Versek

Gondoltam, berakom a halál-trilógiát egyben, ha már kész van, valamint egy kis extrát...

DG halálára (Soha)

Végnélküli a fájdalmam,
alig tudom miért;
Valahol meghalt valaki,
nem ismert, de ismertem én.

Vágyom rá, hogy olyan legyek,
amilyen te voltál
És mert tudom, ez sosem lehet,
azért fáj úgy, hogy nem vagy már.

Erőtlennek érzem magam,
bár tudom, egyszer nem volt határ.
Épp ez, ami fáj;
Hogy tudom múltam,
tőr mi szívembe váj.

S a jövő, tudom, nem lesz soha
újra a régi,
így kell már élni:
nem szabad félni,
se nem meghalni,
soha.

A temetés után

Önző volnék?
Meglehet,
Így van ez.
Ő meghalt, és én nem azt bánom,
Hogy alig élt még,
De vágykozom.
Mégis lehet,
E hamis
Szeretet
Jogos részemről nagyon is.
Meglehet...

Gyáva volnék?
Semmiképp.
Nincs itt félsz!
Én csak azt sajnálom, hogy ő az
Ki olyan, mint rég,
S én itt vagyok ma,
És ő kísért,
Bennem él
És hogy miért,
Nem tudom. Tán ő az, ki fél
Bár nincs miért...

Önző volnék?
Nem csak épp
Mást vágynék,
Mim most van épp. Bár mindent újra
Újrakezdhetnénk
De fordítva.
Mégis talán
Ez a vágy
Hamis bár
De békét csak a végső ágy
Adhat már.

On My funeral

Lying in my coffin
I'm there and I'm cryin'
On my life.

It was so hard for me
Noone ever loved me
Now they laugh.

And what's crazy
'Tis they can't see
They'll too die.

Make up yer minds, people
Can't ye see
How every moment slips
away from ye?
I shall cry.
Ye'll too die.

I'm still in my coffin
I just can't stop cryin'
Can't say goodbye.

Life will be hard for ye
Though ye might feel easy
Ye might laugh.

Ye are crazy
That ye can't see
Ye'll too die.

Make up yer minds, people
Can't ye see
How every moment slips
away from ye?
I shall cry.
Ye'll too die.

Now it is up to me
To tell ye how to live
To Tell ye how to give
And ne'er stay a while.
Now it is up to ye
To decide what to be
Open yer hearts to he,
who ne'er says goodbye.

Make up yer minds, people
Can't ye see
How every moment slips
away from ye?
I shall cry.
Ye'll too die.

Ózonlyuk

Őszi színek
Tavaszi színek
Tengerkék túlvilág
Lógó ágak
Ernyedt szárnyak
Bent, az ablakban fák

Aranyerdő
Fekete erdő
Halványkék napsugár
Világló árny,
Szárnyaló szárny
Fekete napfényár

Kecses rügyek
Korhadt gyökerek
Odúlakó fénylény
Fekete arc
Holdfényi harc
Terjedő lidércfény

Kéz a kézben
Rémfény az éjben
Szellemkép gomb; reset.
Fekete fény
Torz emberlény
Mondd, elment az eszed?


Heh, ez utóbbi kicsit elszállt...

Sesy: Tetszik, szerintem nagyon jó.

Ez pedig ma reggelre jött a havazással. Jó volt nézni a hajnali félhomályban a nagy fehérséget.

Télelő

Az élet mécse darabokra törve;
S mi szilánkjain térdeplünk elgyötörve,
Mezítelen lábbal az örök sötétben,
Mert világa már kihunyt réges-régen.

Szívünk beleveszett a fekete némaságba,
De testünk még nem öltözött gyászba.
Kívülről még nemes és szép
Mindaz, mit belül ezer féreg tép.

Gaz és igaz közt egy <i>i</i>, nem sok különbség,
De mindez lassan összeolvad eggyé.
Elmúlik, mint pernye, melyet felkapott a rossz szél.
Mint szürke, hideg betonon a korai hó,
Úgy olvad el, oly tiszta, friss és fájó.

Most jéghideg tél lett.
Ez hát sorsa az emberiségnek:
Kihűljön a test is, megfagyjon a vér,
Mint az a szívekben már rég megtörtént.

