A tengwar írásról általában

A tengwar írás nem „ábécé”, vagyis nem egy véletlenszerűen kialakult betű–hang összerendelés, hanem a hangok szabályszerűségeinek megfelelő rendszer. Ez a rendszer a tolkieni hagyomány szerint szigorúan fonetikus, mivel a nagy tudású Fëanor pontosan felderítette a nyelvképzés különböző fonológiai-fonetikai szabályrendszereit, és olyan jelrendszert alkotott, amely a lehető legelegánsabban, a legkevesebb jellel tudja visszaadni a beszédet. Ahogy az A Gyűrűk Ura F függelékének II. részéből is kiderül, az eredeti, fëanori tengwar írás legfontosabb szabálya, hogy a nyelv elsősorban az ún. „valódi” mássalhangzókat jelöli, és általában is arra törekszik, hogy a beszélt nyelvet a lehető legkevesebb jellel („tengwa”) rögzítse.

A mássalhangzókat jelölő 24 alap tengwa mindig két részből áll: az egyik a telco (szár), amely lehet felfelé nyújtott vagy lefelé nyújtott, hosszú vagy rövid, illetve a lúva (hurok), amely lehet szimpla vagy dupla, nyitott vagy zárt, illetve jobb és bal irányú.

Fëanor eredetileg a tengwák számára egy nagyon logikus, a hangzás szabályait is leképező rendszert alakított ki. Az eredeti quenya nyelvű példaszavak alapján elnevezett tengwákat 4 témába (sorozatba), és 6 tyellbe (fokozatba) sorolta be: A táblázat függőleges szárak (telco) és hurkok (lúva) 4x6 szabályos kombinációját sorakoztatják fel: a szárak lehetnek baloldaliak (I-II. sorozat) vagy jobboldaliak (III-IV. sorozat), rövidek (5-6. fokozat), vagy lefelé (1-2. fokozat) illetve felfelé (3-4. sorozat) meghosszabbítottak. A hurkok lehetnek nyitottak (I. és III. sorozat) vagy zártak (II. és IV. sorozat), illetve szimplák (1., 3. és 6. sorozat) vagy duplák (2., 4. és 5. sorozat). A fëanori ötlet lényege, hogy a jelek formai hasonlósága egyben bizonyos hangtani összefüggéseket is megmutat – a hasonló hangok hasonló formájúak.

A fentiek mellett 12+1 kiegészítő tengwát is használatba vett, amelyek hangtanilag nem illettek bele a 4 fő sorozatba, és amelyek esetében a jelforma is változatosabb volt:

A fenti jelrendszert elméletileg minden nyelv hangzókészletéhez hozzá lehet igazítani. A 4 sorozat 6 fokozatába az adott nyelv legfontosabb mássalhangzóit kell beilleszteni, a kiegészítő tengwákkal pedig az egyedi hangképzésű elemek jelölhetők. A táblázat hangtani alapelve, hogy a fokozatok általában a képzés módja szerint hasonló mássalhangzókat (zárhangok, réshangok, orrhangok, stb.), míg a sorozatok inkább a képzés helye szerinti (ajak-, fogmeder, szájpadlás-, gége-, stb.) hangösszefüggéseket jelenítik meg, általában egymás alatti párokba rendezve a zöngés és zöngétlen változatokat.

A tengwar írásjelek konkrét hangértéke elvileg minden nyelv esetén különbözik – azonban a hasonló hangkészlettel rendelkező, rokon hangtani szabályszerűségeket mutató nyelvek esetén akár egészen hasonló is lehet.

A „klasszikus” tengwar írásrendszerekben a magánhangzókat nem önálló betűkkel, hanem a betűkön elhelyezett kiegészítő jelzésekkel, úgynevezett tehtákkal rögzítik – ez az ómatehtarnak nevezett forma. (Hasonlóan a magyarban is használt ékezetekhez.) Minden nyelv esetén külön megállapodás kérdése, hogy a magánhangzót megelőző vagy a magánhangzót követő mássalhangzóra kerüljön a megfelelő tehta. (A quenyában a magánhangzót megelőzőre, a sindarinban, az angolban, valamint a magyarban a magánhangzót követőre.) Mivel előfordul, hogy a megállapodásnak megfelelően a magánhangzót nem lehet elhelyezni (pl. két magánhangzó követi egymást, vagy szó elején/végén van a magánhangzó), a tengwar írás használ két mássalhangzópótló, „néma” tengwát is, a lúva (hurok) nélküli rövid és hosszú telcót (szárat), amelyekre ilyen helyzetekben lehet elhelyezni a magánhangzó-jelölő tehtát.

