Na, akkor egy újabb hosszabb vállalkozás kezdete...
Az amrothi Finduilas feljegyzései
1. nap (2955. július 7.)
Erukám, ekkora káoszt!
Nos, hogy az elején kezdjem: még csak ötéves vagyok, és tudok írni, ami igazán nem kunszt, elvégre nem olyan családból származom én, hogy tapló legyek, meg diszlexiás, meg ilyenek. Na, erre idejön Apu kedvenc gondori golfpartnere, aki egyébként foglalkozására nézve Helytartó, és elcsodálkozik, hogy jéééééééé… és elmondja, hogy az ő egy szem gyereke ilyen korában még olyan helyesírási hibákat vétett, hogy szerencsétlen tanára csak fogta a fejét, és próbálta elmagyarázni a kölöknek, hogy nézd kicsikém, a tüzet nem kell csupa nagybetűvel írni…
Szóval a bácsi, akinek nem tudom kiejteni a nevét, oda volt tőlem meg vissza. Igazán pompás! Imrahil (a bátyám) nyomult is rögtön be a szobámba, mintha nem lettünk volna elegen, és nagy örömömre a gondori nagyfőnök kísérete is bejött szájtátni. A fiát nem hozta el, merthogy otthon van, és vigyáz a Városra. Képzelem azt a vigyázást!
A káosz abból lett, hogy Anyu berontott, hogy ő most átfésül, mert három szál hajam kicsúszott a copfomból, és a nagy lendülettől sikerült fellöknie Ectheliont, és rajta landolnia… Apu vörösödött rendesen, a népek vigyorogtak, Anyu meg zavarba jött, és oldalazott volna kifelé, sűrű bocsánatkérések közepette, mire a Helytartó csak még kedvesebben mosolygott rá, hogy szívesen máskor is… Anyunak égett a feje, és kifelé menet rittig belefarolt a korlátba, át – placcs egyenest a vízbe, ugyanis a terasz a tenger fölött van… úszni persze tud, mint nálunk mindenki…
Ám Ecthelion, aki némileg külföldi volt, ezt nem tudta… és lovagiasan utána ugrott, hogy ne aggódj hölgyem, kimentlek… ehhez képest úgy úszott, mint ama bizonyos, éltesebb fejsze. Úgyhogy inkább Anyu mentette őt…
Imrahil, aki remek érzékkel tudja, hogyan lehet a zűrt fokozni, gyorsan elkapott engem is „Meleg van, és Finduilas úgyis szeret fürdeni…” felkiáltással, és magával rántott, hogy mindketten start fejest ugrottunk. Nagyszerű, már az egész gondori küldöttség szakadt a röhögéstől – Ecthelion is, amikor időnként levegőhöz jutott – mi meg majd elsüllyedtünk.
Este Apa bocsánatot kért Ectheliontól, aki vigyorgott, és közölte, hogy bőven megérte az a kis tengervíz, amit benyelt, egy ilyen jelenetért… Anyu később leszidott minket, hogy azért titkoljuk már el jobban a gondoriak elől, hogy kivétel nélkül futóbolondok vagyunk, mert még azt hiszik, pártfogás kell (értsd: ápolás), és fuccs az autonómiánknak… Erre Imrahil feltette az alábbi szemtelen, ám találó kérdést:
- No és ki volt az, idesanyám, aki elsőnek zúgott az öbölbe?
A pofon elől ügyesen elugrott…
Két héttel később:
Ecthelionék hazamentek, pedig nagyon maradtak volna még, mondván, hogy itt nem unalmas az élet. Hát nem!
Elmentünk a bácsival lovagolni egyik nap. Imi, meg én. Anya inkább itthon maradt, Apa meg elfoglalt volt.
Imrahil az első kanyarban megkérdezte:
- Ecthelion bácsi, igaz az, hogy Szauron ébredezik?
- KIMONDTAD A NEVÉT, TE SZERENCSÉTLEN! – sikkantottam.