Érzéketlen, fagyos betonná válunk,
Ilyen ez a mi romló világunk.
Ha elsorvad az ember teste-lelke,
Csak a természet körforgása marad benne.
De az is csak látszat, semmit nem érő;
Rossz gépezet, mit elnyűtt az idő.

Fagyot hoz a Zephyr, s Boreas havat.
Felkelt bár a Nap, a csend marad.
S diadalt a halál arat ma,
A vérmocskos és velőtrázón parázna.

Nincs egy hang sem e fagyott világban.
Minden élő szenved rettenet kínjában.
Csöndben, magába zárva a titkot;
Azt hivén, hogy a másik ember boldog.

A bánat s titok nyitja Istennél van,
Ki hallgatásba burkolózik, fenn az égi honban.
Figyel, de nem szól: tágra zárva ajka;
Mintha örökös örökös némaságot fogadna...

<i>2005. XI. 21.</i>

fura lelkiállapotba vagyok, még oldalakon keresztül tudtam volna írni ezt a verset, de végülis ez lett belőle, nem nagy szám, de azért berakom, mert olyanom van


boncasztalon kiterítve véres hús-szerű cafat
belül férgek rágnak rajta emlék-falatokat
rágják el teljesen hogy beforrjon a seb
hiába gyógyult, ha belül ott a genny
még néha érzem, hogy fájnak a régi sebek
túl mélyre vágtak érzem tüzes hegeiket
de mint hűs patak olyan nekik hangod
minden fájdalmat tova űz az arcod
ha láthatlak, szívem többé nem sajog annyira
elborítja a lényed gyönyörű gyógyírja
szemeid zöld tükrében látom igazi szívem
aminek élnie kell, fiatalsága teljében
és él is, már nem élettelen húsdarab
te életet adtál neki, dobog miattad
talán sose gyógyítod be a sebeimet
talán te is megsebzed újra a lelkemet
talán miattad is átsírok majd hosszú éjszakákat
miközben könyörgök, te ne tudd meg, mi a bánat
de most még boldoggá teszel
nem tudsz róla de nem érdekel
örömömben sírok ha rád gondolok
nem hiszem el hogy rád gondolhatok
nem lehet az hogy én téged szerethetlek
láthatlak, hallhatlak, megérinthetlek
nem.
ezt sem bírja elviselni ez a szív
és a boncasztalon kiterítve ott marad
de behegedt sebeiből a vér most már
nem bánat miatt fakad...

Dodie: Nagyon jó! Főleg az utolsó sorok. 8O Meg az előző is tetszett.

Hát hja, májusban postoltam verset utoljára.. Nem is írtam azóta. De látom ti azért szorgalmasan termeltek, olvasgatni is szoktam, csak kevés az időm. Most megint hoztam egyet, előre is elnézést, így hajnali fél kettőkor már csak ilyenek jönnek ki belőlem:P
Jah, és köszönöm a véleményezést meg mindent:)

Lángkeretes felhőkbe bukott a céda Nap,
Minden alkonyon hanyatt fekszik az éjnek.
Didergőn állok a viseltes balkonon, s a fények
Debrecen fölött maguk is alszanak.
Talpam alatt a beton hidege,
Kezemben cigaretta gyönge hője ég.
Sosem hittem hogy egyszerre boldog,
S halálvágy-szomorú a szerelem heve.
Sejteni csupán, az a boldogság,
Vágyni, félni, sírni minden éjjel.
Oly optimista az édes tudatlanság.
S elég egy szó, sikoltva tépje széjjel.

na én is alkkototk ide valamit úgy alakolmattán évenkint eggyet eggyet

Néz előre diadalmasan napunknak vitéze
Ő kongatott tizedszer hogy vágyát elérje
A királyt ünnepli az egész város ország világ
De a tizedik kongatás után más lesz a király

Milendoria írta: na, néha én is idetolom a képem.

