Versek

Ring: Uhh... ez ütött. Keserű, kiábrándító. K jó.

All that jazz
Kőkemény, keserű jazz.
Átlehelem a lelkem a kezeimbe.
Na, játsszunk!
Te kiütsz,
Én kiütlek,
Te kiütsz,
Én kiütlek,
nem unod még?
Ki nevet a végén?
Te csaltál.

Anyám sikolyát hallom,
megerőszakolnak egy kurvát.
És az a szipogás az a
gyermeki szakadozott sírás.
Kaplcsoljátok ki a hangszórókókat!!
Széttéplek.

Úgyis sokan vájtátok belém a karmaikat.
Igen, drágám?
Áh, hogy ezek a játékszabályok.
Érces átható szemmel csalogatlak.
Add nekem a lelked.

Fordul a kocka.
4nél többet ne rúgj belém.
tudod...csak 4 oldalam van.
Én nevetek a végén.
Vége a dalnak.

Az ember álma [size=9:iklvg5ea]Lucifer komentárjával[/size]

Földhöz ragadt vagyok.
[size=9:iklvg5ea]Csak túl magas a léc.[/size]
Az égből csak jégesőt kapok.
[size=9:iklvg5ea]Ki a kicsit nem becsüli...[/size]
Pedig én is lehetnék fent,
[size=9:iklvg5ea]De nem vagy ott.[/size]
s játszhatnám én is az Istent!
[size=9:iklvg5ea]Te a közember szerepet kaptad.[/size]

Elmegyek a türkis égen át,
[size=9:iklvg5ea]Menj, de hova?[/size]
megkeresem a csillagok országútját,
[size=9:iklvg5ea]De mond, mégis minek?[/size]
s majd belesikítok a légüres térbe,
[size=9:iklvg5ea]Azt senki sem hallja.[/size]
s lenézek majd az égre.
[size=9:iklvg5ea]Nézz, de még fölötted van.[/size]

Magasabban leszek mint az ég.
[size=9:iklvg5ea]Én a föld alatt lakok, mégis engem fél Isten.[/size]

-

Trón

Örök kő, te széltől, tengertől koptatott, most mint
tűrőd, hogy a kölyök ember rajtad hancúroz.
Kit vársz az örök vizekről, mondd, Hallgatag?
Kinek keze emelt, rakott, hogy úgy nézz most, mint
óriás kőtrónus, zömök és roskatag?
Megsimít a sós szél, s ismét tör belőled egy darabot,
- meg se kottyan - míg apró kezek tapadnak
ráncos-vén bőrödre. - hogy visít, hogy kacag! -
Csend és nyugalom a tiszted, egykori óriások
ősapó trónusa, és a mai lelkek - mind parányok -
sarat dagasztanak lábad alatt.


-

Na, megpróbáltam visszafogni magam, nem ment, úgyhogy itt a köv. porcica:

14.
Aludj el, kisember, aludj el...
Észre ne vedd a morbid igazságot,
Eddig is aludtál, s most álmot álmodsz.

Ja, köszi mindenkinek a talit!
[size=9:1sk0mfuh]Efkú: vizem már végérvényesen a törzsé...[/size]

Dameron: a második versszaknál leesett az állam, és nem is vettem fel. Bámulatosan jók a képek..... 8O
Arlith: ez a mottó mindent elmond.
Laurelin: ki akartam emelni pár sort, de rájöttem, hogy így egyben a legszebb. Gratu! :itscool:
Artemisz: Maeglin: Szupi lett a vers! Maeglin az egyik kedvenc szereplőm, és ez a vers szerintem tökéletesen leír róla mindent. :up:
Celeborn búcsúja: nem tudom eldönteni, hogy melyik a szebb a két vers közül. Annyira gyönyörűen leírtad az érzéseket!

Artemisz tök jó a veers, anyira tetszik a lüktetése, egyáltalán nem gáz.

Artemisz nem tudom mért kérdezed meg, hogy gáz e, mert egyáltalán nem az! [size=9:mcmu0xs3]Szerintem idáig bármikor olvastam a verseidet sose gondoltam azt, hogy rossz lenne, sőtt... Talán ideje lenne hozzászoknod a tehetségedhez [/size]

Laurelen nem is tudom mit mondjak annyira jó lett, hogy hűűűűű 8O

Míg Zarándok Porcicáknak nevezi az ilyesféle pársorosokat addig én Foszlányoknak és ez nekem még csak a

4.
Szívek sziklás oldalán
havasi gyopárt bont a vágy.
E szélsőséges ormokon
szirmok múltát bámulom.

Tegnap estei félálom szüleménye...

