Hyarnustar - Beszélgetések
18 éve 11 hónapja #279601
Írta: Gilg (Gwindorn)
Gilg (Gwindorn) válaszolt a következő témában: Hyarnustar - Beszélgetések
Üdvözlet mindenkinek!
Rana: jó hosszúra sikerült
igyekszem mihamarabb elolvasni!
A vizsgidőszak előtt állóknak sok szerenécsét :bounce: :bounce: :bounce:
A szünetelőknek pedig jó pihenést!
Kismaros: ez is kimarad az életemből, mint ahogy mostanában sokminden
... 1000 éve nem láttam egyikőtöket sem.. 
Rana: jó hosszúra sikerült
igyekszem mihamarabb elolvasni!A vizsgidőszak előtt állóknak sok szerenécsét :bounce: :bounce: :bounce:
A szünetelőknek pedig jó pihenést!
Kismaros: ez is kimarad az életemből, mint ahogy mostanában sokminden
... 1000 éve nem láttam egyikőtöket sem..
18 éve 11 hónapja - 18 éve 11 hónapja #279580
Írta: gilloth
gilloth válaszolt a következő témában: Hyarnustar - Beszélgetések
Panni...
Én megyek bár még nem tom, h minek is, de hátha lesz ott vki aki el tud viselni egy-egy beszélgetés erejéig.......
1974.06.20., du. 16.20 [size=9:15qe6qlp](-anyu szerint, bár igen fáradt volt így akár tévedhet is......
)[/size]
szerk:hülye vicc kitörölve.
Én megyek bár még nem tom, h minek is, de hátha lesz ott vki aki el tud viselni egy-egy beszélgetés erejéig.......
1974.06.20., du. 16.20 [size=9:15qe6qlp](-anyu szerint, bár igen fáradt volt így akár tévedhet is......
)[/size]szerk:hülye vicc kitörölve.
18 éve 11 hónapja #279566
Írta: Panni
"Amikor táncolsz, nem az a célod, hogy egy bizonyos pontra megérkezz a táncparketten, hanem hogy minden lépést élvezz, míg odaérsz." (Wayne Dyer)
Panni válaszolt a következő témában: Hyarnustar - Beszélgetések
Permi sajna nem megy Kismarosra Szilveszterrel kapcsban megpróbálok otthon szervezkedni valamit, majd jövő hét felé kiderül, hogy mi lesz belőle... Az majdnem biztos, hogy én pestre nem mehetek, de ha valaki nagyon unatkozik az biztos, hogy pár ember lejöhet hozzánk (korlátozott számban, és persze ha za illetőnek nincs jobb dolga). Most éppen azon mesterkedem, hogy az a szám ne korlátozott legyen 
majd kiderül mi sül ki belőle
Szilveszterrel kapcsban megpróbálok otthon szervezkedni valamit, majd jövő hét felé kiderül, hogy mi lesz belőle... Az majdnem biztos, hogy én pestre nem mehetek, de ha valaki nagyon unatkozik az biztos, hogy pár ember lejöhet hozzánk (korlátozott számban, és persze ha za illetőnek nincs jobb dolga). Most éppen azon mesterkedem, hogy az a szám ne korlátozott legyen majd kiderül mi sül ki belőle "Amikor táncolsz, nem az a célod, hogy egy bizonyos pontra megérkezz a táncparketten, hanem hogy minden lépést élvezz, míg odaérsz." (Wayne Dyer)
18 éve 11 hónapja #279559
Írta: Maglor
"Én nem születtem varázslónak,
Csodát tenni nem tudok!"
Maglor válaszolt a következő témában: Hyarnustar - Beszélgetések
Ennyire nem kell azért az 5letekkel tolongani... Nem hiszem el, h lassacskán 1 napja senki se tudott benézni ide... 
Dömdödöm!!!!!! Tessék mán egy kicsit aktivizálódni!!!! Tudom, h tél van és mindenki szivatóval indul reggel kifele az ágyikóból, de azért mégis.....
Apropó, a SZÓ család mit kapjon karácsonyra???? (Még egy kisnyúl????? 
)
Szép napot MAZSOLÁK!!!!!!!
Dömdödöm!!!!!! Tessék mán egy kicsit aktivizálódni!!!! Tudom, h tél van és mindenki szivatóval indul reggel kifele az ágyikóból, de azért mégis..... Apropó, a SZÓ család mit kapjon karácsonyra???? (Még egy kisnyúl?????
)Szép napot MAZSOLÁK!!!!!!!
"Én nem születtem varázslónak,
Csodát tenni nem tudok!"
18 éve 11 hónapja #279478
Írta: Maglor
"Én nem születtem varázslónak,
Csodát tenni nem tudok!"
Maglor válaszolt a következő témában: Hyarnustar - Beszélgetések
Ki mikor megy le Kismarosra?????
"Én nem születtem varázslónak,
Csodát tenni nem tudok!"
18 éve 11 hónapja #279436
Írta: Panda
Panda válaszolt a következő témában: Hyarnustar - Beszélgetések
Úgyszintén...Panni írta:
eddig úgy néz ki hogy megtartom szokásomat, miszerint otthon maradoKincső (Thilanna) írta: Májdír Nép, ki hol tervez szilveszterezni
:
18 éve 11 hónapja #279427
Írta: Ranamarth (Endóriel)
"Ember,ki szívén gyalogol
S kíméli kérges lábait,
Jajgat,ha majd tüskébe hág
S elveszti csendes álmait."
Ranamarth (Endóriel) válaszolt a következő témában: Hyarnustar - Beszélgetések
...ahogy kinyitottam a szemem,rögtön vissza is kellett csuknom,mert az erős fény elvakított.A hátamon feküdtem.Éreztem,ahogy a szél cirógat és melenget a talaj.Mindez kellemes lett volna,azonban a meg nem szűnő fájdalom a fejemben szörnyen kínzott.Nem emlékeztem,hogy mi történt velem...sőt,nem emlékeztem arra sem,hogy mi történt eddig az életemben.Nem emlékeztem semmire.A hirtelen ráébredés,szörnyen megijesztett.Az oldalamra furdultam és ismét megpróbáltam kinyitni a szemem,reménykedve,hogy valami ismerős dolgot fogok találni...
Vakító fényben úszó homályos foltok. Valahogy úgy, mikor Aináék egyszer bezártak a pincébe, és csak déltájban sikerült rájönnöm, hogyan nyílik a lakat. Akkor hunyorogtam ilyen vaksin a verőfényben imbolygó árnyak között. Csak persze akkor játék volt az egész...
Eltelt egy kis időbe, mire észbe kaptam. Emlékfoszlány. Valami, ami után elindulva ismét felgombolyíthatom életem fonalát. De csalódva tapasztaltam, hogy a váratlanul felmerült emlék tovaszállt, mielőtt megragadhattam volna. Próbáltam utána nyúlni, de mintha falba ütköztem volna.
Az erőlködéstől még jobban megfájdult a fejem. Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy ne süllyedjek-e vissza a fekete öntudatlanságba, mely ilyen csupaszon köpte ki magából a tudatomat.
...de persze mihelyst akartam, nem sikerült. Inkább éberebb lettem, és ahogy újra meg újra hunyorogva kinyitottam a szemem, lassan kibontakozott körülöttem a táj. A koradélutáni napfény a nem messze kezdődő erdő fáin csillant, míg én egy tisztáson feküdtem. Örömömre a szavak megmaradtak, mindent meg tudtam nevezni magam körül. Fa, fű, ég, felhő, tisztás, erdő... megpróbáltam elfordítani a fejem, hogy a másik oldalon is körülnézzek, de a belényilalló éles fájdalom figyelmeztetett, hogy ezt talán nem kellene. Ezután már óvatosabban próbáltam kezem-lábam emelni, de azok fájdalom nélkül mozogtak.
Ezen felbátordva újra megkíséreltem átfordulni jobb oldalamra. Lassan, óvatosan mozdultam, de így is keserves volt. Émelyegtem, és a kínzó lüktetés egy percre sem szűnt a koponyámban. Akaratomat megfeszítve igyekeztem kizárni tudatomból a fájdalmat, és pusztán a mozdulatra összpontosítani.
Meg kellett küzdenem minden milliméterért, de végül sikerrel jártam.
Amint jobb arcom füvet ért, éreztem, hogy valami végigcsordul a homlokomon. Bal kezemmel ösztönösen odanyúltam. Vér.
Hirtelen beugrott egy kép. Egy fiatal férfi inkább fiú fut. Egy villanás. Mi történt? Egyáltalán fiú vagyok vagy lány?
A lüktető, éles fájdalom lassan szűnőben volt, helyét tompa nyomás vette át a fejemben, de legalább több erőm lett magamra és a környezetemre koncentrálni. Aztán mintha kipukkadt volna valami a fülemben, és édes madárcsicsergés köszöntötte hallásomat. Ezt jó jelnek könyveltem el. Hiszen látok, hallok, tudom mozgatni mindenem. Most már talán életben maradok. De ideje volna összeszednem szétzilált emlékeim fonalait, és bestoppolni vele a fejemben tátongó űrt. Mert ha nem, semmi értelme a létnek. Emlékeink nélkül senkik vagyunk. De hirtelen csizmák csikordultak a fűben rejlő kavicsokon. Meglepő módon nem féltem. Ismerős léptek voltak, otthonosságot sugárzó, nyugodt, lassú léptek. Elhatároztam, hogy odafordítom a fejem, és megnézem magamnak a közeledőt...
Lassan térdelő helyzetbe küzdöttem magam.Az ismeretlen odalépett elém.Láttam puha,bőrből készült,zöld csizmáját.Aztán egy meleg kéz megérintette az arcom és felemelte az állam,hogy pont a szemébe nézzek.A sugárzó napsütés miatt először csak a körvonalakat láttam,de aztán kitisztult a kép.Egy tünde állt előttem.Rám mosolygott,és így szólt:
- Nehéz dolgokon mentél keresztül, Leanna, de amint látom, szerencsére nincs igazán komoly bajod. Fel tudsz állni? Segítek.
Leanna... a név emlékeket ébresztett bennem. Agyam végre gyorsan pörögni kezdett, míg tündetársam karjára támaszkodva lassan feltápaszkodtam. Mert már tudtam, hogy tünde vagyok. Nevem hallatára néhány kép pörgött le előttem, emlékek sora...
Mintha rés nyílott volna a gáton: emlékek hada rohanta meg a tudatomat, hosszú évszázadok alatt felgyűlt kép- és hangtöredékek, nevető arcok, síró arcok, fájdalomtól eltorzult arcok, téli naplementék és nyári hajnalok, áttáncolt éjjelek kísérőzenéje, csendülő nevetés, baráti üdvözlések, kardok csattogása, éles, szívbe markoló segélykiáltás...
Már-már azt hittem, magával sodor a megindult áradat, és ismét elvesztem az eszméletemet. Az érintés a karomon térített magamhoz. A tünde arcáról nem tűnt el a mosoly, de most, hogy mélyebben a szemébe néztem, észrevettem az aggodalmat tekintete mélyén. Az eldák olvasnak egymás pillantásából: köztünk sem volt ez másként.
--Morgil...!--szakadt fel belőlem ösztönösen. Fel akartam állni, de a hirtelen mozdulattól ismét belém hasított az éles fájdalom: ha nem kap el, hanyattesem.
--Óvatosan--mondta. Csak homályosan láttam az arcát a fájdalom ködén át. A gát lezárult, és én kezdtem érezni, hogy nem rajtam múlik, mikor nyílik meg ismét. Nem volt más emlékem, csak ami ezen az oldalán rekedt. Lehunytam a szemem. Úgy éreztem, mozdulni sincs erőm.
--Sajnálom, hogy ezt kell tennem--szólalt meg Morgil, és hangja lágyan, halkan zengett--, de kénytelen vagyok siettetni téged. Szívem szerint engedném, hogy a lassú gyógyulás megtegye a magáét. De csak te láttad, mi történt a testvéreddel. Nélküled nem tehetünk semmit, még ha van is remény a megmentésére.
A testvérem....kerestem az arcát a feltűnő képek közt,de nem tudtam ki lehet...szégyen és fájdalom öntött el...a saját vérem és én még csak nem is emlékszem rá...
-Nem emlékszem...-rebegtem és a szemem elborították a könnyek.Azonban nem adhattam át magam a tétlenséggel járó beletörődésnek,mert...
-Gyerünk!Légy erős!Nincs sok időnk..-de a szavait elnyomta egy durva kürt hangja.Rémülten kapkodtam a fejem jobbra-balra,de nem kellett sokáig keresnem a hang forrását.Láttam amint az oldalt elterülő távoli erdő fái közül egy sötét folt lendül mozgásba...és amint közelebb ért,ocsmány lények közelgő hordája bontakozott ki a látványból.Egy ismeretlen láng lobbant szívemben.Végre elengedtem a támasztó kezeket és kétlábra álltam,majd egy belső hang vezérletére előhúztam hosszú,erős pengéjű kardom hüvelyéből.Csak most gondolkodtam el a tényen,hogy egyáltalán van kardom...Silamarth...igen..ez a kardom neve...a markolatát egy tekergőző sárkány alkotta,melynek feje éppen olyan nehéz volt,hogy tökéletes egyensúlyba hozza a fegyvert.Magán a pengén is felirat lángolt:
Az igazság lángja. Morgil elém állt hogy védjen, de a harctól nem tudott megkímélni. Szinte kábulatban kezdtem forgatni a kardomat.
Megpróbáltam kirekeszteni a fájdalmat ami az első mozdulatoknál elkezdett lüktetni, de nem ment teljesen. Még ennek is örültem: ez azt jelentete hogy még életben vagyok, hogy van esélyem megtalálni a múltam és újra emlékezni.
Félkábultan harcoltam, kombinálva az ezerszer megtett mozdulatsorokat. Hiszen a tündéknél a nők is éppúgy megtanulnak harcolni, és semmivel sem vagyunk gyengébbek a férfiaknál. Én pedig sajnos sokszor voltam rászorulva a harctudományomra. Persze ezt akkor nem gondoltam végig, de ahogy ösztönszerűen jöttek az ismerős mozdulatok, újra megnyílt a gát, és csatákkal kapcsolatos emlékképek villództak a tudatomban.
...Nem messziről ismerős kürtjelet hallottunk. Morgil hasonlóképp válaszolt rá, mire hamarosan néhány másik tünde csatlakozott hozzánk. Tudtam, hogy ismerem őket, és reméltem, ha lesz időm jobban megnézni az arcukat, a nevük is eszembe jut. Rövidesen legyőztük az orkokat, én pedig kimerülten - és újra érezve a hasogató fájdalmat - a földre rogytam.
De csak rövid időre - legalábbis azt hittem.
Aztán a fáradtság nehéz kőként zuhant rám, és szemeim maguktól becsukódtak...
... amikor magamhoz tértem, este volt. Akik sebeimet ellátták, magamra hagytak egy időre, egy üres szobában. Én viszont nem tudtam róluk: Úgy éreztem magam, mint aki egy vad és nehéz álomból ébredt... az orkok támadása, az ütközet, a segítség, a győzelem - mindez mintha meg sem történt volna, mintha legutóbb ugyanezen az ágyon aludtam volna el, ahol most feküdtem, a fejemben pedig lassan elhalványultak a képek, ahogy a belső világ átadta helyét a külsőnek. Ám ahogy lassan tudatomra ébredtem, és megmozdultam, hogy kinyújtóztassam tagjaimat, fájón tiltakoztak az izomláz szorítása ellen, és rádöbbentem: Valóság volt az, amit az imént még álomnak hittem. A homlokom mögött - mintha csak erre a felismerésre várt volna - valami lassan kialakuló tompa zsongás kezdett eluralkodni gondolataimon. Megdörzsöltem a szemem, és körülnéztem.
Körülnéztem. Eltartott egy ideig, míg felismertem a szobát, hisz a fátyol még most sem tünt el az elmémről. De azután megnyugodtam. Ez Carnestír háza a gyógyítóé. Itt feküdtem akkor is, mikor eltört a lábam. Csak akkor tavasz volt, szépséges tavasz. Most meg... De ez a szoba nem változott, csakúgy mint Carnestír. Ő örök, a zsörtölődő természetével együtt. Pedig arany szíve van. Léptek koppanását hallom. Ő közeledik.
-Üdv eszméleteden, Leanna! -a morgó, mély hang megmelengette a szívemet- Kicsit soká lustálkodtál, három napja foglalod az ágyat. Pedig Annathor unokaöccsének kificamodott a lába, és őt is el kéne helyeznem. - majd kicsit lágyabb színezettel hozzátette - Úgyhogy leszel szíves mielőbb felgyógyulni...
- Carnestír! Mi történt velem? Alig emlékszem valamire a múltamból, olyan, mintha egy szűrőn keresztül látnám az életem. Segíts, hogy emlékezhessek!A testvérem élete függ tőle!
- Igen, tudom. Telaras veszélyben van. De mi bízunk benned, és én is segítek. Ne félj!
- Én sose félek! - válaszoltam dacosan, érezve kérkedésem hiábavaló voltát. Carnestír már kifelé tartott a szobából, de hirtelen visszafordult:
- Jaj, majd elfelejtettem. Ezt a csata helyszínén találták. Majdnem elvesztetted. - azzal odanyújtott egy finom láncon függő apró sárkányt formázó ékszert, aminek a hasába egy színejátszó kő ékelődött. Pontos, bár kicsinyített mása volt a kardomon lévőnek.
- A Ninniamir!- kiáltottam fel.
Ninniamir...gondolkodtam el...nem is tudtam igazán mit is jelent,csak azt tudtam,hogy fontos nekem...nagyon...és a testvérem..
-Telaras-suttogtam magam elé,miközben a medált néztem.Majd egy hirtelen fájdalom nyilalt belém,de ez nem testi volt...pontosabban nem az én testemé...-Kínozzák őt.Érzem....de hogyan...?
-Hiszen ikrek vagytok.Természetes,hogy érzed-szól kioktató hangon Carnestír.Aztán oda jött,leült az ágyamhoz,megfogta a kezem,ami még mindig a medált szorította görcsösen,és mélyen a szemembe nézett.
- Figyelj rám lányom - kezdte azon a lágy nyugtató ugyanakkor gyengéden korholó hangján. - Jobb lesz ha pihensz. Nem tudom mit kerestetek akkor éppen ott, s miként keveredtetek bele az összecsapásba, de nem csodálkozom rajta. Mert különös tehetséged van arra, hogy bárhol is járj, ott bajba keveredj, s másokat is bajba sodorj. Ebben különbözöl Telarastól. Most azonban pihenj. - simogatta meg az arcom - Kaptál egy csúnya vágást a lábadra és az oldaladba, de azzal ne gondolj. Egy hét múlva már újra vidáman fogsz futkározni, s ahogy ismerlek megint egy fa alól kell összeszedjelek törött tagokkal. - mosolygott, majd komoran folytatta - A fejedet ért csapás viszont súlyosabb. Nem egyszerű seb. Sötét varázslatot gyanítok.
