Gondolatok

Ha lezártuk ezt a témát, akkor egy pici rövidebb de nyugodtabb gondoltatot szeretnék felvetni.

Szerintetek nagyon furcsa, hogy szeretem nézni ahogy alszanak az emberek? Hogy jó látni ahogy alszanak? Egyáltalán mit gondoltok az álmokról, alvásról, és ti milyen pózban szerettek elaludni? Én a hasamon..

A fogyatékosságok csak egy kis része genetikai eredetű...

Miért... Mindig felvetődik a fejtegetések közben ez a kérdés... Igazából mindig ez motoszkál bennünk, nemde?
Minden mindennel összefügg, és félelmetes, mennyi erő van egy ember kezében. Most már ott tartunk lassan, h bármit elérhet, s a döntés csak az ő kezében van. Néha meg tudok rettenni ettől... És attól is, ahogy az emberek ezzel élnek...

Beszéltetek ugyebár a fogyatékosságról, beteg emberekről... Ha mélyebbre nézünk, ugyebár a születési rendelleneségeket a gének mutációja okozza. De egyáltalán mitől függ, h az a gén elromlik-e vagy sem? Mi irányítja, h ott hiba esik a rendszerben, a DNS bázisok felcserélődnek, törlődnek? Hogyan...? Mitől...?
Innentől kezdve lép be az életszemléletembe a hitem... Semmi sem véletlen, odafönt minden meg van írva. Ha egy beteg gyermeked születik, akkor neked az a feladatod idelenn, h őt felneveld, ezt válaltad, ezt kell megtanulnod ebben az életben, s ezzel tudsz feljebb lépni egy lépcsőfokot. Vannak, akik ezt belátják, elfoagdják, és teljesítik. Aztán mikor elvégezték dolgukat, és megkérdezik tőlük megbánták-e, vagy ha választhatnának, végigcsinálnák-e őjra, azt fogják felelni, h igen, megtenném. És van, h a foygatékkal élők sokkal több szeretetet adnak és tudnak elfogadni, mint az egészségesek. Őszinték, és tényleg gyerekek maradnak... Nem rontja meg őket az emberi önzés, kapzsiság stb stb, ami civilizált világunkat oly híven jellemzi... bááár... öszefügg ez a civilizációval feltétlen? Hisz ilyen emberek mindig is voltak... sé sajnos midnig is lesznek... Aziylenek ezt a feladatot vállalták el.
Aztán persze vannak, akik nem tudják elfogadni a helyzetüket. Hisz élhetünk a szabad akarattal... Sajnos rengetegen vannak, akik eltakarják a szemüket, és inkább úgy tesznek, mintha vakok lennének, csak ne kelljen látniuk a dolgokat, ne kelljen szembesülniük a helyzettel.

Mindent mi alakítunk, és annyi minden tülönk függ. Csak hozzáállás kérdése. Kinek mi a normális, kinek mi a boldogság. Csak azt a hitünket nem szabad soha elvesztenünk, hogy igenis lehet jobb. Ha nem így, akkor máshogy.

Élet és halál... a döntés joga a kezedben van, a következményekért pedig te felelsz. De úgyis eljön mindennek az ideje. És az ember érzi, h mikor végezte el a dolgát...

Sziasztok!

Dodiee írta: ellenpélda. Gimis oszttársam apja egyik napról a másikra megölte magát. Két csodaszép kamaszlányt, egy szép feleséget, szép házat és(legalábbis a lány tudtával) jó munkahelyet hagyott maga mögött. Egy szép életet. Senki nem értette, miért. Neki lettvolna oka élni, és mégis a halált választotta. Igazságos e ez a hátramaradókkal?? azt mondod az édesapád tönretette az életeteket, és ezért miért akar még élni? Én nem is értem hogy kérdezheted ezt... Ki tudhatja miért született ő erre a világra?? Esélyt sem adtok neki hogy helyrehozza amit elrontott? Én ezt nem tudom megérteni...

Erre nem tudok mit mondani. (Nagy ember, és a szavak embere, aki tud.) Viszont engem félreértettél. Mert én azt mondtam, hogy az ő helyében, így tennék. Esélye az van a javulásra, csak képessége nincs. És igen, nekem meg energiám, hogy segítsek neki. Mert jelenleg én vagyok az egyetlen ember, akire számíthat. (Túl sok ember van, akik számítanak rám.)