Ó, és még egy apróság, valami!
Szeritem nem rossz az, mit Artemisz
Fejében kifaragott, s betűkbe foglalt.

Ugyanis gördülékeny, és szép.
Nincs benne botlás csak fény.
Nos, egy kicsit komoly s ez a gondja.

Bár igaz, ami igaz, én sosem votlam,
És sosem leszek komoly valóban,
Tán egy picit kérgesebb, mint ma.

Area:
El sem tudod képzelni,
Mekkorát dobbant szívem,
Mikor olvastam soraid,
Hogy bíz felismertél engem.

Sok volt a dolgom
Egy nagyobb ideig,
Bár még most is
Dolgozom megszakadásig.

De hát akkor is van még erőm,
Vágyam és akaratom, arra,
Hogy újultan belépjek ide,
A Versek Tavernájába.

Művészek csodálatos alkotásainak
Kimeríthetetlen, végtelen tárházába,
Hol az eszme, az ész, és a lélek csírája
Virágot bont, és életet hoz e kietlen világba.



És óh! Látok én még sok mást,
Sok verset, és alkotást.
Melyek mind-mind gyönyörűek.
Elképesztő szivárvány képet
Adva mindenkinek, kit éltet,
Mozgat és reménnyel tölt meg
Az új teremtése, a régi újjáépítése,
S a jelen lehetetlen megértése.

Ezt csak így hamarján összecsaptam... kicsit bánatos vagyok... valszeg a regényemben is benn lesz, egy csekélyke átírással:

Közhelyek2 - avagy Celeborn búcsúja: (2004.05.29.)

Smaragd a tó
zafír az ég
rubint hajnal -
vagy alkony ég?

Már nem tudom
hány száz az év
még számolom
de oly nehéz

Hervadt mi ó,
más a világ,
Lórien holt,
nincs több virág.

Szánalmas árny
minek legyek
fehér lovon
ma elmegyek

Nyugat felé,
vár Szürkerév,
szívem úgy húz
vajh, mit remél?

Élsz még, Nyugat?
vársz még hajót?
Fogadsz-e még
egy távozót

kit itt fogott
erdők hona
népének ősi
otthona?

Mi vár vajon?
Szél merre száll?
Merre zokog
fehér sirály?

Aranyhajú
szerelmesem,
vársz-e még túl
a nagy Vizen?

Eredj utadra
szép lovam
az én utamnak
vége van.

Habos hullám,
tűnt tünde-táj,
megpihenek
túlnan-hazán.

Nagyon gáz?

Laurelin: Gyönyörű. Gyakori érzés nálam is.

A következő általam versnek nevezett ötversszak már több, mint egy hónapja keletkezett, de most is aktuális, úgyhogy megosztom veletek.

Reménysugár

Éjsötét erdőben járok, feketeség minden.
Láthatatlan ösvényekre lépek, az Élet kegyetlen?
Szemem már vak, nem látok semmit,
Az Élet nevű erdő sötétje körülvesz mindenkit.

Tapogatózva keresek nem létező ösvényt;
Céltalan bolyongok, hogy találjak egy célt.
De e sötétségért jöttünk volna létre?
Nem. Fénypontok gyúlnal a sötétségben.

Felgyúl egy, a messzi távolban;
Szívem zakatol, lelkemben remény van.
Remény, mely értelmet visz a sötétségbe,
Remény, mely értelmet ad az életemnek.

Haladok tovább az ösvényen, de mielőtt elérném
A fénypontot, az már kialudt rég.
Kihunyt a fény, kihunyt a remény:
Szívembe visszaköltözik az üres sötétség.

De az Élet, a kegyetlen-jóságos
Nem enged sötétségbe, halálba zuhannom!
Fényt gyújt az ösvény végén, reményt a szívemben.
Illúzió ez is? Csak reménykedem, hogy nem



Eönvë, 2004. április 24.

Itt egy minapi szössz, Szilmarillok-olvasás után közvetlenül:

Maeglin (2004.05.23.)