Tükör-szonett képzavarokban

Tükrödbe égetett szemek
rajtuk látsz a világba
átnézel, de hiába,
pillantásod eltemet
Tűzbe égett könnycseppek
hiába suttogott imába
vetett tükörként kitárva
képe túloldalt megremeg
Lélektükör kifordítva
elfelejtett, eldobott
emléket sodor a padlóra
Átalakult, átmosott
tükörképed átvágva
szemek lángja szétomlott

Izééé... ennyire vacak lett? építő jellegű kritikákra is kíváncsi lennék, vagy bármire, csak reagáljatok hogy érdemes-e egyáltalán ilyesmiket firkálgatnom!

amúgy hoztam még egy valamit.

lassan lassan belesimulsz a hétköznapok szőtte hálóba a saját részedet betöltöd az életben és együtt hullámzol a mindennapokkal kiszakadni az egyensúlyból nem lehet te mégis megteszed lassú mozdulataiddal mint az ébredő párduc disszonanciát keltesz mint a víztükörre hulló parányi cseppet követő vízgyűrűk majd néma csend és minden elcsendesül újra a helyére kerül de te újból érzed a késztető erőt belülről fakad és nem hagyod az életet magával ragad az új áramlat heve eltéríted egy apró sóhajtással a szokott medret és akár a benned szunnyadó párduc rávetődsz az áldozatra és fejest ugrasz az ébredő halálba
_____________________________________________________

Dodie: határozottan tetszik, a vége hatásos, jó.
Idhren: a képeid tetszenek az ez voltál..-ban, főleg a harmadik és a negyedik versszakban. látom te is szeretsz hatásos jelzőket halmozni, én is. csak neked jól kijön.

Kripli: az eleje nagyon jó szvsz, de a vége nekem picit sablon.
Dodie: na végre, régen olvastunk tőled. és jó. le se tagadhatnád. : )
Idhren: Szerintem mind a kettő jó, ez Ez voltál talán egy picit jobb, de a dalnak szánt cucc is nagyon tetszett, nem értem, hogy miért írtad, hogy viccből raktad be.

Dodiee 8O
Ez iszonyú jó!

Szofi írta: csak egy szürreális képzavarocskát szeretnék veletek megosztani


perpetuum mobile

még a halál sem mozdulatlan!
zöld és fekete
pálmaligetre száz alakban
zúdul szemete
(a háttérből integet
Baudelaire döge)

Tyuhaj!!!!! Szofi, ez komoly!!!!!! :agree:

Dodiee: NA VÉÉÉGRE! Gyönyörű, mint mindig!

H/G: A csók: Halálvirág ?

Nem várlak már.
Kihúnytak az utolsó tüzek,
S a didergő csöndben ébren álmodunk.
Másnak látlak most, eltorzult rémkép,
Árnyék csupán a mocskos ablakon.
Széthajigált csikkekből és
Sörszagú alátétekből rakott mozaik
Egy régen volt mosoly visszfénye vagy.
Egy sosem volt világ sosem volt nevetése,
Evetélt Boldogság és halott Gondolat.

Kripli: Gratulálok, nagyon jó vers.
Elryn: Én szeretem nagyon....

csók
GemO

Kripli: nagyon tetszik az első és utolsó két sor, de a középső kettő kiejt a ritmusból, hangulatból. Ami pedig nagyon van neki!

Körkérdés: ki szereti innen nagyon Adyt? (mármint rajtam kívül?)

Füstbe borultunk. Mesék az évszakok.
Csend hozta álmaink, de élni már nem hagyott.
Ködgomolyt fakaszt lehelletem,
És csillag hull, amig várok.
Marad úgy, ahogy nem volt sosem...
Te nem jössz, én nem vagyok.

Ezt ma írtam a szerelmemről:

Szerelmemről

Haja színe is...
Élvezetes, pompás
Szeme színe is,
Formás keze, szája is.
Teste, lelke szépség

Csak ezt szeretem
Nem! Mindenét szeretem
Szeretem én őt,
Látom mindig, ha nézek,
Hallom mindig, ha hallok&#8230;

Szeretni csak őt
Kívánni, imádni
Őszintén, csak Őt
Kinek neve titok
Mert szerelmünk még tilos!

2005-11-16

csak egy szürreális képzavarocskát szeretnék veletek megosztani


perpetuum mobile

még a halál sem mozdulatlan!
zöld és fekete
pálmaligetre száz alakban
zúdul szemete
(a háttérből integet
Baudelaire döge)

Idhren írta: Jó nektek, hogy így ki tudjátok fejezni magatokat... Én csak bénázom, de sajna egy idő óta már szinte rímekben gondolkozom, úgyhogy nem tudok megáljt parancsolni neki... Ne haragudjatok!