Távolabbról nézve a jelenségre úgy hivatkoznak, hogy az tudományos-technikai fejlödéssel az emberi gondolkodás nem tud lépést tartani. Nemhogy véleményekkel, bizonyítékokkal, de szavakkal is alig. Hány olyan kifejezés van, amit tanítanak az egyetemeken, és még senki nem kísérlete meg lefordítani. Hol van arra idQ, hogy egy gyógyszer terápiás hatásait húsz éves adatbázisból lehessen vizsgálni.

Miközben felnövöben vagyok, csak úgy záporoznak rám az ellentmondások, melyek feszítenek belülröl. Pedig valójában még fel sem merültek velem kapcsolatban.
Igénybe vesznek nagyon, és én mégis élvezem, mert gondolkodhatok.
ÉS az én kezemben van a választás.

Vewy írta: És igen, a vitában vegyétek figyelembe: a "ne szóljunk bele élet és halál dolgába" vitában ott van az az oldal is, hogy az egész orvostudomány beleszólás élet és halál dolgaiba.

Azért provokáltam ennyire ezt a megállapítást, mert szerintem ma nem tudunk nem beleszólni az élet és halál dolgaiba. Ha belépünk egy szobába, és ott találunk egy másik embert, akkor nem tudunk nem kommunikálni vele. Ha nem szólunk hozzá, rá se nézünk, akkkor is kifejeztünk sok mindent.
Ha gyermeket várunk, ma már léteznek kötelezö szürövizsgálatok, melyeknek közlik az eredményét. Létezik abortusz. Szabad az út a kisebb ellenállás felé. De ez már ítélkezés. Inkább úgy mondom, kezünkben a döntés életröl és halálról, mert a kezünkbe adják.
Tudományos viták tömkelege forog akörül, hogy mit kell kiadni a kezekbe, az egyházak is állást foglalnak, a civil szervezetek is. Az elfogadás jegyében megférnek egymás mellett a vélemények, jó esetben kölcsönös tiszteletben.
De a fülünkben ott dörömböl a kérdés: Élet vagy Halál?

Szméagol:

ellenpélda. Gimis oszttársam apja egyik napról a másikra megölte magát. Két csodaszép kamaszlányt, egy szép feleséget, szép házat és(legalábbis a lány tudtával) jó munkahelyet hagyott maga mögött. Egy szép életet. Senki nem értette, miért. Neki lettvolna oka élni, és mégis a halált választotta. Igazságos e ez a hátramaradókkal?? azt mondod az édesapád tönretette az életeteket, és ezért miért akar még élni? Én nem is értem hogy kérdezheted ezt... Ki tudhatja miért született ő erre a világra?? Esélyt sem adtok neki hogy helyrehozza amit elrontott? Én ezt nem tudom megérteni...

Sziasztok!

Nem fogok véleményt nyílvánítani, mert nincs elég tapasztalatom e téren, és csak akkor dönthetetek erről, ha odakerülök. Mennyit, de mennyit fogok én még addig változni...! Viszont éppen ez, hogy mindenki mindig magából indul ki, ez az oka annak, hogy az emberiség most ott tart, ahol tart. Legalábbis túl sokan.
Még ehhez kapcsolódik, csak kicsit más helyzet. Konkrét személy az édesapám, aki szvsz egy emberi roncs és számtalanszor beleképzeltem már magam a helyébe. Bizony én az öngyilkosságot találnám az egyetlen kiútnak. (Elváltak a szüleim, apám pedig mániás depressziós, több idegbetegsége is van, lezázalékolt, még mindig az anyjával él dióhéjban.) Miután tönkretette a mi életünket és ezután a sajátját, vajon miért akar még élni? Hiába, nem tudom megérteni az ilyen embereket. Mi lehet még a célja az életének a vegetáláson kívül? Ő csak egy konkrét példa volt, érdekel a véleményetek. De látjátok. Ők is terhére vannak a társadalomnak és felettük sem ítélkezhetünk. Legföljebb véleményt nyíváníthatunk.

Az alapkérdésben eredendően Vewyvel és Rabynnal értek egyet. Ha egy embrióról lehet tudni, hogy eredendően terhelt/nyomorék, akkor azt nem kell kihordani és megszülni. Más dolog adott nehézségeket kitartással és becsülettel leküzdeni, és más mesterségesen leküzdendő akadályokat és broblémákat generálni. És más dolog valakinek a nyomorúságán segíteni, és más nyomorúságot teremteni, hogy majd enyhíthessük. Az előbbi dicsőség az utóbbi korlátoltság. Egyébként az élet is így "gondolkodik". A fogantatás teli van olyan biológiai mechanizmusokkal, ami a sérült génállomány kiszűrésére szolgál, s ami nélkül többszörös lenne a sérülten születő emberek száma.
Egyébként a segítséggel/fogyatékkal élőknek minden mai rémség ellenére soha nem volt olyan jó dolga, mint a jelenkori európában. Tessék csak visszamenni mondjuk az időben 200 évet, és megnézni az akkori körülményeiket, hogy igazán elborzadjunk.