Setét az erdő, setét az éj
vándor a tünde, messzire kél
varázs mi száll rá, téved a lány
hívja magához vágy és az árny

Éjhajú gyermek, csillag-szemek
gyűlölet nem szűn szívek felett
távol az otthon, ébred a szív,
ezüstarany báj rég hazahív.

Titkos utakra tér szökevény
el a sötéttől! Messze a fény!
Bitorló árnyék lopva oson
gonosz jár már hajnal-falakon.

Mérgezett lándzsa, holt a leány
gyilkosa vesszen szikla fokán
végszava átok néma fián
"Így végezd te is itt majdanán!"

Éjhajú gyermek szívén a zár
bűn ébred fel szerelme nyomán
Árulás, könny, kard, hajnal kihűlt
homály-gyalázat beteljesült.

Laurelin, a versed szuperjó! :up:

Még mindig egyedül,
még mindig üresen,
még mindig zokogás,
még mingig türelem.
Még mindig hideg ágy,
még mindig csend csupán,
még mindig vágyódás
egy jobb élet után.
Még mindig remegés,
még mindig félelem,
még mindig könyörgés,
hogy múljon életem.
Még mindig keserűn,
még mindig gépként csak,
még mindig nem látni,
ha van is, kiutat.
Még mindig hazudni,
hogy nem érnek fagyok,
még mindig azt hinni,
hogy még ember vagyok.
Még mindig koldulni
egy csepp szeretetért,
még ölelést venni,
ha kell a lelkemért.
Még ifjan és bután,
mint egy üres test,
de majd holnapután,
vagy egyszer vége lesz?!

Jacopo, ez valami döbbenetjó!! gartu!! nagyon tetszik, csak nagyon fájdalmas..

E verset a napokban irtam:

In shadow

I owned It long ago
Having strenght for living, for love-no
It’s brightness enchanted my mind
Became obsession which made me blind

Now the One and It’s dark lord is possessing my will
Commanding in this dangerous age whom shall I kill
Now shadows are home of my blinded eyes
Death is my gift for mighty ones

Sziasztok!
Remélem, senki nem felejtette el, hogy holnap verses találka, délután kettőtől, a Margitsziget bejáratánál, a 26-os busz megállójánál (tehát kicsit odébb a 4/6-osétól, ami ugye sárga, meg villamos, meg mittudomén, jaj de nem kellett volna elkezdjem ezt a mondatot...)
Meg berakok két új verset, illetve a kocka az elég régi, de legalább jó meghasonlott

12
Lélekzetünk szertefoszlik a levegőben hozzám simulsz és
érzem ahogy kimért ütemet ver a szíved mintha csak
atomóra lenne tik tak 1 és 2
szeretem ahogy a szél belefújja a hajadat a számba
szeretem ahogy visszavered a fényt pedig átlátszó a világ-
egyetem és szeretem szemeid fraktál kerületét
felébredni volna jó felejteni a kormos álmokat fényre
vágyom hogy beleönthessem mélységeidbe
éjszakai vasúti sínek 1 2 1 2 1 2 és 3 a szemaforok
rohanó fénye szeretek itt lenni amikor csak tudok
jó nézni a vonatokat és nem álmodom de ébren vagyok mindenki
egyedül van és várunk egymásra elhagyatottak vagyunk akár
a befőttesüvegek nagymamám éléskamrájának csendjében
ő mindig égve hagyja a villanyt
de ez talán nem is jelent semmit
csak támaszkodunk egymásra és ölelkezünk
az emberek lehajítják halott arcaikat és szignum függvényeket
számolgatnak a réten feküdve és nem értem hogy miért
néha egy őrült felkiált LEGYEN TÖBB VILÁGOSSÁG
tükrök vannak felállítva senki sem egyedi tehát
vonósok szekundsúrlódnak az emberek néha szeretik egymást
néha pedig elmenekülnek néha csak élni szeretnének
villanyoszlopok árnyakat csíráznak éjszakánként
azt hiszem félek egy kissé ilyenkor.


na és a réges-régi kocka:

Zarándok pont az tetszett a versedben, hogy szinte biztos voltam benne, hogy neked mást jelent mint amit én olvastam ki belőle, ezért mertem kicsit átirni. Az első sora pedig annyira megfogott, hogy előtörtek belőlem a rímek

Zizzo: Álomvilág III.- tól leesett az állam, annyira váratlanul ért a vége, hogy nem is tudtam hirtelen hova tenni a dolgot... Pont ettől olyan jó :itscool:

[size=9:1hzzk4ue]Én sajna mán megint nem tudok elmenni a talira. Kedden lesz egy nagyon húzós valszám vizsgám, amire éjt napallá téve vagyok kénytelen tanúlni, mert nem szándékozom uvzni belőle... [/size]

sorry, nem tudom mit csinált a gép, én javítani akartam az előző hozzászólásom, erre ide beidézte...

