Gondolatok

Rabyn írta: Sokan tudjátok (akik nem azok most megtudják), hogy május óta folyton orvostól orvosig járkálok mert ájuldozom, meg amik a táborban történetk, szal ezekmiatt dokitól dokiig járok. Decemberben azt gondoltam, hogy VÉGRE nem kell több fehérköpenyes DR-rrel talákozom. Erre elmentükn most orvoshoz mert valami újból nem stimmelt. És ez is elküd vérvételre, ultrahangra, anyámkinjára. Rohadtul elegem van már ebből az egészből.. Kedzem úgy érezni, hgy nem abba fogok belehalni, hogy valami bajom van, hanem ebbe a rengeteg vizsgálódásba - amik megjegyzem mind negatívak voltk...- Ráaádsul emiatt egy csmot hiányzom is a sulibol amit méginkább gyűlölök mindenki azt hiszi, hogy lógók pedig nem. inkább mennék be dogákat írni minthogy vért vegyenek tőlem..

Zarándok írta: Rabyn: én ezt kb 7 éves korom óta érzem így. De még mindig nem szoktam meg. mostanában pedig csomószor van olyan érzésem, mintha nem is élnék, csak egy külső figyelő lennék. is olyan, mintha nem tudnék így figyelőként annyira mélyen megbántódni, vagy dühösnek lenni. Tényleg, mintha sodorna valami.. De tök jó!

Szméagol írta: Mennyi alkalmi hullámvölgy van az ember életében. Úgy tűnik sosem jutunk ki belőle, de ha... kitartunk egyszer mindenképpen vége lesz. Mindenképpen, értitek? Mindenképp.

Rabyn írta: Apa vele nem üvöltött azért mert ilyen csodás lett a bizije (velem amikor 6.ban megbuktam órákig ordított...) mai napig a szememre veti..

Artemisz írta: Ha valakinek (itt főképp lányra gondolok, nem tudom, fiúk hogy vannak ezzel) már van egy igazán komoly kapcsolata, akkor már nem sok ismeretlen dolog marad, amiről ábrándozhat. Álmodozni pedig MUSZÁJ, hisz különben minek élni, nem igaz?

Szméagol írta: Artemisz: Ez nagyon szép volt!

Rabyn, ami a családodat illeti, szvsz legalább a húgoddal kéne próbálkoznod, hogy visszahozd vhogy szegényt, Iszonyatosan nehéz lehet neki (persze tudom, hogy Neked is az, de szegény még valszeg nálad is gyengébb és sebezhetőbb).

Az, hogy gonosz veled, az azért van, mert nem tudja kin "leszúrni" a bajait.
Én félig viccesen szoktam mondogatni: tekintsd megtiszteltetésnek, ha 1 közeli barát/rokon bunkóskodik veled, az azt jelenti, hogy biztos benne: te nem fogod ezért megutálni.
Mi a szobatársnőmmel az egyetemi stressz közepette kígyót-békát kiabálunk egymásra, azzal a kellemes érzéssel, hogy utána még bocsánatot se kell kérni, mert pontosan tudjuk, mitől undok a másik. És másnap legkésőbb újra szent a béke!
Egész jól hangzik, nem...

Mindenesetre sok erőt kívánok neked erre a nehéz helyzetre! És MI VELED VAGYUNK!!
Itt egy Well-of-Souls idézet, tessék, külön a kedvedért:

Well-of-Souls írta: "Boldog mindaz, ki összetört a gondban" -
mondá az Úr, s így szólt: "Veled leszek,
Mert bár dicsőség ég a fájdalomban,
a reményen kívül minden elveszett".

Ladislas írta: Rabyn: nem tudom! Engem például, ma reggel az apám kitagadott. Úgy menekültem el otthonról. Szép... Aztán du-tán, meg vett nekem egy új, drága karórát, és már semmi baja nem volt. Na, ezt fejtse meg valaki! Néha nem értem a szüleimet...az rendben, hogy hangulat emberek! Na, de ennyire?

Chaim Potok: Davita hárfája írta: -A történet egy madárról szól-kezdte.-Egy fekete tollú, rövid szárnyú kismadárról, amelynek kicsi piros pötty volt mindkét nagy, fekete szeme alatt. Nos, kezdhetem, Ilana Davita? A történet a következő.
-A madár egy napon fölébredt hosszú, mély álmából, ás egy különös vidéken találta magát. Hogyan került erre a vidékre? Honnét repült ide? A madárka nem tudott visszaemlékezni. Gyönyörű vidék volt-szépsége, zöld dombok, dús levélzetű fák, a virágokon és a fűszálakon harmatcseppek ültek, hűs szellő fújt, és mindig sütött a nap, de sohasem perzselt, éjszaka pedig a telihold világított, enyhe széllel. Voltak állatok is azon a vidéken, éppen olyanok, mint bárhol másutt, békések, ha békén hagyták őket, csak akkor vadásztak és ejtettek zsákmányt, ha az éhség gyötörte őket. Az emberek errefelé kis csoportokban éltek és gyakran keveredtek háborúba egymással. Voltak közöttük kegyetlenek, voltak kedvesek. Pontosan úgy, mint bárhol másutt. De maga a vidék olyan volt, amilyent a kismadár se nem látott, se elképzelni nem tudott azelőtt. Elbűvölő, varázslatos vidk, tele kristályos tavakkal, búza- és kukoricamezőkkel, napfényben hullámzó rétekkel és sűrű erdőkkel-meg muzsikával. Mindenünnen halk, zsongító muzsika hallatszott. Mintha magából a földből áradna, halkan csilingelt, akárha távoli kék hegyeken túlról érkezne, a zöld réteken túlról, messziről nagyon messziről. Muzsika.
A kismadár megszerette a vidéket, de nem kedvelte az itt élő embereket. Nem értette, miért háborúznak, miért kegyetlenek. Azon töprengett, hogy talán meg kellene próbálnia megváltoztatni őket. De hogyan is vállalkozhatna ilyesmire egy kismadár? Egyik nap egy faágon ült a föléje boruló lombok hűsében, s ekkor támadt egy ötlete. Arra gondolt, hogy valamilyen módon talán a muzsika lehet az oka a sok kegyetlenségnek, amit lát. Az emberek fájdalmat okoznak egymásnak, öldöklik egymást, háborúznak, aztán ahelyett, hogy bánatot és sajnálkozást és sajnálkozást éreznének, folytatják tovább, a muzsika pedig megnyugtatja őket. Talán ha elhallgatna a zene talán ha nem nyugtatná meg a muzsikaszó azt az embert, aki vétett mások ellen-akkor talán megéreznék, hogy nem szabad fájdalmat okozni senkinek, és véget vetnének a háborúskodásnak. Így hát a kismadár útnak eredt, hogy megkeresse a muzsika forrását. Oda-vissza repdesett a vidéken, oda-vissza, oda-vissza.
Jakob Daw elhallgatott. Csend lett.
-Megtalálta a madár a muzsikát?-kérdeztem halkan.
-Még most is keresi.