A tengwar írásra oly jellemző „takarékosság” elvét követve még a mássalhangzók esetén is előfordul, hogy bizonyos könnyebben beazonosítható, gyakori vagy állandónak tekinthető mássalhangzó-kombinációkat, illetve az alap mássalhangzó valamilyen szabályos hangtani módosulatát igyekeznek egyetlen jellel vagy az alapjelhez kapcsolt valamilyen módosítójellel (tehtával) kifejezni. Ilyen a hosszú mássalhangzók, a palatális mássalhangzók és bizonyos, nazálissal induló mássalhangzó-kapcsolatok jelölése.

Maga Tolkien elkészítette és a jegyzeteiben, műveiben gyakran használta a kifejezetten a quenya (ez az eredeti fëanori konstrukció), és a sindarin nyelvekhez optimalizált tengwar írásrendszereket. De emellett elkészített és a nyelvtörténeti kerettörténetbe (mint a harmadkorra általánossá vált megoldást) is beillesztett egy kifejezetten általános célú átírási rendszert is. (Tolkien az ún. Howlett féle Rivendell átírás {a tengwar szakirodalomban DTS 58-cal jelölik ezt a forrásszöveget} magyarázatában említi expliciten ezt a konstrukciót.) Ezt a quenya és a sindarin mellett adûni, fekete beszéd, nyugori és latin nyelvű szövegek átírására is használta, és a mai angol szövegekhez is ezt alkalmazta. Ezzel nemcsak azt demonstrálta, hogy milyen módon lehet a tengwar jelkészletet minimális módosításokkal szinte tetszőleges nyelvhez adaptálni, hanem azt is, hogy többnyelvű elemeket tartalmazó szövegeket hogyan lehet ellentmondásmentesen olvashatóvá tenni. (Az eredeti, angol nyelvű Tolkien-művek belső, illetve külső borítóin minden esetben angol nyelvű szövegek ezen általános mód egy változatával készült tengwar átiratai láthatóak.)

Az elmúlt évtizedekben szinte az összes európai nyelvhez, illetve világszerte számos más nyelvhez is készült a speciális hangtani viszonyokat tükröző egyedi tengwar rendszer – többek között a magyar nyelvhez is létezik már ilyen. (A Tolkien-művek újabb magyar nyelvű kiadásainak belső borítóin már magyar nyelvű szövegek vannak tengwar jelekkel leírva.) 

A magyar átírás kiindulópontjai

Az itt ismertetett magyar átírás alapja a Tolkien által általános használathoz konstruált és a mai, beszélt angol nyelvhez is alkalmazott tengwar jelölésrendszer volt, mivel ebben a konstrukcióban látható legjobban, hogy az alkotó egy mai nyelvhez milyen módon kívánta adaptálni az eredetileg fikciós nyelvekhez kitalált tengwar jeleket. A magyar átírás kitalálásakor a legfőbb célkitűzés az volt, hogy az minél inkább igazodjon az eredeti, általános tengwar módhoz, illetve az angol nyelvű szövegek átírására használt jelrendszerhez, és csak azokon a pontokon térjen el, ahol az általános használatban nem szereplő hangzókat kell használni, illetve, hogy azokat a jeleket, amelyek a magyarban nem szereplő hangokat, hangkapcsolatokat jelölik, a lehető legoptimálisabban használjuk fel a helyettesítés során.

Mássalhangzók

Az angol rendszerből kerültek átemelésre a fehér háttérű mezőkben szereplő elemek:

Az angol eredeti tengwar átírási rendszer szerint az I. sorozatban az alveoláris-, a II. sorozatban a labiális-, a III. sorozatban az alveopalatális és a IV. sorozatban a veláris hangok kerülnek. (Kivétel az alveoláris sz és z, amelyeknek már nem jutott hely az I. sorozatban, és ezért azok a kiegészítő jelek közé kerültek.) A magyar átírásnál is alapvetően ezt az elrendezést használtuk.

Ha a magyar nyelvhez konstruált tengwar átírási rendszer is szigorúan magyar fonetikai-fonológiai szabályok alapján épülne fel, akkor az r és l hangokat az I. sorozat jeleivel kellene jelölni, ám a rómen és a lambe tengwák kiemelt jelentőségűek: ezek az összes átírásban ezeket a hangokat jelölik, tetejében meghatározóak a tengwar íráskép esztétikájában, ezért ezeket a magyar átírásban is ezekkel jelöltük, és meghagytuk őket az eredeti helyükön – eltérve a hangtani összefüggésektől.