[size=9:3llxrtxh]Timona:ez nagyon érdekes lett! Mármint a kettnek az egymáshoz való viszonya. Az enyém direkt nem rímelt, mert ennek valahogy nem szabadott rímelnie, és tied pedig egész mást mond ki. A "Látod-e az ujjad végét, s másokban a sorsodat? " része pedig főleg. Én ezzel nem a sorsok hasonlóságára céloztam, hanem arra, hogy a sok hatás hogyan irányít észrevétlen, . Köszi, hogy megírtad, mert tanulságos látni, hogy másokban mit kelt egy versszerűség. Főleg, ha még hozzáteszem Area reakcióját is [/size]
A versedhez egyébként annyit mondanék, hogy az alapja nagyon jó, de a végén egy kicsit elhúzod. Szóval itt egyetértésem Deagollal.
A többieknek csak annyit,hogy most nem részletezem, mert semmi értelme mindenhova írni, hogy tetszik.
Ja, és megyek holnap talira...

Nem vers, de enyém. Az "álomvilágban élés" veszélyei, ha úgy tetszik, kicsit kifordítva:

Álomvilág I

Megbabonázva nézte a füstölőből lassan tekergő füstoszlopot.
Nem is tudta, hogy mi fogta meg annyira ebben az egyszerű, szürke, légnemű anyagban.
Semmi légmozgás nem volt, minden ajtó és ablak zárva, ha sóhajtott egyet, a szoba másik végében lévő füstoszlop azonnal megingott, és új alakban kezdett felfelé szállni.
Érezte, hogy milyen megnyugtató, jó és kellemes nézni, ezt az egyszerűen nagyszerű találmányt.
Nem értette miért.
De nem is érdekelte.
A bódító füstöt belélegezve egész máshol járt lélekben.
Teljesen megszédült, elrugaszkodott a valóságtól.
Fénysebességgel repült egy teljesen más hely felé.
Otthagyta a fehérfalu szobát, a semmilyen, semleges bútorokat, az egyszerű lakást, az unalmas valóságot, a realitást.
Átlépte a határt!
Sikerült neki.
Két helyen létezett egyszerre.
Egy mesés, színes, változatos birodalomban, szivárványok, lenge szellők, és csodák birodalmában, ahol minden lehetséges.
És a négy fal között, a szobájában, a fárasztóan unalmas valóságban.
Csak egy dolog kötötte össze a kettőt, mert kell egy kapocs, kell egy segítő társ, kell valami, ami itt tart a való világban, mert ha nem örökre odaát marad az álomvilágban, erre volt jó a füstölő.
Ott volt az évszázados melegbarna törzsű, méregzöld lombú tölgy lábánál, és ott tekergett a füst az íróasztalán is, a tankönyvei mellett, a poszterei előtt....


Álomvilág II

Az utcán sétált, a felhőket nézte merengve.
Valaki meglökte.
Elfordította a tekintetét az égről, és az egymást taszajgató emberek tömegére nézett.
Mind szürke volt.
Szürkés-kék, szürkés-zöld, szürkés-piros, szürkés-fehér, szürkés-barna, szürkés-szürke ruhákat látott, merev arcokat, lehajtott fejeket.
„Érzéketlenség” – gondolta
Lassan tovább ment, óvatosan kerülgetve az embereket, nem akart nekik menni, nem akarta megzavarni őket furcsa magányukban.
Hirtelen szétnyílt a tömeg.
Az emberek közül egy élénk-sárga ruhás, 10 éves forma kislány tűnt elő. Arcán gyerekes félmosoly, tekintete ártatlan, kíváncsi.
Megállt.
A kislány nem nézett rá, mással volt elfoglalva, talán a fagylalt árust fikszírozta.
Nézte a gyereket.
A szánalmas tömeg lassan szertefoszlott….
A kislány immár egy felhőn ült, hangosan kacagva. A kezében egy madarat tartott, egy meghatározhatatlan színű galambot.
A hold, a nap és a csillagok egyszerre ragyogtak.
Egy szárnyas disznó húzott el mellette hangsebességgel.
Minden színes volt. Élénkpiros, baba-kék, lila és rózsaszín, világos zöld, tengerkék, hófehér és aranyszín, és a kislány sárga ruhája…
Ismét átlépte a határt. Ismét csoda történt.
Lassan a disznó egy távolodó autóvá változott, a felhők emberekké, a lány kezében a galamb vanília fagyivá, de a kislány nem változott, ugyanaz maradt…
Visszatért.


