigis) az osztály legkisebbje voltam, sőt, utólag mindig kiderült, hogy nekem lett volna igazam.
Azóta elment közülünk, és most az egész társaság sokkal természetesebb, jobb, szabadabb. Legalább belátta, hogy iszonyúan a terhünkre volt, és nem erőltette magát többet ránk.

Volt egy másik ugyanilyen eset is, de az illető lány belátta a hibáit, és nagyon jó barátok lettünk, azóta szerves része a közösségünknek, és el se tudom képzelni, h valamikor még idegesített.

Most már megtanultam sokkal jobban tolerálni az "elviselhetetlen" embereket, de a műmájerektől heveny hányinger kerülget
Meg az olyan emberektől, akik nagyon "kúúúúlnak" hiszik magukat... :crazy: :rmad2:

Azthiszem nagyon sokat számít, hogy az adott csoport önmeghatározása mennyire negatív vagy pozítív.
Pozitív, ha az összetartozás fő motorját a közös érdeklődés, programok, játék, alkotás stb. adják. És ezeken keresztül viszonyulnak egymáshoz. Az ilyen kifelé forduló csoportok nyitottabbak, befogadóbbak. És persze gazdag belső élettel, a világról építő mondanivalóval rendelkeznek.
S negatív, ha az összetartozás csupán a befeléforduló ösztönélet szinten képviselt összetartozásról szól. És a fő téma, hogy ki tartozik közénk és ki nem. Valódi belső tartalom hiján is főként a negatív önmeghatározások dominálnak. Tehát, hogy ki az ellenség/kívülálló, kit kell cikizni, mit nem szeretünk, mi nem tetszik stb. Destruktív és szegény világok ezek.

Ebben mondjuk tényleg igazad van.
De vannak akik, azért mert otthon úgy bánnak vele, még tudd viselkedni a társaságban.
Bár mondjuk egy kisfiú esetében, tényleg más a helyzet.

Rabyn írta: Egyébként talán azért nincsen konkrétan kiközösítve innen senki mert aki nem illik ide (mert igen ilyen is van) az úgy is "lekopik" a társaságról.

Kérdés, hogy ki döntötte el ezt az "össze-nem-illést". Merrt, ha csak a csoport, na az a klasszikus kirekesztés, elutasítás. Van közöttünk néhány ember, aki ezt élte át.

Azt mondjátok, hogy a tulajdonságok miatti kirekesztés rossz dolog, viszont ha az embert az elfogadhatatlan viselkedése miatt zárja ki a csoport, akkor az illető megérdemli. Csak itt az a baj, hogy a csoport szinte sosem nézi, hogy illető miért viselkedik úgy. Például gyerekek esetében: egy kisfiú agresszív. Még pedig azért, mert
mert az otthoni zűrök iszonyú feszültségeket indukálnak benne. Szeretne ő is játszani a társaival, de azok kirekesztik az erőszakossága miatt. Ennek következtében tovább gyűlik a kisfiúban a feszültség, és még agresszívebb lesz.
vagy mert azt tanulta meg, hogy az agresszióval tudja elérni a célját. A kisfiú próbálkozik a társai közé beilleszzkedni, de azok kirekesztik a viselkedése miatt. Mivel más módszert nem ismer, még agresszívabb lesz, és erőszakkal érvényesíti az akaratát. Eredmény: egy csoport, amit a kisfiútól való félelem szabályoz. És emiatt persze a kissrácnak most májr muszáj agresszívnak is maradnia.
mert alacsony a tűrésküszöbe, és minden kudarc hatására agresszíven lép fel. A társai emiatt kirekasztik, ami egy újabb kudarc a kisfiú számára az eredmény: agresszió.

És még sokáig lehetne sorolni.

Sok esetben pontosan a csoport, illetve a kirekesztés tartja fent a nem kívánatos viselkedést.
Biztos ti is tudnátok példákat mondani erre.

Hmmm...mondasz valamit.

Egyébként talán azért nincsen konkrétan kiközösítve innen senki mert aki nem illik ide (mert igen ilyen is van) az úgy is "lekopik" a társaságról.

Hát ha ált.-ban tényleg ilyen volt a helyzet, akkor nem is csodálom, hogy féltél talikra járni, de most már, láthatod; "Be kő menni a boltba, aztán meglátod, milyen kömény a kenyér." [size=9:1x8zt00x]Bocs, de ezt az idézetet muszály volt megemlítenem. Kicsit furcsán hangzik, de igaz.[/size]