Szintén indokolt lenne, hogy az alveoláris c, dz hangokat az I. sorozatba tegyük, azonban ott már nincs elég hely – ezért ezekhez olyan önálló jelpárt kellett találni, amely az ismert angol jelölésekkel is összhangban van. (A c hangot az angol átírásban a t jel egy specifikus, a magyarban nem értelmezhető kiegészítésével jelölik, a dz hangra meg egyáltalán nincs is jel.) Viszont sajnos az egész táblázatban nincsenek már teljesen szabad, az angolban nem használt jelpárok, ezért kizárásos alapon vagy az I. sorozat 3. és 4. foka (angolban: th és dh) vagy a IV. sorozat 3., 4., 5. és 6. foka (angolban: kh, gh illetve ng és hangérték nélküli jel) jöhetett szóba. Mivel az angolban a th, a dh és az ng gyakoribb, végül a c és dz jelölésére a IV. sorozat fel nem használt 3. és 4. fokát választottuk, tudomásul véve, hogy ez egyrészt hangtanilag nem korrekt (a veláris sorozatba kerül két alveoláris hang), másrészt hogy ezek a jelek az angol nyelvű átiratokban eltérő a hangértékkel fordulhatnak elő, ami zavaró lehet.

A magyar ABC-ben szereplő q, w, y jeleknek nincs önálló hangértéke, ezért ezekhez nem rendeltünk tengwa jelölést (k, v és i hangoknak megfelelő jeleket használjuk helyettük). 

 A magyar ábécében szerepel még az x betű is, de az valójában nem egy önálló hang a magyar nyelvben, hanem a k és az sz kombinációja, és ezért az alapvetően fonetikai szabályokat követő tengwar rendszerben nem kapcsolunk hozzá önálló tengwát.

Mássalhangzó-kombinációk

A tengwar írásra oly jellemző „takarékosság” elvét követve még a mássalhangzók esetén is előfordul, hogy bizonyos könnyebben beazonosítható, gyakori vagy állandónak tekinthető mássalhangzó-kombinációkat, illetve az alap mássalhangzó valamilyen szabályos hangtani módosulatát igyekeznek egyetlen jellel, vagy az alapjelhez kapcsolt valamilyen módosítójellel (tehtával) kifejezni. Ilyen az eredeti tolkieni nyelvekben a hosszú mássalhangzók, a palatalizált mássalhangzók és bizonyos, nazálissal induló mássalhangzó-kapcsolatok jelölése.

Nazális kombinációk

Az különböző mássalhangzókat megelőző, ugyanahhoz a sorozathoz tartozó nazális hangokhoz a magyarban is külön jelölést használunk, hogy ezzel is biztosítsuk a jelek írásával való takarékosságot. A magyar módban az első problémát az jelenti, hogy a III. és IV. sorozatban nincs önmagában is használatos nazális hang: a magyar önálló nazális fonémaként csak az [n] és [m] és [ny] hangokat ismeri, az utóbbit pedig egy palatalizált változattal jelöljük, nincs önálló tengwája. (A más nyelvekben ismert „nazális G” [ŋ] a magyarban önálló hangként nem jelenik meg, ezért nincs külön tengwája sem a IV. sorozatban.) Mindezek miatt a nazális kombinációkra vonatkozó szabály csak az I. sorozatban szereplő t és d előtti nazális (n) és a II. sorozatban szereplő p, b, f, v előtti nazális (m) hangokra alkalmazható biztosan.^[1]

Palatalizált mássalhangzók

A magyar nyelvben a palatális zárhangok (ty, gy, ny) önálló fonémáknak számítanak, de mivel történeti kialakulásukat jól tükrözi a fëanori szemlélet, megtartottuk jelölésükben az eredeti elvet, mely szerint ezeket a mássalhangzókat „alap” mássalhangzójuk „palatalizálásával”, kvázi az alap mássalhangzó+j kombinációjaként jelöljük. Tehát: a tj > ty, nj > ny, dj > gy hangokat a t, n, d tengwa alatti két pont jelöli. Ugyanígy jártunk el az ly esetében, ezt az l tengwa alatt két ponttal jelöljük.