Álomvilág III

Átöltözött, felhúzta a tréning ruháját. Utcai öltözékét berakta a koszos, összefirkált, fakózöld fém szekrénybe.
Elvett egy kopottas seszínű, tojásdad kosárlabdát.
Edzése volt.
Elindult a sportcsarnok felé. Kilépett a szemetes öltözőből, a hulladékokkal „díszített” folyosóra. Néhányat lépett, jobbra befordult a terembe.
Társai már várták.
Felállt a két csapat. Elindult a játék, a labda sürün pattogott a poros padlón.
A lámpák ellenére félhomály uralkodott a csarnokban. Rossz idő volt oda kint, ősz volt, zuhogott az eső.
Nyerésre álltak, de mégse volt boldog…
Egyszercsak egy apró, de erős fényű napsugár tört be az egyik ablakon. Alig adott világosságot, de lekötötte őt.
Ahol a poros, zöld műanyagpadlóra vetült, valahogy amaz megváltozott, élettel teli lett.
Megbabonázva nézte az élénk-zöld foltot….
Egy mezőn járt, szaladt egy fekete, vidáman csaholó pulival. Repkedtek az ezer szín, színes virágrengeteg fölött.
A kutya megállt.
Egy szikla párkányra értek. Alattuk a mélyben a tenger csapdosta a partot bőszen.
Nem látta a mezőt.
Nem látott semmi zöldet, csak a fodrozódó, kék hullámokat és egy piros vitorlást.
Nem volt kapocs. Csak álom volt…
Az edzés félbe szakadt, egy ember összeesett. Csak úgy, hirtelen, a semmitől.
Arcára a terembe egyedül behatoló napsugár vetült. Nyugodt volt a tekintete, de merev…
Pár perccel később a mentők hiába próbálták újra éleszteni…
A piros vitorlás vidáman szelte a tengert, a puli ugatott, a sirályok visítoztak…
Nem lesz több új csoda…

ADIM a Des írta: Deres dicső falai nagyon jó lett, egész eposzos a sztori, csak épp a háttér kibontakozása után hagytad abba! Mintha megszakadt volna a film. Ezt még lehetne folytatni...

Köszönöm Neked és Areának a véleményeket.
Tudom, hogy lehetne folytatni, de a könyv ami ihlette csak eddig van meg magyarul és angolul nem haladok olyan gyorsan, így sajnos nem tudtam folytatni. (Amúgy George RR Martin - Trónok Harca és Királyok csatája ez a két könyv) de amint megjelenik a folytatás folytatom a verset is ("Kardok vihara" lesz)

Üdv Álomhozók!