Viccelsz?! Ez a két vers nagyon jó! Az elsőben megfogalmazott érzéseket nagyon is ismerem... a másodikban pedig van vmi hátborzongató.... Nagyon ott van szakmailag! De amúgy komolyan. Tetszik nagyon.

Hű, itt aztán megy az alkotás!

Artemisz, nekem nagyon is találónak tűnt a versed! Khirály.

Én meg írtam néhány komolytalan sort, amiket nagyon is komolyan gondoltam. Lehet, hogy inkább a Csigaklub fórumán volna ahelyük.... de gondoltam, megosztom veletek ezt a csodás katarzist.
(na, igen, ezt csak viccből írtam. Tudom, hogy gagyi, meg elég naturalisztikus lett, ami tőlem szokatlan, de valós helyzetből fakadt és érzéseket nyög. Úgyhogy csak az olvassa, aki nem valami fajsúlyos irodalmi műalkotást vár. Tök letargiában írtam.)

Miután elváltunk egymástól ott a mozgólépcső tetején...

Olyan érzés
ez az egész,
mintha enne valami engem.
Talán bizony
egy olyan izé-darázs
petézett le bennem.

És a hernyója most rág.

Csöndesek az éjszakák,
a Józsefváros köde elfed
ezt-azt, vérző sebeket.

Vérzik az én sebem is -
férgek tanyáznak benne.
Próbálom el-eltakarni,
mintha minden rendben menne.

De ha kín mar,
néha némán könnyezek.
Meg nem csókolt csókok ízei
számban szerte rebbennek.

Föld alatt járok,
magam vagyok,
piszok és kosz a társam,
meg hajléktalanok.

Herpesz ég a szám sarkában,
könnyek csípik a szemem,
elfolyt a szemfestékem
és egyre vérezem.

Elemésztenek cifra jajok,
marnak, rágnak
belső bajok,
s apránként
lásd: elfogyok.
Egy árny, semmi
más: ez vagyok.

És apránként meghalok.

na, néha én is idetolom a képem.

Tükör-szonett képzavarokban

Tükrödbe égetett szemek
rajtuk látsz a világba
átnézel, de hiába,
pillantásod eltemet
Tűzbe égett könnycseppek
hiába suttogott imába
vetett tükörként kitárva
képe túloldalt megremeg
Lélektükör kifordítva
elfelejtett, eldobott
emléket sodor a padlóra
Átalakult, átmosott
tükörképed átvágva
szemek lángja szétomlott

rimbomba.blog.tv2.hu/

ezt ajánlom figyelmetekbe

Ring: üzenem Dórinak, hogy gyönyörűszép ez a vers, szívesen olvasnék tőle mást is. olyan kötött a forma, de mégis olyan áradás van benne, tele van lélekkel

Mecsi: mint mindig

hello,
egy barátnőm, Dóri írta ezt a verset, nekem nagyon tetszett.

Mottó: Megpróbálok úgy élni, hogy az jó legyen.
De tudod, hogy nem megy. Nélküle nem.

Menni a végtelen úton a fénybe, ki képes, az élhet.
Ő, aki tegnap - Én, aki szóltam volna, ha végre
Fenn a nagy égben engedi az, ki többet is érez
Mint amit én, mert lelkén nyugszik emberi létünk,
És ha talán egy bús ima mellett hallgat az Isten,
Nem teszi ő, mert nem szeret engem úgy, ahogy ők sem.
Tán ad egy új napon új célt, új akarattal a végén.
Az, hogy a lelkem őneki ébred, őneki alszik,
Az, hogy az élet nélküle semmit, semmit is érhet,
Az, hogy a tegnap úgy volt még, ahogy adta az ég fenn
És hogy a mának színei fogják görcsbe a szívem;
Édes a szó, de ha hallani véled, megszünik élni;
Mit hiszel el, ha nem te vagy az, aki megmenekülhet,
Erre vagy arra - ő vagy a végtelen éjjelek útja,
Mindegy lenne ez, úgyis jó, csak látni ne kelljen,
És érezni, amint már milliomodszor is elmegy
Vissza se nézve. - De mégis, mért akarom, mikor ismert
Minden tette előttem, minden átkos és édes,
És ha a távol elveszi tőlem, nem hat könnyem az égre,
Nem fáj már, csak a válás. Jó így. Élvezem éppen.
Tíz nap, és újra átkozom érte a sorsot, a vétkest,
Mert én már elején is eltávozni kivántam.
Fáj, ha egy üdvös pillanatot kell így odahagyni;
Isteni szikra a tűz, mely engem is itt belül éget,
Nem tehetem le a terhem az évek mérlege mellé.
Adjatok egy jó szót már ennek a szenvedelemnek!