A betegséggel születők, a fogyatékkal/segítséggel élők nem elsősorban azért jelentenek terhet (ha jelentenek) a családnak, a környezetnek mert minden esetben kirívóan több gondoskodást igényelnek mint az egészségesek, hanem a társadalmi szociális morál ilyen, amiben szocializálódunk. Ha akarom, sorolhatom a pozitív példákat, hogy mindezek ellenére milyen jól mennek adolgok itt meg ott, ha akarom sorolhatom a negatív példákat, hogy mennyire rosszul mennek a dolgok itt meg ott. Óriási nyomással nehezedik mindenkire a társadalom az elvárásaival. De szinte semmi féle támaszt nem ad toleranciával, gondoskodással, alázattal. A család a legbelső kör, ott még megtalálható szinte minden formája a szeretetnek, a szélesebb értelemben vett család már kevésbé elfogadó, a közvetlen közösség még kevésbé, azon túl pedig már csak a társadalom van. S nagyon sokan vannak, akiknek a családon, a szüken vett családon kívül szinte semmi sincs. Az sem elhanyagolható, hogy a legkülső kör nyomása az összes belsőt egyre inkább feszíti széjjel. Manapság inkább több mint kevesebb sikerrel. Mindezek mellett mi vagyunk azok, akik ezt a környezetet (ki)alakítjuk. Igen, Te is én is mindenki. Nem kell messzire menni az okok keresésével. Alig-alig vannak vétlenek. Egyetlen szabályt kellene csak szemelőtt tartanunk. "Aki a szeretet művét lerontja az maga kell, hogy azt felépítse vagy pótolja." De túl büszkék, fennhéjjázók vagyunk "tornyaink" okán, hogy ezt belássuk. Elsősorban nem a szomszédot kellene megnevelnünk, hanem magunkat. De ahogy az ábra mutatja az elmúlt 2000 év is kevés volt ehhez.

Pontosan!
Akkor a nagyátlag nem viselkedik megfelelően (felelősségteljesen, éretten stb). És szvsz nekünk kéne tennünk valamit ez ellen. (Kezdetnek nem szabadna elfogadni, hogy "hát, ez már csak így van...")

Felagund, nem értem a kérdésedet! Hogy jön ide az, hogy szerintem mi van? Természetesen én azt szeretném, ha midnenki intelligens lenne, meg empatikus, és a párok együtt maradnának, és felelősen nevelnék a gyerekeiket! De én a nagy átlagról írtam, és azt nem az én véleményem fogja befolyásolni.

Gandalf, neked nem jó a kifejezésed. Ha valaki VÁLLAL egy gyereket, akkor nem lép ki a kapcsolatból...

És szerinted ez helyes???
Vagy jó?

[
Nos ott baj van a kapcsolattal...
És azok egy idő után maguktól is "szétugranának".

Gondoltam, hogy valaki ezt fogja írni. De ezek a tények. Itt a fórumon mindenki magából indul ki, mi pedig a társadalomnak az intelligensebb hányadát képezzük. A társadalom nagyobbik része pedig ... maradjunk annyiban, hogy többen választják a könnyebbik végét, és kilépnek a kapcsolatból, majd újat keresnek. Statisztika: ma a magyarországi házasságok fele válással végződik. És nem mindenhol egy fogyatékos gyerek miatt... sokkal kevesebb ok is elég.

Elnézést, hogy csak így a közepébe én is beleszólok: Az biztos, hogy ez egy nagyon nehéz kérdés. Én úgy hiszem, semmi nem történik "véletlenül". Ha tudnám is, hogy a gyermekem fogytékosan fog a világra jönni, bármilyen fogytékosság legyen is ez, azt hiszem nem tudnám elvenni tőle az esélyt. Az esélyt az életre. Hisz lehet, hogy évek múltán az orvostudomány képes lesz segíteni neki. Ha nem, akkor is megérdemel egy esélyt. És egy gyermeket semmiképpen nem szabadna tehernek érezni, ő egy ajándék, akkor is, ha nem teljesen egészséges, akkor is egy érző lény, aki rengeteg szeretetet és örömöt képes adni. Bizonyára számos nehézséget is tartogat az élet egy olyan család számára, ahol ilyen gyermek születik. A példa, amit Rabyn mondott, elég szörnyen hangzik, de talán ott a szülők sem vétlenek, hogy ez a helyzet kialakulhatott. Mindenesetre így "látatlanban" elég nehéz erről véleményt mondani, nem lehet igazán átérezni azt a bizonyos helyzetet.
A testvérpárról szóló példával kapcsolatban pedig Felagunddal értek egyet.