 Hosszú mássalhangzók

A hosszú mássalhangzók (tt, pp stb.) jelölése is ugyanúgy történik, mint a quenyában: tilde (~) vagy vonal (−) a tengwa alatt.

Kivétel egyrészt a hosszú n és m jelölése, mely úgy történik, mint a fentebb leírt nazálissal induló mássalhangzó-kapcsolatoké, tehát mintha n+n, illetve m+m hangkapcsolat lenne, azaz a „második” n, illetve m tengwája feletti tildével vagy vonallal jelöljük. Ugyanezt a jelöléstechnikát alkalmaztuk a hosszú ny jelölésére. A másik kivétel a hosszú j jelölése, mely a j virtuális palatalizálásával történik, azaz j+j hangkapcsolatként, az „alap” j tengwája alatt két ponttal jelöljük. (Ezek a kivételek nem hangtani összefüggést jelenítenek meg, hanem inkább valamiféle fonetikai játékosság mutatkozik meg bennük, amivel követjük a Tolkien által alkalmazott sémát.)

Magánhangzók

A magánhangzókat a magyar módban az alapbetűkre helyezett kiegészítő jelzésekkel, tehtákkal jelöljük, és ezeket mindig a magánhangzót követő mássalhangzót jelölő tengwa fölé írjuk. Ha azonban a rövid magánhangzót nem mássalhangzó követi, például két magánhangzó találkozásánál, illetve szóvégi rövid magánhangzó esetében, akkor a rövid néma mássalhangzópótló tengwára (rövid szárra) illesztjük a magánhangzót jelölő tehtát. A hosszú magánhangzókat viszont mindig, akár követi őket mássalhangzó, akár nem, a hosszú néma mássalhangzópótló tengwa (a rövid szár lefelé hosszabbított változata, a hosszú szár) fölé írt tehtával jelöljük. A magánhangzó-jelöléseket teljes mértékben az általános átírásban használt rendszerből vettük át a félreértések elkerülése végett, kivéve az ö és az ü hangokat, amelyek az általános nem léteznek: az ö hanghoz két egymás melletti pont, az ü hanghoz pedig a fordított „háztető” (cirkumflex) jel került kiválasztásra.[2]

Fontos megjegyezni, hogy a magyar nyelvben szereplő a hangnak gyakorlatilag nincs megfelelője más nyelvekben, ezért igazából külön tehtával kellene jelölni. A rövid á hang viszont a magyar szavakban nem fordul elő, magyarul beszélők ezt a hangot kizárólag idegen szavakban használják (pl: hallo, vagy Hans). A bonyodalmak elkerülése végett a hosszú száron szereplő 3 pontot hosszú á-nak, a többi előfordulást pedig mindig rövid a-nak tekintjük. Egy fonetikailag pontosabb átírásnál a rövid a hangra használhatjuk a fordított elrendezésű 3 pontot is, de ezt hosszú száron sohasem alkalmazzuk (mivel az a hangnak nincs hosszú előfordulása a magyarban).

Szintén figyelmet érdemel, hogy a magyarban az általánosan használt nyílt e hang mellett a nyelvtörténetben, illetve a jelenkori nyelvjárások többségében (nyelvjárástól függő mértékben) létezik a zárt e is, és az általánosan használt é hang is inkább a zárt e hosszabb változatának tekinthető. Azonban a zárt e a magyar irodalmi nyelv alapját képező északkeleti nyelvjárásból hiányzik, és a köznyelvbe való beemelésre tett kísérletek eddig rendre elbuktak (Kodály Zoltán emlékezetes erőfeszítései sem hoztak eredményt). Ezért az egyszerűség kedvéért általában a rövid zárt e-re sem használunk külön tehtát, és ugyanannak a tehtának a hosszú szárra illesztett változatát használjuk a hosszú zárt e, vagyis az é hang jelölésére is. Egy fonetikailag teljesen pontos átírásnál a tájnyelvi alakokban a zárt e hangra használhatjuk a cirkumflex („háztető”) jelet is, és az é hang jelölésére hosszú száron is használhatjuk ezt. (Ennek használatával az a legnagyobb probléma, hogy még a magyar anyanyelvi beszélők is sokszor nehezen tudják eldönteni, hogy melyik e zárt és melyik nyílt.)