Felállt majd a közeli szekrényhez ment. Kivett belőle két üveget, s egy kevéskét öntött belőlük egy pohárba. Majd visszajött az ágyamhoz. - Ezt idd meg. - mondta.
Megpróbáltam kicsit felülni, de nagyon nehezen ment . éles fájdalom nyilallt az oldalamba és a fejembe. Carnestír segítségével végülis sikerült. De oly gyengének éreztem magam, hogy a poharat is alig bírtam tartani. Végülis sikerült meginnom, bár egy-két csepp mellément.
- Jó. - mondta Carnestír. Most pihenj. Holnap már látogatót is fogadhatsz.
Visszafeküdtem. Carnestír szavain töprengtem. Emlékezetem még mindig lyukas volt s képtelen voltam rendet tenni benne. Egy szó viszont nem hagyott nyugodni. - Sötét varázslat - suttogtam. Miért? Hogyan?
Nem tudom mi lehetett abban a főzetben de újfent elaludtam. Aludtam és álmodtam. Az emlékeimet. Arcok tűntek fel, és süllyedtek vissza az agyam ködébe, de egy megmaradt: egy fiatal fiú arca, aki állandóan nevetett. Kósza képek voltak csupán, de mikor felébredtem tudtam az a fiú Telaras volt. Az öcsém akit én sodortam bajba. Miközben feküdtem egy gondolat vert bennem tanyát: meg kell mentenem az öcsém, elvégre énmiattam kínozzák. Meg a túlzott büszkeségem.
Másnap újult erővel ébredtem.Igaz sérüléseim még kicsit fájtak,de képes voltam lábra állni.Úgy vélem ezt legfőképpen annak köszönhettem,hogy mindenképpen fivérem keresésére akartam indulni...tudtam,hogy elvetélt ötlet lett volna azonnal útnak eredni,hiszen a lábra állásom is már csodának számíthatott...ezért elhatároztam,hogy míg testem teljesen felépül,én megpróbálom ismét felépíteni a múltam..azt,hogy ki voltam...hogy ki vagyok..ezt pedig nem is tehettem jobb helyen,mint otthonom könyvtárában,hol atyám az ősök írásait őriztette,s hol családom régi nemzedékének,valamint a mi életünknek is a mozzanatait feljegyezték...
Hogy ezt honnan tudom ilyen hirtelen?Nos Morgil volt olyan kedves,hogy -amikor megosztottam vele kutatási tervem- kicselezve a drága Carnestírt,elmondta,hol nézhetnék utána a múltamnak.Morgil egyébként úgy vélem eléggé egy komisz tünde...Carnistír mindig morcosan nézett rá,ahányszor csak felváltották egymást az ágyam mellett..
...Drága őrzőmet viszont nem volt olyan könnyű kicselezni,mindig eléggé figyelt rám,hogy nehogy kimozduljak az ágyamból...de aztán egy nap végre egy pillanatra elvonták a figyelmét,és eljött az én időm...
Egy sápadt reggelen Carnestír nem jött az ébresztésemre, és kevéske reggelimet sem ő, hanem segédje, egy ifjú lány hozta. Mikor rákérdeztem, azt felelte, a Gyógyítót súlyos sebesülthöz hívták, egész nap ellesz. Rögtön tudtam, hogy itt az idő, most kell felkerekednem, és ismeretlen múltamat felderítenem. Igen gyenge voltam, de fűtött a felfedezés vágya, így magam sem tudom hogyan, de rövid idő múlva már az ajtónál hallgatózva figyeltem, mikor osonhatok ki észrevétlenül. Az alkalmas pillanatban kisurrantam az ajtón, és arcomba húztam a szekrényből csak az imént elcsent köpönyeg csuklyáját. Tudtam, nem lenne jó, ha észrevennének, és mivel mindenki ismert itt, joggal tarthattam a kellemetlen kérdésektől. Már majdnem célba értem, mikor egy erős kéz markolta meg a karomat, s egy nevetős bariton szólt hozzám:
- Ejnye, te kis szökevény! Fürge vagy, azt be kell látnom.
Majd megfagyott bennem a vér. De visszatekintve Morgil mosolygós arca nézett vissza rám.
- Igazán megvárhattál volna. Hogy jutottál volna be a házba, ha nem segítek?
A félelmem elszállt, és megkönnyebbülésnek adta át a helyét. Jó érzés volt tudni, hogy nem vagyok egyedül. Van valaki, akire számíthatok.
- Ne haragudj - válaszoltam - de a legnagyobb titokban akartam elindulni...
- Majdnem sikerült - nevetett Morgil - Na gyere, kicsi, vár ránk életed küldetése...
Ez a mondat megpendített bennem egy húrt. Mintha már hallottam volna valamikor. De mikor? Leengedtem lassan a csuklyát, hisz nem volt már miért bujkálni. Lopva hátrapillantottam, s végigmértem Morgilt. Olyan volt, mint bárki más a népemből: magas, vékony, szinte fejedelmi. De mégis más. Zöld nadrágot és zekét viselt, a zeke alatt fehér vászoninget, akár az emberek, messze keleten valamint pompás szarvasbőr csizmákat, melyek úgy illettek a lábára, mintha csak oda termettek volna eredetileg is; bár ezeket inkább csak az emlékeim foszlányára hagyatkozva gondoltam, mintsem láttam, mivel egész testét egy ismeretlen anyagból készült köpeny fedte, kihangsúlyozva alakját. Hogy miből készült, nem lehetett egyszerűen meghatározni, mert látszatra egyszerre volt selyem és daróc, zöld és barna, matt és fényes. Ez is olyan volt, mint ő általában, királyi, de mégsem evilágból való.
Morgil látszatra nem tűnt túl erősnek, de én tudtam, több rejlik ebben a lényben, mint ahogy azt a külső szemlélő észlelné... Erről árulkodott az a sugárzó szempár is, mely szinte kizárta, hogy evilági lény legyen. És mégis az volt. Szeme, az átlag fajtámbélivel ellentétben zöld volt, akár az erdő lombja, vagy a frissen serkent fű, de mégse teljesen, mert itt-ott aranyszín sávok bontották meg e fenséges életet ott a szemén belül, akár az aranyló napsugarak,ha áttörnek a fehőkön és arany szálakként kötik egybe az eget a földdel, egyben vonzva is a tekinteteket, h elmerüljenek e két gyönyörű szemben. S ehhez párosult még ébennél feketébb haja, melyet egy díszes gyűrűvel fogott egybe, kivéve két vékonyka tincset, melyeket befonva hordott, hogy szegélyezzék azt az arcot, amiért sokan bármit odaadnának. A gyűrűből nem sokat láttam, mivel csak egy pillantást vetettem Morgilra, de mintha rémlene, hogy egy griffel csatázó tündét ábrázol, aki egy pegazuson ül. És mintha valami írás is lenne rajta... "Tenno eta tonesse." Csak ennyire emlékszem. "Rabul ejt a bánat." Talán egy vers részlete... Apám tudta...
Morgil mindigis rejtélyes volt számomra. De milyen könnyed a tartása... Ez a szinte nemtörődöm beállás; mint anno a réten az erdő szélén, mikor az orkok közeledtek... Azt hinné az ember, hogy teljesen nyugodt, vagy tán unatkozik, de én tudom és tudtam, hogy csak vár. Minden izma el van lazulva, mégis harcra kész és készül valamire...
Szikraként vágott belém az érzés...az érzés,hogy Morgil mindig is több volt nekem,mint egy barát...nem tudtam,talán nem is mertem emlékezni,hogy mi volt ez a több...de amint átjárt ez az érzés,valami végigfutott a hátamon,és úgy éreztem,mint amikor az első tavaszi szellő megérint.Amikor körülötted még minden hideg,de belül megérint valami forróság..valami kellemes változás...azt hiszem a végén el is pirultam...Morgil csak nézett rám és mosolygott...
-Jól vagy?-kérdezte végül.Ezzel kizökkentett a gondolataimból.
-Ne haragudj,mit is kérdeztél?-belátam,hogy butaság volt viszakérdezni,de hirtelen nem jutott eszembe semmi.
-Azt kérdeztem,hogy jól vagy-e.
-Oh,persze...csak elgondolkodtam...
-Jobb ha indulunk.Ha Carnestír észreveszi,hogy nem vagy az ágyban,kapunk a fejünkre!
-Igen,igazad van.Vezess kérlek.
Sikerült eljutnunk úgy a könyvtárba, hogy nem találkoztunk senkivel. Morgil segítségével hamar megtaláltam azokat a könyveket, amik a családomról szóltak. Így aztán hamar elfelejtettem előbbi gondolataimat a fiúval kapcsolatban, és az olvasásba temetkeztem.
Gyorsan átlapoztam az őseimről szóló feljegyzéseket. Apai nagyapám Fingolfin népével kelt át a Helcaraxe-n, Turgonnal tartott Gondolinba, majd a Nirnaeth Arneodiadban esett el. Elhatároztam, hogy a hősi haláláról szóló énekre majd visszatérek, ha lesz időm. De most a szüleimről és a testvéremről akartam megtudni valamit. Pontosabban mindent. Apám még gyermek volt nagyapám halála idején, de már felnőtt ifjúként küzdött Gondolin bukásakor, bár nagy fájdalmára nagyanyámat nem tudta megmenteni. Népe maradékával ő is a Sirion torkolatához menekült, és többekhez hasonlóan Elving népéből választott magának társat - az édesanyámat. Amikor Feanor fiai lerombolták Earendil legendás kikötőjét, szüleim épp hogy megmenekültek, és Balar szigetére, Gil-galad királyhoz költöztek a többi túlélővel. A másodkor kezdetén a Nagykirállyal maradtak Középföldén. A béke éveiben megszülettem én és az öcsém, Telaras. A Szauron elleni szakadatlan harcokban, már felnőttként távol kerültünk szüleinktől, akik Gil-galaddal maradtak, míg mi Elronddal tartottunk.
Egészen beesteledett már, mire mindezt kiokoskodtam a rendelkezésemre álló könyvekből, és egyre több emlék áramlott a tudatomba, színesítve ezzel a száraz tényeket. Mindezalatt Morgil csendesen várt, csak néha kelt fel kényelmes karosszékéből, hogy ellenőrizze, nem jön senki errefelé. Mindig, mikor hátat fordított nekem, a hajgyűrűjét néztem, és nem hagyott nyugodni az az érzés, hogy a belevésett versrészlet valami fontosat jelent... Neki, de nekem is... Hirtelen megtántorodtam, olyan erővel csapott meg az emlékek áradata, és agyamban hallottam Morgil fájdalomtól rekedt hangját, mely egy bús dalt énekelt:
Rabul ejt a bánat
S mint mocsár húz a mélybe
Lelkem már megfáradt
Hogy célját elérje
Nincsen miért élnem
Mert Te nem vagy már
Tudnám kitől kérjem:
Jöjj megváltó Halál…
...ez a dal...amint megértettem a szöveget,a szívem összeszorult a fájdalomtól...Morgilllal valami nagyon rossz történt...érzetem,hogy tudnom kéne mi az,de nem emlékeztem...ismét ez az átkozott fal...elfogott a düh..egy tünde aki a legkedvesebb számomra szenved valamitől,és én nem tudom mitől mert nem jutok át azon a falon,ami emlékeim köré emelődött...immár nem az én múltam érdekelt,hanem Morgilé...felálltam a székről és odaléptem mellé...ő rámnézett és a szokásos mosoly ült az arcán...
-Morgil-kezdtem óvatosan-a vers...ami a hajgyűrűdön áll...-láttam,hogy a mosoly lassan lehervadt arcáról és mély gondterheltség vette át a helyét.-Én nem akartalak megbántani,ne haragudj..látom,hogy fájó emlék..és..és nem kellett volna megkérdeznem....-és csak hebegtem-habogtam.Annyira rosszul éreztem magam attól,hogy ezt felhoztam.Olyan ostoba érzés volt.És én csak néztem mély szemeit,és lassan könnyekszöktek a szemembe...talán a fájdalomtól a fejemben,talán mert úgy éreztem,hogy megszakad a szívem,amint láttam azt az egy,árva könnycseppet végiggördülni az arcán...
Felemelte a kezét és letörölte a könnyeim...
-Tudom,hogy nem emlékszel arra,hogy miért hordom ezt a a gyűrűt...de kivételesen ezt nem mondhatom el...nem lehet,sajnálom...ez egy olyan dolog,amire magadtól kell emlékezned...-aztán megint csak elmosolyodott,hirtelen magához ölelt pár másodpercre,majd sarkon fordult és kiment a szobából...nem tudtam magamhoz térni még a rengeteg gondoltaból,amikor egy váratlan,és abban a pillanatban eléggé kellemtlen hangra lettem figyelmes...
-Leanna..hol vagy te kis szökevény!-Carnestír volt az...
Mikor Carnestír belépett az arca egyszerre volt dühös és megkönnyebült. - Sejtettem, hogy itt talállak. -dörögte - Őszintén szólva csodálkoztam volna, ha az ágyadban maradsz. Erről rádismerek. Már kiskorodban is mikor törött lábbal feküdtél csak azt vártad, hogy mikor kóborolhatsz újra. Jajj lányom mikor komolyodsz meg végre?
- Szerintem soha - jegyezte meg Morgil
- Te csak hallgass! - förmedt Morgilra Carnestír - Fogadok, hogy a szökésében a te kezed is benne van. Legalább neked lett volna annyi eszed, hogy ott tartsd.
- Nem! Ő nem, ő igazán nem... kezdtem, de Carnestír egy kézmozdulattal leintett. s dühösen folytatta.
- Akárhogyanis történt Leanna, neked nem lett volna szabad eljönnöd. De mivel megtörtént, s tudom, hogy vissza már nem vihetlek, mert újra megszöknél, ezért hoztam valamit. - S ezzel a mindig vállán lógó viharvert tarisznyájából elővett egy üvegcsét és egy zacskót s az asztalra tette. - Ebből az üvegből naponta kortyolj egyet, míg elfogy. Csak keveset kortyolj - magyarázta. - Ebben pedig - mutatott a zacskóra - gyógyfű van. Az ebből készített főzettel borogassd a sebeidet. Te pedig - fordult Morgilhoz - ügyelj, hogy meg is tegye. Ennyit tudtam tenni érted lányom. Menj, kutass és cselekedj, de vigyázz! Az akaratod ugyan a régi de a tested és a lelked még nem tökéletes, ne terheld túl. S mégvalami. - S itt a hangja igen komollyá majdhogynem komorrá vált. - Ne kukucskálj be minden függöny mögé, mert meglehet, korábban azért húztad be őket, hogy ami mögöttük van az ne jöjjön elő. Eru áldjon titeket! - és kiviharzott.
- Ne haragudj, hogy bajba sodortalak!- Mondtam Morgilnak lesütött szemmel.
- Már miért sodortál volna bajba? Én nem tartozom Carnestírnek semmivel, nincs dolgunk egymással.
- De mire gondolhatott, mire nem lenne jó emlékeznem?
Morgil nem válaszolt, csak nézett ki az ablakon, végtelenül szomorúan. Odaléptem mellé, kiváncsian arra, hogy mit láthat. Az ablakon kitekintve semmi izgalmasat nem láttam, így együtt bámultuk merően az udvarunkon lévő öreg tölgyet, és az egyik alsó ágára erősített viharvert hintát. Ahogy néztem a szélben himbálódzó kötelet, lassan megváltozott a kép... Telaras ült a hintán, és gúnyverset kiabált, természetesen nekem. Kicsi volt még, tán öt éves, és én nagyon dühös voltam rá. Aztán emlékeim folyama ugrott egyet, és az öcsém immár felnőtt fejjel kedvenc csődöre nyergében komisz mosollyal ugyanazt a versikét szavalta. Én kancám, Gwaidal nyakához simulva hallgattam, és még nem döntöttem el, hogy mérges legyek-e érte, vagy vele nevessek. Majd felkacagtam, és együtt éneleltünk. Egy tisztáson voltunk, időbe telt mire rájöttem, hogy ugyanazon a tisztáson, amelyen magatehetetlenül feküdtem ki tudja meddig. Hirtelen egy vörös tollú nyílvessző fúródott Telaras vállába, és olajbarna bőrű emberek özönlöttek elő a fák közül, némelyiken olyasfajta fehér ing, mint Morgilé. Kardomhoz kaptam, de valami a fejemhez vágódott, és én leestem a lóról. Egy arc hajolt fölém, ferde állású szeme körülhúzva, amitől az kétszer akkorának látszott. Baljóslatúan meglendítette a kezében lévő rövid, hajlított kardot, de Gwaidal felöklelte, így nem tudott megölni. Épp feltápászkodtam volna, mikor egy furcsa, tollakba öltözött lény állt elém. Lovam orrához érintve a kezét lecsendesítette a csatához készülő állatot, és csak nézett rám merően. Először madárnak hittem, amolyan óriási, karmos bestiának, amit Morgil hajgyűrűjén láttam, de mikor a szemembe mélyesztette szemét, láttam, hogy ember. Aztán elsötétült a világ, és homályosuló tudattal, tehetetlenül néztem végig, hogy Telarast elhurcolják. Az utolsó, amire emlékszem a nedves föld szaga volt....
Nagyon úgy tűnik hogy elájulhattam, mert utóbb csak arra emlékeztem hogy Morgil a karjában visz. De nem abba a szobába ahol lábadozta, hanem egy másikba ami furcsán ismerősnek tetszett, ugyanúgy az ágy amire letett. Az én szobám! Itt talán könyebben eszembe jut minden! Morgil a szobában lévő kis asztalkára tette az üvegcsét és a zacskót, majd kiment. De előtte még futólag megcsókolta a homlokom, és biztos tudatában annak hogy nem hallom így szólt: Carnestírnek igaza van, nem tenne neked jót ha mindenre emlékeznél.
Erőnek erejével felültem. Hányadszorra vagyok eszméletlen az utóbbi napokban? Gyengeségem tudata keserű daccal töltött el. Kényszerítettem a tudatomat, hogy nekiessen a falnak, feszegesse, ha fáj is, és azért sem engedtem a sötét öntudatlanságnak... Mozdulatlanul ültem, csak belül ütöttem a gátat újra meg újra, szinte tombolva. Mindhiába.