Vewy írta: Well örvendetes, hogy az ismerősödéket összekovácsolta ez a családi tragédia, minden tiszteletem. Hadd mondjam el azonban, hogy idealista vagy, ha nem látod: a párokat ennél sokkal kisebb tragédia is sokkal inkább szétugraszt. Több olyan házasságot látok magam körül, ahol apuka szimplán azért ugrik ki, mert jön egy gyerek. Szimplán a felelősség. Nemhogy egy beteg gyerek.

Nos ott baj van a kapcsolattal...
És azok egy idő után maguktól is "szétugranának".

Én egyetértek Wellel.

Rabyn: az a két szó, hogy "alázat" és hogy "szolgálat" neked mit mond? Mert akárki akármit mond, ezek által az ember nemesedik. Nem biztos, hogy egy srác azzal lesz jobb ember, hogy elmegy a többiekkel szórakozni. Azzal viszont, hogy gondoskodik a testvéréről, sokkal többet meg fog tudni az életről és önmagáról is. Csak ezt ott és akkor nem látja, csak annyit, hogy "hűűű, a többiek mennek partizni, kirándulni csajozni (etc etc), nekem meg folyton itthon kell lennem...
De nagyon remélem egy idő múlva magától rájön (és te is )

Nem nincsen jogunk hozzá, de véleményt azt lehet mondani. És tudom, hogy nagyon ronda szóval írtam azt, hogy teher a családjának, de tényleg az! És lehet, hogyha majd egyszer terhes leszek akkor másképp fogom gondolni a dolgokat, de így látatlanban ez a véleményem. Ja és de jól olvastad! És ezért kergette a falu gyerekeit, mert tölük akarta megkapni azt amit egyébként nem kapott meg. És ez szerintem szörnyü. Persze tudom nem tehet róla mert beteg... És bevallom, hogy nekem se volt egy élmény az, hogy nem mehettünk ki egyedül az udvarra játszani mert ott volt az az ember.. (hála égnek már két éve nem kellett lemennünk oda, más okokbol is eléggé nem szeretek ott lenni de ez más kérdés)


Gandalf: Nem tudom mit kaphatott, de nem volt boldog! az biztos, hogy nem volt az, és hogy nagyon utálta a helyzetet.


Ja és mégvalami, bár ez egyk kicsit visszatér a téma elejére.
Bár ez kegyetlenül hangzik de: Ha a gyerekem olyan betegséggel születne amivel késöbb képes lesz önálló életre (nem lenne keze, lába, vak lenne süket, vagy csak kicsit fogyatékos vagy valami ilyesmi) akkor megszülném, mert tudnám, hogy meg tudna állni a lábán! De úgy a világra hozni egy embert, hogy pontosan tudom, hogy mindig másokra fog szorulni szerintem felelötlenség.

Igen, igyekszem idealista lenni. A magam részértől rettegek egy olyan világtól, ahol a problémákat delécióval oldják meg. De ez csak egy vélemény...

egy égőgyártó soron dolgozó is beleszól élet-halá dolgába miután egy közlekedési lámpába kerül az általa kiválogatott égő...vagy egy buszsofőr, aki nem megy neki semminek.

Rabyn igazából amit írsz az...szörnyű...már elnézést...mármint nekem...nyilváncsak nekem. De a hangnem amiben leírod, és amilyen szavakkal leírod. Gondolod, hogy van jogunk ítéletet mondani bárki élete felett ? Legyen az egy ember a faluban, akitől tartottak a többiek...
"...a rokonaim között volt egy eléggé retardált ember és az egész falu félt töle mert ugye nöt azt nem kapott mivel nem éppelméjü, és a családját is kiközösítették emiatt..." például ez. Amugy meg mivan ? mit nem kapott ? Remélem nem azt írtad, aminek elsőre olvastam. És hiába van idézőjelben, mégiscsak koloncot írtál. Nem személyeskedni akarok...de rettetentően zavart.
Cica...hány éves korban nézzükmeg, hogy a gyerek túléli-e azt a napot ott ahol ? HA túl alacsonyra teszed a határt még a végén nem marad senki...
Ha gondoljátok, töröljétek ezen hozzászólásomat.