- Most mondjam végig azt, hogy Ő, akit nem nevezünk a nevén? Ezt nem is lehet egy levegővel…
- De igenis lehet…
- Jól van, ifjú barátaim, csak nyugalom… - állított meg minket a Helytartó. – Hát igen, rossz szomszédság, török átok… a fiam is állandóan Tudjátokkivel van elsózva. Hogy tuti akkor fog támadni, mikor ő lesz hatalmon!
- Mondd meg neki, uram, hogy ha akarja, majd én odamegyek, és jól fejbe ütöm… - javasoltam.
- Finduilas, mérséklődj…
Ecthelion magában jót kuncogott. Nyilván elképzelte, amint a tizenöt kilómmal, fehér ruhácskában odaállok Szauron elé, és megverem…
Novemberben: Elkezdtük Aput fűzni, hogy menjünk mi is látogatóba Minas Tirithbe, mert Ecthelion bácsi annyira invitált minket. Azt mondta, most nem, mert egy árnyék s egy fenyegetés kezd úrrá lenni gondolatain. Csak tudnám, honnan szed ilyen szövegeket, mert hogy nem a saját fejéből, az biztos…
2958 május: Végre! Apu engedett, és magával vitt minket Minas Tirithbe! Gyönyörű, bár olyan, mint egy esküvői torta, tetején fallikus szimbólumal. Apu szerint nekem az ilyesmit még nem kéne tudnom.
Ecthelion bácsi nagyon örült nekünk, és csodálkozott, hogy jééé, mekkorát nőttem (három év alatt az én koromban nem csoda!), ha így folytatom, hamarosan mehetek Szauront megruházni.
Egyelőre inkább mentünk Imivel a helyi gyerekekkel szembekötősdit játszani. Egy kisfiú, bizonyos Húrin, első nyúlásra elkapott, úgyhogy rám került a kendő, és nekiálltam futkározni. A többiek röhögve húztak előlem!
Na, miután beletrafáltam egy pocsolyába, és nyakig vizes meg sáros lettem, tapogatóztam tovább, és belerohantam valakibe.
- Juhééééééééé! – kaptam el a ruháját, nehogy megszökjön. – Most te vagy a cica! – És levettem a kendőt, majd kezdtem szépen vörösödni, mert egy felnőtt ifjú állt előttem, derékig érő fekete lobonccal, ami úgy nézett ki, mintha gazdája az imént jött volna be a szélből. És nézett rám, de olyan perzselően, hogy attól még vörösebb lettem.
- Te tünde vagy? – nézett rám ábrándosan, aztán csak állt, és bambult.
- És te? Túrin Turambar vagy? Mert kábé ő lehetett ilyen kócos, mikor is Saeros előzékenyen felkínálta neki a fésűjét…
Vigyorogtunk egymásra. Tetszett nekem a suhanc!
Egy darabig elbeszélgettünk. A végén ráállt, hogy megfésüljem… Ennek neki is láttam, ám sajnos pont arra jött Apu meg a Helytartó…
Kész… totális katasztrófa… össznépi röhej.
- Ejnye, Denethor, hát nem kinézted magadnak a kiscsajt? Korai lenne még… - vélte az apja.
Erre mindketten fülig pirultunk. Megállapítottam, hogy nem csak én vörösödöm minden semmiségért…
- Tudod mit, atyám, igenis el fogom venni, csak nőjön meg…
- Ezt megbeszéltük – csaptam a kezébe, amúgy válogatott kosaras-módra.
Apu csak fogta a fejét…
- Majd gyere el hozzánk! – kiabáltam búcsúzóul.
Másnap
Denethor felvitt a tetőteraszra, hogy megmutassa a kilátást. Imi persze utánunk sompolygott. Nem is ő lett volna.
- Vigyázok a húgom erkölcseire! – húzta ki magát, mind a tizenegy évének öntudatával.
Erre kapott egy barackot, és felülhetett a korlátra. Engem nem hagyott. Alig láttam ki, mert a mellvéd túl magas.
- Tériszonyos volt a tervezője… valami Solnessnek hívták… - mesélte Denethor.