Végül feladtam. Üres tekintettel néztem az ágyamat, de csak Morgil arcát láttam magam előtt. "Morgil--a kihúnyt fényű csillag."
Be kellett látnom,hogy csakis Carnestír módszerével gyógyulhatok meg és ha állandóan hagyom,hogy elragadjanak az emlékeim,akkor ne fogok előrréb jutni.Elhatároztam,hogy összegyűjtöm,amit eddig megtudtam.Asztalomhoz lépve,kortyoltam egyet az üvegcséből,majd a fiókból elővettem egy üres pergament,és azonnal elkezdtem feljegyezni.
-Mit írsz?-majdnem kiborítottam a tintát ijedtemben.
-Morgil!Kishíján szívrohamot kaptam.
-Ne haragudj.Mit írsz?
-Feljegyzetelem mindazt,amit Telaras eltűnéséről tudok.
-Nocsak!Eszedbejutott valami?
-Igen.Még mielőtt ismét elájultam...úgy láttam az akkori eseményeket,mintha ismét átéltem volna őket...láttam egy vörös tollú nyílvesszőt...meg sötét bőrű embereket...és egy...egy..
-Egy mit?-Morgil arca szokatlanul sápadt volt.Sápadt és ijedt.
-Egy embert...aki tollakból készült ruhát viselt...mintha egy hatalmas sólyom lett volna..de a szeme..a szeme egész biztos emberi szempár volt,bár az arcát nem láttam,ugyanis egy csőrös maszkot viselt,de a maszkra ráomlott ében vörös haja.Egy tündének sincs ilyen színű haja..
-Lalkin...-szólalt meg váratlanul Morgil.
-Mit mondtál?Te ismered?-de egyszer csak Morgil elkezdett hátrálni és arca már fal fehér volt...-Mi a baj?Morgil!
Morgil kirohant a szobából... Nem tudtam mire vélni a dolgot, ígyhát próbáltam aludni egy kicsit. Morgil viselkedése azonban nem hagyott nyugodni. Ki lehet Lalkin és mi köze van hozzám? Nem értem... Megőrjít ez a tudatlanság...
Lassan megfordultam és leültem az ágy szélére.
- Ez így nem mehet tovább, - mondtam magamban - nem elég hogy nem emlékszem arra amire nem kéne, se arra amire illene, még a saját barátaim is furán viselkednek... - fennhangon barátomnak hívtam Morgilt. Még magam előtt se ismerném be? - És persze itt van ez a Lalkin. Csak gondolkodjunk...
Ott ültem, és néztem a falat, amely roppant unalmas látványt nyújtott, de éppen ezért könnyebbnek tűnt felidézni a történteket. Emberek, a festett szemű a kardjával, és... és félelem. Olyan félelem ami valahogy mintha kívülről jött volna. Volt ott még valaki. Vagy még valami...
Meg kellene kérdezni Morgilt.
Felpattantam aztán visszarogytam.
- Sebesült és gyenge vagy, te hülye, mit ugrálsz?! Ráadásul magadban beszélsz... Csodálatos...
Mélyeket lélegeztem. Csillapodott a fájdalom. És beugrott. A gondolat mondhatni besétált a fejembe:
Morgil és Carnestír azért hallgat, mert találkoztam valamivel, ami maradandó hatást tett rám! Az a sötét varázs ami a fejemet érte... és a kapcsolat Telarassal...
Megmarkoltam Ninniamirt.
Lehet, hogy csak képzelődöm.
Lehet...
Ismét odaültem az asztalomhoz.Megfogtam a pennát és újabb szavakat írtam..:Morgil-Carnestír,Ninniamir...és végül leírtam a verset is újra,amelyet Morgil hordott...most az egész pergament vizsgáltam...meg kellett találnom az összefüggést.Ismeretlen félelem-váratlan sötétéség...és a különös hallgatás...-Elég ebből!-kiáltottam fel hirtelen.-Nem tűröm,hogy tovább titkolják előlem!-azonnal felálltam,zsebre tettem a gyógyszereimet és elindultam Morgil után...hosszas keresés után az istállóban leltem rá...Gwaidal mellett állt és saját,fekete lovát tisztogatta.Közeledtemet lovam jelezte neki...
-Bocsáss meg,hogy úgy ki..
-Elég ebből Morgil!-szakítottam félbe.Mérges voltam rá,amiért nem engedte,hogy elmém végre megvilágosodjon kicsit.-Nyergeld fel a lovad!Elmegyünk!
-Hova akarsz menni?-nézett rám kétkedően.
-Tudod jól.Ha ti nem adtok választ a kérdéseimre,úgy visszatérek a mezőre.Ott könnyebben el fognak jönni az emlékeim.
-Nem mehetünk oda vissza!Veszélyes hellyé vált.És Carnestír sem örülne ennek.
-Ugyan már!Ha sokra nem is,de arra emlékszem,hogy téged sosem tartott vissza semmitől a veszély tudata.És mióta törődsz te azzal,hogy mit mond Carnestír?!
-Nem megyek oda és kész!
-Valóban?!Nos akkor kénytelen leszek egyedül odamenni!
-De nem mehetsz egyedül!
-Rajtad áll a döntés.Engem semmivel sem tarthatsz vissza.-és már Gwaidal hátán ültem,mikor ezeket a szavakat mondtam:-Segíts nekem kérlek.Szükségem van rád.-úgy hiszem az utolsó mondatnál mindketten kicsit elpirultunk.
-Rendben,de várj,hozom az íjam.Attól tartok szükségünk lesz rá.
...kis idő múlva már a fák között vágtattunk,az otthonomat körülölelő erdőben...néha persze rövid időre meg kellett állnunk,mert nme bírtam a hosszútávú vágtákat,de hála szélsebes lovainknak,hamar a tisztás közelébe értünk...
Rájöttem, hogy imádom az őszi erdőt. A könnyed, lassú vágtában színek örvénye kavargott a szemem előtt, és néha megvillant mellettem Morgil fekete csődörének sörénye. Új élettel töltött el a kellemes ringatózás lovam hátán, és mikor a tisztás közelébe értünk, úgy éreztem mindenre képes vagyok. Amióta rámtaláltak, ez volt az első pillanat, hogy tevékenynek, frissnek éreztem magam. Lovaink fújtatása megzavarta az erdő csendes neszeit, az avar suttogását, a természet lélegzését. Áhitatos pillanat volt. Lopva Morgilra pillantottam, mosolygott rám, és én visszamosolyogtam...
Kiértünk a tisztásra. Úgy éreztem betolakodók vagyunk, valami idegen, és baljós aura lengte be a fák közt megbúvó kis teret. Valami furcsa hangulat telepedett rám.
- Kik voltak azok az emberek, Morgil? - kérdeztem Morgiltól számonkérő, hideg hangon. Eltöltött a bizonyosság, hogy most válaszolni fog. És végre megtudom, ki volt az a griff-ember, aki valamit csinált velem, amiért a többiek szinte féltek az emlékeimtől.
- Messze keletről jöttek. Éltem is közöttük, az egyik törzs befogadott, mikor egyszer bajba kerültem. Rengeteg törzsük van, kibogozhatatlan kapcsolatokkal, családi kötelékekkel. Az egyik csoport renegáttá lett, és az én "népem" ellenségévé vált, iszonyú háborút inditva el ezzel. Lalkin a sámánjuk...
-De... - vágtam közbe - hogyan tehettek szert ezek a vademberek olyan tudásra amivel ilyet tehettek velem? Kitől kapták az erőt? És egyáltalán... hogy kerültek ide?
Morgil hosszasan a szemembe nézett. És cseppet sem barátian. Mintha keresett volna valamit a tekintetemben.
- Az utóbbi kérdésedre nem tudom a választ. Az előbbiről is csak sejtéseim vannak. Az engem befogadó nép többet tudhatott, de a vezetőjük megtiltotta hogy egy szót is szóljanak erről. A támadók, Lalkin népe, vagy a lalkinok népe hirtelen szörnyen erősek lettek. Nem az izmaik lettek nagyobbak, még csak a fegyvereik sem. A belsejükből áradt az a tűz amely előtt nem tudott megállni senki.
- Ilúvatar második gyermekei és a belső tűz? Itt valami nem stimmel...
Ekkor egy nyílvessző fúródott a mellettem álló fába. Morgil kirúgta a lábamat és a földre estem. Nem mondom, hogy nem fájt.
A nyílnak vérvörösre voltak festve a tollai.
Úgy vélem abban a pillanatban tekintetem az "erre most mi szükség volt" pillantást tükrözte.Nagyon mérges voltam,de még mielőtt leállhattam volna veszekedni Morgillal,az előző nyílvesszőt két másik követte,ezek azonban közvetlen a lábam mellett értek földet.
-Jobb ha indulunk-javasolta Morgil.
-Nem,én nem hagyom annyiban!Tudni akarom kik ők!-így ellenkeztem,miközben barátom próbált felrángatni a földről:
-Ne legyél ostoba!Megölnek minket!
-De hát téged ismernek,nem?
-Az már régen volt.Nincs esélyünk ellenük!Csak ketten vagyunk,ők meg ki tudja hányan?!
-Nem megyek.-megvetettem a lábam,és nem engedtem a húzásnak.Ekkor azonban már késő is lett volna menekülni.Körbefogtak minket,és az összes sötétbőrű ember kezéből íj szegeződött felénk.-Talán most kéne bemutatkoznod-javasoltam Morgilnak,aki igencsak rosszalló pillantással válaszolt.Egyszer csak azonban megjelent a tollruházatú sámán...közelebb lépett hozzánk,körbejárt minket,majd így szólt:
-Idegenek.Öljétek meg őket!-erre megfeszült az összes íj...
-Én meg mondtam előre,hogy ez lesz..-súgta oda Morgil,majd nyelt egy nagyot és megszorította a kezem...
...egy pillanatra átsuhant rajtam, hogy most kéne minél szorosabban odabújni Hozzá, hogy legalább úgy haljunk meg, együtt. De aztán hirtelen valami belső sugallatra, mint aki álomból ébred, hirtelen felemelt fejjel előreléptem (de úgy, hogy nem engedtem el Morgil kezét), és nemcsak társam és a támadók, de saját meglepetésemre is olyan nyelven szólaltam meg, amit azelőtt még nem is igen hallottam, és most sem emlékszem szavaira.
A kimondott szavakra az összes harcos leeresztette az íját, a sámán pedig nemcsak meglepetéssel, de valamilyenfajta alázattal is nézett rám. Morgilra pillantottam, mert elengedte a kezem, és láttam, hogy halálsápadt. Azonban nem volt időm szólni hozzá, mert az ellenség tollruhás vezetője tisztelettel szólt, ugyanazon a nyelven amin én is, de furcsamód megértettem. Azt kérdezte, honnan ismerem az ő rendje vezetőinek nyelvét. Összeszedtem minden magabiztosságomat, és duplavagysemmit játszva fölényesen közöltem, hogy az csak énrám tartozik. Majd visszaváltottam a közös nyelvre, hogy Morgil és értse, és talán megnyugodjon kicsit...
De a megmagyarázhatatlan események áradata nem torpant meg itt. Alig kezdtem bele a mondatba, elakadt a szavam. Ott, ahol a gát árnyéka volt a fejemben, emlékek jelentek meg--különös és vad foszlányok, csupa idegen élmény, melyeket--ezt tudtam jól, bármilyen kevés is maradt a kezemben saját énemből--sosem élhettem meg: nem így, nem így... Én nem így érzek. Az én életemben sosem lehetett helye ilyen gondolatoknak és tetteknek.
Eszembe jutott mindaz, amit a testetlen szellemekről valaha is hallottam. Rettegés osont végig mindazon, ami belőlem megmaradt.
Morgil és a vademberek egyaránt szinte mozdulatlanul meredtek rám. Össze kell szednem magam. Ismét szólásra nyitottam a szám, közös nyelven, fennhangon:
...de, szándékommal ellentétben, ismét azon az idegen, nyers nyelven szólaltam meg. Mintha hangom nem is az én hangom lett volna... - Lalkin sarja vagyok - hallottam, de ezek nem az én szavaim voltak! - Egyike rég holt vezetőiteknek - folytatta a Hang, és én egyre növekvő rettegéssel vettem tudomásul, hogy testem immár nem az én testem, hangom nem az én hangom, és én csak mint egy ablakból, úgy figyelhetek, és semmit, de semmit nem tehetek a Lény ellen, aki belémfurakodott, és akként használ, mint a bábokat szokás! - Más testben, régi lelkemmel - hallottam újfent, és megdöbbenve vettem tudomásul, hogy a tollas nép közül páran tiszteletük, vagy tán félelmük jeleként a porba rogytak előttem - eljöttem közétek megint, mert - itt már Morgil kivételével a teljes gyülevész térdelt - a többi nép elfordult már tőlünk, de ti - és kezemmel rájuk mutatott - hűségetekkel kiérdemeltétek, - szemem sarkából láttam, hogy Morgil halálsápadt, arckifejezése pedig furcsa keveréke volt a dühnek és a rémületnek - a találkozást. Ezután Mi, a Mindenek Felett Valók őrködünk majd tetteitek fölött, vezetünk titeket, ahogy régen tettük volt, - ó, ha fejbe tudnám vágni magam valamivel! vagy jönne az ájulat! de testemen nem uralkodtam, és sajnos túlsággal éber voltam; gyanítottam, ez is a Lény műve, hisz nem lehetnék ilyen ép - és ti dicsőségre viszitek majd, mi akaratunk volt egykor!
-Mit kívánsz hát tőlünk, Hatalmas? - kérdezte a sámán.
-Térjetek vissza táborotokba, s vigyétek el visszatérésem hírét a törzsnek, és a többi népnek. Lesznek bölcsek, kik belátják, tévednek, ha kételkednek - mi ez? a Hang szaggatottá válik! gyengülne? minden erőmet beleadtam, hogy kitörhessek, de szörnyű fájdalom hasított tudatomba... - de lesz... aki nem érti majd... őhozzájuk majd én magam... megyek... - már majdnem sikerült... a késéles fájdalom örökkévalónak tűnt, de majdnem... - és... megismernek majd... Eredjetek! - kiáltottam az utolsó szót, de ez már saját hangom volt. A fájdalomtól nem sokat láttam, de meglepetésemre az egész nép visszahúzódott az erdőbe, csak Morgil állt ott, mint egy márványszobor, fehéren és mozdulatlanul. Kinyújtottam a kezemet felé, összesetem, de nem kapott el. Az utolsó, amit hallottam, egy keserű-fura női kacaj volt, nem túl messziről. Morgil feléledt, egy nevet kiáltott, amit már nem hallottam, szemem sarkából láttam egy szürke szoknya vayg köpeny lebbenését a fák közt... és visszazuhantam az öntudatlanságba...
Mikor magamhoz tértem, ugynazon a helyen feküdtem, ahol pár napja megtaláltak. "Megőrülök" godoltam magamban... Kezdett már kicsit elegem lenni abból, hogy szerencsétlen urilányka módjára nem bírom a megpróbáltatásokat. De még kevésbé tettszett környezetem viselkedése. Mindenre emlékeztem, ami a tisztáson történt, és szívemet satu szorította össze. "Ki vagyok én?" És emlékeztem a névre is, amit Morgil kiáltott: Rhachthel! Átkok nővére... Hagymázas álmaim ellenére, amik ájulatomban kisértettek, viszonylag frissen pattantam fel, vagyis megpróbáltam ennek látszatát kelteni. Morgil nem messze tőlem ült egy szikán, és merően nézett.
- Köszönöm, hogy lovagiasan elkaptál, és rögvest az ispotályba szállítottál Bajba Jutott Hölgyek Megmentője! - szólítottam meg tréfával enyhítendő a fagyos hangulatot, de ő továbbra is gyanakodva nézett rám. Egyre jobban féltem, torkomban gombóc, hogy alig tudtam újra megszólalni. - Mi történt velem, Morgil? Ne tedd ezt velem, ne hallgass, válaszolj, kérlek! Majd megőrülök a félelemtől, te pedig nem segítesz... - majdnem sírtam a kétségbeeséstől.
Lassan megenyhült a tekintete, és szeme színe aranyzölddé szalídült.
- Ne haragudj! - szólalt meg végtelenül szomorú hangon - Nem te tehetsz róla, de azt hiszem nagy veszélyt hordozol magadban népedre nézve. Hogy pontosan mi történt veled, én sem tudom, de kapcsolatban lehet azzal, hogy Telarassal olyan különösen szoros kapcsolatban vagytok. Az érzékenységed... De mindegy! Carnestír talán többet tudna mondani, de nem mehetünk oda vissza. El kell menned innen, és én veled tartok. El kell mennünk Keletre, oda ahol éltem, és utána kell járnunk a renegát népnek, a griffonoknak. Ők a Griff népe, és a sámánjuk igen nagy hatalmú, mint láthattad. Mert ő volt Lalkin, ez a tollruhás ember, és úgy látszik egy csoportjuk errefelé portyázik. Az én népem, a pegazonok majd segítségünkre lesznek. - közben felült a lovára. Én is nekikészültem, eloldoztam Gwaidalt, de Morgil leintett - Várj meg itt, hazamegyek pár szükséges dologért. De el ne menj, hallod?
- Én nem mehetek?
- Nem, mondtam, hogy veszélyes vagy!
Remek érzés volt, hogy egy átkot hordozok magamban... Erről eszembe jutott a gonosz női nevetés:
- Morgil, még egy kérdés. Ki az a Rhachthel? Ő nevetett?
- Erre most nincs időnk! - válaszolt hamuszürke arccal- Itt várj!
Azzal elléptetett a fekete csődörrel, és mikor azt hitte, már nem hallom, magában beszélni kezdett. De az érzékeim hihetetlen módon megélesedtek a különös élmény óta, így tisztán hallottam, amint ezt mondta:
- Azt hiszem nemsokára látni fogom, mi lett a Pegazus népéből... De nem ismétlődhet meg mégegyszer! - majd szenvedélyesen hozzátette: - Nem hagyom!...
Lassan elindultam felé, hogy megtudakoljam szavainak értelmét, de valami megállított. Nem messze attol a helytől a feküdtem, s ahol pár nappal ezelőtt Morgil megtalált, egy különös foltra lettem figyelmes. Nem lehetett vérfolt, mert az ennyi idő múlva már nem látszik. Furcsa volt, nagyon furcsa. Közelebb léptem, s láttam, hogy nem is inkább folt, hanem egy árnyék. De minek az árnyéka? Körülnéztem. De semmit sem láttam. Semmi olyat aminek ez árnyéka lehetett volna. Szemem kutatóan futott végig a fákon, a fák lombjain ellenséget keresve de semmi.