Well örvendetes, hogy az ismerősödéket összekovácsolta ez a családi tragédia, minden tiszteletem. Hadd mondjam el azonban, hogy idealista vagy, ha nem látod: a párokat ennél sokkal kisebb tragédia is sokkal inkább szétugraszt. Több olyan házasságot látok magam körül, ahol apuka szimplán azért ugrik ki, mert jön egy gyerek. Szimplán a felelősség. Nemhogy egy beteg gyerek.

És igen, a vitában vegyétek figyelembe: a "ne szóljunk bele élet és halál dolgába" vitában ott van az az oldal is, hogy az egész orvostudomány beleszólás élet és halál dolgaiba.

Én egyszer láttam a németen egy műsort, ahol olyan gyerekekről volt szó akik gyorsabban öregednek mint az átlag, nem tudom hogy hívják ezt a betegséget.
Látszott rajtuk, hogy mennyire örülnek minden kis apró dolognak egy olyannak ami felett mi már gyakran elsiklunk. Akkor arra gondoltam, mennyire örülhetek annak hogy egészséges vagyok. És milyen kegyetlen is a világ. Ahogy láttam azokat az ártatlan gyerekeket én sírva fakadtam, annyira sajnáltam őket.

Én viszont láttam ezeknek az árnyoldalát. Még régebben volt egy jó ismerösöm, aki AZÉRT nem élhette az átlagos fialatok életét mert volt egy olyan szinten fogyatékos testvére akire állandoan vigyázni kellett. És nagyon utálta, hogy nem jöhet táborozni, nem jöhet sehova mert minden hétévégn Ö vigyáz a bátjyára mert így lett felosztva. Ha nekem egyszer ilyen gyerekem születne akkor nem akarnám, hogy a testvéreinek emiatt rossz legyen (mert én majd sok gyereket akarok, nem nem tökéleteset csak olyat akit majd ha én már nem leszek nem kell az államra vagy a testvéreire hagynom "koloncként") Mert itt tulajdonképpen ez a legborzasztóbb. Mert ha ÉN fel is áldozom magamat a gyerekem miatt (hisz' tulképpen minden anya valamilyen szinten feláldozza magát a gyerekeiért) és tudom, hogy soha nem lesz képes ellátni magát akkor baromi nagy lelkiismeret furdalásom lesz azért mert ha én már nem leszek akkor a többi gyerekemre KELL hagynom ergo az ö életüket is tönkre fogom tenni ezzel. Igen ez önzö dolog. Kevés dologban vagyok önzö, de láttam azt is, hogy a rokonaim között volt egy eléggé retardált ember és az egész falu félt töle mert ugye nöt azt nem kapott mivel nem éppelméjü, és a családját is kiközösítették emiatt. Tulajdonképpen senkinek se volt jó. Tényleg óriási hit és erö kellhet ehhez, és én tényleg nagyon tisztelem azokat az embereket akik felnevelnek egy beteg gyereket.

Nekem az a véleményem, hogy mindannyian képtelenek vagyunk önálló, másoktól független életet élni. A természetes szelekcióról meg borzalmasan keveset tudunk (tudományos szempontból nem más, mint egy több ponton vérző elmélet, amely - némi média- és irányított publicitás-segítséggel - ma az evolúcióelmélet egyetlen lehetséges magyarázataként szokott feltűnni) - viszont véleményem szerint nagyon sokszor és túl merészen hivatkozunk rá.

Van egy nagyon közeli, kedves barátom, akinek beteg kislánya született: a kicsinek gyakorlatilag hiányzott a fél szíve. Fél évig ápolták, élt ahogy tudott, és a végén a várakozásoknak megfelelően meghalt. A dolog minden vonatkozásban iszonyatos volt, de ez a fél év olyan mértékig összecsiszolta ezt a lányt a férjével, ahogy előtte sosem. Azóta már született egy egészséges kislányuk.

Van továbbá egy feleségem, aki végstádiumú leukémiásokkal fogalkozó intézetben dolgozott asszisztensként, így elég sok egészen borzalmas dolgot látott, hallott és élt meg. Szívszorító dolgokat mesélt (és láttam én is) az élethez a végsőkig, minden "józan" érv ellenére ragaszkodó, teljesen roncs és következésképpen menthetetlen emberekről.