- Jó szakmát választott úgyis. – Erre felemelt, hogy lássak is valamit.
- Jé, az ott a távolban Mordor?
- Messzebb is lehetne… – azt a gondterhelt pofát!!!
- Én majd elverem Szauront, ha megnövök…
- Most meg te mondtad ki a nevét… - kotyogott közbe Imrahil.
- Kuss, tesó, ne zavard a randinkat… - intettem le.
- Finduilas, azért számolj a Fekete Lovasokkal is… lehet, hogy zokon vennék, ha a Gazdát megverné valaki… - mosolygott a Helytartó fia.
- Nem probléma!
Nem is. Aki már látott engem igazán felpaprikázódni, az tudja.
Egy hét múlva
Sikerült leráznunk Imrahilt, és átlovagoltunk Ithiliába.
Apu aggodalmaskodott, hogy „de semmi tettlegesség”, mire Denethor kiakadt, én nem értettem, Imi vinnyogva röhögött, a Toronyőrök pedig azt se tudták, hová nézzenek, csak ne ránk.
Mintha az én drágám olyan lenne!
Ithilia szép, csak ne lenne itt annyi kóbor ork. Denethor elintézett párat, amúgy rutinból, majd ártatlanul közölte, hogy a helyzet jelentősen javult. Máskor átlag húsz ork jut egy fél mérföldre.
Egy orkot én is elvertem. Aránylag kicsi volt, de úgy tűnt, fejébe vette, hogy elrabol. Kedves épp két másiknak magyarázta némi erőszakos nyomatékosítás kíséretében, hogy mi is az a diplomácia, meg a határok tiszteletben tartása, ez meg lekapott a lovamról, mire eszközöltem egy rúgást az érzékeny részére. Na, erre lett nagy vinnyogás, az ork eldobott, és fetrengett. Egészen megsajnáltam szegényt, és megígértettem vele, hogy ezentúl jó lesz. Ha láttad volna, kedves naplóm, milyen lelkesen fogadkozott!
Igen ám, csakhogy Denethor odajött, hogy bántottad a menyasszonyomat, te kis patkány, most levágom a fejed… meg talán mást is…
- Kedvesem, ez az ork már fogadalmat tett nekem! Nem volna illendő bántani. Inkább hazaviszem megnevelni.
- Ööö…
Azokat a fejeket, mikor én beállítottam a szelídített orkommal Minas Tirithbe!
Apu azt hitte, túl sokat ivott. Ecthelion finoman szólva sík ideg lett, de mivel kedvel engem, ezt leplezte. Imi meg mondta mindjárt, hogy na ugye, kellett Finduilast felügyelet nélkül elengedni!
A Helytartó viszont, mivel engem nem akart megszidni, a fiát kezdte nagyon keményen leckéztetni.
- …Ebben a Városban még soha nem volt élő ork, és mibe, hogy ebből óriási felfordulás lesz, meg még az kéne, hogy a szövetségeseink kiakadjanak…
Végeredmény: Dönci, az ork maradt…
Három héttel később
Na, itthon vagyok megint!
Dönci, Imi meg én hármasban sikeresen a feje tetejére állítottuk Minas Tirithet. Időnként segített Denethor is, már amikor ráért, mert szerinte Eresseán vízilabdabajnokság volt, és azt nézte… csak tudnám, miben?!
Dönci igen kedves és jó modorú ork a maga módján, csak hát az emberek előítéletesek. Ioreth, a fiatal nővérke az Ispotályból, egyszer felmászott a fára előle, pedig Dönci csak a szeretetét próbálta kimutatni iránta. Sajnos, kommunikációs nehézségek léptek fel…
Dönci hamarosan a gondori gyerekek kedvence lett. Pompásan tudta ijesztgetni az idősebb, erényes hölgyeket, ugyanis üdvözlésül mindenkiről barátságosan letépi a szoknyát, és vicsorog. Rólam már nem, mert én vagyok az Úrnő. Szerinte.