Illetve mégis! Nem túl messze egy szürke köpenyt láttam felvillani, mintha valaki követne minket! De nem. Lehet, hogy káprázat volt.
Újra megvizsgáltam a foltot.
Egy árnyék, ez biztos.
De itt nem lett volna szabad árnyéknak lennie. És mégis itt van. Egy baljóslatú, szinte tapitható árnyék.
Közelebb léptem, s ekkor egy kimondhatatlan fenyegetést éreztem. De közelebb hajoltam, s ekkor láttam, hogy egy iszonyatos szinte nem evilági lény ittmaradt árnyéka.
Ilyen lényekről beszéltek azok akik megjárták a Sötét Úr tömlöceit, s visszatértek megrokkanva, megnyomorodva. Ők mondták, hogy ott még az orkoknál is ocsmányabb lényekkel találkoztak. Iszonyodva hátárltam, s nem tudtam elfojtani feltörő sikolyomat...
Csak hátráltam és hátráltam,mert nem bírtam hátatfordítani az árnynak...de egyszer csak valami megragadott hátulról...erre elkezdtem kapálózni és rugdalózni,mire a "támadómat" sikerült úgy eltalálnom,hogy ő a földre került.Amikor megfordultam,hogy a földön fekvőt megnézzem magamnak,eltátottam a szám...és akaratlanul is,de elnevettem magam...Morgil feküdt a földön és minden féle nyelven szórta rám a szitkokat...szegényt nagyon összerugdostam.
-Ne haragudj!-mondtam és a könnyem kivételesen a nevetéstől folyt.-Gyere,segítek..-és fel akartam húzni,de ő félrecsapta a kezem és feltápászkodott.
-Hagyjál!Mi a jó fene bújt beléd...-de aztán mikor ezt kimondta,mindjárt el is hallgatott...kivételesen ez a szólás nagyon mélyen érintett mindkettőnket..-Mindegy.Menjünk inkább.-mondta és tovább mérgelődött.
Morgil alaposan rám ilyesztett az előbb. Örülök, hogy ő jött vissza és nem valami újabb ismeretlen lény... Az elmúlt pár héten túl sok fura dolog történt velem. És az az árnyék... Lehet, hogy el kéne mondanom Morgilnak... Nem... Majd talán később...
Néhány lépéssel lemaradva baktattam mögötte, azon tűnődve, hogyan üthetnék rést hallgatása falán. Persze, korábban sem volt bőbeszédű, de ezúttal kifejezetten nyomasztott, hogy nem hallom a hangját. Ha korholna, az is jobb volna ennél a némaságnál...
Ám hiába törtem a fejem, semmi sem jutott eszembe, amivel szóra bírhattam volna, így hát lépdeltem tovább, a földre szegzett tekintettel, hallgatva, mint roppannak össze talpunk alatt a lehullott gallyak és törékeny, aranybarna levelek. Figyelmem olyannyira elkalandozott, hogy csak sokára vettem észre, mennyire megváltozott köröttünk az erdő. A törzsek mind vastagabbak lettek; a fák sötét, mohos kérgét mély barázdák szabdalták; az ágak egyre sűrűbb szövedékén alig hatolt át fénysugár. Döbbenten forgattam a fejem erre-arra. Morgil kozben megállt, s én beleütköztem. Megingott, de szinte azonal visszanyerte egyensúlyát. Arra számítottam, hogy korholni fog gyermekes ügyetlenségemért, de ő kimérten csak ennyit mondott: - Itt várj. S az ösvényt elhagyva a fák közé lépett. Mintha még láttam volna egy halvány sugarat megvillanni a hajgyűrűjén, aztán végleg elnyelte alakját a homály.
Magamra maradtam az erdővel és a gondolataimmal. Múltak a percek, de Morgil csak nem ért vissza. Sóhajtva leültem egy kidőlt, mohos fatörzsre. Össze akartam szedni a gondolataimat az utóbbi napokkal kapcsolatban, és megpróbáltam kitalálni, hova is vezet az utunk - nem csupán fizikailag, hanem úgy általában, én, mi ketten, a jövő...
Ekkor megreccsent valami faág arratájt, ahol Morgil eltűnt. Odanéztem, azt hittem, ő tért vissza. De nem: valaki más állt azon a helyen. Megdöbbentő jelenség volt, legalábbis egy ilyen erdőben. Habár, ki tudja, mit vagy kit rejt egy ilyen komor rengeteg?
Az alak egy asszony volt, tünde, akárcsak jómagam. Szürke és barna öltözéket viselt, elég kopottat, akár a szegények, koldusok. Kezében jókora vándorbot, annak tetejére, egy gacsra holló szállt tollászkodni. Az asszony mellett egy jókora kutya állt, mely talán félig-meddig farkas volt - vagy tán egészen az. A jövevény egy kicsit közelebb lépett, így arca is láthatóvá vált. Ezt csuklyája alól kilógó, rendezetlen, őszbe hajló hollószín haj keretezte. Bár népünket az emberek, s mindenki más örök-fiatalnak mondja, mi észrevesszük egymáson az idő nyomait, s az előttem álló asszony a nagyanyám is lehetett volna. S vonásain egy nehéz élet nyomai látszottak. A legkülönösebbek azonban a szemei voltak. Mindkettő tejopál fehérségű volt, mint két igazgyöngy - a nő vak volt.
Mindezek ellenére valahogy mégsem éreztem szánalmat, sőt - úgy éreztem, hogy valami erő, és talán fenyegetés árad belőle, és ebből valahogyan tudtam, hogy nem lehet koldus, és nem véletlen, hogy ide jött. Ekkor eszembe jutott Morgil. Hol lehet?
- Most nyilván arra gondolsz, hol késhet a társad. Nem kell aggódnod, alighanem hamarost visszatalál.
Boszorkány lenne?
- És boszorkány sem vagyok - válaszolt - Soha ne becsüld le a gondolkodás varázserejét. Társad jó fertályórával ezelőtt elment, és nem mondta, merre. Én jöttem helyette, tudható volt hát, mi lesz első gondolatod.
Még mindig nem szóltam semmit. Fura asszony, gondoltam, de hadd beszéljen.
A holló leszállt a botról, és egy közeli faágat vett célba, közel hozzám, miközben a nő tovább beszélt.
- Téged amúgy sem nehéz kiismerni, Leanna, különösen most, hogy holmi idegenek, mint én is, többet tudnak rólad, mint amit te tudsz saját magadról.
Honnan tudja ez a nő a nevemmet?! És honnan tudja... tudja egyáltalán, hogy mi történt akkor velem?!
- Úgy vélem, most megijedhettél kissé, pedig még mindig nincs semmi varázslatos ebben. Te és én... nos, fogalmazzunk úgy, hogy elég régi ismerősöm vagy. Nem csak azt tudom, mi történt veled a mezőn, de sokkal többet is.
Felugrottam.
- Akkor segíts! - kiabáltam - Mindenki nagyon sokat tud vagy vél tudni körülöttem, de mindenki titkolózik! - közelebb léptem - Ha van mondanivalód, add elő most, ha viszont csak azt közölnéd, hogy még egy tünde okosabb nálam, vagy hogy eggyel szaporítsd a titkok halmazát, úgy távozz! Nincs szükségem a bölcsekre, akik mind megmondanák, mi a jó nekem! - tört ki belőlem az indulat.
Az asszony felkacagott - Nem, én korántsem féltelek annyira, mint Morgil, vagy a jó öreg Carnestír. Segíteni jöttem, de nem eszik olyan forrón a kását. Elmondom, miféle lény az ott a fejedben, aki a sámánnak válaszolgatott, hogy mi volt a rémisztő árny a mezőn, és hogy ki lehetett az, aki az öcsédet valójában elragadta. De a segítségemnek ára is van.
- Mi az?! - beleszédültem a lehetőségbe, hogy többet fogok megtudni. - Mi az ára?! Mondd, és megteszem, ha elmondod, hol van Telaras! - meg sem fordult a fejemben, honnan tudhatja mindezt. Lemondtam az alapvető óvatosságról: úgy éreztem, Morgoth-al is lepaktálnék, csak tudjam meg, hol van. De csalódnom kellett.
- A pontos helyet még én sem tudom. De eljutsz majd hozzá. A Lény fog segíteni.
Mit beszél?!
- Úgy bizony. A sötétség, amit a mezőn tapasztaltál, az ő árnyéka, de csak annak nyoma, hogy valaha ott járt. Kiszökött onnan, hol addig tartózkodott, s eszméletlen testedben megfelelő búvóhelyet vélt felfedezni. Most is figyel, és várja, mit teszel, hogy egy alkalmas pillanatban előbújjék. Így előremozdíthatja az eseményeket, a maga számára. Legelső találkozásotokkor szerencsétek volt, érdekei a ti érdekeiteket is szolálták, és életben maradtatok. De vissza akar jutni a néphez, melynek parancsolt, és vissza ahhoz a nagyúrhoz, melyet ő szolgált. Idővel. S ahova ő szeretne jutni, ott lesz az öcséd is.
- Tehát nincs más dolgom, mint követni...
- A megérzéseidet. És az akaratát. És vigyáznod kell, hogy ne váljék erőssé. Fogd ezt. - előretartotta kinyújtott tenyerét, amin egy egyszerű tárgy feküdt. Bőrszíjon lógott, és láthatóan csontból faragták. Nem jöttem rá, mit ábrázol.
- Akaszd a nyakadba. Ez visszatartja, bár egyre erősebben igyekszik majd kitörni. Enyhítheted majd a feszültséget, ha néha kiengeded, mikor nincs veszély, és Morgil vigyáz rád.
A nyakamba akasztottam a csontocskát. És fura érzés vett rajtam erőt: valahogy világosabb lett az erdő.
- Tudd, hogy a szellem nem a sámán vagy a nép ostoba kísértete. Nagyobb urat szolgált: Szauront, vagy talán még ősibb hatalmat - Melkort.
Beleborzongtam. Szauron is halálosnál halálosabb elenfelünk volt, Morgoth viszont maga volt az elemi gonosz, és sosem ejtettük volna ki ezt a nevét.
- Ennyi lenne? - kérdeztem erőltetett higgadtsággal, bár még ez is jóval több volt, mint amennyit Carnestír és Morgil hajlandóak voltak megosztani velem.
- Korántsem - mondta, s megint nevetett - De a többit később kell megtudnod. S meg is fogod. - hátrálni kezdett - Valamit még. - állt meg - Megadod hát az árat segítségemért?
Haboztam. Nem nevezett meg semmit, de úgy éreztem, ha alkudozni kezdek, örökre elvágom annak esélyét, hogy többet tudjak meg. S ha most bármire nemet mondanék - nem bánnám-e meg később?
- Mi lenne az? - kérdeztem.
- Azt mondtad, bármit megadnál. Eszerint te is csak üres ígéretekkel tudsz dobálózni?
- Miért nem mondod meg?!
Nem válaszolt, de tovább hátrált, és már majdnem eltűnt a sűrűben.
- Várj! - kiáltottam - Megadom az árat!
Megállt. Elmosolyodott. - Rendben. Segíteni fogok, de egyszer majd behajtom tartozásod. - menni készült.
- Várj még! - kértem - Tudnom kell, ki vagy!
Már távolodóban volt, és csak a hangját hallottam:
- Rúth vagyok. Kérdezd a titkolózókat! - és gúnyos kacaja volt az utolsó, mely átlebegett az erdőn.
Most, hogy eltűnt, és leülepedettt bennem mindaz, ami történt, elkezdtem félni. Nevetséges módon hagytam magam tőrbe csalni, hisz ki tudja, ki szalajtotta ezt a nőt - Rúth-ot, ami a mi nyelvünkön dühöt jelent. Nem volt egy bizalomgerjesztő jelenség - hogy bízhattam benne mégis? Utána akartam menni, kideríteni, ki ő, megtudni többet... vagy, ki tudja miért. Ott, ahol eltűnt, még látszottak lábnyomai, és a farkaskutya tappancsnyomai. De tovább semmi.
Visszamentem. A holló még ott trónolt az ágon.
Mérgesen néztem a hollóra,aki néha egy-egy lekicsinylő tekintettel válaszolt.Kis idő múlva végre visszatért Morgil.Arca gondterhelt volt.Már kezdte volna beszámolóját,ám én vadul a szavába vágtam:
-Itt járt Rúth!-Morgil egy pillanatra elsápadt,de aztán egy közönyös arcot erőltetett magára.
-Az meg ki?-kérdezte,miközben próbálta a tekintetem kerülni.
-Jaj ugyan már!Hát nem unod még ezt a gyerekes hazudozást?!-fakadtam ki.-Nagyon jól tudod ki az és most szépen el is mondod!
-Ez nem az én feladatom.
-Valóban?És mi a te feladatod?-kjérdeztem már-már gúnyosan.-Az,hogy minden percben engem abajgass és emlékeztess rá,hogy mennyire rosszul kezelem a történteket?
-Az,hogy megóvjalak téged.
-Nem Morgil.Te nem engem akarsz megóvni a világtól,hanem a világot tőlem....kérlek,mond el,amit tudsz,vagy....vagy menj haza.
-Nem mehetek haza!
-Így nem segítesz nekem semmit.Nem egy dadára van szükségem,hanem egy barátra.
-Én nem vagyok egyik sem.-válaszolta.Ekkor megált bennem az ütő.
-Mmmi...ezt...ezt hogy érted?
-Én sze...-ám ekkor a holló hirtelen rám támadt és a földre kényszerített a csipkedésével.És alig hogy eltudtam zavarni,amikor egy túlzottan is ismerős nyílvessző találta el a madarat és szegezte a fához.Morgil hirtelen megragadta a kezem,felrántott a földről és a lovakhoz futottunk.
-Gyerünk...túl soká időztünk.
-Hova megyünk?
-Csak kövess!-ezzel a bevágtatott az erőd sűrűjébe.Nehezen tartottam vele a tempót.Amikor hátranéztem,azt mintha egy embert láttam volna,aki egy hatalmas farkassal küzd...de ez a kép gyorsan beleveszett a fák homályába...
Miközben mentünk a fák között Morgil csendesen megjegyezte: -Követnek bennünket. Legalább hárman. Egy jön mögöttünk nagyon óvatosan, egy mellettünk de az ő nyomain nem tudok kiigazodni, s - sóhajtott egyet - aki nyilat kilőtte. Ő terelget még minket.
hát ennyi eddig a sztori...ha valaki érez egy kis késztetést...nyugodtan folytassa:) az utolsó rész volt a 46.
hajrá
Vakító fényben úszó homályos foltok. Valahogy úgy, mikor Aináék egyszer bezártak a pincébe, és csak déltájban sikerült rájönnöm, hogyan nyílik a lakat. Akkor hunyorogtam ilyen vaksin a verőfényben imbolygó árnyak között. Csak persze akkor játék volt az egész...
Eltelt egy kis időbe, mire észbe kaptam. Emlékfoszlány. Valami, ami után elindulva ismét felgombolyíthatom életem fonalát. De csalódva tapasztaltam, hogy a váratlanul felmerült emlék tovaszállt, mielőtt megragadhattam volna. Próbáltam utána nyúlni, de mintha falba ütköztem volna.
Az erőlködéstől még jobban megfájdult a fejem. Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy ne süllyedjek-e vissza a fekete öntudatlanságba, mely ilyen csupaszon köpte ki magából a tudatomat.
...de persze mihelyst akartam, nem sikerült. Inkább éberebb lettem, és ahogy újra meg újra hunyorogva kinyitottam a szemem, lassan kibontakozott körülöttem a táj. A koradélutáni napfény a nem messze kezdődő erdő fáin csillant, míg én egy tisztáson feküdtem. Örömömre a szavak megmaradtak, mindent meg tudtam nevezni magam körül. Fa, fű, ég, felhő, tisztás, erdő... megpróbáltam elfordítani a fejem, hogy a másik oldalon is körülnézzek, de a belényilalló éles fájdalom figyelmeztetett, hogy ezt talán nem kellene. Ezután már óvatosabban próbáltam kezem-lábam emelni, de azok fájdalom nélkül mozogtak.
Ezen felbátordva újra megkíséreltem átfordulni jobb oldalamra. Lassan, óvatosan mozdultam, de így is keserves volt. Émelyegtem, és a kínzó lüktetés egy percre sem szűnt a koponyámban. Akaratomat megfeszítve igyekeztem kizárni tudatomból a fájdalmat, és pusztán a mozdulatra összpontosítani.
Meg kellett küzdenem minden milliméterért, de végül sikerrel jártam.
Amint jobb arcom füvet ért, éreztem, hogy valami végigcsordul a homlokomon. Bal kezemmel ösztönösen odanyúltam. Vér.
Hirtelen beugrott egy kép. Egy fiatal férfi inkább fiú fut. Egy villanás. Mi történt? Egyáltalán fiú vagyok vagy lány?
A lüktető, éles fájdalom lassan szűnőben volt, helyét tompa nyomás vette át a fejemben, de legalább több erőm lett magamra és a környezetemre koncentrálni. Aztán mintha kipukkadt volna valami a fülemben, és édes madárcsicsergés köszöntötte hallásomat. Ezt jó jelnek könyveltem el. Hiszen látok, hallok, tudom mozgatni mindenem. Most már talán életben maradok. De ideje volna összeszednem szétzilált emlékeim fonalait, és bestoppolni vele a fejemben tátongó űrt. Mert ha nem, semmi értelme a létnek. Emlékeink nélkül senkik vagyunk. De hirtelen csizmák csikordultak a fűben rejlő kavicsokon. Meglepő módon nem féltem. Ismerős léptek voltak, otthonosságot sugárzó, nyugodt, lassú léptek. Elhatároztam, hogy odafordítom a fejem, és megnézem magamnak a közeledőt...
Lassan térdelő helyzetbe küzdöttem magam.Az ismeretlen odalépett elém.Láttam puha,bőrből készült,zöld csizmáját.Aztán egy meleg kéz megérintette az arcom és felemelte az állam,hogy pont a szemébe nézzek.A sugárzó napsütés miatt először csak a körvonalakat láttam,de aztán kitisztult a kép.Egy tünde állt előttem.Rám mosolygott,és így szólt:
- Nehéz dolgokon mentél keresztül, Leanna, de amint látom, szerencsére nincs igazán komoly bajod. Fel tudsz állni? Segítek.
Leanna... a név emlékeket ébresztett bennem. Agyam végre gyorsan pörögni kezdett, míg tündetársam karjára támaszkodva lassan feltápaszkodtam. Mert már tudtam, hogy tünde vagyok. Nevem hallatára néhány kép pörgött le előttem, emlékek sora...