Mindezek után nekem is az a véleményem, hogy szerintem is jobb, ha nem szólunk bele az élet és a halál kérdéseibe.

Rabyn: Drizztnek szvsz igaza van. Sok fogyatékos gyerek nem nagyon érzi, hogy ő fogyatékos, egész egyszerűen azért mert nem tudja felfogni.
Amúgy meg nem minden gyerek helyzete romlik az idővel, sőt! Komoly, törődő és szeretetteljes gondoskodással sokszor már-már átlagember-szintű életszínvonalat lehet adni egy gyereknek (magyarán csaknem önálló lesz).

Cicafu.. izé...fül ():
Ez egy nagyon kétélű elmélet! Mi a biztosíték, hogy a "természetben" (más kérdés, hogy ki mit ért rajta) TE megélnél-e Erre nem gondolsz?
Szóvalj "ne akarj túl könnyű kézzel áletet és halált osztogatni!"

Amúgy természeti népeknél ez többé-kevésbé igaz, azzl együtt, hogy bizonyos kultúrák a szellemi fogyatékosokat még külön tisztelik is...

Drizzt írta: És mi van akkor, ha neki nem fájdalmas ez az élet? Csak egyszerűbb...és igazából csak neked fáj?

Nekem van egy rendkívül antiszociális, önzö, ha úgy tetszik gonosz világképem. Így is túl sokan vagyunk a földön. "Természetes szelekció". Belegondolva, egy ilyen gyerek a természetben nem élné meg a második napját. Életképtelen. Materialisztikusan és rettentö földhözragadtan hangzik, de így van.
Lefordítva ezt civilizált világunkra: képtelen ellátni magát, és képtelen önálló, másoktól független életet élni. Annak meg én nem látom tetejét, hogy ezért több ember is feláldozza magát. Tönkre mehet bele egy házasság, egy család, egy másik ember élete (mondjuk a testvéré) - nincs értelme. Ha lehet tudni elöre, hogy a gyermek "életképtelen" lesz, akkor lehet tenni (és én tennék is) az ellen, hogy ez bekövetkezzene. A nagy számok törvénye alapján - ha csak a gének véletlen közjátékáról volt szó -, ez egyszeri és megismételhetetlen eset volt egy ember, egy nö életében.
[Egyébiránt: A "nem megy a frizurámhoz a gyerek" abortuszt elutasítom.]

És mi van akkor, ha neki nem fájdalmas ez az élet? Csak egyszerűbb...és igazából csak neked fáj? Én nem mondhatok semmit az abortuszról, hiszen soha nem érezhetem át teljesen (vááá) annak a helyzetét, aki esetleg ilyen választás elé kerül. Inkább csak annyit mondok, hogy tisztelem az életet. Én úgy gondolom, hogy semmi sincs véletlen...így az sem, ha valakinek esetleg olyan gyereke születik, aki nem élhet majd...ahogy mondtátok...teljes életet. Talán próbatétel...nem tudom...persze ez hit kérdése, és minden embernek más a hite.
Egyszer olvastam egy novellát...a címét sajna elfelejtettem. Ebben a cuccban a föld a mostaninál sokkal jobban...gyakorlatilag teljesen túlnépesedett. Bizonyos korban mittomén kb 60 év...nem emlékszem...el kellett menni az embereknek megcsinálni egy tesztsorozatot (fizikai-, logikai-, készségtesztek)...ha nem csinálta meg, akkor elaltatták, és pont. Törvény írta elő...képzeljétek el azt a családot, ahol ez töténik (szereted a szülődet, tudod, hogy nem fog átmenni...mégis segítesz neki készülni...pedig tudod, hogy ha mégis átmegy, azzal gyakorlatilag saját magad alatt vágod a fát... szörnyű világkép, megrázó írás, és remélem soha nem jut el a föld erre a szintre. Ez egy kissé OFF volt, de azért kapcsolódott az előző hozzászólásokhoz. Én úgy gondolom, hogy senki nem ölheti meg magát...ehhez igazából nincs joga...ez is csak egy gyilkosság...viszont mindenkinek joga van visszautasítani a segítséget, és így hamarabb meghalni...árnyalatnyi különbség van a 2 között, mégis jelentős. Mi van a kómában fekvő emberekkel, akik akármikor felébredhetnek...vagy éppen sohasem? Talán még nehezebb döntés, mint ha egy nagyon szenvedő embernél kell dönteni.
Hoppá, mennem kell