Kissé +fáztam, úgyhogy rövid leszek, jók legyetek!
Nihil, a belsőnk zenéje nagggyon eltalált vers! Szuper lett! Először gondoltam, kiemelem mondjuk a 3.-4. sort, de ahányszor olvasom, rájövök, ebből nem kiemelni kell, ezt mind el kell olvasni, mert olyan jó! El is tettem a gyűjteményembe...
Léli, egész ügyesen írsz, bár magad sem hiszed, nekem ez a vsz jött be igazán:
"Szivárvány száll át az égen,
A kezemben a kezedet érzem.
Ajkamon csókod álomnyoma,
De valóság nem lehet soha". (ám én a kezedet helyett csak szimplán kezed-et írtam volna)
Nefadar, meglepődtem a sci-fi verseden, de az élmény pozitív volt! Eddig itt ilyen nem nagyon találtam, és szépen rímelőt kreáltál! Ráadásul nem hepiend a vége, ami nem is árt a magukról túl sokra tartó embereknek... Deres dicső falai nagyon jó lett, egész eposzos a sztori, csak épp a háttér kibontakozása után hagytad abba! Mintha megszakadt volna a film. Ezt még lehetne folytatni... A harmadik versed is egész jól leírta a várakozásteli félelmet, majd a követhetetlen végzetet...
Nahryien, a te alkotásaid mélyen leérnek az olvasóba. Jobban nem tudom elmondani, de van bennük valami lehúzó erő, akár a Végtelen történet bánat-mocsarába... Ezt pedig gyönyörűen írtad le: "mélybordó-csermelyt ont a Tett"...
Kicsi Erda, ezt a sorod megfogott:
"s majd pár röpke óra múlva egy színpadon
eljátszom, hogy semmi bajom az élettel"
S jobb, ha ezt nem felejtitek el, mert EZ A VALÓSÁG ám! Eljátszani, hogy minden rendben, miközben lelki idegroncs lesz az emberekből, akik reménytelen kutatják a kiutat, a megnyugvást a hajszából, mint alkimisták a bölcsek kövét... Játék az élet! Már csak az a kérdés, ki szeret színészkedni és ki irtózik a kín/színpadtól...
Dingir, neked írtam, hogy tetszett ez a nyitva felejtett ajtó effekt! Ismét egy jó megközelítése a dolgoknak. De mi van, ha a besettenkedő a kulcsot viszi el? Akkor hiába csukod BEAz ajtót!
Van aki nem felejti el a neved...
Dameron, tetszik ez a "mellettem kűzdöttél, közben pedig bevetettél mindent ellenem", ez a sor pedig kiváltképp szép lett: "A szívem ritmusából kovácsolt vért" majd ott van a benned bújkáló düh, mely szerint:" Tökéletes célpontként félj"... Ám az igazi harcos nem a múlt csatáin mereng a kandalló előtt borral poharában, hanem új kűzdelmekben szerez magának dicsőséget!!!
Arlith, nagyon cuki lett a négysorosod! Bár a két lény szárnya eléggé különbözik egymástól, de maga az elképzelés jóóó!

Mindenkinek nagyon kellemes hosszú hétvégét!

ADIM a Des

"Azért dolgozol, hogy valahogy megélj, de közben nincs időd élni!"

Ezt a februári négysorost ma találtam meg, sztem még nem volt benn. Afféle mottó azt hiszem )
Ha lenne szárnyam,
angyalnak néznének.
Pedig csak elhagyott,
nevetséges ördög vagyok.

Üdvözlet mindenkinek! Már rég jártam erre, de most le is ragadtam vagy másfél órára... Nagyon jók vagytok!


Az elesett harcos dala


Életem frontján harcoltam
Itt küzdöttél mellettem
Mindent amit csak lehet
Bevetettél ellenem
De ledobtam magamról néhány imát
Kerestem az árnyak birodalmát
Előre lendített a küzdelem
Messzire jutottam kedvesem

Életem frontján néha elesek
Jövőm hajnalát így élem meg
S ha múló porba zuhanok
Ha kegyelmeddel meghalok
Akkor végre megcsodálhatom
Saját síromon nőtt virágom
S hagyom majd, hogy törjön szét
A szívem ritmusából kovácsolt vért

Életem frontján elestem tegnap
Századik sebem leterített
Az idő volt csak munícióm
És elfogyott mind, de nem bánom
Ám figyelj és vigyázz, hogy élj
Tökéletes célpontként félj
Hisz a nyomomban jársz régen, tudom
S majd hullik rád is néhány szirom

Erda niire (Area) írta: s majd pár röpke óra múlva egy színpadon
eljátszom, hogy semmi bajom az élettel.

Nem lett nyomorék! Ez a két sor meg annyira, de annyira jól kifejezi azt amit érezhetsz (szvsz). :agree:
A dicséretet köszönöm szépen

Ery: uccsó versszak nagyon tetszik! 8O
Timona: totál belefeledkeztem a versedbe...a tesóm már negyedszer mondta a nevem, mire észrevettem, hogy ott áll mellettem. Ezt vedd nagy dicséretnek.
Nafadar: hűha... hát sokmindenről szóló verset olvastam már, de űrcsatáról spec. még nem.
Nahryen: csodállak téged, és a verseid. Annyira gyönyörűek a képeid, és olyan mély érzelmeket írsz le, hogy én totál padlón vagyok... :itscool:
Zarándok: hmm... ez az érzés nagyon ismerős nekem. Csak úgy elkezdek énekelgetni, és a végén már ösztönből megy, és nem is gondolkodom rajta, és olyan jóóó... Szal, a versed nem is gyenge, és nekem nagyon jól visszaadta azt az érzést!
Dingir: szívesen. én sem szeretem, ha nem válaszolnak a verseimre.