Mintha rés nyílott volna a gáton: emlékek hada rohanta meg a tudatomat, hosszú évszázadok alatt felgyűlt kép- és hangtöredékek, nevető arcok, síró arcok, fájdalomtól eltorzult arcok, téli naplementék és nyári hajnalok, áttáncolt éjjelek kísérőzenéje, csendülő nevetés, baráti üdvözlések, kardok csattogása, éles, szívbe markoló segélykiáltás...
Már-már azt hittem, magával sodor a megindult áradat, és ismét elvesztem az eszméletemet. Az érintés a karomon térített magamhoz. A tünde arcáról nem tűnt el a mosoly, de most, hogy mélyebben a szemébe néztem, észrevettem az aggodalmat tekintete mélyén. Az eldák olvasnak egymás pillantásából: köztünk sem volt ez másként.
--Morgil...!--szakadt fel belőlem ösztönösen. Fel akartam állni, de a hirtelen mozdulattól ismét belém hasított az éles fájdalom: ha nem kap el, hanyattesem.
--Óvatosan--mondta. Csak homályosan láttam az arcát a fájdalom ködén át. A gát lezárult, és én kezdtem érezni, hogy nem rajtam múlik, mikor nyílik meg ismét. Nem volt más emlékem, csak ami ezen az oldalán rekedt. Lehunytam a szemem. Úgy éreztem, mozdulni sincs erőm.
--Sajnálom, hogy ezt kell tennem--szólalt meg Morgil, és hangja lágyan, halkan zengett--, de kénytelen vagyok siettetni téged. Szívem szerint engedném, hogy a lassú gyógyulás megtegye a magáét. De csak te láttad, mi történt a testvéreddel. Nélküled nem tehetünk semmit, még ha van is remény a megmentésére.
A testvérem....kerestem az arcát a feltűnő képek közt,de nem tudtam ki lehet...szégyen és fájdalom öntött el...a saját vérem és én még csak nem is emlékszem rá...
-Nem emlékszem...-rebegtem és a szemem elborították a könnyek.Azonban nem adhattam át magam a tétlenséggel járó beletörődésnek,mert...
-Gyerünk!Légy erős!Nincs sok időnk..-de a szavait elnyomta egy durva kürt hangja.Rémülten kapkodtam a fejem jobbra-balra,de nem kellett sokáig keresnem a hang forrását.Láttam amint az oldalt elterülő távoli erdő fái közül egy sötét folt lendül mozgásba...és amint közelebb ért,ocsmány lények közelgő hordája bontakozott ki a látványból.Egy ismeretlen láng lobbant szívemben.Végre elengedtem a támasztó kezeket és kétlábra álltam,majd egy belső hang vezérletére előhúztam hosszú,erős pengéjű kardom hüvelyéből.Csak most gondolkodtam el a tényen,hogy egyáltalán van kardom...Silamarth...igen..ez a kardom neve...a markolatát egy tekergőző sárkány alkotta,melynek feje éppen olyan nehéz volt,hogy tökéletes egyensúlyba hozza a fegyvert.Magán a pengén is felirat lángolt:
Az igazság lángja. Morgil elém állt hogy védjen, de a harctól nem tudott megkímélni. Szinte kábulatban kezdtem forgatni a kardomat.
Megpróbáltam kirekeszteni a fájdalmat ami az első mozdulatoknál elkezdett lüktetni, de nem ment teljesen. Még ennek is örültem: ez azt jelentete hogy még életben vagyok, hogy van esélyem megtalálni a múltam és újra emlékezni.
Félkábultan harcoltam, kombinálva az ezerszer megtett mozdulatsorokat. Hiszen a tündéknél a nők is éppúgy megtanulnak harcolni, és semmivel sem vagyunk gyengébbek a férfiaknál. Én pedig sajnos sokszor voltam rászorulva a harctudományomra. Persze ezt akkor nem gondoltam végig, de ahogy ösztönszerűen jöttek az ismerős mozdulatok, újra megnyílt a gát, és csatákkal kapcsolatos emlékképek villództak a tudatomban.
...Nem messziről ismerős kürtjelet hallottunk. Morgil hasonlóképp válaszolt rá, mire hamarosan néhány másik tünde csatlakozott hozzánk. Tudtam, hogy ismerem őket, és reméltem, ha lesz időm jobban megnézni az arcukat, a nevük is eszembe jut. Rövidesen legyőztük az orkokat, én pedig kimerülten - és újra érezve a hasogató fájdalmat - a földre rogytam.
De csak rövid időre - legalábbis azt hittem.
Aztán a fáradtság nehéz kőként zuhant rám, és szemeim maguktól becsukódtak...
... amikor magamhoz tértem, este volt. Akik sebeimet ellátták, magamra hagytak egy időre, egy üres szobában. Én viszont nem tudtam róluk: Úgy éreztem magam, mint aki egy vad és nehéz álomból ébredt... az orkok támadása, az ütközet, a segítség, a győzelem - mindez mintha meg sem történt volna, mintha legutóbb ugyanezen az ágyon aludtam volna el, ahol most feküdtem, a fejemben pedig lassan elhalványultak a képek, ahogy a belső világ átadta helyét a külsőnek. Ám ahogy lassan tudatomra ébredtem, és megmozdultam, hogy kinyújtóztassam tagjaimat, fájón tiltakoztak az izomláz szorítása ellen, és rádöbbentem: Valóság volt az, amit az imént még álomnak hittem. A homlokom mögött - mintha csak erre a felismerésre várt volna - valami lassan kialakuló tompa zsongás kezdett eluralkodni gondolataimon. Megdörzsöltem a szemem, és körülnéztem.
Körülnéztem. Eltartott egy ideig, míg felismertem a szobát, hisz a fátyol még most sem tünt el az elmémről. De azután megnyugodtam. Ez Carnestír háza a gyógyítóé. Itt feküdtem akkor is, mikor eltört a lábam. Csak akkor tavasz volt, szépséges tavasz. Most meg... De ez a szoba nem változott, csakúgy mint Carnestír. Ő örök, a zsörtölődő természetével együtt. Pedig arany szíve van. Léptek koppanását hallom. Ő közeledik.
-Üdv eszméleteden, Leanna! -a morgó, mély hang megmelengette a szívemet- Kicsit soká lustálkodtál, három napja foglalod az ágyat. Pedig Annathor unokaöccsének kificamodott a lába, és őt is el kéne helyeznem. - majd kicsit lágyabb színezettel hozzátette - Úgyhogy leszel szíves mielőbb felgyógyulni...
- Carnestír! Mi történt velem? Alig emlékszem valamire a múltamból, olyan, mintha egy szűrőn keresztül látnám az életem. Segíts, hogy emlékezhessek!A testvérem élete függ tőle!
- Igen, tudom. Telaras veszélyben van. De mi bízunk benned, és én is segítek. Ne félj!
- Én sose félek! - válaszoltam dacosan, érezve kérkedésem hiábavaló voltát. Carnestír már kifelé tartott a szobából, de hirtelen visszafordult:
- Jaj, majd elfelejtettem. Ezt a csata helyszínén találták. Majdnem elvesztetted. - azzal odanyújtott egy finom láncon függő apró sárkányt formázó ékszert, aminek a hasába egy színejátszó kő ékelődött. Pontos, bár kicsinyített mása volt a kardomon lévőnek.
- A Ninniamir!- kiáltottam fel.
Ninniamir...gondolkodtam el...nem is tudtam igazán mit is jelent,csak azt tudtam,hogy fontos nekem...nagyon...és a testvérem..
-Telaras-suttogtam magam elé,miközben a medált néztem.Majd egy hirtelen fájdalom nyilalt belém,de ez nem testi volt...pontosabban nem az én testemé...-Kínozzák őt.Érzem....de hogyan...?
-Hiszen ikrek vagytok.Természetes,hogy érzed-szól kioktató hangon Carnestír.Aztán oda jött,leült az ágyamhoz,megfogta a kezem,ami még mindig a medált szorította görcsösen,és mélyen a szemembe nézett.
- Figyelj rám lányom - kezdte azon a lágy nyugtató ugyanakkor gyengéden korholó hangján. - Jobb lesz ha pihensz. Nem tudom mit kerestetek akkor éppen ott, s miként keveredtetek bele az összecsapásba, de nem csodálkozom rajta. Mert különös tehetséged van arra, hogy bárhol is járj, ott bajba keveredj, s másokat is bajba sodorj. Ebben különbözöl Telarastól. Most azonban pihenj. - simogatta meg az arcom - Kaptál egy csúnya vágást a lábadra és az oldaladba, de azzal ne gondolj. Egy hét múlva már újra vidáman fogsz futkározni, s ahogy ismerlek megint egy fa alól kell összeszedjelek törött tagokkal. - mosolygott, majd komoran folytatta - A fejedet ért csapás viszont súlyosabb. Nem egyszerű seb. Sötét varázslatot gyanítok.
Felállt majd a közeli szekrényhez ment. Kivett belőle két üveget, s egy kevéskét öntött belőlük egy pohárba. Majd visszajött az ágyamhoz. - Ezt idd meg. - mondta.
Megpróbáltam kicsit felülni, de nagyon nehezen ment . éles fájdalom nyilallt az oldalamba és a fejembe. Carnestír segítségével végülis sikerült. De oly gyengének éreztem magam, hogy a poharat is alig bírtam tartani. Végülis sikerült meginnom, bár egy-két csepp mellément.
- Jó. - mondta Carnestír. Most pihenj. Holnap már látogatót is fogadhatsz.
Visszafeküdtem. Carnestír szavain töprengtem. Emlékezetem még mindig lyukas volt s képtelen voltam rendet tenni benne. Egy szó viszont nem hagyott nyugodni. - Sötét varázslat - suttogtam. Miért? Hogyan?
Nem tudom mi lehetett abban a főzetben de újfent elaludtam. Aludtam és álmodtam. Az emlékeimet. Arcok tűntek fel, és süllyedtek vissza az agyam ködébe, de egy megmaradt: egy fiatal fiú arca, aki állandóan nevetett. Kósza képek voltak csupán, de mikor felébredtem tudtam az a fiú Telaras volt. Az öcsém akit én sodortam bajba. Miközben feküdtem egy gondolat vert bennem tanyát: meg kell mentenem az öcsém, elvégre énmiattam kínozzák. Meg a túlzott büszkeségem.
Másnap újult erővel ébredtem.Igaz sérüléseim még kicsit fájtak,de képes voltam lábra állni.Úgy vélem ezt legfőképpen annak köszönhettem,hogy mindenképpen fivérem keresésére akartam indulni...tudtam,hogy elvetélt ötlet lett volna azonnal útnak eredni,hiszen a lábra állásom is már csodának számíthatott...ezért elhatároztam,hogy míg testem teljesen felépül,én megpróbálom ismét felépíteni a múltam..azt,hogy ki voltam...hogy ki vagyok..ezt pedig nem is tehettem jobb helyen,mint otthonom könyvtárában,hol atyám az ősök írásait őriztette,s hol családom régi nemzedékének,valamint a mi életünknek is a mozzanatait feljegyezték...
Hogy ezt honnan tudom ilyen hirtelen?Nos Morgil volt olyan kedves,hogy -amikor megosztottam vele kutatási tervem- kicselezve a drága Carnestírt,elmondta,hol nézhetnék utána a múltamnak.Morgil egyébként úgy vélem eléggé egy komisz tünde...Carnistír mindig morcosan nézett rá,ahányszor csak felváltották egymást az ágyam mellett..
...Drága őrzőmet viszont nem volt olyan könnyű kicselezni,mindig eléggé figyelt rám,hogy nehogy kimozduljak az ágyamból...de aztán egy nap végre egy pillanatra elvonták a figyelmét,és eljött az én időm...
Egy sápadt reggelen Carnestír nem jött az ébresztésemre, és kevéske reggelimet sem ő, hanem segédje, egy ifjú lány hozta. Mikor rákérdeztem, azt felelte, a Gyógyítót súlyos sebesülthöz hívták, egész nap ellesz. Rögtön tudtam, hogy itt az idő, most kell felkerekednem, és ismeretlen múltamat felderítenem. Igen gyenge voltam, de fűtött a felfedezés vágya, így magam sem tudom hogyan, de rövid idő múlva már az ajtónál hallgatózva figyeltem, mikor osonhatok ki észrevétlenül. Az alkalmas pillanatban kisurrantam az ajtón, és arcomba húztam a szekrényből csak az imént elcsent köpönyeg csuklyáját. Tudtam, nem lenne jó, ha észrevennének, és mivel mindenki ismert itt, joggal tarthattam a kellemetlen kérdésektől. Már majdnem célba értem, mikor egy erős kéz markolta meg a karomat, s egy nevetős bariton szólt hozzám:
- Ejnye, te kis szökevény! Fürge vagy, azt be kell látnom.
Majd megfagyott bennem a vér. De visszatekintve Morgil mosolygós arca nézett vissza rám.
- Igazán megvárhattál volna. Hogy jutottál volna be a házba, ha nem segítek?
A félelmem elszállt, és megkönnyebbülésnek adta át a helyét. Jó érzés volt tudni, hogy nem vagyok egyedül. Van valaki, akire számíthatok.
- Ne haragudj - válaszoltam - de a legnagyobb titokban akartam elindulni...
- Majdnem sikerült - nevetett Morgil - Na gyere, kicsi, vár ránk életed küldetése...
Ez a mondat megpendített bennem egy húrt. Mintha már hallottam volna valamikor. De mikor? Leengedtem lassan a csuklyát, hisz nem volt már miért bujkálni. Lopva hátrapillantottam, s végigmértem Morgilt. Olyan volt, mint bárki más a népemből: magas, vékony, szinte fejedelmi. De mégis más. Zöld nadrágot és zekét viselt, a zeke alatt fehér vászoninget, akár az emberek, messze keleten valamint pompás szarvasbőr csizmákat, melyek úgy illettek a lábára, mintha csak oda termettek volna eredetileg is; bár ezeket inkább csak az emlékeim foszlányára hagyatkozva gondoltam, mintsem láttam, mivel egész testét egy ismeretlen anyagból készült köpeny fedte, kihangsúlyozva alakját. Hogy miből készült, nem lehetett egyszerűen meghatározni, mert látszatra egyszerre volt selyem és daróc, zöld és barna, matt és fényes. Ez is olyan volt, mint ő általában, királyi, de mégsem evilágból való.
Morgil látszatra nem tűnt túl erősnek, de én tudtam, több rejlik ebben a lényben, mint ahogy azt a külső szemlélő észlelné... Erről árulkodott az a sugárzó szempár is, mely szinte kizárta, hogy evilági lény legyen. És mégis az volt. Szeme, az átlag fajtámbélivel ellentétben zöld volt, akár az erdő lombja, vagy a frissen serkent fű, de mégse teljesen, mert itt-ott aranyszín sávok bontották meg e fenséges életet ott a szemén belül, akár az aranyló napsugarak,ha áttörnek a fehőkön és arany szálakként kötik egybe az eget a földdel, egyben vonzva is a tekinteteket, h elmerüljenek e két gyönyörű szemben. S ehhez párosult még ébennél feketébb haja, melyet egy díszes gyűrűvel fogott egybe, kivéve két vékonyka tincset, melyeket befonva hordott, hogy szegélyezzék azt az arcot, amiért sokan bármit odaadnának. A gyűrűből nem sokat láttam, mivel csak egy pillantást vetettem Morgilra, de mintha rémlene, hogy egy griffel csatázó tündét ábrázol, aki egy pegazuson ül. És mintha valami írás is lenne rajta... "Tenno eta tonesse." Csak ennyire emlékszem. "Rabul ejt a bánat." Talán egy vers részlete... Apám tudta...
Morgil mindigis rejtélyes volt számomra. De milyen könnyed a tartása... Ez a szinte nemtörődöm beállás; mint anno a réten az erdő szélén, mikor az orkok közeledtek... Azt hinné az ember, hogy teljesen nyugodt, vagy tán unatkozik, de én tudom és tudtam, hogy csak vár. Minden izma el van lazulva, mégis harcra kész és készül valamire...
Szikraként vágott belém az érzés...az érzés,hogy Morgil mindig is több volt nekem,mint egy barát...nem tudtam,talán nem is mertem emlékezni,hogy mi volt ez a több...de amint átjárt ez az érzés,valami végigfutott a hátamon,és úgy éreztem,mint amikor az első tavaszi szellő megérint.Amikor körülötted még minden hideg,de belül megérint valami forróság..valami kellemes változás...azt hiszem a végén el is pirultam...Morgil csak nézett rám és mosolygott...
-Jól vagy?-kérdezte végül.Ezzel kizökkentett a gondolataimból.
-Ne haragudj,mit is kérdeztél?-belátam,hogy butaság volt viszakérdezni,de hirtelen nem jutott eszembe semmi.
-Azt kérdeztem,hogy jól vagy-e.
-Oh,persze...csak elgondolkodtam...
-Jobb ha indulunk.Ha Carnestír észreveszi,hogy nem vagy az ágyban,kapunk a fejünkre!
-Igen,igazad van.Vezess kérlek.
Sikerült eljutnunk úgy a könyvtárba, hogy nem találkoztunk senkivel. Morgil segítségével hamar megtaláltam azokat a könyveket, amik a családomról szóltak. Így aztán hamar elfelejtettem előbbi gondolataimat a fiúval kapcsolatban, és az olvasásba temetkeztem.
Gyorsan átlapoztam az őseimről szóló feljegyzéseket. Apai nagyapám Fingolfin népével kelt át a Helcaraxe-n, Turgonnal tartott Gondolinba, majd a Nirnaeth Arneodiadban esett el. Elhatároztam, hogy a hősi haláláról szóló énekre majd visszatérek, ha lesz időm. De most a szüleimről és a testvéremről akartam megtudni valamit. Pontosabban mindent. Apám még gyermek volt nagyapám halála idején, de már felnőtt ifjúként küzdött Gondolin bukásakor, bár nagy fájdalmára nagyanyámat nem tudta megmenteni. Népe maradékával ő is a Sirion torkolatához menekült, és többekhez hasonlóan Elving népéből választott magának társat - az édesanyámat. Amikor Feanor fiai lerombolták Earendil legendás kikötőjét, szüleim épp hogy megmenekültek, és Balar szigetére, Gil-galad királyhoz költöztek a többi túlélővel. A másodkor kezdetén a Nagykirállyal maradtak Középföldén. A béke éveiben megszülettem én és az öcsém, Telaras. A Szauron elleni szakadatlan harcokban, már felnőttként távol kerültünk szüleinktől, akik Gil-galaddal maradtak, míg mi Elronddal tartottunk.