Amikor hazaértünk, Anyut is a szokott módon üdvözölte, aki előbb megkérdezte, hogy „ez meg hogy kerül ide?” majd mikor Apu rezignáltan közölte, hogy „Finduilas védence” lemondóan legyintett, és egy erélyes mozdulattal visszaszerezte a szoknyáját.
2959 április
Denethor eljött meglátogatni!
Nyomban azzal kezdte, hogy felkapott, összepuszilt (a háttérben Imrahil komoran lesett minket), aztán megkérdezte, hogy haladok Döncivel.
- Úrnő barátja! – bömbölte boldogan az ork, mikor előhívtam, és szegény gyanútlan vőlegényemet majd megfojtotta az ölelésével. – Dönci mindenkit szeret, aki Úrnőt szereti!
- Dönci, légy szíves, engedd el… köszönöm…
- Aranyos kis házi ork – mondta Denethor, mikor újra kapott levegőt. – Te mindenkit meg tudsz szelidíteni…
- Dönci igen sokat fejlődött. Leszokott a szoknyatépésről… most tánc- és illemtanórákat adok neki. Már tud kézcsókkal üdvözölni hölgyeket! Kivéve Anyut, neki rendületlenül letépi a cuccát, Anyu válaszul barátságosan hátra veri az első keze ügyébe kerülő tárggyal, egyébként nagyon kedvelik egymást…
Denethor közölte, hogy ő is nagyon kedvel engem (a háttérben leselkedő Imrahil erre megdobta egy kővel, de szerencsére fél méterrel mellette zúgott el), és hogy kár, hogy a númenori lányok későn érnek.
Apu szegény ideges volt, hogy Anyu, Imi meg én megint veszélyeztetjük Dol Amroth politikai helyzetét a viselkedésünkkel. (Pedig Anyu csak minden másnap borította a kávét menetrendszerűen a vőjelöltjére, és minden alkalommal motyogva elnézést kért, Denethor meg már előre élvezte, hogy na, holnap nincs kávé, holnapután van… Imi féltékenységi rohamaiban mindent megtett, hogy Denethor és én a lehető leggyakrabban a kikötő vizében kössünk ki, amennyiben „romantikázni” merünk, ilyenkor Dönci üvöltve utánunk vágta őt is…)
Denethor kedélyesen megnyugtatott minket, hogy ők Gondorban ugyanilyen életveszélyesek, annyi különbséggel, hogy igyekszenek ezt palástolni, nehogy a rohírok megszólják őket.
Június 24.
Na, ma bebizonyosodott, hogy a gondoriak csakugyan életveszélyesek…
Kedves kitalálta, hogy Nyárközép napjának tiszteletére legyen éjszaka örömtűz! Naivul belementünk…
Akkor még nem tudtam, hogy Denethor százméteres körzetéből el kell távolítani minden, gyújtogatásra alkalmas szerszámot, mert a tűzre valahogy úgy reagál, mint bika a VÖRÖSre…
Csak a fél kert kapott lángra, akkora tüzet rakott. Még jó, hogy itt a tenger egy köpésre, így aztán oltottunk, csuromvizesen és fülig kormosan. Meg is jegyezte, hogy édesen nézek ki tűzoltósisakban, kezemben locsolócsővel…
Imrahil erre megdobálta parázzsal. A keze azóta elég ramatyul van, mert annyi esze nem volt, hogy kislapáttal szedje fel a parazsat… Kedvesnek megvarrtam a köpenyét, ahol kiégett, és közben együtt énekeltük, hogy „Tüzet viszek, ne lássátok, ég a ruhám, ne hagyjátok” ami szerinte az Óidőkből származó nolda népdal…
(Ja! Egyenesen Fëanor írhatta a szövegét, Maglor pedig hangszerelte három üstdobra, basszusgitárra és xilofonra!)
- Noldák ám a te őseid, drágám, viszont mostanában nem engedlek tűzközelbe, az biztos…
Toujours pur
kiejtés: "liedesz"
Kérünk még. 
/ de 1ik ismerősömé =)) és sztem noonjó =)) ésnemttok róla h be lett már téve