Számok

A számok írása nem a fonetikai nyelvi, hanem az alapvető matematikai struktúrákat tükrözi. Az általunk is használt indiai eredetű, de arabnak nevezett számrendszerhez hasonlóan a nagyobb számokat a helyiértékeket jelölő számjegyekkel fejezzük ki.^[3] (A helyiértékes írásmód lényege, hogy csak korlátozott számú számjegyet használunk, és a magasabb számokat ezen számok és a számrendszer alapszámának hatványai szorzataira bontjuk, és a leírásban a számjegyek pozíciója jelzi, hogy az alapszám melyik hatványának szorzatát jelöli a számjegy.)

Noha a tengwar számjegyek egyértelműen helyiértékek jelölésére szolgálnak, megformálásuk tükröz egy ősibb, még nem helyiérték szerinti számjegyjelölési hagyományt, hasonlóan az ismert római számjegyekhez.

Eltérés az általunk használt számírási hagyományhoz képest, hogy a tengwar jelölésrendszerben a helyiértékeket növekvő érték szerint rendezik sorba (pont ellentétesen a mi számjelölésünkkel).

Központozás

A tengwar írásban általában kevesebb jelölést használunk, mint a magyarban, bár a legfontosabb írásjelek megtalálhatóak. A mondatokat nem kell nagybetűvel (tengwával) kezdeni, de a mondat végét egy lezáró karakterrel jelöljük, ami megfelel az általunk használt pontnak. A mondatzáró jel leggyakrabban függőlegesen egymás fölé írt két pont (a mi kettőspontunkhoz hasonló alak).

A másik gyakorta használt jel a felsorolások és tagmondatok elválasztására használt, a magyar vesszőnek megfelelő jelzés, a középen elhelyezett pont. Ugyanez a jel használatos a magyarban gyakori, de a tengwar írásban is előforduló kötőjel kifejezésére is.

A magyar központozással ellentétben a tengwar átírásnál külön jelölhetjük a bekezdések, illetve a hosszabb összefüggő szövegrészek (szakaszok) befejezését is. A bekezdések zárásaként használhatjuk a 4 pontot.

A felszólító és a kérdő mondatokat írásban a magyarhoz hasonlóan a mondatzáró speciális jelekkel jelöljük. A kettősponthoz hasonló jelet ritkán használunk, ha mégis, akkor a jelölése három pont egymás felett. A nyitó és záró zárójel egyaránt egy duplaszárú függőleges szárként jelölhető.

A fenti írásmód szabályainak összefoglaló táblázata itt érhető el: Magyar tengwar táblázat

Magyar cirth jelrendszer

A cirth jelrendszer egyszerűbb, mint a fëanori írás: a jelek a latin ABC-hez hasonlóan alapvetően a kiejtett elkülöníthető magán- és mássalhangzókat igyekeznek megragadni, a fonológiai szabályoktól nagyrészt függetlenül.

A magyar átírás során itt minden közkeletűen használt latin betűnek egyetlen jelet feleltetünk meg – nagyrészt az angol átírás szabályait követve. A magyar nyelvben használatos, specifikus hangokat szintén úgy választottuk ki, hogy azok az angol átírásban egyáltalán ne szerepeljenek. Módosító jelet kizárólag a hosszú mássalhangzókhoz használunk: ezt aláhúzással jelöljük. (Néhány betűt úgy képeztünk, hogy a hangtanilag hozzá legközelebb álló megszokott rúnákat pontokkal egészítettük ki, de ezek így sem számítanak módosító jelnek: önálló karakterként kezelendőek.)

A magyar nyelvhez a Tolkien könyvek magyar kiadásaiban használt jelölésrendszert a következő táblázat tartalmazza:

Jegyzetek

[1] Előfordulhat, hogy egyes korábbi feliratokban itt leírt jelölést használtuk a 3. és a 4. sorozat egyes mássalhangzóinak a nazális kombinációira is, azonban ez a fent leírtak miatt hangtanilag nem indokolható.

[2] A választásnak annyi alapja volt, hogy Tolkien az angol nyelvű szövegekben előforduló y magánhangzó esetén, amely sok esetben az angolban nem létező görög „üpszilon” jelölésére is szolgált, az itt alkalmazott tehta használatát javasolta. Azonban ez egy nagyon indirekt kapcsolat, más módok (pl. sindarin) magánhangzó logikáját követve az ö és az ü jelölése az itt alkalmazottnak a fordítottja is lehet (mivel a sindarinban explicit létező ü magánhangzót ott egymás melletti pontokkal jelölik).

[3] A tündék velünk ellentétben 12-es számrendszert használtak, ezért náluk volt külön jele a 10-es és a 11-es számjegynek is. Erre a magyar átírásban értelemszerűen nincs szükség.