Egészen beesteledett már, mire mindezt kiokoskodtam a rendelkezésemre álló könyvekből, és egyre több emlék áramlott a tudatomba, színesítve ezzel a száraz tényeket. Mindezalatt Morgil csendesen várt, csak néha kelt fel kényelmes karosszékéből, hogy ellenőrizze, nem jön senki errefelé. Mindig, mikor hátat fordított nekem, a hajgyűrűjét néztem, és nem hagyott nyugodni az az érzés, hogy a belevésett versrészlet valami fontosat jelent... Neki, de nekem is... Hirtelen megtántorodtam, olyan erővel csapott meg az emlékek áradata, és agyamban hallottam Morgil fájdalomtól rekedt hangját, mely egy bús dalt énekelt:
Rabul ejt a bánat
S mint mocsár húz a mélybe
Lelkem már megfáradt
Hogy célját elérje
Nincsen miért élnem
Mert Te nem vagy már
Tudnám kitől kérjem:
Jöjj megváltó Halál…
...ez a dal...amint megértettem a szöveget,a szívem összeszorult a fájdalomtól...Morgilllal valami nagyon rossz történt...érzetem,hogy tudnom kéne mi az,de nem emlékeztem...ismét ez az átkozott fal...elfogott a düh..egy tünde aki a legkedvesebb számomra szenved valamitől,és én nem tudom mitől mert nem jutok át azon a falon,ami emlékeim köré emelődött...immár nem az én múltam érdekelt,hanem Morgilé...felálltam a székről és odaléptem mellé...ő rámnézett és a szokásos mosoly ült az arcán...
-Morgil-kezdtem óvatosan-a vers...ami a hajgyűrűdön áll...-láttam,hogy a mosoly lassan lehervadt arcáról és mély gondterheltség vette át a helyét.-Én nem akartalak megbántani,ne haragudj..látom,hogy fájó emlék..és..és nem kellett volna megkérdeznem....-és csak hebegtem-habogtam.Annyira rosszul éreztem magam attól,hogy ezt felhoztam.Olyan ostoba érzés volt.És én csak néztem mély szemeit,és lassan könnyekszöktek a szemembe...talán a fájdalomtól a fejemben,talán mert úgy éreztem,hogy megszakad a szívem,amint láttam azt az egy,árva könnycseppet végiggördülni az arcán...
Felemelte a kezét és letörölte a könnyeim...
-Tudom,hogy nem emlékszel arra,hogy miért hordom ezt a a gyűrűt...de kivételesen ezt nem mondhatom el...nem lehet,sajnálom...ez egy olyan dolog,amire magadtól kell emlékezned...-aztán megint csak elmosolyodott,hirtelen magához ölelt pár másodpercre,majd sarkon fordult és kiment a szobából...nem tudtam magamhoz térni még a rengeteg gondoltaból,amikor egy váratlan,és abban a pillanatban eléggé kellemtlen hangra lettem figyelmes...
-Leanna..hol vagy te kis szökevény!-Carnestír volt az...
Mikor Carnestír belépett az arca egyszerre volt dühös és megkönnyebült. - Sejtettem, hogy itt talállak. -dörögte - Őszintén szólva csodálkoztam volna, ha az ágyadban maradsz. Erről rádismerek. Már kiskorodban is mikor törött lábbal feküdtél csak azt vártad, hogy mikor kóborolhatsz újra. Jajj lányom mikor komolyodsz meg végre?
- Szerintem soha - jegyezte meg Morgil
- Te csak hallgass! - förmedt Morgilra Carnestír - Fogadok, hogy a szökésében a te kezed is benne van. Legalább neked lett volna annyi eszed, hogy ott tartsd.
- Nem! Ő nem, ő igazán nem... kezdtem, de Carnestír egy kézmozdulattal leintett. s dühösen folytatta.
- Akárhogyanis történt Leanna, neked nem lett volna szabad eljönnöd. De mivel megtörtént, s tudom, hogy vissza már nem vihetlek, mert újra megszöknél, ezért hoztam valamit. - S ezzel a mindig vállán lógó viharvert tarisznyájából elővett egy üvegcsét és egy zacskót s az asztalra tette. - Ebből az üvegből naponta kortyolj egyet, míg elfogy. Csak keveset kortyolj - magyarázta. - Ebben pedig - mutatott a zacskóra - gyógyfű van. Az ebből készített főzettel borogassd a sebeidet. Te pedig - fordult Morgilhoz - ügyelj, hogy meg is tegye. Ennyit tudtam tenni érted lányom. Menj, kutass és cselekedj, de vigyázz! Az akaratod ugyan a régi de a tested és a lelked még nem tökéletes, ne terheld túl. S mégvalami. - S itt a hangja igen komollyá majdhogynem komorrá vált. - Ne kukucskálj be minden függöny mögé, mert meglehet, korábban azért húztad be őket, hogy ami mögöttük van az ne jöjjön elő. Eru áldjon titeket! - és kiviharzott.
- Ne haragudj, hogy bajba sodortalak!- Mondtam Morgilnak lesütött szemmel.
- Már miért sodortál volna bajba? Én nem tartozom Carnestírnek semmivel, nincs dolgunk egymással.
- De mire gondolhatott, mire nem lenne jó emlékeznem?
Morgil nem válaszolt, csak nézett ki az ablakon, végtelenül szomorúan. Odaléptem mellé, kiváncsian arra, hogy mit láthat. Az ablakon kitekintve semmi izgalmasat nem láttam, így együtt bámultuk merően az udvarunkon lévő öreg tölgyet, és az egyik alsó ágára erősített viharvert hintát. Ahogy néztem a szélben himbálódzó kötelet, lassan megváltozott a kép... Telaras ült a hintán, és gúnyverset kiabált, természetesen nekem. Kicsi volt még, tán öt éves, és én nagyon dühös voltam rá. Aztán emlékeim folyama ugrott egyet, és az öcsém immár felnőtt fejjel kedvenc csődöre nyergében komisz mosollyal ugyanazt a versikét szavalta. Én kancám, Gwaidal nyakához simulva hallgattam, és még nem döntöttem el, hogy mérges legyek-e érte, vagy vele nevessek. Majd felkacagtam, és együtt éneleltünk. Egy tisztáson voltunk, időbe telt mire rájöttem, hogy ugyanazon a tisztáson, amelyen magatehetetlenül feküdtem ki tudja meddig. Hirtelen egy vörös tollú nyílvessző fúródott Telaras vállába, és olajbarna bőrű emberek özönlöttek elő a fák közül, némelyiken olyasfajta fehér ing, mint Morgilé. Kardomhoz kaptam, de valami a fejemhez vágódott, és én leestem a lóról. Egy arc hajolt fölém, ferde állású szeme körülhúzva, amitől az kétszer akkorának látszott. Baljóslatúan meglendítette a kezében lévő rövid, hajlított kardot, de Gwaidal felöklelte, így nem tudott megölni. Épp feltápászkodtam volna, mikor egy furcsa, tollakba öltözött lény állt elém. Lovam orrához érintve a kezét lecsendesítette a csatához készülő állatot, és csak nézett rám merően. Először madárnak hittem, amolyan óriási, karmos bestiának, amit Morgil hajgyűrűjén láttam, de mikor a szemembe mélyesztette szemét, láttam, hogy ember. Aztán elsötétült a világ, és homályosuló tudattal, tehetetlenül néztem végig, hogy Telarast elhurcolják. Az utolsó, amire emlékszem a nedves föld szaga volt....
Nagyon úgy tűnik hogy elájulhattam, mert utóbb csak arra emlékeztem hogy Morgil a karjában visz. De nem abba a szobába ahol lábadozta, hanem egy másikba ami furcsán ismerősnek tetszett, ugyanúgy az ágy amire letett. Az én szobám! Itt talán könyebben eszembe jut minden! Morgil a szobában lévő kis asztalkára tette az üvegcsét és a zacskót, majd kiment. De előtte még futólag megcsókolta a homlokom, és biztos tudatában annak hogy nem hallom így szólt: Carnestírnek igaza van, nem tenne neked jót ha mindenre emlékeznél.
Erőnek erejével felültem. Hányadszorra vagyok eszméletlen az utóbbi napokban? Gyengeségem tudata keserű daccal töltött el. Kényszerítettem a tudatomat, hogy nekiessen a falnak, feszegesse, ha fáj is, és azért sem engedtem a sötét öntudatlanságnak... Mozdulatlanul ültem, csak belül ütöttem a gátat újra meg újra, szinte tombolva. Mindhiába.
Végül feladtam. Üres tekintettel néztem az ágyamat, de csak Morgil arcát láttam magam előtt. "Morgil--a kihúnyt fényű csillag."
Be kellett látnom,hogy csakis Carnestír módszerével gyógyulhatok meg és ha állandóan hagyom,hogy elragadjanak az emlékeim,akkor ne fogok előrréb jutni.Elhatároztam,hogy összegyűjtöm,amit eddig megtudtam.Asztalomhoz lépve,kortyoltam egyet az üvegcséből,majd a fiókból elővettem egy üres pergament,és azonnal elkezdtem feljegyezni.
-Mit írsz?-majdnem kiborítottam a tintát ijedtemben.
-Morgil!Kishíján szívrohamot kaptam.
-Ne haragudj.Mit írsz?
-Feljegyzetelem mindazt,amit Telaras eltűnéséről tudok.
-Nocsak!Eszedbejutott valami?
-Igen.Még mielőtt ismét elájultam...úgy láttam az akkori eseményeket,mintha ismét átéltem volna őket...láttam egy vörös tollú nyílvesszőt...meg sötét bőrű embereket...és egy...egy..
-Egy mit?-Morgil arca szokatlanul sápadt volt.Sápadt és ijedt.
-Egy embert...aki tollakból készült ruhát viselt...mintha egy hatalmas sólyom lett volna..de a szeme..a szeme egész biztos emberi szempár volt,bár az arcát nem láttam,ugyanis egy csőrös maszkot viselt,de a maszkra ráomlott ében vörös haja.Egy tündének sincs ilyen színű haja..
-Lalkin...-szólalt meg váratlanul Morgil.
-Mit mondtál?Te ismered?-de egyszer csak Morgil elkezdett hátrálni és arca már fal fehér volt...-Mi a baj?Morgil!
Morgil kirohant a szobából... Nem tudtam mire vélni a dolgot, ígyhát próbáltam aludni egy kicsit. Morgil viselkedése azonban nem hagyott nyugodni. Ki lehet Lalkin és mi köze van hozzám? Nem értem... Megőrjít ez a tudatlanság...
Lassan megfordultam és leültem az ágy szélére.
- Ez így nem mehet tovább, - mondtam magamban - nem elég hogy nem emlékszem arra amire nem kéne, se arra amire illene, még a saját barátaim is furán viselkednek... - fennhangon barátomnak hívtam Morgilt. Még magam előtt se ismerném be? - És persze itt van ez a Lalkin. Csak gondolkodjunk...
Ott ültem, és néztem a falat, amely roppant unalmas látványt nyújtott, de éppen ezért könnyebbnek tűnt felidézni a történteket. Emberek, a festett szemű a kardjával, és... és félelem. Olyan félelem ami valahogy mintha kívülről jött volna. Volt ott még valaki. Vagy még valami...
Meg kellene kérdezni Morgilt.
Felpattantam aztán visszarogytam.
- Sebesült és gyenge vagy, te hülye, mit ugrálsz?! Ráadásul magadban beszélsz... Csodálatos...
Mélyeket lélegeztem. Csillapodott a fájdalom. És beugrott. A gondolat mondhatni besétált a fejembe:
Morgil és Carnestír azért hallgat, mert találkoztam valamivel, ami maradandó hatást tett rám! Az a sötét varázs ami a fejemet érte... és a kapcsolat Telarassal...
Megmarkoltam Ninniamirt.
Lehet, hogy csak képzelődöm.
Lehet...
Ismét odaültem az asztalomhoz.Megfogtam a pennát és újabb szavakat írtam..:Morgil-Carnestír,Ninniamir...és végül leírtam a verset is újra,amelyet Morgil hordott...most az egész pergament vizsgáltam...meg kellett találnom az összefüggést.Ismeretlen félelem-váratlan sötétéség...és a különös hallgatás...-Elég ebből!-kiáltottam fel hirtelen.-Nem tűröm,hogy tovább titkolják előlem!-azonnal felálltam,zsebre tettem a gyógyszereimet és elindultam Morgil után...hosszas keresés után az istállóban leltem rá...Gwaidal mellett állt és saját,fekete lovát tisztogatta.Közeledtemet lovam jelezte neki...
-Bocsáss meg,hogy úgy ki..
-Elég ebből Morgil!-szakítottam félbe.Mérges voltam rá,amiért nem engedte,hogy elmém végre megvilágosodjon kicsit.-Nyergeld fel a lovad!Elmegyünk!
-Hova akarsz menni?-nézett rám kétkedően.
-Tudod jól.Ha ti nem adtok választ a kérdéseimre,úgy visszatérek a mezőre.Ott könnyebben el fognak jönni az emlékeim.
-Nem mehetünk oda vissza!Veszélyes hellyé vált.És Carnestír sem örülne ennek.
-Ugyan már!Ha sokra nem is,de arra emlékszem,hogy téged sosem tartott vissza semmitől a veszély tudata.És mióta törődsz te azzal,hogy mit mond Carnestír?!
-Nem megyek oda és kész!
-Valóban?!Nos akkor kénytelen leszek egyedül odamenni!
-De nem mehetsz egyedül!
-Rajtad áll a döntés.Engem semmivel sem tarthatsz vissza.-és már Gwaidal hátán ültem,mikor ezeket a szavakat mondtam:-Segíts nekem kérlek.Szükségem van rád.-úgy hiszem az utolsó mondatnál mindketten kicsit elpirultunk.
-Rendben,de várj,hozom az íjam.Attól tartok szükségünk lesz rá.
...kis idő múlva már a fák között vágtattunk,az otthonomat körülölelő erdőben...néha persze rövid időre meg kellett állnunk,mert nme bírtam a hosszútávú vágtákat,de hála szélsebes lovainknak,hamar a tisztás közelébe értünk...
Rájöttem, hogy imádom az őszi erdőt. A könnyed, lassú vágtában színek örvénye kavargott a szemem előtt, és néha megvillant mellettem Morgil fekete csődörének sörénye. Új élettel töltött el a kellemes ringatózás lovam hátán, és mikor a tisztás közelébe értünk, úgy éreztem mindenre képes vagyok. Amióta rámtaláltak, ez volt az első pillanat, hogy tevékenynek, frissnek éreztem magam. Lovaink fújtatása megzavarta az erdő csendes neszeit, az avar suttogását, a természet lélegzését. Áhitatos pillanat volt. Lopva Morgilra pillantottam, mosolygott rám, és én visszamosolyogtam...
Kiértünk a tisztásra. Úgy éreztem betolakodók vagyunk, valami idegen, és baljós aura lengte be a fák közt megbúvó kis teret. Valami furcsa hangulat telepedett rám.
- Kik voltak azok az emberek, Morgil? - kérdeztem Morgiltól számonkérő, hideg hangon. Eltöltött a bizonyosság, hogy most válaszolni fog. És végre megtudom, ki volt az a griff-ember, aki valamit csinált velem, amiért a többiek szinte féltek az emlékeimtől.
- Messze keletről jöttek. Éltem is közöttük, az egyik törzs befogadott, mikor egyszer bajba kerültem. Rengeteg törzsük van, kibogozhatatlan kapcsolatokkal, családi kötelékekkel. Az egyik csoport renegáttá lett, és az én "népem" ellenségévé vált, iszonyú háborút inditva el ezzel. Lalkin a sámánjuk...
-De... - vágtam közbe - hogyan tehettek szert ezek a vademberek olyan tudásra amivel ilyet tehettek velem? Kitől kapták az erőt? És egyáltalán... hogy kerültek ide?
Morgil hosszasan a szemembe nézett. És cseppet sem barátian. Mintha keresett volna valamit a tekintetemben.
- Az utóbbi kérdésedre nem tudom a választ. Az előbbiről is csak sejtéseim vannak. Az engem befogadó nép többet tudhatott, de a vezetőjük megtiltotta hogy egy szót is szóljanak erről. A támadók, Lalkin népe, vagy a lalkinok népe hirtelen szörnyen erősek lettek. Nem az izmaik lettek nagyobbak, még csak a fegyvereik sem. A belsejükből áradt az a tűz amely előtt nem tudott megállni senki.
- Ilúvatar második gyermekei és a belső tűz? Itt valami nem stimmel...
Ekkor egy nyílvessző fúródott a mellettem álló fába. Morgil kirúgta a lábamat és a földre estem. Nem mondom, hogy nem fájt.
A nyílnak vérvörösre voltak festve a tollai.
Úgy vélem abban a pillanatban tekintetem az "erre most mi szükség volt" pillantást tükrözte.Nagyon mérges voltam,de még mielőtt leállhattam volna veszekedni Morgillal,az előző nyílvesszőt két másik követte,ezek azonban közvetlen a lábam mellett értek földet.
-Jobb ha indulunk-javasolta Morgil.
-Nem,én nem hagyom annyiban!Tudni akarom kik ők!-így ellenkeztem,miközben barátom próbált felrángatni a földről:
-Ne legyél ostoba!Megölnek minket!
-De hát téged ismernek,nem?
-Az már régen volt.Nincs esélyünk ellenük!Csak ketten vagyunk,ők meg ki tudja hányan?!
-Nem megyek.-megvetettem a lábam,és nem engedtem a húzásnak.Ekkor azonban már késő is lett volna menekülni.Körbefogtak minket,és az összes sötétbőrű ember kezéből íj szegeződött felénk.-Talán most kéne bemutatkoznod-javasoltam Morgilnak,aki igencsak rosszalló pillantással válaszolt.Egyszer csak azonban megjelent a tollruházatú sámán...közelebb lépett hozzánk,körbejárt minket,majd így szólt:
-Idegenek.Öljétek meg őket!-erre megfeszült az összes íj...
-Én meg mondtam előre,hogy ez lesz..-súgta oda Morgil,majd nyelt egy nagyot és megszorította a kezem...
...egy pillanatra átsuhant rajtam, hogy most kéne minél szorosabban odabújni Hozzá, hogy legalább úgy haljunk meg, együtt. De aztán hirtelen valami belső sugallatra, mint aki álomból ébred, hirtelen felemelt fejjel előreléptem (de úgy, hogy nem engedtem el Morgil kezét), és nemcsak társam és a támadók, de saját meglepetésemre is olyan nyelven szólaltam meg, amit azelőtt még nem is igen hallottam, és most sem emlékszem szavaira.