Megint egy redundáns moslék De jólesett leírni.

Szerelmes lányköltők antológiája -
[size=9:36v8xqhi]Ajánlom költőtársnőimnek, Sissnek és Angwennek igaz megbecsüléssel és szeretettel; valamint mindazoknak a fiúknak, akik miatt, akikért, akikhez valaha tollat ragadtunk.[/size](2005.11.12.)

Ki törli le az elsírt könnyeket?
Ki siratja meg az elmúlt szerelmeket?
Ki veszi számba a szétzúzott álmokat?
Ki teszi emlékké a tiszta vágyakat?

Szerelem volt, egy igazság
Neked, Érted, miért volt hát?
És ki vagy te?
És mért épp Te?
Volt, de elmúlt
Mindörökre.
Ha elmúlott, hát nincs többé;
fájt - jó hogy nem tart örökké.

Miért volt hát? Honnan, kitől?
A Mindenség akarata?
Fölfelé révedt bús szemünk,
mást, igazabbat kerestünk
szebbé, hívebbé hogy váljunk,
tövismező felett járunk
ruhánk széle belé akad
véres szirmú virág fakad
léptünk nyomán - reánk vetül
csillagos ég boltozata.

Álmok, szépség, bánat, halál,
Tenger, csillag, harmat, felleg,
szellő, távol, messze-messze,
végzet-súlyos idők terhe
lebben át az éjszakákon
magány, bánat, évek telnek
van még remény a világon?

- resvedt limlom: szavak, szavak.
Ha más egyéb már nem maradt.
Keseregtünk a Semminek
üres szívünk kisemmizett.
Ki jegyzi e reménytelenségbe hulló szerelmeket?

Porlott gyöngy az ifjúság
ez is csak egy hervadt rózsa
a Lét satnya vadhajtásán
majd megfeledkezünk róla...

Jobbá tőle úgyse lettünk
fájt - hát vissza mért tekintsünk?
Most, míg félig friss az emlék
ideje, hogy számot vessünk.

Éltünk. Vágytunk. Lélegeztünk.
Tomboltunk, öltünk, nevettünk.
Követeltünk.
Megvetettünk.

Mégis, mégiscsak SZERETTÜNK.

Tepertő

Állati karmok a jéghideg hóban.
Leheletem látszik most.
Játszom kint a fehér mezőn.
S kis dömperem nyomot hagy a hóban.

Dömperezek, négy keréken.
Siklok mint viaszon a test.
Nyakamban sál, kezemen kesztyű.
Lábam közt tampon.

Anyám! Hideg van.
Megmelegszem én a kályhánál.
Lebbencslevest szürcsölök,
S aszalt szilvát majszolgatok.

Egy versem:

DG halálára (Soha)

Végnélküli a fájdalmam,
Alig tudom, hogy miért.
Valahol meghalt valaki,
Nem ismert, de ismertem én.

Azt kívánom, hogy olyan legyek,
Amilyen te voltál,
És mert tudom; ez sosem lehet,
Azért fáj úgy, hogy nem vagy már.

Erőtlennek érzem magam,
Bár tudom, egyszer nem volt határ.
Épp ez ami fáj;
Hogy tudom múltam, tőr mi szívembe váj.

S a jövő tudom, nem lesz soha
Újra a régi,
Így kell már élni,
Nem szabad félni,
Se nem meghalni,
Soha

Nima, asszem zseniális nosztalgiagenerátor vagy:) /bárkapnékolyat:D /