A következő költemény a mai napomat meséli el. Elég nyomorék lett szegényem, de ma még frissek a dolgok...

2004. 5. 27.

Fekete betonépületek közt járok,
fehér selyemingben, és fekete szoknyában,
én képezem a két végletet,
lehet, hogy nem látszik, de gyerek vagyok.

Kék megállóba sárga buszra várok,
ünneplőruhában, öt kilós táskával hátamon,
mit mondjak, velem is kics*szett az élet,
színek nincsenek, csak összetört álmok.

Egy vörös hajú lány jön, vörös szemmel,
sírt, és én is mindjárt én is sírni fogok,
s majd pár röpke óra múlva egy színpadon
eljátszom, hogy semmi bajom az élettel.

deagol: egen, egy picikét túlfejtegetem a dolgot, ezt én is éreztem, de egyenlőre nem jöttem rá, hogy mit kéne kihagyni belőle, ha sikerül kitalálnom mit tegyek vele esetleg megint megmutatom.

Erről jut eszembe, ha valakinek van ezzel kapcsolatban valami jó ötlete szívesen meghallgatom!

Dingir: attól, hogy nem reagáltunk túl sokat a versedre, az nem biztos, hogy azért van, mert nem tetszik. Én pl feledékeny vagyok és tudom, hogy olvastam a legutóbbit is és nagyon bejöttek nekem benne azok a kis 4- 5- 6 soros versszakok amik hol visszatérnek hol megváltoznak, kicsit megszakitják a gondolatmenetet, ami még megfogott, hogy a csukd be az ajtót, mert.. dolog nagyon jól keretbefoglalja. Ezt akkor kellett volna mondanom amikor beraktad, de elfeljetettem, bocsánat , különben nekem nagyon bejönnek a verseid, de néha azért nem irok rá semmit, mert nem tudok kritizálni és az elég snassz, ha annyit biggyesztek be, hogy nekem tetszik!

Zarándok: remélem nem haragszol meg azért, hogy egy kicsit belemásztam a 13. porcicádba, ha nagyon nem tetszik, szólj és eltávolítom :

Agyamban futó hárfa húrok,
ki tudja, mit játszanak.
Néha magad is csodálva nézed,
s hallgatod a hangokat.
Látod-e az ujjad végét,
s másokban a sorsodat?
Válaszokra nincs panasz,
kérdésem csöndes marad.

Hello!
Nagyon köszönöm Area a hozzászólást!
[size=9:1btl8uub]Azért az egy icipicit rosszul esik, hogy rajta kívül senki se reagált semmit. Na mindegy.[/size]

drága timona, én általában nem szoktam véleményt írni,m ert ha belebonyolódnék, nem adnám alább 1-2 oldalnál és bb szigorú vagyok :crazy: [size=9:318cxrt8]mint magammal[/size] mindenesetre szerintem a versed eddig nagyon profi, de innentől kezdve tényleg nagyon túlbeszéled a dolgokat. nem akarod egy kicsit átgyúrni a kedvemért??
nagyon nagyon jó lenne.. :cooljump:
:heu:

Timona írta: Megmosolyogtam egy nénit a buszon,
egy menetrendszerint késésben lévő BKV járaton.
Hogy miért?
Nem az öltözékén volt nevetni való,
mert az pont a korához illett
- olyan 80 évesnek gondoltam-.
Nem is a beszéde, vagy ahogy ült,
nem is azon vigyorogtam,
miként torkolja le a fiatalokat,
amiért nem adják át neki az ülőhelyet.
Mégcsak nem is az SZTK brillét.
Visszafojtott lélegzettel figyeltem,
ahogy elhelyezkedett az egyik átadott helyen.
Közben halk mobilcsörgés törte meg
a nyikorgó kerekek és fékezések zaját.
Teltek a másodpercek
és csak nem szűnt a Mission Impossible dallam.
Már én is ránéztem a telcsimre,
nem az csörög é,
de ilyen csengőhangom nincs is!
[/b][/size]