A kimondott szavakra az összes harcos leeresztette az íját, a sámán pedig nemcsak meglepetéssel, de valamilyenfajta alázattal is nézett rám. Morgilra pillantottam, mert elengedte a kezem, és láttam, hogy halálsápadt. Azonban nem volt időm szólni hozzá, mert az ellenség tollruhás vezetője tisztelettel szólt, ugyanazon a nyelven amin én is, de furcsamód megértettem. Azt kérdezte, honnan ismerem az ő rendje vezetőinek nyelvét. Összeszedtem minden magabiztosságomat, és duplavagysemmit játszva fölényesen közöltem, hogy az csak énrám tartozik. Majd visszaváltottam a közös nyelvre, hogy Morgil és értse, és talán megnyugodjon kicsit...
De a megmagyarázhatatlan események áradata nem torpant meg itt. Alig kezdtem bele a mondatba, elakadt a szavam. Ott, ahol a gát árnyéka volt a fejemben, emlékek jelentek meg--különös és vad foszlányok, csupa idegen élmény, melyeket--ezt tudtam jól, bármilyen kevés is maradt a kezemben saját énemből--sosem élhettem meg: nem így, nem így... Én nem így érzek. Az én életemben sosem lehetett helye ilyen gondolatoknak és tetteknek.
Eszembe jutott mindaz, amit a testetlen szellemekről valaha is hallottam. Rettegés osont végig mindazon, ami belőlem megmaradt.
Morgil és a vademberek egyaránt szinte mozdulatlanul meredtek rám. Össze kell szednem magam. Ismét szólásra nyitottam a szám, közös nyelven, fennhangon:
...de, szándékommal ellentétben, ismét azon az idegen, nyers nyelven szólaltam meg. Mintha hangom nem is az én hangom lett volna... - Lalkin sarja vagyok - hallottam, de ezek nem az én szavaim voltak! - Egyike rég holt vezetőiteknek - folytatta a Hang, és én egyre növekvő rettegéssel vettem tudomásul, hogy testem immár nem az én testem, hangom nem az én hangom, és én csak mint egy ablakból, úgy figyelhetek, és semmit, de semmit nem tehetek a Lény ellen, aki belémfurakodott, és akként használ, mint a bábokat szokás! - Más testben, régi lelkemmel - hallottam újfent, és megdöbbenve vettem tudomásul, hogy a tollas nép közül páran tiszteletük, vagy tán félelmük jeleként a porba rogytak előttem - eljöttem közétek megint, mert - itt már Morgil kivételével a teljes gyülevész térdelt - a többi nép elfordult már tőlünk, de ti - és kezemmel rájuk mutatott - hűségetekkel kiérdemeltétek, - szemem sarkából láttam, hogy Morgil halálsápadt, arckifejezése pedig furcsa keveréke volt a dühnek és a rémületnek - a találkozást. Ezután Mi, a Mindenek Felett Valók őrködünk majd tetteitek fölött, vezetünk titeket, ahogy régen tettük volt, - ó, ha fejbe tudnám vágni magam valamivel! vagy jönne az ájulat! de testemen nem uralkodtam, és sajnos túlsággal éber voltam; gyanítottam, ez is a Lény műve, hisz nem lehetnék ilyen ép - és ti dicsőségre viszitek majd, mi akaratunk volt egykor!
-Mit kívánsz hát tőlünk, Hatalmas? - kérdezte a sámán.
-Térjetek vissza táborotokba, s vigyétek el visszatérésem hírét a törzsnek, és a többi népnek. Lesznek bölcsek, kik belátják, tévednek, ha kételkednek - mi ez? a Hang szaggatottá válik! gyengülne? minden erőmet beleadtam, hogy kitörhessek, de szörnyű fájdalom hasított tudatomba... - de lesz... aki nem érti majd... őhozzájuk majd én magam... megyek... - már majdnem sikerült... a késéles fájdalom örökkévalónak tűnt, de majdnem... - és... megismernek majd... Eredjetek! - kiáltottam az utolsó szót, de ez már saját hangom volt. A fájdalomtól nem sokat láttam, de meglepetésemre az egész nép visszahúzódott az erdőbe, csak Morgil állt ott, mint egy márványszobor, fehéren és mozdulatlanul. Kinyújtottam a kezemet felé, összesetem, de nem kapott el. Az utolsó, amit hallottam, egy keserű-fura női kacaj volt, nem túl messziről. Morgil feléledt, egy nevet kiáltott, amit már nem hallottam, szemem sarkából láttam egy szürke szoknya vayg köpeny lebbenését a fák közt... és visszazuhantam az öntudatlanságba...
Mikor magamhoz tértem, ugynazon a helyen feküdtem, ahol pár napja megtaláltak. "Megőrülök" godoltam magamban... Kezdett már kicsit elegem lenni abból, hogy szerencsétlen urilányka módjára nem bírom a megpróbáltatásokat. De még kevésbé tettszett környezetem viselkedése. Mindenre emlékeztem, ami a tisztáson történt, és szívemet satu szorította össze. "Ki vagyok én?" És emlékeztem a névre is, amit Morgil kiáltott: Rhachthel! Átkok nővére... Hagymázas álmaim ellenére, amik ájulatomban kisértettek, viszonylag frissen pattantam fel, vagyis megpróbáltam ennek látszatát kelteni. Morgil nem messze tőlem ült egy szikán, és merően nézett.
- Köszönöm, hogy lovagiasan elkaptál, és rögvest az ispotályba szállítottál Bajba Jutott Hölgyek Megmentője! - szólítottam meg tréfával enyhítendő a fagyos hangulatot, de ő továbbra is gyanakodva nézett rám. Egyre jobban féltem, torkomban gombóc, hogy alig tudtam újra megszólalni. - Mi történt velem, Morgil? Ne tedd ezt velem, ne hallgass, válaszolj, kérlek! Majd megőrülök a félelemtől, te pedig nem segítesz... - majdnem sírtam a kétségbeeséstől.
Lassan megenyhült a tekintete, és szeme színe aranyzölddé szalídült.
- Ne haragudj! - szólalt meg végtelenül szomorú hangon - Nem te tehetsz róla, de azt hiszem nagy veszélyt hordozol magadban népedre nézve. Hogy pontosan mi történt veled, én sem tudom, de kapcsolatban lehet azzal, hogy Telarassal olyan különösen szoros kapcsolatban vagytok. Az érzékenységed... De mindegy! Carnestír talán többet tudna mondani, de nem mehetünk oda vissza. El kell menned innen, és én veled tartok. El kell mennünk Keletre, oda ahol éltem, és utána kell járnunk a renegát népnek, a griffonoknak. Ők a Griff népe, és a sámánjuk igen nagy hatalmú, mint láthattad. Mert ő volt Lalkin, ez a tollruhás ember, és úgy látszik egy csoportjuk errefelé portyázik. Az én népem, a pegazonok majd segítségünkre lesznek. - közben felült a lovára. Én is nekikészültem, eloldoztam Gwaidalt, de Morgil leintett - Várj meg itt, hazamegyek pár szükséges dologért. De el ne menj, hallod?
- Én nem mehetek?
- Nem, mondtam, hogy veszélyes vagy!
Remek érzés volt, hogy egy átkot hordozok magamban... Erről eszembe jutott a gonosz női nevetés:
- Morgil, még egy kérdés. Ki az a Rhachthel? Ő nevetett?
- Erre most nincs időnk! - válaszolt hamuszürke arccal- Itt várj!
Azzal elléptetett a fekete csődörrel, és mikor azt hitte, már nem hallom, magában beszélni kezdett. De az érzékeim hihetetlen módon megélesedtek a különös élmény óta, így tisztán hallottam, amint ezt mondta:
- Azt hiszem nemsokára látni fogom, mi lett a Pegazus népéből... De nem ismétlődhet meg mégegyszer! - majd szenvedélyesen hozzátette: - Nem hagyom!...
Lassan elindultam felé, hogy megtudakoljam szavainak értelmét, de valami megállított. Nem messze attol a helytől a feküdtem, s ahol pár nappal ezelőtt Morgil megtalált, egy különös foltra lettem figyelmes. Nem lehetett vérfolt, mert az ennyi idő múlva már nem látszik. Furcsa volt, nagyon furcsa. Közelebb léptem, s láttam, hogy nem is inkább folt, hanem egy árnyék. De minek az árnyéka? Körülnéztem. De semmit sem láttam. Semmi olyat aminek ez árnyéka lehetett volna. Szemem kutatóan futott végig a fákon, a fák lombjain ellenséget keresve de semmi.
Illetve mégis! Nem túl messze egy szürke köpenyt láttam felvillani, mintha valaki követne minket! De nem. Lehet, hogy káprázat volt.
Újra megvizsgáltam a foltot.
Egy árnyék, ez biztos.
De itt nem lett volna szabad árnyéknak lennie. És mégis itt van. Egy baljóslatú, szinte tapitható árnyék.
Közelebb léptem, s ekkor egy kimondhatatlan fenyegetést éreztem. De közelebb hajoltam, s ekkor láttam, hogy egy iszonyatos szinte nem evilági lény ittmaradt árnyéka.
Ilyen lényekről beszéltek azok akik megjárták a Sötét Úr tömlöceit, s visszatértek megrokkanva, megnyomorodva. Ők mondták, hogy ott még az orkoknál is ocsmányabb lényekkel találkoztak. Iszonyodva hátárltam, s nem tudtam elfojtani feltörő sikolyomat...
Csak hátráltam és hátráltam,mert nem bírtam hátatfordítani az árnynak...de egyszer csak valami megragadott hátulról...erre elkezdtem kapálózni és rugdalózni,mire a "támadómat" sikerült úgy eltalálnom,hogy ő a földre került.Amikor megfordultam,hogy a földön fekvőt megnézzem magamnak,eltátottam a szám...és akaratlanul is,de elnevettem magam...Morgil feküdt a földön és minden féle nyelven szórta rám a szitkokat...szegényt nagyon összerugdostam.
-Ne haragudj!-mondtam és a könnyem kivételesen a nevetéstől folyt.-Gyere,segítek..-és fel akartam húzni,de ő félrecsapta a kezem és feltápászkodott.
-Hagyjál!Mi a jó fene bújt beléd...-de aztán mikor ezt kimondta,mindjárt el is hallgatott...kivételesen ez a szólás nagyon mélyen érintett mindkettőnket..-Mindegy.Menjünk inkább.-mondta és tovább mérgelődött.
Morgil alaposan rám ilyesztett az előbb. Örülök, hogy ő jött vissza és nem valami újabb ismeretlen lény... Az elmúlt pár héten túl sok fura dolog történt velem. És az az árnyék... Lehet, hogy el kéne mondanom Morgilnak... Nem... Majd talán később...
Néhány lépéssel lemaradva baktattam mögötte, azon tűnődve, hogyan üthetnék rést hallgatása falán. Persze, korábban sem volt bőbeszédű, de ezúttal kifejezetten nyomasztott, hogy nem hallom a hangját. Ha korholna, az is jobb volna ennél a némaságnál...
Ám hiába törtem a fejem, semmi sem jutott eszembe, amivel szóra bírhattam volna, így hát lépdeltem tovább, a földre szegzett tekintettel, hallgatva, mint roppannak össze talpunk alatt a lehullott gallyak és törékeny, aranybarna levelek. Figyelmem olyannyira elkalandozott, hogy csak sokára vettem észre, mennyire megváltozott köröttünk az erdő. A törzsek mind vastagabbak lettek; a fák sötét, mohos kérgét mély barázdák szabdalták; az ágak egyre sűrűbb szövedékén alig hatolt át fénysugár. Döbbenten forgattam a fejem erre-arra. Morgil kozben megállt, s én beleütköztem. Megingott, de szinte azonal visszanyerte egyensúlyát. Arra számítottam, hogy korholni fog gyermekes ügyetlenségemért, de ő kimérten csak ennyit mondott: - Itt várj. S az ösvényt elhagyva a fák közé lépett. Mintha még láttam volna egy halvány sugarat megvillanni a hajgyűrűjén, aztán végleg elnyelte alakját a homály.
Magamra maradtam az erdővel és a gondolataimmal. Múltak a percek, de Morgil csak nem ért vissza. Sóhajtva leültem egy kidőlt, mohos fatörzsre. Össze akartam szedni a gondolataimat az utóbbi napokkal kapcsolatban, és megpróbáltam kitalálni, hova is vezet az utunk - nem csupán fizikailag, hanem úgy általában, én, mi ketten, a jövő...
Ekkor megreccsent valami faág arratájt, ahol Morgil eltűnt. Odanéztem, azt hittem, ő tért vissza. De nem: valaki más állt azon a helyen. Megdöbbentő jelenség volt, legalábbis egy ilyen erdőben. Habár, ki tudja, mit vagy kit rejt egy ilyen komor rengeteg?
Az alak egy asszony volt, tünde, akárcsak jómagam. Szürke és barna öltözéket viselt, elég kopottat, akár a szegények, koldusok. Kezében jókora vándorbot, annak tetejére, egy gacsra holló szállt tollászkodni. Az asszony mellett egy jókora kutya állt, mely talán félig-meddig farkas volt - vagy tán egészen az. A jövevény egy kicsit közelebb lépett, így arca is láthatóvá vált. Ezt csuklyája alól kilógó, rendezetlen, őszbe hajló hollószín haj keretezte. Bár népünket az emberek, s mindenki más örök-fiatalnak mondja, mi észrevesszük egymáson az idő nyomait, s az előttem álló asszony a nagyanyám is lehetett volna. S vonásain egy nehéz élet nyomai látszottak. A legkülönösebbek azonban a szemei voltak. Mindkettő tejopál fehérségű volt, mint két igazgyöngy - a nő vak volt.
Mindezek ellenére valahogy mégsem éreztem szánalmat, sőt - úgy éreztem, hogy valami erő, és talán fenyegetés árad belőle, és ebből valahogyan tudtam, hogy nem lehet koldus, és nem véletlen, hogy ide jött. Ekkor eszembe jutott Morgil. Hol lehet?
- Most nyilván arra gondolsz, hol késhet a társad. Nem kell aggódnod, alighanem hamarost visszatalál.
Boszorkány lenne?
- És boszorkány sem vagyok - válaszolt - Soha ne becsüld le a gondolkodás varázserejét. Társad jó fertályórával ezelőtt elment, és nem mondta, merre. Én jöttem helyette, tudható volt hát, mi lesz első gondolatod.
Még mindig nem szóltam semmit. Fura asszony, gondoltam, de hadd beszéljen.
A holló leszállt a botról, és egy közeli faágat vett célba, közel hozzám, miközben a nő tovább beszélt.
- Téged amúgy sem nehéz kiismerni, Leanna, különösen most, hogy holmi idegenek, mint én is, többet tudnak rólad, mint amit te tudsz saját magadról.
Honnan tudja ez a nő a nevemmet?! És honnan tudja... tudja egyáltalán, hogy mi történt akkor velem?!
- Úgy vélem, most megijedhettél kissé, pedig még mindig nincs semmi varázslatos ebben. Te és én... nos, fogalmazzunk úgy, hogy elég régi ismerősöm vagy. Nem csak azt tudom, mi történt veled a mezőn, de sokkal többet is.
Felugrottam.
- Akkor segíts! - kiabáltam - Mindenki nagyon sokat tud vagy vél tudni körülöttem, de mindenki titkolózik! - közelebb léptem - Ha van mondanivalód, add elő most, ha viszont csak azt közölnéd, hogy még egy tünde okosabb nálam, vagy hogy eggyel szaporítsd a titkok halmazát, úgy távozz! Nincs szükségem a bölcsekre, akik mind megmondanák, mi a jó nekem! - tört ki belőlem az indulat.
Az asszony felkacagott - Nem, én korántsem féltelek annyira, mint Morgil, vagy a jó öreg Carnestír. Segíteni jöttem, de nem eszik olyan forrón a kását. Elmondom, miféle lény az ott a fejedben, aki a sámánnak válaszolgatott, hogy mi volt a rémisztő árny a mezőn, és hogy ki lehetett az, aki az öcsédet valójában elragadta. De a segítségemnek ára is van.
- Mi az?! - beleszédültem a lehetőségbe, hogy többet fogok megtudni. - Mi az ára?! Mondd, és megteszem, ha elmondod, hol van Telaras! - meg sem fordult a fejemben, honnan tudhatja mindezt. Lemondtam az alapvető óvatosságról: úgy éreztem, Morgoth-al is lepaktálnék, csak tudjam meg, hol van. De csalódnom kellett.
- A pontos helyet még én sem tudom. De eljutsz majd hozzá. A Lény fog segíteni.
Mit beszél?!
- Úgy bizony. A sötétség, amit a mezőn tapasztaltál, az ő árnyéka, de csak annak nyoma, hogy valaha ott járt. Kiszökött onnan, hol addig tartózkodott, s eszméletlen testedben megfelelő búvóhelyet vélt felfedezni. Most is figyel, és várja, mit teszel, hogy egy alkalmas pillanatban előbújjék. Így előremozdíthatja az eseményeket, a maga számára. Legelső találkozásotokkor szerencsétek volt, érdekei a ti érdekeiteket is szolálták, és életben maradtatok. De vissza akar jutni a néphez, melynek parancsolt, és vissza ahhoz a nagyúrhoz, melyet ő szolgált. Idővel. S ahova ő szeretne jutni, ott lesz az öcséd is.
- Tehát nincs más dolgom, mint követni...
- A megérzéseidet. És az akaratát. És vigyáznod kell, hogy ne váljék erőssé. Fogd ezt. - előretartotta kinyújtott tenyerét, amin egy egyszerű tárgy feküdt. Bőrszíjon lógott, és láthatóan csontból faragták. Nem jöttem rá, mit ábrázol.
- Akaszd a nyakadba. Ez visszatartja, bár egyre erősebben igyekszik majd kitörni. Enyhítheted majd a feszültséget, ha néha kiengeded, mikor nincs veszély, és Morgil vigyáz rád.
A nyakamba akasztottam a csontocskát. És fura érzés vett rajtam erőt: valahogy világosabb lett az erdő.
- Tudd, hogy a szellem nem a sámán vagy a nép ostoba kísértete. Nagyobb urat szolgált: Szauront, vagy talán még ősibb hatalmat - Melkort.
Beleborzongtam. Szauron is halálosnál halálosabb elenfelünk volt, Morgoth viszont maga volt az elemi gonosz, és sosem ejtettük volna ki ezt a nevét.
- Ennyi lenne? - kérdeztem erőltetett higgadtsággal, bár még ez is jóval több volt, mint amennyit Carnestír és Morgil hajlandóak voltak megosztani velem.
- Korántsem - mondta, s megint nevetett - De a többit később kell megtudnod. S meg is fogod. - hátrálni kezdett - Valamit még. - állt meg - Megadod hát az árat segítségemért?
Haboztam. Nem nevezett meg semmit, de úgy éreztem, ha alkudozni kezdek, örökre elvágom annak esélyét, hogy többet tudjak meg. S ha most bármire nemet mondanék - nem bánnám-e meg később?
- Mi lenne az? - kérdeztem.
- Azt mondtad, bármit megadnál. Eszerint te is csak üres ígéretekkel tudsz dobálózni?
- Miért nem mondod meg?!
Nem válaszolt, de tovább hátrált, és már majdnem eltűnt a sűrűben.
- Várj! - kiáltottam - Megadom az árat!
Megállt. Elmosolyodott. - Rendben. Segíteni fogok, de egyszer majd behajtom tartozásod. - menni készült.
- Várj még! - kértem - Tudnom kell, ki vagy!
Már távolodóban volt, és csak a hangját hallottam:
- Rúth vagyok. Kérdezd a titkolózókat! - és gúnyos kacaja volt az utolsó, mely átlebegett az erdőn.
Most, hogy eltűnt, és leülepedettt bennem mindaz, ami történt, elkezdtem félni. Nevetséges módon hagytam magam tőrbe csalni, hisz ki tudja, ki szalajtotta ezt a nőt - Rúth-ot, ami a mi nyelvünkön dühöt jelent. Nem volt egy bizalomgerjesztő jelenség - hogy bízhattam benne mégis? Utána akartam menni, kideríteni, ki ő, megtudni többet... vagy, ki tudja miért. Ott, ahol eltűnt, még látszottak lábnyomai, és a farkaskutya tappancsnyomai. De tovább semmi.
Visszamentem. A holló még ott trónolt az ágon.
Mérgesen néztem a hollóra,aki néha egy-egy lekicsinylő tekintettel válaszolt.Kis idő múlva végre visszatért Morgil.Arca gondterhelt volt.Már kezdte volna beszámolóját,ám én vadul a szavába vágtam:
-Itt járt Rúth!-Morgil egy pillanatra elsápadt,de aztán egy közönyös arcot erőltetett magára.
-Az meg ki?-kérdezte,miközben próbálta a tekintetem kerülni.
-Jaj ugyan már!Hát nem unod még ezt a gyerekes hazudozást?!-fakadtam ki.-Nagyon jól tudod ki az és most szépen el is mondod!
-Ez nem az én feladatom.
-Valóban?És mi a te feladatod?-kjérdeztem már-már gúnyosan.-Az,hogy minden percben engem abajgass és emlékeztess rá,hogy mennyire rosszul kezelem a történteket?
-Az,hogy megóvjalak téged.
-Nem Morgil.Te nem engem akarsz megóvni a világtól,hanem a világot tőlem....kérlek,mond el,amit tudsz,vagy....vagy menj haza.
-Nem mehetek haza!
-Így nem segítesz nekem semmit.Nem egy dadára van szükségem,hanem egy barátra.
-Én nem vagyok egyik sem.-válaszolta.Ekkor megált bennem az ütő.
-Mmmi...ezt...ezt hogy érted?
-Én sze...-ám ekkor a holló hirtelen rám támadt és a földre kényszerített a csipkedésével.És alig hogy eltudtam zavarni,amikor egy túlzottan is ismerős nyílvessző találta el a madarat és szegezte a fához.Morgil hirtelen megragadta a kezem,felrántott a földről és a lovakhoz futottunk.
-Gyerünk...túl soká időztünk.
-Hova megyünk?
-Csak kövess!-ezzel a bevágtatott az erőd sűrűjébe.Nehezen tartottam vele a tempót.Amikor hátranéztem,azt mintha egy embert láttam volna,aki egy hatalmas farkassal küzd...de ez a kép gyorsan beleveszett a fák homályába...
Miközben mentünk a fák között Morgil csendesen megjegyezte: -Követnek bennünket. Legalább hárman. Egy jön mögöttünk nagyon óvatosan, egy mellettünk de az ő nyomain nem tudok kiigazodni, s - sóhajtott egyet - aki nyilat kilőtte. Ő terelget még minket.
hát ennyi eddig a sztori...ha valaki érez egy kis késztetést...nyugodtan folytassa:) az utolsó rész volt a 46.
hajrá
"Ember,ki szívén gyalogol
S kíméli kérges lábait,
Jajgat,ha majd tüskébe hág
S elveszti csendes álmait."
18 éve 11 hónapja #279423
Írta: Panni
"Amikor táncolsz, nem az a célod, hogy egy bizonyos pontra megérkezz a táncparketten, hanem hogy minden lépést élvezz, míg odaérsz." (Wayne Dyer)
Panni válaszolt a következő témában: Hyarnustar - Beszélgetések
eddig úgy néz ki hogy megtartom szokásomat, miszerint otthon maradoKincső (Thilanna) írta: Májdír Nép, ki hol tervez szilveszterezni
"Amikor táncolsz, nem az a célod, hogy egy bizonyos pontra megérkezz a táncparketten, hanem hogy minden lépést élvezz, míg odaérsz." (Wayne Dyer)
18 éve 11 hónapja #279392
Írta: Idhren
Passz...
Mingyá itt a karácsony, meg a szilveszter!!! És az embernek legyen ünnepi hangulata, mikor 22-én szigorlatozom, 30-án meg kognitív fejlődéslélektan vizsgázom. :crazy: :crap:
Szilvasztert lehet megint 5 üveg pezsgő és pócöcsém társaságában fogom tölteni, és halálra beszélgetjük magunkat :pimp:
Szeretlek Titeket Béláim!!!
Idhren válaszolt a következő témában: Hyarnustar - Beszélgetések
Kincső (Thilanna) írta: Májdír Nép, ki hol tervez szilveszterezni
Passz...
Mingyá itt a karácsony, meg a szilveszter!!! És az embernek legyen ünnepi hangulata, mikor 22-én szigorlatozom, 30-án meg kognitív fejlődéslélektan vizsgázom. :crazy: :crap:
Szilvasztert lehet megint 5 üveg pezsgő és pócöcsém társaságában fogom tölteni, és halálra beszélgetjük magunkat :pimp:
Szeretlek Titeket Béláim!!!
18 éve 11 hónapja #279387
Írta: Silima
Silima válaszolt a következő témában: Hyarnustar - Beszélgetések
Süt a nap, és kék az ég, emberek! Én meg itthon punnyadok...
Éljen a Mikulás! Akár +10 fok volt tegnap, akár nem! És:
Megmondták a költők régen,
legjobb kis felhőnek lenni az égen,
szemem ezért ragyog,
mert én egy kis felhő vagyok.
Ragyog az ég rám fényesen,
sétálok rajta kényesen,
hej, kényesen és rangosan,
és énekelem hangosan:
Megmondták a költők régen... (stb.)
Én meg itthon punnyadok... Éljen a Mikulás!
Akár +10 fok volt tegnap, akár nem! És:Megmondták a költők régen,
legjobb kis felhőnek lenni az égen,
szemem ezért ragyog,
mert én egy kis felhő vagyok.
Ragyog az ég rám fényesen,
sétálok rajta kényesen,
hej, kényesen és rangosan,
és énekelem hangosan:
Megmondták a költők régen... (stb.)
18 éve 11 hónapja #279362
Írta: Maglor
"Én nem születtem varázslónak,
Csodát tenni nem tudok!"
Maglor válaszolt a következő témában: Hyarnustar - Beszélgetések
Föld alatt...
"Én nem születtem varázslónak,
Csodát tenni nem tudok!"
18 éve 11 hónapja #279344
Írta: Kincső
"...asztaltalan szó-malaszttal..."
Kincső válaszolt a következő témában: Hyarnustar - Beszélgetések
Májdír Nép, ki hol tervez szilveszterezni :
: "...asztaltalan szó-malaszttal..."
18 éve 11 hónapja #279312
Írta: Panni
Semmi kifogásim ellene, de néha jobban örülnék ha visszamenne Székesfehérvárra 
(
nagy a konkurencia a gépért)
"Amikor táncolsz, nem az a célod, hogy egy bizonyos pontra megérkezz a táncparketten, hanem hogy minden lépést élvezz, míg odaérsz." (Wayne Dyer)
Panni válaszolt a következő témában: Hyarnustar - Beszélgetések
A drága báttyuskám ép most közölte, hogy februárig otthon lesz...Idhren írta: És jönnek a vizsgák ezerrel
Semmi kifogásim ellene, de néha jobban örülnék ha visszamenne Székesfehérvárra ( nagy a konkurencia a gépért) "Amikor táncolsz, nem az a célod, hogy egy bizonyos pontra megérkezz a táncparketten, hanem hogy minden lépést élvezz, míg odaérsz." (Wayne Dyer)
18 éve 11 hónapja #279306
Írta: Idhren
(LÖSZ...)
Sebaj, akkor sem én vagyok a legidősebb
Mivel azóta nem jutottam nethez, most kívánok minden kedves sporttársamnak kellemes MIKULÁST!!! :gandalf1: (vmi hasonló )
A havat is meghozhatta volna (már ami meg is marad), aki kompetens a témában, intézkedjék! :nono:
Már úgy várom, hogy láthasslak benneteket... (sajna erre esély csak a kismarosi különítmény ) De a többieket is!
Drukkoljatok, hogy legyen nagy hó a hétvégén... A puha fehér hóban akarok vágtázni!!! Már rég tettem
És drukkoljatok a vizsgaidőszak kezdete miatt is... Ezen a héten két vizsgám volt/lesz, jövőhétre pedig 4 vizsgálatot/dolgozatot kell leadnom... És jönnek a vizsgák ezerrel Minden kedves sorstársamnak egy kalappal... (vagy legyen Kína évi össztermése? )
Népek: TAJGETOSZ
Szeretlek Titeket Béláim!!!
Idhren válaszolt a következő témában: Hyarnustar - Beszélgetések
Estel Adániel írta: Rangidős, één?
(Sebaj, hajrá Vewy, hajrá gilloth! :cheers:)
[size=9:3ek3b59o]'81 március 27. 8:50.
ja, és péntek!
(LÖSZ...)Sebaj, akkor sem én vagyok a legidősebb
Mivel azóta nem jutottam nethez, most kívánok minden kedves sporttársamnak kellemes MIKULÁST!!! :gandalf1: (vmi hasonló
)A havat is meghozhatta volna (már ami meg is marad), aki kompetens a témában, intézkedjék! :nono:
Már úgy várom, hogy láthasslak benneteket... (sajna erre esély csak a kismarosi különítmény
) De a többieket is!Drukkoljatok, hogy legyen nagy hó a hétvégén... A puha fehér hóban akarok vágtázni!!! Már rég tettem
És drukkoljatok a vizsgaidőszak kezdete miatt is... Ezen a héten két vizsgám volt/lesz, jövőhétre pedig 4 vizsgálatot/dolgozatot kell leadnom... És jönnek a vizsgák ezerrel
Minden kedves sorstársamnak egy kalappal... (vagy legyen Kína évi össztermése? )Népek: TAJGETOSZ
Szeretlek Titeket Béláim!!!
18 éve 11 hónapja #279075
Írta: Serrana/Taurin
-A szerelem olyan mint az alkohol...
-Elbódít?
-Nem! Öl, butít és nyomorba dönt!
Serrana/Taurin válaszolt a következő témában: Hyarnustar - Beszélgetések
1990. aug. 4-kén 6óra 40 környékén láttam meg "szép" világunk napvilágát (vagy inkább a kórázi lámpákat; anya azt mondta hogy kb. olyankor adtak reggelit úgyhogy az időzítésem) tökéletes volt
anya azt mondta hogy kb. olyankor adtak reggelit úgyhogy az időzítésem) tökéletes volt -A szerelem olyan mint az alkohol...
-Elbódít?
-Nem! Öl, butít és nyomorba dönt!
18 éve 11 hónapja #278993
Írta: Eruntale/Hanna
Eruntale/Hanna válaszolt a következő témában: Hyarnustar - Beszélgetések
Én 1985. jún. 5. és anyukám nem emlékszik, hány órakor. valamikor éjszaka.
a névnapom febr. 4...
a névnapom febr. 4...
18 éve 11 hónapja #278876
Írta: Estel Adániel
Mornie utúlië! Believe and you will find your way
Mornie alantië! A promise lives within you now
Estel Adániel válaszolt a következő témában: Hyarnustar - Beszélgetések
Rangidős, één? Max. a fiúk közt. hmm... kicsit tényleg ijesztő.
(Sebaj, hajrá Vewy, hajrá gilloth! :cheers:)
[size=9:3sucnalq]'81 március 27. 8:50.
ja, és péntek! [/size]
Max. a fiúk közt. hmm... kicsit tényleg ijesztő. (Sebaj, hajrá Vewy, hajrá gilloth! :cheers:)
[size=9:3sucnalq]'81 március 27. 8:50.
ja, és péntek!
[/size] Mornie utúlië! Believe and you will find your way
Mornie alantië! A promise lives within you now
18 éve 11 hónapja #278858
Írta: Idhren
Szeretlek Titeket Béláim!!!
Idhren válaszolt a következő témában: Hyarnustar - Beszélgetések
[size=9:3vj8xuqi]Hú, télleg, Gandalf is idősebb [/size]
[/size] Szeretlek Titeket Béláim!!!
18 éve 11 hónapja #278851
Írta: Idhren
Szeretlek Titeket Béláim!!!
Idhren válaszolt a következő témában: Hyarnustar - Beszélgetések
Jóvanna, poén volt
Szeretlek Titeket Béláim!!!
18 éve 11 hónapja #278847
Írta: Ranamarth (Endóriel)
igen...és boldog kapcsolatban él a barátnőjével:)))
"Ember,ki szívén gyalogol
S kíméli kérges lábait,
Jajgat,ha majd tüskébe hág
S elveszti csendes álmait."
Ranamarth (Endóriel) válaszolt a következő témában: Hyarnustar - Beszélgetések
Idhren írta:
Ranamarth (Endóriel) írta:
Idhren írta: [size=9:gncknlce]Én évre 1982...
bátyám is 82-es
IIIIGEEEEN???
igen...és boldog kapcsolatban él a barátnőjével:))) "Ember,ki szívén gyalogol
S kíméli kérges lábait,
Jajgat,ha majd tüskébe hág
S elveszti csendes álmait."
18 éve 11 hónapja #278846
Írta: Idhren
IIIIGEEEEN??? *érdeklődésefelcsigázódott* [size=9:2d5x13lz]najó, nem [/size]
Akkor megnyugodtam Egyébként Estel idősebb nálam, szal nem én vagyok a rangidős... (bár az kicsit ijesztő, hogy ő az )
Szeretlek Titeket Béláim!!!
Idhren válaszolt a következő témában: Hyarnustar - Beszélgetések
Ranamarth (Endóriel) írta:
Idhren írta: [size=9:2d5x13lz]Én évre 1982...
bátyám is 82-es
IIIIGEEEEN???
*érdeklődésefelcsigázódott* [size=9:2d5x13lz]najó, nem [/size]Akkor megnyugodtam
Egyébként Estel idősebb nálam, szal nem én vagyok a rangidős... (bár az kicsit ijesztő, hogy ő az ) Szeretlek Titeket Béláim!!!
18 éve 11 hónapja #278844
Írta: Ranamarth (Endóriel)
bátyám is 82-es
"Ember,ki szívén gyalogol
S kíméli kérges lábait,
Jajgat,ha majd tüskébe hág
S elveszti csendes álmait."
Ranamarth (Endóriel) válaszolt a következő témában: Hyarnustar - Beszélgetések
Idhren írta: [size=9:9bcfpty4]Én évre 1982...
bátyám is 82-es
"Ember,ki szívén gyalogol
S kíméli kérges lábait,
Jajgat,ha majd tüskébe hág
S elveszti csendes álmait."
18 éve 11 hónapja #278838
Írta: Idhren
Hihi LÖSZ
Egyébként majdnem szegény Estellel szúrtunk ki, még jó, hogy érdeklődött, mielőtt odatévelyedett volna...
DE!!!
Panni megmondja majd az időpontot, és akkor lesz nemulass A korcsolyázásban kihívásokkal küszködőket pedig szerény személyem szivesen tanítgatja, és még biztos lesznek vállalkozó szellemű segítőkész hostessek (HA már tünchosstessségről lemaradtam )
Én egyébként elterveztem, hogy amikor csak lesz időm (vizsgaidőszakban), délelőttönként ki fogok járni, és légiesen fogok sikladozni a jégen Úgyhogy lehet hozzám majd csatlakozni, akinek mégis lenne kedve... (igazán érdekes látvány leszek, főként humoros, szal sztem érdemes )
[size=9:28tm30kw]Én évre 1982... Szal "Vén vagyok, akár a föld..." [/size]
Szeretlek Titeket Béláim!!!
Idhren válaszolt a következő témában: Hyarnustar - Beszélgetések
Panda írta:
Csak hogy tudjátok, mi lett a vége az egésznek, és majd egyszer ebből egy abszurd novellát akartok írni: a 9.45- ös találkozóhoz képest 9.36- kor ébredtem, fel.Idhren írta: [size=9:28tm30kw]Aki mégis jönne korizni, azt 9/45-kor szívesen látjuk a koripálya bejáratánál. Nem bírjuk ki Pandával, és lébecolunk
TÁRGYTALAN
Hihi
LÖSZ Egyébként majdnem szegény Estellel szúrtunk ki, még jó, hogy érdeklődött, mielőtt odatévelyedett volna...
DE!!!
Panni megmondja majd az időpontot, és akkor lesz nemulass
A korcsolyázásban kihívásokkal küszködőket pedig szerény személyem szivesen tanítgatja, és még biztos lesznek vállalkozó szellemű segítőkész hostessek (HA már tünchosstessségről lemaradtam )Én egyébként elterveztem, hogy amikor csak lesz időm (vizsgaidőszakban), délelőttönként ki fogok járni, és légiesen fogok sikladozni a jégen
Úgyhogy lehet hozzám majd csatlakozni, akinek mégis lenne kedve... (igazán érdekes látvány leszek, főként humoros, szal sztem érdemes )[size=9:28tm30kw]Én évre 1982...
Szal "Vén vagyok, akár a föld..." [/size] Szeretlek Titeket Béláim!!!
Oldalmegjelenítési idő: 0.595 másodperc
